2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2009. november 15., vasárnap

A csönd városának hangjai - Dobó Tihamér emlékének


Pósa Károly
A Csönd Városának hangjai
-mese-

Élt egyszer – nem is túl régen – a Puszta és a Folyó közé ékelődött városban egy festőművész. Szakálla volt kenderkóc, széles karimájú kalapjával pedig a habos felhőket suhintotta jókedvében.
Szerelmese volt a tájnak. Ha a szőke folyó hömpölyét festette, maszatos pemzlijének bársonykék színében benne volt a játékos harcsák toccsanása, az ümmögő békakórus, a parti fűzek susogása, nyárfák sóhaja, és a magányos kőris ágának száraz roppanása is.
Úgy húzta ecsetjét, lassú, méltóságteljes mozdulattal, hogy a szétfolyó színek a bámuló emberek elé varázsolták a múltjukat, a gyermekkorukat, a régen elfeledett emlékeiket.
A sárga szín az aranyló búzatáblában suhogó kaszáról szólt, az ájult meleg nyári napokról, a tücskök ezreinek zsizsegő muzsikájáról.
Ha zöldbe mártotta ecsetjét elénk tárult a május, a burukkoló szerelmes gerlepár, a szorgosan döngicsélő méhek, és a csivitelő fecskemadár szédítő ívű röpte. Gyakran megesett, hogy éreztük az éjjelente fakadó virágok bódító illatát is.
Amikor a barnát kente, cikázó-gyors mozdulatokkal, hallani véltük a járási szekerek kerekeinek zörgő nyikorgását és fölsejett előttünk egy halk szavú parasztember képe, akinek arcán, akár a szikes föld repedései, az idő barázdákat szántott.
A Nagy Festő – bár nem kedvelte – időnként vörös színt is használt. Cudar szín a piros. Tud jó és rossz, szelíd és komisz-gonosz is lenni. Ha a kifeszített vásznon a hajnalpír bíborát láttatta, a pirkadatkor kukorékoló kakasok harsány hangján szólt. Ha pedig az alkonyat árnyaival vegyült, akkor a napnyugtakor esti misére konduló nagyharangot hallottuk. A szelíd vörös egyet jelentett a kipirult arcú gyereksereg kacagásával.
Ám a vad vörösben ott ágaskodott az erőszak, a fagyos hóra csorgó vér, ami a sivalkodó disznó utolsó evilági üzenete volt. A sínek között lévő pipacstengerben a hosszú füttyel érkező mozdony fújtatása, sistergő zakatolása is a vérvörös festéket kívánta.
A művész addig festette szeretett városát, míg egy napon önmagát is belefestette egy soha el nem készülő képbe. Akkor örökre eltűnt a kanizsaiak szeme elől.
De ha nyitott szemmel és füllel járunk, bizonyosak lehetünk benne, hogy most is itt van velünk és velünk is fog maradni, az idők végezetéig.

A kutya harapása




A megigazult Noel Mosh’dul titkos receptkönyve

IX.

A kutya harapása



- Hosszú és többnyire fordulatokban bővelkedő életutam során megtanultam, és az óta teljes szívemből, igaz meggyőződéssel vallom, hogy minden létében teljes embernek volt, vagy van legalább egy kutyája.

Kinek ilyen, kinek olyan.

A bükkfalelkű halandók gyakorta egy életen át sem vesznek tudomást házőrző kutyájuk meglétéről. Egyik oktondi balga ember sem szívesen emlékezik nap-mint nap arra, hogy kötelességei akadhatnak négylábú társával szemben. Képtelenség is lenne ilyesmit elvárni tőlük, hiszen éppen ezért lélektelenek. A saját szükségleteiknek a rabjai. Kutyáik általában hordókban, tákolt odúkban laknak, rövid, már régóta föltekeredett rozsdás láncon, vagy bolyhozó kenderkötélen tartják őket, a szagos virágokkal tarkálló első udvartól, a házuktól és főként a hálóágyuktól jó messze, leghátul, eldugottan, a portájuk legtávolabbi csücskében, megkötözve tudják őket biztonságos távolságban, alig-alig gondot viselve reájuk. A semmi haszon fejében, reményvesztetten és teljes rejtettségben élnek a szerencsétlen dögök. Ezeknek a jószágoknak egyetlen földi dolguk a gazda részéről leplezetlenül várt gyors pusztulásuk, ami igen hamar be is következik, mert kevés gondot viselnek rájuk, vizük-ennivalójuk hébe-hóba ha akad, és a férgek tömege apasztja testsúlyukat, míg egy napon belepusztulnak a gazda közömbösségébe.
Ritka az a bolhás, kiálló bordájú eb, aki sanyarú élete során legalább egyszer, elégtételként megharaphatja buta és önző gazdáját. Ha mégis sikerül neki, azonnal agyonverik.
De ez már a vedlő szőrű, mostoha sorsú kutyát nem érdekli. Pedig a marása örökre nyomot hagy a lélektelen emberen. Nem ritka, sőt mostanság egyre gyakoribb eset, hogy az ilyen harapás hege elfertőződik, egy idő után gennyezni kezd és pokolvaras fekélyként más betegségek gócává válik. A megmart gazda azután egykettőre leépül, ágynak dől, majd hamarosan kihűl és elsorvad, a bőre és színe pedig olybá válik, mintha a fölözött tej hajnali hidegébe áztatták volna.

