Pósa Károly: Régi novemberi történet

Steve Orosznak, tisztelettel

A rendes nevét alig néhányan ismerték. 

A háta mögött mindenki csak Vezérnek hívta. Egy időben nyugdíjba akarták küldeni, de végül mégsem vették le a gépről.

Szükség volt a mozdonyvezetőkre.

A Vezér akkor már majdnem ötven éve szolgált a vasútnál.

A két háború között segédfűtőként kezdte. Aztán eggyé vált a céggel. Pontos, lelkiismeretes, de magába forduló, amolyan igazi hallgatag ember volt. Ritkán szólt, akkor se sokat. Többnyire dörmögött. Különcként kezelték.
 

A feleségével soha nem kiabált.

Egy fia született. Az is korán megnősült, három kislánya lett, de a Vezért az unokái sem kedvelték. Néztek rá, mint valami idegenre.

A fia egy napon összepakolt és családostól elköltözött idegen, messzi országba, másik földrészre. Amikor a vasútállomásra kikísérték őket, a felesége és a menye könnyezett, de az ő szeme száraz maradt. A középső lányunokáját nézte, aki mereven bámult kifelé a fülkeablakon. A gyerek tengerzöld szeme az elmosódott üveg mögött csillogott. Még csak pár éves volt. Föl sem fogta, mi történik körülöttük.
Régen történt mindez, valószerűtlenül messze a múltban.

Hírüket se igen hallották később. Az idő elzakatolt velük.
 

A fiatal munkatársai vonzódtak a nagyobb sebességű, az „ablakos”, vagyis a személyszállító vonatok iránt, pláne ha útleveles, határokat átszelő járat kínálkozott, de a Vezér inkább teherszállítmányos szerelvényeken szeretett szolgálni. Az indóházban az irányítók kérés nélkül is a Szabadka-Kanizsa-Zenta fordára osztották be.

A jegyzőkönyvek szerint több ezerszer járta meg ezt az utat, oda s vissza. Szikár alakja a gőzmozdony állásában napi két alkalommal robogott el az unalomig ismerős vidéken.
Jóllehet a gőzös legalább nyolcvan éve fújt, szíszogott, okádta a füstöt és nem volt kifogástalan műszaki állapotban: a forgalomirányítók nyugodt lelkiismerettel osztották a Vezér alá, aki a ki-kihagyó jelzőműszerek, és a végleg a nullára konyult nyomásmérő cágerja nélkül is pontosan tudta mikor kell a szelepeken igazítani, vagy etetni a kazánt.
Füle hallotta a gép zihálását és a vasmonstrumot úgy szelídítette, irányította, mint zseniális karmester a reá bízott nagyzenekart.
 

Többnyire szenet, fémszerkezeteket, sódert és építőanyagot vitt.
Akkoriban épültek a malmok. A silók ormótlan betonhengerei nyomasztóan újak, darabosak voltak a bácskai tájban.
A Vezér kettes és hármas söntfokozatban vitte a szerelvényt a teher-pályaudvartól a célállomásig. A tucatnyi megrakott vagon - a több száz tonnányi teher - alatt remegett a síkság, s amerre haladtak kőszénportól szaglott a levegő. A sínek mellett a gőzös kéményéből kihulló szikraesőtől időnként lángra lobbant a gazos töltésoldal. Megfeketedett, üszkös foltok éktelenkedtek utána. A Vezér általában az állásban könyökölt, simlis sapkája a tarkójára volt lökve.

Az előtte párhuzamos síneket figyelte. A kanizsai fütyülőtáblánál meghúzta kétszer a kürt fogantyúját. 

Éleset sípolt a mozdony.
A járási gulya tehenei ilyenkor abbahagyták a legelést és a vasút felé néztek. Így ment ez hosszú éveken körösztül.

Azon a ködöt szitáló novemberi napon darvak húztak a kanális fölött, és a váltók rozsdás karján nyákos nedvesség csillogott. A gőzös falta a kilométereket. A távolban romos tanya fehérlett. A szerelvény háta mögött elmaradtak a kanizsai házak és a Vezér az egyenes szakaszon erősebb tempóra kapcsolt.
Nem tudni mit keresett az a kislány a síneken.

Talán a libákat kergette.

Vagy mulya volt szegény.
A Vezér villámgyorsan megrántotta ugyan a fékezőcsap karját, süvöltött a gőzszelep, sikoltottak a gyorsfék tárcsák, de a súly, a lendület még vagy száz méteren tolta, vitte a szerelvényt, és odébb, jóval odébb, nagy nehezen nyikorogva, nyöszörögve állt meg. Lemászott az állásból és a fújtató gőzöst otthagyva visszafelé futott, arra a helyre, ahol a lánykát meglátta.

Már messziről észrevette.
A kislány kék szoknyácskája a töltés melletti bozótosban virított.
Ott feküdt a gyerek.

Nem esett baja, csak a mozdony szele sodorta el, és sírt, kegyetlenül sírt.

Semmije se fájt, és a babáját kereste, amit a légáramlat kiszakított a kezéből. A vékonydongájú gyermek ócska férficipőben, szakadt ruhácskában bőgött, a Vezér pedig szétnézett, hátha meglesz a baba.

A kormos kavicsos töltés aljában találta meg a játékot. Szegényes, vacak rongybaba volt. 

Szemek gyanánt tengerzöld üveggombokat varrt rá valaki, és koszlott pamut helyettesítette a haját.

Szó nélkül a könnytől maszatos kislány kezébe nyomta, aztán visszaballagott a gőzmozdonyhoz, babrált a fogantyúkkal és a szerelvény lassan nekilódult, folytatta az útját Zenta irányába.
Este letette a vonatot és a fűtőházi jegyzőkönyvbe beírta az esetet.

Odahaza a felesége lerakott krumplival várta és a Vezér szokásához híven hallgatagon kanalazta a vacsorát.

Tizenkét nap multával ismét a Járás mellett ment a vonat.

Alkonyodott.

Ekkor hirtelen a gőzmozdony kitört üvegű hídablakán át a Vezér egy sínekre nem illő dolgot vett észre. Fehérlett ott valami.

Aztán meglátta.

Egy bárány került az útjába, ami a közelben éjszakázó nyájtól kóborolhatott el.

Nézte a feléje robogó végzetét.
Nem mozdult. A bárány szemei fénylettek.

A Vezér ösztönből azonnal fékezett, de a furcsa, semmivel sem összehasonlítható, hátborzongatóan tompa puffanásból már tudta, hogy hiába minden.

A megállított szerelvény mögött csak egy meggyűrt, szőrös, kinézhetetlenül véres valami maradt a talpfákon elheverve.

Amikor a célállomásra órák hossza múlva sem ért be a vonat, riasztották a környékbeli bakterokat.
Az oromhegyesi meg a kanizsai majdnem egyszerre értek oda a kivilágítva veszteglő szerelvényhez.

A Vezért a síneken ülve lelték.
Rázta a sírás, zokogott hangosan, ahogy csak egy olyan férfi tud zokogni, akinek valamije nagyon fáj.

Pósa Károly: A világ közepe juhász

Rekecki bácsi, az öreg juhász

Ismerik a régi viccet, ugye?
A nagy hóhér országlása alatt Szibériában beszélget két hadifogoly. Az egyik valami huncut dolgot akar mesélni Sztálinról, mire a másik ijedten lepisszegi: „Csitt! Még a végén elvisznek bennünket miattad!” A másik flegmával kérdezi: „Elvisznek? Innét? Hova?...”
Régóta foglalkoztat a viszonyítási pont kérdése.
A mettől meddig az addig. És - hogy honnét kezdődik: a más. Ki, vagy mi alapján szabja meg az élet, mi számít közelinek, és mi lenne a távoli?
Egyáltalán: meghatározható-e a lent és a fent fogalma? Ha igen, akkor melyik az előnyösebb?
Látom nem értik.
Azt hiszik, ez most hanyatt fekvő filozofálgatás. Pedig nem.
Mindjárt kibontom.
Mert ugye, mi – magyarkanizsai, vagy zentai születésűek – oly sokszor hallottuk már a bennünket zavaró pozicionálást. Budapestről általában leutaznak mindenhová, és a vidéki jelző avíttas mellénykéjét legszívesebben az összes olyan magyarra rágombolnák, aki Káposztásmegyeren túl éli a mindennapjait. Lett légyen szó szegediekről, kassaiakról, székely góbékról, vagy éppen mirólunk. A pesti szemüveg lencséjén keresztül minden lent van. Amiből az következik, hogy ők valának fönt. (Jó nagy szerencse, hogy csak azt hiszik, ám ez egyáltalán nem így van! Megint más lapra tartozik, hogy ugyanők emlegetésekor pedig Bécsben kerülnek elő a szagos csipkekendők, eltakarván a finnyás arcokat. De ne bántsuk a derék fővárosiakat. Pont ilyen hülyén önteltek a belgrádiak is, csak őket az övéik szidják.)

Aki kicsit ismeri a történelmet, az tudja, hogy a város és falu ellentéte csöppet sem új keletű dolog. Pláne nem pusztán magyar betegség.

A flaszterról nézve előszeretettel címkézik a másikat gumicsizmásnak, maradinak, disznózsír-szagúnak.
Szokás a vidékiességet ajkbiggyesztve emlegetni. A magyarban a provinciális hovatovább egyenlő a tahóval.

Pedig ha tudnák, hogy például a németben a provinziell első értelme egyáltalán nem lenéző értelmű, az angolban pedig a provincialist egyben lokálpatriótát is jelent. Azt az embert tehát, aki szereti szülőföldjét, városát, faluját, a helyet, ahol él. Ki ne vállalná szívesen, hogy ő maga is így érez?
A mi Magyarkanizsánk pont félúton helyezkedik el Belgrád és Budapest között.

Nekünk – egyre ritkábban ugyan, de – kiváltságos helyzet az, ha leutazhatunk a tengerpartra. Rangot, egyfajta jólétet jelképez. Dehogy pejoratív!
És azt se hallottam még, hogy leutazok Adorjánra, Oromra, vagy netán Zentára.
Ha Újvidékre, vagy Belgrádba szólít a sorsunk, akkor van, hogy le kell menni, de oda is csak úgy, hogy földrajzilag dél felé értjük.
A kisvárosi lét belénk nevelt egy adag szerénységet. Ez igaz. Ötvöződik mindez csipetnyi megilletődöttséggel, ha nagyobb városokban kell eligazodnunk. Még mielőtt valaki harsányan jópofa anekdotákat kezdene mesélni a faluról érkezők elesettségéről, kedves maflaságukról: jó ha megjegyezzük, hogy bármelyik fővárosi világfit egy tanyasi kisgyerek is leiskoláz a jószágok között, vagy a szántóföldi dűlőutakon. Így kerek és kétoldalú az a bizonyos érme.
Mindig lesznek biztos pontok az életünkben.
Viszonyítási alapok. A síkságon nehéz ugyan sarokpontot találni, de az a bizonyos világ közepe nem kell, hogy okvetlenül topográfiai fogalomként határozódjék meg.

Legtöbbször – bizony – bennünk van.
Egy életen keresztül hordozzuk.
Egyre sűrűbben feledkezünk meg erről.
Vajon mi lesz ebből a világból így? Jó vagy rossz?
Mi teszi majd azzá, és olyanná, hogy majdan, ha rólunk akar megemlékezni valaki, akkor úgy emlegessenek, mint most mi, az öreg juhászt, aki Kanizsának délfelé ívelő pereme alatt, a Rétben legeltette nyolcvan éven keresztül a birkáit.
Ahogy Zenta felé suhant velünk az autó, a gyűrött gerincű löszös lankákat elhagyva óhatatlanul is balra néztünk, mert a napfényben ott fürdött mindenkoron az ismerős szárnyék, gyér cserénnyel benőve, háttérben az ültetett nyárfaligettel és úgy köszönt el tőlünk a békének meg a nyugalomnak ez a kis oázisa, hogy otthonról elmenve mindenütt szeletkéjét vittük magunkkal a szülőföldünknek. Ahová tartozunk: a hazának.
Mindez egyetlen ember állhatatosságának volt köszönhető: az öreg birkapásztorénak, aki évtizedeken keresztül őrizte a nyáját. És tudjuk, ma már egyre többen tudjuk, hogy mást is őrzött ott minekünk, ami sokkal többet ért akár ezer bégető juhocskánál is.
Bennünket óvott. Megvigyázta a vágyainkat és a tisztaságot, hogy az embertelenség idején se haljon meg minden.
Maradjon a nyáj. Hogy a szemünkből még most is valaki visszanézzen.
      

 

Novemberi alvég - Rural parts is November - Periferija u novembru

101 x 37 cm, gipszkarton
olaj, tempera, kréta

Pósa Károly: Álom I. (grafika) - Dream I. (graphics)

50 x 37 cm

Pósa Károly: Koldus Montenegroban

Koldus Montenegroban - Beggar in Montenegro - Prosjak u Crnoj Gori
35 x 35 cm