VAE VICTIS!*

Magyarkanizsa, a Haynald-féle leánynevelő intézet

A kanizsai Zárda

Eresze alatt

Levésett homlokzat.

Helye üres. Árva.
A padlása széljárta.

A falon rőt vakolat.
Lent volt rég

A téglajárda,

Hol apácák siettek

Korai zsolozsmára.

S amikor harangszó árja

Fulladt hörgő orgiába,

Leszakadt minden felhő.

Utolsó diktálta az elsőt.

Levertek mindent,

Ezek itt,

Szerbiában.

A hajdani relief hegén,

A diadalittas múlt

Köszön vissza.

Pimaszon, hetykén.

A letörölt

Gyötört, dombormű

Csak nézi a hajnalt:
Keleti fekvésű.

Mert míg ütötték, törték,

Ahogy hasadt, repedt, szakadt.

Nem a püspöki címer,

Nem a kegyes Haynald

Hullott a porba.

Egy népbe hatolt a véső,

S maradt:

Máig a sárban,

Máig ártalomban.

Magyarkanizsa

2014. március 17.

*Vae victis!- Jaj a legyőzötteknek!

Az egyik legismertebb latin mondás, ami a rómaiak megalázó békekötése után hangzott el. 
A gallok, miután aranyban történő fizetségben egyeztek meg a békekötésről, s fölhagytak a rómaiak elleni ostrommal, azzal is felbosszantották az amúgy is sértett ellenfelüket, hogy az előre kialkudott arany mennyiségének lemérésekor hamis súlyokkal csaltak.
Amikor e nyilvánvaló igazságtalanság ellen a legyőzött fél méltatlankodni kezdett, a gallok vezére látványosan még a kardját is a serpenyőbe dobta nehezékként, amit a porig alázott rómaiaknak a fentebb idézett mondással toldott meg: Vae victis!
Magyarán - a győztesnek nincs etikája, nem ismer könyörületet, és az erősebb jogán mindig kénye kedve szerint cselekszik.

Chuck Norris 74.

  "Chuck Norris nem játszik Istent. Utánozni csak a gyerekek szoktak."

Zénón okoskodott, és addig spekulált, míg elődje, a nagy Parmenidész tételének az igazolására ki nem talált valamit.

Köztudott, hogy a görög mondák sztárja, Akhilleusz volt az ókori világ leggyorsabb embere.

Zénón szerint, ha Akhilleusz egy teknősbékával futóversenyt rendezne, és a lomha páncélosnak a startnál rögtön száz lépés előnyt adna, a teknőcöt sosem tudná legyőzni, mert mire beérné, amaz egy arasznyival tovább kúszna, bármilyen kicsi is maradna az előny, de az előny - a hüllőnél lenne. Hiába ér Akhilleusz oda, ahol a teknős egy pillanattal korábban volt, amaz mindig egy kicsit előrébb lesz, és a végtelenbe vesző hajsza az örökkévalóságban sem hozná meg a görög hős diadalát.

Ezt hívják Zénon paradoxonjának.

Az érzékek által alkotott kép félrevezetőségéről szól.

Mivel korunkban is bővelkedünk hősökben, akik erejükkel és gyorsaságukkal ámulatba ejtik a világot, mi sem természetesebb, minthogy képességeiket a zénóni bölcselet szempontjából illik megvizsgálnunk.

Sokkal könnyebb a dolgunk, mint a hajdani bölcselőknek!

Egyrészt: mostanában már nem divat a gondolkodás.

Leszokófélben az emberiség. Mert az egyiptomi Thottól - aki állítólag az írást ajándékozta az embereknek – még azt kérdezték, nem tart-e attól, hogy ha ezután rögzíteni lehet az adatokat, az időbeli tényeket meg minden fontos dolgot, akkor majd meghal az emlékezet, és az emberek elfelejtik használni az agyukat? Most, hogy immáron a Guttenberg-galaxist, a nyomtatott betűket is valami billentyűzetes ördögi praktika látszik fölváltani, időszerűbb ez az aggodalmas kérdés, mint a fáraók idejében bárki föltételezte volna.