De a nagy többség megússza harapás nélkül. Tán példát sem tudok rá mondani, hogy a házőrzőjük elvesztése után ezeknek a parlagi embereknek valaha is lett volna újabb kutyájuk. Egész egyszerűen nem tartanak igényt ilyesmire.
A háborítatlan életüket élik figyelmező ugatás nélkül, napközben nem motoszkál senki a tűzhelyük körül, csönd honol az ebédlőasztaluk alatt és az éjszakáik, zavaró neszezés híján az álom nélküli szuszogó jólét jegyében telnek.
És múlnak.
Közben naponta többször is megesik, ha a hasukat, vagy asszonyaik zsírpárnás redőit lapogatják, hogy önelégülten a kézmosó lavórba is belepislantak, mert az olcsó zsírból, bűzlő fodorhájból főzött szappantól zavaros vízben visszatekint reájuk homályos képük. Aztán meg olyasmiket mondanak a nap különböző óráiban, teljesen váratlanul, hogy „ettől hízik a légy”. Meg „ahol jól lakom, az a hazám.”

De mint általában itt a Földön mindennek, így a pallérozatlan embereknek, együgyű bitang népségnek is létezik ellentéte.
Most az alábbiakban, róluk hallhatsz.
Az igazán nagyszívűeknek, a szentség forrásában fürösztötteknek, a tömjénfüstben élőknek, a tanítóknak, a gondolkodóbb, erényeire büszkébb kaszthoz tartozóknak rend szerint több kutyájuk is akad. Némelykor egész kutyafalka csahol a portájukon.

Nálam is voltak, számukat sem tudom mennyi?

Szelídebb és vadabb egyaránt elő fordult a hátsó udvaromban, csak úgy, ahogy az erezett márvány vízköpőknél, az arborétum virágágyásaiban, a tompa fényű, feketén csillogó bazaltkockás ülőfülkékben, vagy a nadálytő érdes leveleivel behintett fürdőkádam párkányán. Soha nem tudtam szabadulni tőlük.
A nap minden szakában a sarkamban lihegtek, éreztem rossz szagú leheletüket. A délkeleti habubbal érkező monszun idején a ragacsosra ázott bundájukat rám rázták. Hiába menekültem tőlük, kiszagolták merre bújok, hová húzódok egy kis nyugalmat remélve.
Követték minden lépésemet. Gyakran föl is botlottam bennük, könyökömet-térdemet zúzva átbuktam rajtuk. Néhanapján, amikor már türelmemet veszítve egyik-másik vékonyába rúgtam, sivalkodtak a fájdalomtól és később szétmarcangolták a kedvenc puha gyékényből varrott papucsomat. Mindig a legtöbbet, a legjobbat kellet adnom nekik. Olykor konccal próbáltam etetni őket, vetettem elébük mócsingot, rágcsálnivaló vastag lábszárcsontokat, száraz, maradékban penészedő lepénykenyeret, döglovak koponyáit, amire földühödött csaholásuk, valóságos lázadás, pokoli kutyakórus volt a válasz, hogy belesajdult a fejem.
A silány kosztot meg se nézték. Félreérthetetlenül a tudtomra adták, hogy nem tudom olcsón megúszni őket.
Próbálkoztam esetlegesen ínycsiklandó sültekkel elnyerni a bizalmukat, de számításom nem vált be. Bár mindent fölfaltak, irányomba nem szelídültek. Megvesztegethetetlenek voltak. És ha nem tévedek, halálunkig azok is maradnak.
Mert a lábunkhoz kuporodottan figyelnek bennünket, és tekintetükben lappang valami igéző szomorúság, egyfajta megértés, szánakozó részvét, amivel szavak nélkül is értésünkre adják, hogy már régen tudnak rólunk mindent, hogy a kezdetektől fogva átlátnak rajtunk és sajnálnak, végtelenül sajnálnak bennünket, esendő embereket.

Halandó nem tud eligazodni kedélyükön. Van hogy a farkukat csóválva vigyázzák szelíden legombolyodó álmunk fonalát, és van amikor nyákosan csöpögő hajnalokon bennünket is megmorognak. Főleg kedvetlen téli reggeleken, ha már a dér fehérje vastagon fogja be kertünk gyöpét.
Kiismerhetetlen, követelődző, nyakunkon élősködő minden portánkon élő, hozzánk csapódó kutya. Az egyik pillanatban még a hold kinyalt tányér képét üvöltik, és párát fúj orrlyukuk, hogy aztán egy percre rá meghunyászkodva nyalják kezünket. Nincs az a keményre tömött pihepárna, fülbe használatos éjjeli pamutgyutacs, állig lehúzott hálósipka, amin ne szűrődne át vészterhes vonyíkolásuk, a föl-fölköhögő vakogásuk kartácsa.
Ha kedvesünknek tesszük a szépet, annak ölébe ugranak, vagy földöntik az alacsony asztalkára rakott, módfelett drága, Katáj valamelyik kikötőjéből származó porcelán teáscsészéket. És a hamis pátosztól tulcsorgó szerelmes költeményeink rebegésekor, az áhitat pillanatában ordenáré módon oldalba vizelnek bennünket. Ilyenkor még a behódolás előtt álló asszonyoknak is a csömör ülepedik ki finoman munkált arcukra és undorral elegy szégyenérzet vesz erőt széptevőn és szeretőn egyaránt. Vérmes reményekkel kecsegtető légyottjaim tucatja dőlt dugába imígyen.

Tartsd számon a kutyáidat, mert a fajtájuk, alakjuk, színük és ugatásuk jócskán eltérő, ezért a harapásuk sem egyforma kínnal jár.

A legkisebbek, a rókáktól származóak a legalamuszibbak. Játékosságuk csupán szemérmetlen álca, ami eltörpül gyilkos természetük mellett. Egyszer az is előfordult, hogy éjjeli szendergésemből éles fogak fájdalmas marása ébresztett. A baldachin viola színű selymébe csavartam remegő, vértől csöpögő kezemet, majd hajnalig virrasztottam, az előttem lihegő csimbókos szörnyeteg moccanatlan társaságában. A dióbarna szeme csillogását néztem sokáig, amiben szikráját sem véltem fölfedezni a sokat emlegetett hűségnek, szelídségnek, odaadásnak és akkor, ott egyszerre megértettem, hogy örökre elhagyott a nő, akit szerettem.
Egyszer pedig – míg aludtam, terhektől sújtottan - az egyik, talán a valaha volt legszőrösebb kis bestia az arcomra telepedett, hogy fuldokolva, elkékülve, levegő után kapkodva riadtam föl, alig elkerülve vesztemet. Figyelj oda barátom, hátat sem szabad fordítani nekik, mert a védtelen sarkunkba marnak, akárhová lépjünk.

A sakálok vérvonalát magukban hordozó középmagas kutyák a szurokfekete éj sötétjében is fölismerszenek átható, csípős szagukról. Csapatban veszélyesek, mert lételemük a közös vadászat, a harc a vélt erősebbel, vagyis veled. Kivívott diadalukat borzalmas vihogó hangon ünneplik. Azt mondják, olyankor meghal valamelyik ismerősünk. Napszállat után, a farkasvakság idején, a megrokkant vályogfalak mentén nyughatatlan falkáik portyára indulnak, és míg magad alá húzott lábakkal a takaród alól lesekedel kifelé, a hideg verítékedtől lucskossá lesz muszlin köntösöd, és pirkadatig hálófülkéd sarkában kénessárgán villog feléd gonosz tekintetük. Kialvatlanul, áldás nélkül ébred rád a reggel, amikorra eltűnnek nyomtalanul, és egyedül a szobád csücskeiben még füstszerűen gomolygó sőtét bűz fog emlékeztetni a démoni éjszakádra. Hazudhatsz másoknak, netán megcsalod magadat is, amikor eltagadod őket. Ha így viszonyulsz hozzájuk, gyakori vendégeid lesznek éjjeleiden, minden sötét titkodért hétszeresen fogsz bűnhődni miattuk.

