Álmomban kettejükkel találkoztam.
A Jó és a Rossz Sorsommal.
A Rossz Sorsom annyit mondott:
mindent hozzál. Álltunk a Tisza mellett, maga volt a rideg tény, az idegenség,
ahogy a nyirok-nyálas füzesek a szavakat visszhangozták. Alig győztem ámulni:
megadatott. Nekem, aki volt, hogy lubickoltam novemberi tóban, és akadt
párszor: még nyáron is fagyott. Akár a csupaszra fosztott, betört kirakatok –
olyan üres lett a lélek. Nem tudhatom, mire föl mindez, minek. Áttetsző a
homlokom. Kitapintható vagyok: magamra hagyott. Feszül a bőröm rajtam. Szikkaszt a nap. Süt, tűz, szárít, és jegel az összes gondolatom kegyetlenül. A
szeretetben nem hirdetnek győzteseket, csöppet sem véletlenül. Mégsem így
akartam. Így kiapadni. Menthetetlenül. Leülve az út szélére. Számon fintor. Karom
körösztbe téve.
A Jó Sorsom semmit nem mondott.
Nézett, apró, rövidlátó, disznószemével. Szinesben elképzelt vérbe préselt glédicstüskökkel
tenyeremben, a Járás rongybordáján lépegetve mentem, egyre csak mentem. Jártam,
ahol a szív megpihenne, ott vártam. Éji kék és piros, sárga titkokon, magukba
dőlő lankákon, neszek susogtak árnyakat, a csöndös lelkek tetszelegve, a földre
vetülő arcokra barázdákat rajzoltak, s reszketeg kezem madárszárnyként
megrebbent, homlokomra téve, beborítván, lefödvén a délnek dőlő nádakat, a
horizonton hintázó párákat, emlékeket, holtakat, munkára hívó régi jó szót, könyökölvén
ablakomon, ami bezárult. Sem hajnaltájt, sem reggel, sem este – nem kéne érezni
most sem. Néha a Jó Sorsa mellett a legvidámabb bohóc is elárvul.
A Rossz és a Jó Sorsommal.
Kettejükkel találkoztam.
Budapest, 2018.05.17.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése