 |
| Néptelen budai utca - rajzom 2026.05.08. |
Most minden szerénység nélkül, őszintén, mert ennyi évtized után lassan tudatosult bennem: az ember teremtette embertelenséget akarom bemutatni.
A város drámáját tartom elsődlegesnek, amelyben a fény és az árnyék, a világos és a sötét pengevonalát keresem, ezzel együtt pedig eltagadhatatlanul kutatom a lelkemben velem élő, és ugyanakkor rám vetülő külső és belső határmezsgyét, azt a nagyon éles vonalat, ami a sötétet a világostól, az érthetetlent az érthetőtől, a valóságosat a transzcendenstől elválasztja. Beismerem, mindez ilyen módon zömmel csak egy kísérletezésekkel teli folytonos, meddő munka, állandó odafigyelést igénylő erőfeszítés. Mint a Braille-írás, ahhoz hasonlatos a társadalom szerkezete. Csupán hiperszenzitív állapotban tapogatható le, a felszínességet nem állja, avatatlanok elől rejtőző, sosem mutatná meg azokat a sebhelyeket, titkolt hegeket, amiket egyébként magán visel. Bár a magyar életek, a magyar közösség drámáját mások szerkesztik, közöm van hozzá.
Az én dolgom annyi, hogy mindezt a drámát
leképezve, olykor leírva a saját szűrt értelmezésemben visszatükrözzem.