Ám a legnagyobb bajt azok a kutyáid okozzák neked, amelyeknek ereiben a farkasok szilaj vére csorog. Kisérőjük a baljós csönd. Hitehagyott perceidben számíthatsz rájuk, amikor úgy érzed, hogy egyedül maradtál, amikor követnéd az Istenedet, de lábnyomát tévesztetted, amikor a magadra hagyatottságodat úgy vonszolod, keservtől tulcsordult szívvel, mint nyomtató ökör a nehéz igát. A farkasból lett kutyád már les rád, kushad a közeledben, szügye nekifeszül, míg téged figyel. Mellső lábán a karmok úgy merednek görbén előre, mint damasztpengék valamelyik tyrrosi hárem bejáratánál. Aztán egyszer csak nekifeszül, ugrik, teste szeli át a levegőt, és amikor acelos állkapca a tarkódhoz ér, a gyakorlott hóhér biztonságával ragad torkon, védekezni sem lesz időd. Akkor már hiába könyörögnél, vernéd a melled, esküdöznél az Égiekre, ígérnéd, hogy többé ezt soha nem teszed, hogy még egy esélyt adsz a bizonyosságnak, a szenvedélynek és a megtisztulásnak...
A farkasfogak nyakadba meg a tarkódba vájnak, és hörgő hangod lesz az utolsó, amit evilági értelmed még rögzít, majd belebuksz abba a milliónyi sorstársad által rettenettel megtapasztalt bíborban örvénylő lángtenger közepébe, annak is az izzó fehérségébe, az origóba, a nemlét kihegyezett végébe, és tűfejnyi ponttá zsugorodik számodra a mindenség. Onnét csak keveseknek adatik meg a visszaút.

- Mester, a Te nyakadon is mélyen vájt hegeket vélek látni. Nem-e egy farkaskutya fogsora szántotta azokat a borozdákat is?

- De igen, fiatal barátom. Nagyon ritkán a vérfarkas is elvéti áldozatát. Így menekültem én meg, egy fiatal szuka által.

A férje sohasem tudta meg.
Miriamnak hívták.

Kis magyar paródia





Újraírattatott a Pál-utcai fiúk története!



Alcím: Ami a Molnár-féle vátozatból kimaradt, 12o év múlva:



Jó egy évszázada annak, hogy lezajlott a magyar töténelem legádázabb, de
vértelen csatája: A Pál-utcai grundért folytatott küzdelem.
Azóta sok víz lefolyt a Dunán és minden megváltozott.

Vegyük górcső alá a 2009. esztendő ide vonatkozó történéseit.

A gittegylet felbomlott, a régi tagság átállt a vörösingesekhez.
Anyja, a megözvegyült Ibolya kegyelmesasszony sugallatára először Geréb, a jellemhibás csatlakozott a füvészkerti galerihez, ezért őt Áts Feri alvezéri ranggal jutalmazta. Példáján fölbátorodva a magát mindig ügyesen pozícionáló – egyébként galamblelkű, a szabadságra (!) sokat adó -- Weisz is az erősebb fiúk csapatába igazolt. Ő lett a vörösingesek beszerzője. Pályáztatás nélkül csak rajta keresztül lehet beszállítani nekik, amolyan botcsinálta kereskedelmi-miniszterr-féleséggé avanzsált... Hamarosan a grund védőinek zöme a korábban rivális bandába kérte fölvételét. Új barátaik között jól érzik magukat, árulásukért mindnyájan fontos posztot kaptak.