Aljas húzás, de bevallom: én már láttam piaci kofát, szerény, párszáz dináros vásárlásomat számológéppel összeadni. Persze, a mobiltelefonját használta. A néni öreg volt ugyan, ám a Nokia új.

De akkor is! Engedtessék meg!

A régebbi kofák – még ha írástudatlan tanyasi párák voltak is – úgy számoltak fejből, a matematikai alapműveleteket ismerve úgy mondták be a végösszeget, hogy valahol még azt az egy szem almát is megfizettették, amit kedvesség gyanánt, vevőcsalogatóként grátiszba kaptam tőlük.

Szóval, Zénón nagyokat hümmöghetne. És tartok tőle, hogy nem csak a piac tájékán.
Másrészről meg nekünk fölösleges a paradoxont igazolni, mert mi aztán napi szinten vagyunk az érzékeink által félrevezetve. Igen…

Kitalálták!

A beszédes nevű televízió gondoskodik a hülyítésünkről.

Mindennapi betevő délibábunk dobozba zárva. Vagy, ahogy gazdagabbéknál dívik: a lapos-káprázat.

Aminek immáron – éppen ma van a születésnapja! – egyik legnagyobb hőse a 74. életévét betöltő Chuck Norris. Boldogult suhanckoromban csak a kanizsai Bonjour-kávéházban volt videolejátszó, csodájára jártak a népek, jóllehet a kávéház egyszerű kocsmaként üzemelt, és hírhedett neve akkoriban közszájon forgott.

Élemedett korúak igazolhatnak: úrilányok az utca túloldalán sem mehettek végig.

A Bonjourt kétes dicsőségét csak a Hatcsöcs múlta fölül. Meg ha jobban belegondolok, akkor a Kispiszkos, a Lokomotíva, és a buszállomás melletti csehó, aminek a nevére már nem emlékezem, pedig Koncz Pista bácsival, és a Tanár Úrral ott készült a könyvem recenziója, rém rossz, büdös szilvát kínáltak ottan…

Mintha kicsit elkalandoztam volna.

A Bonjourban tehát jókora szögletes technikai sikoly, valami Grundig nevű – azóta tönkrement – cég remeke terpeszkedett a főhelyen, mintegy űrbéli oltár, és a belenyomott kazettákon többnyire Chuck Norris rúgta szét az emberiség gonoszabbik felét. A kocsma ajtaján tavasztól késő őszig gyöngysor függöny lógott, olyan tarka, mintha valami keleti kupleráj fölszámolásából származna (nem kizárt, hogy így volt). Mindazonáltal a legyek ellen alkalmazott függöny a magamforma harminckilós élősködőket nem tartotta vissza, mert míg a borbélyt vártuk, be-belestünk a madzagokon lógó golyók közti élettérbe, ahol a szemközti falon villódzó (színes!) tévében vágyaink netovábbja, a vörös-bodros mérsékelten szőrös mellkasú sztár osztotta az igazságot.

Persze, a matinén a moziban megnéztük Bud Spencert és Terence Hillt is, de azt nem lehetett Chuck Norrissal egy lapon emlegetni, mert a dagin, meg a társán folyton nevettünk, mókásak voltak. Ezzel szemben Chuck Norris ahová csapott, ott csontok törtek, röpültek a fogak és folyt a vér úgy, hogy közben a főszereplő el sem húzta a száját, csak a tekintete szűkült, mint az áspiskígyónak.

Bud Spencer már akkor is túl hígnak tűnt, az erőleves karatézó helyett csak amolyan pótlólagos valami, akárha bádogbögrében cikóriát kéne kóstolnunk egy bécsi cukrászda presszókávéja helyett.

A ma 74 éves Chuck Norris dicsfénye alig-alig kopott valamit. Nincs ugyan Bonjour, a régi lányok java nagymama, a kazetták sorsa megpecsételődött, hisz már a DVD-n is átlépni látszik a technika, és mire e sorokat leírom valószínűleg a legújabb kütyüt is lehet régimódinak tekinteni, szédületes a tempó.
Mégis.

