Szeptember 12.

Mint a ruháját megszaggató pusztában ordító
Botját elvető, rekedt prédikátor. Neve lehet Mihály, Péter, Lukács:
Indián Hátramozdító… Kilenceszű varázslat. Négylábú ló.
Telve árnyékkal, akár egy sikátor. Itt a hideg.
Jött az ősz. Említésre esetleg méltón. Ritka széria.
Megül szombaton, kenyeret szel, tejlevest mér. Liheg.
Alig hisz magának. Lábujjhegyen, szépen jő hozzá a vasárnap.
Hétfőnként zsurlófű. Kedden boszorkányhisztéria.
Ízületében ott a dolgos szerda, görbén néz. Alamizsnát nem kér, soha.
Lehet kicsit szerény. De a csütörtökje olyan halom:
Mint Robinson úrnak egykor remegő Péntekje
Harisnyában, ondoláltan virít, füstöt fúj. Kedvét leli az oldalamon.
Ez már nem nyári csevej. Leereszkedő, kedves tartalom.

A dolgai kizárólag következménnyel járnak.
Vérszegénység, fagy, vagy a tavaszi napon sült mámor
A dűlőút mentén várónak, csonttöréssel is épek a szárnyak.
Gyermekeknél lelhető ez a hangulat, a különös mosoly,
Amit végképp nem fejthet senki meg: a sinóbusz a levegőbe tülköl.
Az idő meg lesz szeptemberibb, emberibb,
Egyre hűvösebb, mint a gerincoszlopon fölkúszó gyűlölet.
Kevés a van. Nincs sok nap. Inkább csak felhőgomoly.
Mária-napon a szűz, ha errefelé libben kedve: meg-megjelenik.
Akkor zsebünkre virágot tűz... A Budzsákban emberek ballagnak.
Nótaszó hallik, az ablakban ég tövig lassún egy sárga gyertya.
Mezítelen. Szekundál az időhöz. Füstöl a csonkja.
Hasad a hajnal. Eső csurog. Van hogy látnak. Van hogy vallatnak.

HAJNAL A PADON

Fotó: Valkay Bicskei Ágnes

Ülök a padon.
Még hajnal van.

Hajnalok hajnala.

Így talál rám a virradat.

Hátam-vállam a padnak támasztva.

A rám hajló ágnak kerek az árnyéka.

Fák kérge pattan, a korai tavaszban néha

Április fordulóján, szeles májusban,

Lárvák, peték alszanak bábkoporsóban.

A folyó tükröt tart az éppen kelő napnak.

Hajnal. Föld az égtől leválasztva.

Most látni a partot - elárasztva.

Gyertyaként ég a sok virág.

Fut a töltés fehér pántlikája.

Idők mennek. Előttem kétrét görnyednek.

A gondolatok már szétcsapták szárnyukat.

Hiszik magukat ólomkolonc könnyednek.

Mintha átírnának minden régi könyvet

Hitet, reményt, szerelmet – mind a hármukat.
Álmunkat sorsunk misztifikálja.

Zúg a múlt, a Tisza muzsikája.

Vagyunk a földön búzamag.

Zsibbadón kel a széljárta síkság.

Feledjük a havat, a régi búcsúzást.

Ahogy a farsangi kedély, duhaj vígság,

Összeroskad, mint tél utáni vakondtúrás.

Csak ösztön, ami van. Meg ős emlékezet.

Itt az eszme sosem élt. De mindig létezett.

Kézzel nem fogható a bizonyság.

Mindig lyukas volt, az a szűk zsák.

Az itt és most kába pillanata!

Körülöttem bogarak zúgnak el.

Ma már az van, ami tegnap megfogant.

A szekér, idő-kerék előre rohan.

S mikorra eljő a kerek nap, délibáb,

Kanizsát arannyal illető fénysugár,

Értelem lesz, és szőkén loccsan a folyam.

Felhőként ül a kaszált fű illata.

Friss a széna. Fanyar szagú hintaja.

Ülök a padon.
Még hajnal van.

Hajnalok hajnala.

Pósa Károly

Magyarkanizsa, 2014. május 6.