A gigerli, mindig elegáns Csele, aki az iskolába is csak lapokat hordott, mostanára sajtóbirodalmát igazgatja, a cickányvigyorú Áts Ferivel készült ölelgetős fényképe az irodája falát díszíti, és a kormány munkájáról meleg hangú cikkeket írat, a napi- és hetilapjainál dolgozó prostituálódott újságírókkal.
Kolnaynak teljesült az álma!
Sótalanság címmel grandiózus költségvetésű filmet forgathatott. A fanyalgó kritika szerint meglehetősen szerény színvonalúra sikeredettet...
Richter szép sikerrel tőzsdézik!
A részvényei értéke folyamatosan növekszik. Ezek osztalékából egy bizonyos sápot lead az idősebbik Pásztor fiúnak, aki egy nagy magánbank igazgatóbizottságának az elnöki székében terpeszkedik. A másik Pásztor pedig az APEH élére került, bizonyos számlák ürügyén sűrűn nyaggatják szegény Nemecsek szabót és általában a Rákos utca kisjövedelmű iparosait. Ismét dívik az einstand, csak most adóellenőrzés a neve.
A befolyt összegből az alamuszi Leszik is részesedik. Neki priusza van, mert a grund farakásainak kiárusításakor és a gőzfűrész-telep magánosításakor Áts Feri helyett elvitte a balhét. Tartotta a száját, semmit el nem köpött, ezért mindvégig háziőrizetben tartották. Itt töltötte le másfél éves előzetes letartóztatását, míg a vörösingesek (fehérgalléros cimboráik közreműködésével) szabadlábra nem helyezték.
Most, úgy hírlik - megint brókerirodát nyit...
A nagyhangú és hirtelenharagú Barabás – beszédhibájának dacára - az egyik kereskedelmi televízió agyonsztárolt riportere lett, amolyan igazi megmondóember, aki előszeretettel kritizálja a régi Pál-utcai fiúk elveit, a hazaszeretetüket, hecceli a magyarságukat, fölvállalókat, az egyházat, a papokat gyalázza és a grundot elfoglaló füvészkerti vörös banda tettét következetesen fölszabadulásnak, nevezi...

Mert a grundot mostanában a vörösingesek bitorolják, vezérük továbbra is Áts Feri.
Janó, a tót csak neki engedelmeskedik. Nyelvtörvénye is van rá…
Rendszeresen üldözi a régi Pál-utcaiakat, verést, újabban meg bombát is ígér nekik, ha a körülhatárolt terület tájékán meglátja őket. Egyébként a grundot körülölelő palánkot két éve, december első hetében, valamikor ötödikére virradóan szögesdróttal is megerősítették, abbéli megfontolásból, hogy a sóvárgó kintrekedtek nehogy megpróbáljanak beosonni.
Ezt a bársonyos orgánumú, de hülye Szebenics javasolta, aki a vörösingesek nemzetpolitikai szakértőjeként sűrűn-sűrűn utazgat egzotikus távol-keleti utakra...
A nyomoronclábú Wendauerre semmifajta felelős posztot nem mertek rábízni, a legkisebb rosszat választva végül is kinevezték a szegedi színház igazgatójának.


És Boka?
Mi van Boka Jánossal?

Néha találkozik a falusi birtokán gazdálkodó utolsó hű baráttal, a sivító füttyéről híres Csónakossal.
Sokan suttogják, hogy már régóta konspirálnak, hogy a vidéki kisvárosok sihedereiből, busafejű falusi suttyókból, elcsapott diákokból, lenézett markos ifjakból, kisemmizett szegénylegényekből és más, nyakas-inas parasztfiúkból újraszervezik a Pál-utcai fiúk csapatát.
Hogy egyszer - talán nem is oly’ sokára - visszahódítják majd a grundot, és akkor, azon a grundon, az Istenáldotta drága grundon, ismét piros-zöld lobogókat fog lengetni a szél!
Fura lett ez a világ, hadarva mondják imáikat a bölcseknek hittek is, vasvödörrel sem lehet visszamerni múltunkat a mába.

Ám a Pál-utcai fiúk legendája tovább él.

Mert hallani innen-onnan, most már egyre többen tudják, hogy néhanapján, alkonyattájt Boka és Csónakos kilátogatnak a temetőbe, Nemecsek Ernő sírhantjához.
Ilyenkor már várja őket Rácz tanár úr és egy kiálló bordájú vén kutya, a közlegény Hektor. Állnak ott egy darabig, kivárják a napenyészet végét, emlékeznek a régi szép időkre. Aztán Boka és Csónakos egy halk alá’szolgájával elköszönnek egykori tanítójuktól, és hazafelé veszik az irányt.

Rácz tanár úr ezen alkalmakkor soha nem mond semmit, a köszönést is csak egy biccentéssel viszonozza.