Marad a Zénón paradoxon, mert magunkat sem tudjuk többet utolérni.

Erre csak egy ember volt képes: a becsapott érzékeink által nekünk tálalt Chuck Norris, aki valahol a tyúk, meg a tojás között helyezkedik el teremtésileg.
Ezt a paradoxont úgy oldotta meg, hogy az előbbivel lefeküdt, az utóbbit meg szétrúgta.

Magyarkanizsa, 2014. 03. 10.

Pósa Károly: Március 8. - A FÉRFIAK KÖSZÖNTÉSE

Kárpáti-Beneda Ágnes rajza

Ezen a mai, szép, de szeles tavaszi napon a férfiakat szeretném dicsérni.

Mert megérdemlik.

Köszöntöm hát a férfiakat, vivát! Vivát! És harmadszor is: vivát!

Még mielőtt azonban bármelyik férfitársam magára venné a harsány üdvözlésemet, gyorsan közlöm, hogy valószínűleg nincs érintve, nem neki szól az éljenzés.

Sajnos, sokan, megszámlálhatatlanul sokan vagyunk, akik egyébként elérthetnék a köszöntésemet, mert amúgy férfiszámba valók vagyunk, mármint a szó biológiai értelmében. De csak szigorúan biológiailag, tudományosan. Mert másképpen viszont nem, vagy jobbik esetben alig-alig, akárhogy is fanyalgunk, mert nincs ínyünkre a dolog.

Ez van.

Én, amikor férfiakat emlegetek, nem azokra a fiúkra gondolok, akik a Disznópiac sportpályáján minden éjjel széthagyják a szemetüket, akik napraforgóhéjat köpködnek, ordítva társalognak a mobiljukon, ország-világnak elkiabálva, szétkáromkodva, szórva a legintimebb dolgaikat, akik csak csoportban huhogva mernek megszólítani egy magányos leánykát, mert a csordaszellem ad bátorságot nekik. Nem azokra a tésztaképű suhancokra, akik életük első öt könyvét sem olvasták még el, és száz méter futás után lihegve, kezükkel markolásszák a tyúkmellüket. Még csak nem is az apjukhoz szólnék, vagy a nagyapáikhoz, akik valószínűleg túl vannak már a sokadik megalkuvásukon, az első hazugság szégyenét is érezték már, és átélték a csalódást, abbahagyták álmaikat, lemondtak ideáikról, megadták magukat a sorsnak, ahelyett, hogy küzdelmesen tovább vitték volna reményeiket, még a kilátástalansággal is dacolva, hogy a végén a halál azért állva találja meg őket, gúnyos, pimasz félmosollyal a szájukon.
Még csak nem is azoké e mai nap glóriája, akik vélhetően sikeresnek hitt egyének, és kiskoruktól állva pisilnek, a kromoszómáik Y-t tartalmaznak, tesztoszteron-szintjük emelkedik, reggelente még merevedésük van, öregkorra meg prosztata-gondjaik, nő a szakálluk, bajuszt viselnek vagy korán kopaszodnak, ádámcsutkájuk fel-alá csúszkál ha izgatottak és egy inget fél óráig vasalnak, de egy perc alatt berükvercelnek a kerti szerszámokkal dugig tömött garázsba. Olyanok se érezzék magukat felmagasztosítva, akik a labdarúgás, nők és a politika szentháromságán túl az égegyadta világon nem tudnak más témát megvitatni, mint ahogy a sliccük lehúzása után törvényszerűen muszáj szellenteniük egy ropogósat.      
Nem.
Én ma a férfiakat akarom köszönteni!
Például a drégelyieket!

A bácskai tájunkon a műveltség mindig kicsit döcögve járt ugyan, de talán tudják néhányan, ha meg nem, akkor most véssék agyukba, de örökre, hogy 1552-ben Drégely várában 150 magyar harcos maradt meghalni, a tizenkétezernyi ostromló törökkel szemben. 

