NAPLÓ - 155.

Reggel hideg van. Valahol hó esett, az ég tajtékos, ólomszürke még délelőtt kilenckor is. A sarjadó rügyek az éjjel elfagytak, és most koppanva hullanak a járda aszfaltjára. Kemény ez az április elejei tél: az elevenen zöldülő dolgokat megdermeszti.

Jóformán csak az él, ami bennem van, amit gondolok. Mint egy jel világít előttem mit kell tennem. Már egy ideje rájöttem: kis késéssel ugyan, de amit kérek, azt előbb-utóbb megkapom. Jó – teszek is érte. Az iramot általában magamnak diktálom, ám a megvalósulás mindig bekövetkezik. Ezért nem tudok elég hálás lenni.

Mi bajom lenne? Idén nyáron betöltöm az ötvenkettőt. Ha fáj is valamim, elviselhető a fájdalom. Igen, még a belső fájás is. Meg lehet szokni, ez a titka. Lelkileg. Biológiailag meg nem nagyon jegyzik, hogy egy sajgó szív, egy csalódás, egy keserű ráeszmélés miatt gyakori lenne az emberi szervezet önfeladása. Lélekben meg lehet törni, de a teremtett hús-vér test ragaszkodik az élethez, mert az élet ajándék, az újrakezdés esélye pedig az Ég kegyelme.

A hétköznapok is csak adnak. Reggel ébredést, a mosdóvíz hűsét, a kitárt ablakon beáramló édeskés levegőt, ahogy a gőzölgő tea egy messzi rét illatával üzen, és olykor még az egyedüllét csöndje is tud jótékonyan vigasztalni. A déli időszak meghozza a tányérnyi leves zsírkarikáinak a táncát, vasárnaponként az elnyúlást a heverőn, egy felütött könyvet, amiből olyan jó kiolvasni, hogy ahová álmodom magamat, a hellyel már ugyanúgy eggyé váltam régen, mint azzal, akivel álmodok. És utána eljő az alkony, a nyári fülledt, vagy a télen gyorsan homályba boruló, amikor már nem szükségesek a szavak, csak meg kell hajolni, és köszönni, mindenért hálásnak lenni, amit kaptam. Hogy simíthattam egy illatos homlokot. Hogy a leheletem találkozott egy másikkal. Hogy halk szóval adta magát és én két kézzel karoltam. Hogy gazdaggá tett, mert folyamatosan csak adott, mindenét ideadta és olyan jó volt hozzám, mint egy kézhez szoktatott állat. Hogy a tükör előtt ruhátlanul álltunk és a gyertya fényében világított a teste. Hogy fürödtünk és a vállamnak dőlve, némán bámult, miközben a vizes hajának daróca a kezemre omlott. Hogy meleg volt a szája, a nevetése pedig napraforgó szirom puhaságú. Hogy néha nem felelt, csak nézett vissza rám, tágra nyílt szemmel, és olyankor érezhettem az elodázhatatlan végzetet. Hogy megértette velem, mi végett és minek ellenében érdemes élnem. Hogy meg akarom-e menteni, ami menthető, vagy önzetlenségből, esetleg áldozatkészségből feltartom inkább a kezem. Hogy a kérdésekre nem szavakkal, hanem beteljesítéssel kell válaszolni. Hogy a vágyaim néha elérhetetlen magasságokba is képesek elvinni. Hogy bár minden napomon elfogytam eggyel – általa nem kevesebb, hanem napról-napra több lettem.

Most az áprilisi szél éjjelenként, az utcákon lépdelve átfújja ugyan a zsebeimet, de a fogaim között megszűrt hideg levegőtől tisztább a vérem, mint hónapokkal ezelőtt. A sóhaj is nehezebb, súlyos. Oda hengeredik a murvával felszórt kacskaringós gyalogútra, ami a park fái között a kandeláberek fényén túl a semmibe veszik. Lépdelek. Akár a habarcsból elmozdított fél tégla, többé én sem találom meg a helyemet. Megtanultam, hogy nincs már örökké, csak tegnap van, meg ma, és holnap lesz: ha megadatik – de ez utóbbi nem biztos. A sok percnyi hazugság mára elleplezte az igazság örökkön valóságát. Így előbb-utóbb mindennek vége szakad, mert már senki sincs, aki annyira bátor, hogy hinne a végtelenben.

Ezen gondolkodom, míg a kardigánomon fityegő gombot csavargatom. Addig nyújtom, babrálom, mígnem egyszer csak elszakad a fonál. A zöld gomb a tenyeremben marad. Nézem, forgatom egykedvűen. Íme. Nincs más megoldás. Élni kell az életet. Mindenhogyan.