És ha a fiúk alakját elnyelte az est homálya, a tanár úr lopva körülnéz, utána a szájába nyúl, és kiveszi onnét a gondosan megrágott gittet.
Őzbőr-kesztyűs kezével gombóccá gyúrja azt, és egy sóhajjal a kabátja zsebébe süllyeszti.

Aztán pedig botjára támaszkodva, Hektor, a vedlett bordájú közlegény-kutya kíséretében elindul lassan, valamerre.

18+ !!!!


-->
Aki prűd az ne olvassa.
Szerintem fontos és az életnek nélkülözhetetlen kelléke a pajzánság.
A költő művésznéven írt. Egyébként a budapesti Nemzeti Múzeumban áll a szobra.
Annak volt a legsikeresebb igazgatója.
Utána lehet nézni.
Löwwy Árpád
Magyar ethnographia
( 1909)

Házat épít és rombol
S krumplit eszik a tót,
Habár fekve baszik,
Ember soha se’ vót.
Kockást hord az angol
Bagózik, s nem pipál,
Még mikor baszik is
Baedeckerből citál.
A jókedvű francia
Fecseg nappal, éjjel,
S a farka szikráit
Szórja szerteszéjjel.
Tenger ellen épít
A hollandi falat,
Röptiben bassza meg
A besózott halat.
Tudós faj a német,
Gambrinusnak hála:
Még az is, ha baszik
Theória nála.
Svéd gyufa a maga
Skatulyáján lobban,
Ámde a svéd fasz is
Másutt baszik jobban.
Svájcnak bliktri a
Sok hosszú alagút,
Lányba szereti a
Jó széles valagút.
Alattomos talján
Elrejtett tőrrel jár,
Közel ne kerülj, mert
Könnyen megbuzerál.
A kevély hidalgó
Díszruhának örül,
Ékes spanyolgallért
Hord a fasza körül.
A ravasz új-görög
Nem tisztel ethikát,
Ha tyúksegget baszik
Az neki delikát.
Magyar zsíron él a
Drágalátos horvát,
S minden kutyaszarba
Beüti az orrát.
Persák ura a sah,
Szent könyvük a Korán,
A leányt – rend szerint
Kifurják már korán.
Tetoválja magát
S tolldíszt hord a sziú,
De leginkább mégis
A faszára hiú.
Három világrészben
John Bull a legnagyobb úr,
Hanem azért mégis
Picsán rúgta – a búr.
Zsidó rőfje kurta,
Ha portékát szállít,
Még a faszával is
Megcsalja a Szálit.
Datolyával él és
Tevén jár az arab,
Az ő faszából is
Hiányzik egy darab.
Hogy lucskos valagát
A hidegtől óvja,
Nadrágjába szarik
Grönlandnak lakója.
Gatyát ünnepnap sem
Hord néger és kafir,
Ha kiszarja magát
Nem kell annak papír.
Hallgatagon ül az
Elmerengő hindu,
De a picsaszagra
Már ő is megindú’.
Rizst eszik a copfos
Polgártárs Kínába,
Ha bambusszal verik
Tust szarik kínjába.
Turbánt hord a török,
Csak a kávét issza:
Százhúsz feleségét
Bassza össze-vissza.
Magyarral rokon nép
Finn, cseremisz, osztják,
A snapper pinákat
Ott sem ingyen osztják.
Bort iszik a magyar, nem pediglen vizet,
Lányoknak, menyecskéknek jó szívvel megfizet.
Ha megharagszik, nem kell pina ennek,
Bassza Krisztusát az Atyaúristennek.