Mert férfiak voltak. Mert igazak voltak.
Mit nekünk legendabeli háromszáz spártai, mikor a történelmünk minden évszázadára jut hősből annyi, hogy győzzük koszorúzni emléküket, fejet hajtani, megsüvegelve áldani tetteiket!

Világra szóló férfiakkal vannak teli a temetőink csak úgy, mint a csatamezők, a gazos árokpartok, vagy nagynéha, s ez a gyalázat: még a dögkutak is! 

Olyan férfiakkal, akiket arccal a földbe kapartak el, akikre meszet löttyentettek virágok helyett, és gyilkosaik hátradrótozott kézzel merték csak kivonszolni őket a vesztőhelyre. 

Azokra a férfiakra gondolok ilyenkor, akik vállalták a kötelet Aradon, akik az első és a második háborúban is emberek maradtak, pedig embertelen volt a kor. Miklós bácsira száll a köszöntésem, aki hosszú évek után keveredett haza Szibériából gyalog, és utána ötven évig összeszorított szájjal rakta a cserepet a téglagyárban, egy hang, nem sok, annyit sem tudott meg tőle még a családja sem, miken ment át, míg hazaért. S miután nyugdíjazták, az első tétlenségben eltöltött hét után ágynak esett, majd meghalt, a titkával együtt. 

A költőre is gondolok, meg azokra a férfiakra, akik karddal és tollal tudták úgy vívni a küzdelmet egy magasztos célért, hogy elemésztette őket a nemzetért folytatott csatájuk.
Az életüket vetették oda másokért, s önkéntes áldozatuk a mi jövőnkért örökre hálára kötelezi az utókort. Az öngyilkos miniszterelnökre gondolok, aki a saját becsületét és a magyarság becsületét egy egészként értelmezte, a Hídemberre, aki pénzét, befolyását, szó szerint mindenét a népének fölemelésére fordította, pont úgy, ahogy az áldott emlékű Nagyságos Fejedelem, akinek elvhűsége, önzetlensége máig etalon minden hazaszerető embernek. Se szeri, se száma a nagyszerű embereinknek, akik nem politikusok voltak, hanem államférfiak. Istenem, mekkora a különbség e két fogalom között!
Márai fél évszázadig emigránsként vádolt! Ki próbálta volna megvesztegetni a legnagyobbjainkat?
Böjte Csaba atya lekenyerezhető-e?
Az olimpikonjaink valaha föladták-e a versenyt, mert egy gazdagabb ország teletömte zsebüket papírpénz-kötegekkel? Gazsulált-e Ady, Puskás Öcsi, vagy az '56-os pesti srácok közül valaki a hatalomnak?
Nem.
IV. Béla nem kötött különbékét a tatárokkal, ahogy a fiatal László is ígért nyugati keresztény segítség nélkül rontott Mohácsnál a túlerőben lévő törökre.
Nem visszakozott egy sem. Férfiak voltak.
A kudarcokban is azok maradtak.
A majtényi síkon, rongyokban didergő, kolerától megtizedelt kurucok szívében annyi tűz volt mégis, hogy annak a lángja ma is perzseli a nemzeti emlékezetet, mert kipirulnak tőle az arcok, fényesebbek lesznek a tekintetek, megemelkedik a mellkasunk és szaporább lesz a pulzusunk! Csak az ellenünk fenekedők lesznek tőle kisebbek, törpébbek, ahogy szánni való módon rettegnek még egy magyarul verselő költőember visszahozott hamvaitól is, nyüszítve radírozzák le a fejfákról a hőseink neveit, levéltárakba dugdosva elhazudják eleink múltját, és rombolják az emlékműveket, újravésik a márványtáblákat, ledöntik a szobrokat csak úgy, mint a keresztjeinket. Gyáván, többnyire éjszaka.
A férfiakkal viszont így nem lehet elbánni.
Rosszul írtam: a férfiakkal így SEM lehet elbánni.
Mert akiknek ilyen aszonyaik vannak, akik a világ legszebb nőjeit tudják maguk mellett, akik naponta megölelhetik a legdrágább teremtéseket, azoknak a Jóisten áldást osztott.
Végső soron övé hát a köszönet.