Mérges kesernyés írás


-->
Tavaly előtt íródott.
Most is aktuális.
Sajnos.
Hét év Tibetben, vagyis a Délvidéken
Korán kelő vagyok, fél hat előtt végzek a hátsó udvarban. Etetni kell a jószágokat, rá- köszönni a lovakra, kecskére, kutyára-macskára. Hat előtt kész a reggeli törökös kávé, egy szerb barátom ajándéka az egyszemélyes sárgaréz kávéfőző, a nyeles dzsezva, amiben az oszmánhódítás óta ugyanúgy fő a „fekete ténta”, ahogy boldogult Gyurica bácsi mondotta volt.
A feketét szürcsölöm, az istálló mellett halkan szól a Kossuth-rádió, jóleső a korai csönd, csak a bemondó hangja duruzsol, amit az abrakoló kancák mormolása kísér. Ilyenkor tervezhető a nap, helye van a gondolatok rendezésének, már-már idilli a hangulat. Pedig a délvidéki magyar közösség helyzete egyáltalán nem mondható rózsásnak. Idestova húsz éve folyamatos szorításban vagyunk. Kezdődött Jugoszlávia szétesésével, a háborúk láncolatával, behívókkal, itthonról elmenekülő véreinkkel, nyakunkba települő menekültekkel, embargóval, hiperinflációval, vérbe fojtott demonstrációkkal, politikai gyilkosságokkal, hogy a bombázások legyenek a hab a keserű tortán.
Egy év múlva valami történt az itteni emberekkel.
Betelt a pohár.
Esténként kivonultunk az utcára, sípokkal, kereprőkkel a szocialista-nacionalista rezsim azonnali távozását követeltük. A Tisza-mente magyarlakta kisvárosaiban heteken körösztül több ezer ember tüntetett. Pedig előfordult, hogy rezsimhű pártkatona gépkocsijával a tömegbe hajtott, naponta voltunk lefasisztázva az állami televízió jóvoltából, Belgrádból vezérelt gyárigazgatók munkahelyi felmondásokkal terrorizálták a dolgozókat, hogy a hatalom szolgalelkű rendőrségének fenyegető viselkedéséről ne is szóljak. Géppisztolyos verőlegények grasszáltak az utcákon, és a diktátor utolsó tévébeszédében a márványkandalló előtt - szélütötten dülöngélve - burkoltan ellenünk, a vajdasági magyarság ellen uszította a többségi nemzetet. Aki látta a többször ismételt elnöki szózatot és érti a szerb nyelvet az a demagógia, a félelem és a sarokba szorított patkány vak dühének furcsa, hátborzongató egyvelegét tapasztalhatta. Az egyébként jámbor délvidéki magyarság nem hagyta megfélemlíteni magát. Minden nap sötétedéskor családok, párok indultak a városközpontokba, sípjaikkal, rozsdás fazékfödőkkel. És senki nem rettegett, az arcokon boldogság, büszkeség honolt. Ma már tudom, hogy ezt a különös állapotot a közösség ereje gerjesztette. Ilyen érzés lehetett megélni ’56-ot, a prágai ’68-at, vagy a ’80-as években részt venni egy vasárnapi misén, valamelyik lengyelországi templomban. Ebben a könnyáztatta térségben ritkán érint meg bennünket a történelem szele. Akkor angyalszárnyak suhogtak fölöttünk.
Milosević 2000. október 5-én megbukott.
Hét év telt el az óta. A lelkesedésünk lelohadt. A reánk köszönő évek elapasztották a szép új jövőbe vetett reményeinket. Manapság a bácskai-bánáti magyar ember a napi betevő falatért harcol. Próbál emberhez méltó életet élni, gyermekeit taníttatni. Ha netán munkahelye van, ahol éhbérért dolgoztatják vadkapitalista gazdái, mellette maszekot vállal és a legkeményebb munkától sem riad vissza. Majdhogynem minden ugyanúgy van, mint annak előtte az „átkosban” volt. Majdnem minden.
Hét év számvetéséhez és a keserűségünk fokozásához az is hozzájárul, hogy Magyarország végképp kihátrálni látszik mögülünk. A nemzetpolitika fájó hiányát szó szerint a bőrünkön tapasztaljuk. Aki azt hiszi, hogy a „magyarverés”, mint jelenség megszűnt egy dilettáns külpolitikus-asszony, ejnye-bejnézése után, annak azt tanácsolom, hogy egy hétvégi kiruccanás erejéig ugorjon le bulizni baráti társaságával, mondjuk Bácsfeketehegyre, Szilágyira vagy éppen a jó nevű bánáti Magyarcsernyére, könnyen megeshet, hogy némi eufémizmussal éljek - ambivalens élményekkel - fog hazamenni. Mazochista az a külpolitika, amelyik tűri, hogy egy mondvacsinált szomszédos bolhaállam tüdejének minden mérgét Magyarországra köhögheti. Sokat tudnának mesélni felvidéki véreink, ahogy a keleti végeken túlra szakadt székelyek, partiumi magyarok is.