Magyarkanizsa, 2014. március 8.    

Orosz krímtorta, amerikai pite

„Lopj el mindent. Amit nem lehet, azt gyújtsd fel,

 és öld meg, akit nem tudsz a lovad mögé kötni!”

Jelen írást nem a tudományos igényesség ihlette. Még csak nem is a televíziós híradókból önmagát tájékozottnak, naprakésznek gondoló polgár fotelszakértelme, vagy a történelemhez konyító kompetencia megnyilvánulása lenne. Azt meghagynánk a kocsmapultnál vitatkozó polihisztoroknak, és a kávé mellett hüledező háziasszonyoknak, akik az atomháború rémképét oly nagy hozzáértéssel taglalják a kiskanállal adagolt tejszínpor, VV Pista, meg az ismerős barátnő magánélete között.

A súlytalan Absztinencia Tyereskova

De mivel már a hamarosan ismét használható kerti csapból is az ukrán krízis folyik, erős hajtóerővel tör rám a szükség, hogy kontárkodó véleményemet szavakba öntsem.

Egy régi székely bölcsesség szerint balszerencsés ember, aki olyan verembe pottyan bele, amiben már egy medve is tartózkodik. Bátor az, aki a veremben együtt is tud élni a mackóval. Aki viszont a közös kelepcében ücsörögve is a medvét próbálja hergelni: az hülye.

Szögezzük le gyorsan: Európa természetesen nem hülye.

Ám Amerika zöme - köztudottan igen, és a lelkes idiotizmusukban, gügye infantilizmusukban csak annyi a szerencséjük, hogy néhány vezetőjük a mi fogalmaink szerint még normális. Persze nem a szó közjogi-, mentális-, pszichológia- és pláne nem erkölcsi értelmében.

Hanem csak úgy: szimplán politice.

Másképp mondva: Washingtonban akadnak még néhányan, akik kinéznek a fejükből, és csak a zsebükön túl lesz homályos a látásuk. De a zsebükig ellátnak…

Ennyi pont elegendő ahhoz, hogy az Ó- meg az Újvilágban is betéve tudják a székelyek medvével kapcsolatos álláspontját.

Londonban, Washingtonban, Párizsban de a világ más pontján sem jut senkinek az eszébe, hogy meggondolatlanul molesztáljon egy medvét.
Egyébként igény az lenne rá, nagy a kísértés, mert a mackónak – bár nem finom, mint a királyi hermelinprém -, régtől fogva sokat kóstál a bundája.
Napóleon meg Hitler uralkodói palástot szeretett volna készíttetni belőle, a tímárjaik, cserzővargáik már dörzsölték a tenyerüket, de végül mindkettőnek túl drága lett a medvebőr-trófea.
A kis korzikai jóformán egy szál gatyában dideregve szánkázott vissza a baldachin alatt terpeszkedő imádott Josephine-jéhez, a hajdani bécsi piktor meg sose fejezhette be a Moszkva alatti tájképét, mert 1945 tavaszán Csendéletet parancsolt neki a berlini Reichstagnál fotózkodó diadal- és amúgy is ittas Vörös Hadsereg. Mindazonáltal a medve élettere akkora, hogy azt idáig még aszfaltúttal sem lehetett összekötni, csak a szépnevű Transzszibéria-vasút szeli ketté. Régen ugyan U2-es kémrepülőgépek megpróbálták föltérképezni, ám a ruszki légvédelem szépen le is csúzlizta a meggondolatlanokat a magasból.

Köztudottan a medve ürülékével jelzi a vadászterületének határait, és a múltban, úgy máma sincs senkinek ínyére medveszarba lépni. Amilyen Amerika, mint az egyszeri cigány falnak nekimenő lova, a minap Afganisztánban azért megpróbálta, mert azt hitte, hogy bátor, pedig csak vak volt.

Aztán amikor derékszíjig belegázolt egy gőzölgő kupacba a kaland bűze már neki is facsarta az orrát. És mostanában örülhet, ha a szotyéban ott ragadt bakancsa nélkül, mezítláb hazasunnyoghat a sarki hamburgeroshoz.

Az orosz medvével ujjat húzni tehát nem lehet, merthogy ujja sincs, csak böhöm nagy mancsa, ami karmokban végződik. Mi – magyarok – évszázados történelmi leckéinket megtanulván még ma is csak a denaturáltabb, cirkuszi körülményekhez igazodott medvével pacsizunk, tisztes távolságból. Jóllehet kertszomszédok lennénk, mert gyarmataink egymás mellett helyezkednek el: a Ferenc-József földtől csak egy jégmezőnyire kezdődik a szintén festői Szibéria.
Tőlünk jobban, álmukban is fújják a leckét a lengyel barátaink, a balti kis népek, meg a posztszovjet kaukázusi térségben a szőnyegjén guggoló szivárvány tarka siserehad. Még a hidegvérükre büszke finnek is fölszisszennek, ha a karjalai mocsarak tájékán, a piknikező Szerjózsáék harsány nótáit hozza az északi szél. Nem beszélve a krími tatárokról, akiket retúrjegy nélkül, százezer szám, Sztálin invitált meg egy hosszabb belföldi kirándulásra.
Szegény tatárokkal ellenben mi helyben vagyunk. 

Megérkeztünk. Ugyanis írásom legelején szóltam, hogy a Krímről lenne szó, Ukrajnáról. 

És ha valaki azt hiszi, hogy eldönthető - ebben az állapotban ki a jó, és ki a rossz; hol a jobb, és hol a bal: nos, az fatálisan téved. Merthogy Ukrajnában a helyzet már régen túllépte a józan ítélőképesség határait.

Marad a találgatás, és az események kivárása. A többi: hipokrita okoskodás.

Adott egy – a történelem során alig, vagy keveset – létező államalakulat.

Csődtömeg, üveglábakon.

Nagyhatalmi terepasztallá változott, amin most izmoznak, szkanderoznak zárt ajtók mögött, és mennek a hazug forró drótok, szállnak a milliárdos ígéretek, most köttetnek a titkos záradékok, kicsi Breszt-Litovszki békék, Jalták, papírszalvétán megpecsételt szerződések, bécsi döntések unokái, amikhez képest a Molotov-Ribentropp paktum úriemberek tisztes diskurzusa volt, a moralitás aranybetűs emléke.
Mert az orosz medve a bőrét ugyan nehezen, vagy éppen sehogy se adja.

De az irhája alatt tele van gázokkal.
És nincs az a párizsi parfüm, aminek odőrje kellemesebben, megnyugtatóbban hatna a nyugati tárgyalófelekre, mint egy hosszú távú békességet szavatoló, erőteljes, orruk alá durrantott medvefing.    

Pósa Károly: HOVÁ MENEKÜLJ MAGYAR ?!

Útmutató lektűr a Kárpátalján élőknek

Jóllehet a mi népünk megszokta már, hogy errefelé Közép-Európában menetrendszerűen jön a fekália a ventilátor felé, úgy gondoltam mégsem árt, ha egy kis segítséget adok az otthonukat éppen elhagyni készülő ukrajnai magyaroknak.

Régi lógós vagyok ugyanis, olyan emigráns tapasztalatokkal, amit a politikum zsákutcás megoldásai, és az ezzel járó válságok ciklikus ismétlődései révén, az éppen aktuális krízisben hasznosíthat bárki emberfia.

Már az iskolában elsajátítottam a lelépés tudományát.

Volt hogy a benyitó tanárral egy időben ugrottunk ki a hátsó ablakon. Ekkor még csak egy dolgozatírás volt a tét, később meg a diszkóból időben történő elpucolásnál az idegen legények pofonjai, de aztán a balkáni háborúzás idejében Milošević megemelte a limitet.