Míg a budapesti külpolitika zilált frizurás nagyasszonya arról óbégat, hogy amerikai beutazáskor – horribile dictu - vízumköteles a ceglédi Józsi bácsi, addig mi – vajdasági magyarok – a rezervátumi indiánok közönyével nyugtázzuk, hogy a vérnacionalista szerb Kostunica úri gesztussal fölajánlja nekünk a kettős állampolgárság lehetőségét, miközben „anyaországunk” politikuma hátunkon vágja a pecsenyéje sütögetéséhez való aprófát.ú
Európai törvényekre hivatkoznak, pedig megvesztegethetőbbek egy Costa-ricai vámosnál.
Mellébeszélnek.
A bizalmunkat már eljátszották, most a gyerekeink jövőjét teszik tönkre. Január első napján leeresztik a vasfüggönyt. Kérdezzék meg a vajdasági, kárpátaljai magyarokat, milyen lesz a pukkanó pezsgők íze? Nem vihetem a családot Mórahalomra az élményfürdőbe, marad helyette az iszapos Tisza-part.
Nem mehetek a szegedi szabadtéri előadásokra, megnézhetem tévén, ha gusztusom támad hozzá, akár a Fásy-mulatót is.
A könyvesboltok friss, papírszagú kötetei között nem válogathatok, majd turkálok a vásári ócskások penészes-avítt könyvkupacaiban.
Cseh Tamást, vagy Kátai Zolit sem muszáj koncerten hallgatnom-látnom, van néhány lemezem, kazettám, már hozzáedződtem a nincshez, üvegen körösztül nyalva is élvezem a mézet.
Kihagyom Pécs belvárosának látványát, a kora-keresztény sírok helyett a lányaimnak majd megmutogatom ükanyjuk-apjuk fejfájait. Messzire sem kell utaznunk, papucsban átsétálunk a sarkon túli ó-temetőbe. Ezt csinálja utánam valaki Pesten! A badacsonyi borok helyett fanyar homokit, a jóféle soproni sörök helyett meg apatinit fogok inni. Ha már nekünk nem nyílik ki a gödöllői kastély kovácsoltvas-kapuja, elzarándokolunk a romjaiban is fenséges aracsi pusztatemplomhoz, amelynek gótikus boltívei nyolc évszázada mindenkit befogadnak. Ha a kaposvári, veszprémi, debreceni barátok társasága nagyon hiányzik, megengedhetjük magunknak, hogy kéthavonta néhány perc erejéig telefonon elviccelődjünk.
Ma reggel, a Kossuthon, valamivel fél hét előtt, a brüsszeli munkatárs jelenti a tisztelt rádiózóknak, hogy a schengeni határátlépés problematikája immáron megoldódott.
Hurrá!
Még a horvátok is utazgathatnak, igaz nekik kitaláltak egy üres kartont, ahova elvileg pecsételni lehetne. De – mint Keleti Miklós fogalmazott – ez csak amolyan formaság, a kutya sem törődik vele. Vegyes érzelmekkel kavargatom a kávét. Már nem esik olyan jól az íze. A következő tudósítás a chikagoi magyar konzulátus megnyitásáról ad hírt.
Halleluja! Az amerikai magyarok és leszármazottaik (!) a közép-nyugat államaiból a jövőben itt igényelhetik a magyar állampolgárságot. Az amerikás magyarságnak az ilyesmit tálcán kínálják. Az emigrációnak az ilyesmi dukál.
Ám akik fölött határokat huzigáltak, magyar iskolába jártak, ekkor-akkor kicsit kivégeztek, vágóhídra tereltek, megaláztak, ellehetetlenítettek, de akik ennek ellenére még mindig magyarként nevelik gyermekeiket, unokáikat több mint 80 éve, nos - nekik ilyesmi nem jár.
Ekkor borult föl az alsókonyhában az asztal. Löttyent a kávé, nagy ívben röpült a zacc és a dzsezva, hogy az egész keserű mindenség csészéstől-tálcástól a trágyadomb mellett csörömpölve-toccsanva landoljon.
A hirtelen zajra a Fecske-csikó kidugta kíváncsi lófejét az istállóajtón. Nézett rám fénylő nagy szemekkel. Nem értette, pedig tudhatná, hogy korán reggel két ordenáré pofon állatnak-embernek egyaránt keserves napot jósol.
Pósa Károly, Magyarkanizsa