A lét lett a tét, mint ahogy a hírhedett műsorban sulykolják.

S még mielőtt ukrajnai véreink a fűtetlen, áram nélküli otthonaikban elmajszolnák az utolsó kiflicsücsköt, nem árt átgondolniuk a hogyan tovább lehetőségeit.

Pláne ésszerű az ilyesmit meghányni-vetni, amikor maholnap fegyveresek dörömbölnek az ajtón, a katonaköteles férfiak után érdeklődve. Az ember agya önvédelemből törölni szokott emlékeket ugyan, és hajlamosak vagyunk mindenféle régen volt balkáni kényszersorozásokról megfeledkezni, de azért a természetes ösztönünk ilyenkor azt súgja, hogy az idegen ajkú géppisztolyos látogatók nem föltétlenül pezsgős vacsorára hívogatják a kárpátaljai magyar apákat, fiúkat. Hanem egy másmilyen kanbuliba, ahol a pezsgőpukkanásra kísértetiesen hajazó csattanásba emberek szoktak belehalni.

Oszt elítélhető-e az, akinek a legénybúcsú fogalma alatt nem a saját búcsúztatása, koporsója jut okvetlen az eszébe?

Jó hír, hogy nincs pánik az ukrajnai magyarok körében.
Viszont az óvatosság nem árt. Egy falatnyi kenyér a zsebben, és a térkép adatai, útvonaltervek a fejben: szavatolt a könnyedebb álom. Legalábbis Alcatrazban így tartották a bentlakók.
Még mielőtt rosszat gondolna rólam bárki: nekem már eszemben sincs elmenni szülőföldemről, és másokat sem akarok erre buzdítani.

Egyrészt: Milošević óta némileg konszolidálódott Szerbia helyzete.

Úgy néz ki, ebben a hónapban még nem lesz polgárháború, bár az egyszerű tévénéző számára a közelgő választások ennek ellenkezőjét láttatják. Viszont az éhséglázadás esélyét nem szeretném kizárni, mert például a februári béremet elseje helyett egy hetes csúszással fogom megkapni, és nem vígasztal, hogy a mai húshagyó keddel kezdődött a böjt, meg az sem, hogy másoknak még ilyen jövedelem se jár.

Ez csak erősíti a rossz megérzésemet.
Másrészt: Koromnál fogva sincs már mehetnékem. Családom van. Három gyermekhez meg többféle módon juthat az ember: kitartó gyermekvállalással, jól sikerült második házassággal, esetleg az ügyesebbek egy patronból megoldják. De én nem ez utóbbi ügyesek közé tartozok, minden szempontból önerőből neveljük őket…
Most is csak arra vállalkoznék, hogy némi szellemességgel szórakoztassak tőlem nagyságrendekkel értékesebb embereket.
Ha valaki tőlem jobbat tud, másoknak ajánlani fogom őt.

…

Annak idején, még Milosevics országrontása alatt, amikor szorult a kapca, bennünket - bácskai magyarokat - erősen foglalkoztatott a kérdés, hogy ha megjelennek a golyószóróba öltözött csetnikek, akkor melyik államot jelölhetjük meg emigrálásunk célországaként.

Már akkor sem Magyarország volt a nyerő, mint hihetnék azt sokan, hanem - mit tesz Isten? - Szlovénia. Egyrészt: Szegeden legalább annyi gyanús képű szerbbel lehetett találkozni, mint mondjuk Újvidék főterén, másrészt a Csongrád megyeieknek pont úgy hiányoztunk, mint üveges Ján Slotának a seggre esés.

Ezt a tudtunkra is adták, lépte-nyomon. Ráadásul Pesten korzózott a selyemöltönyös belgrádi maffia fele.

Bezzeg Szlovénia! Etnikailag majdnem tisztának volt tekinthető, nem beszélve arról, hogy egy cigarettacsikk sem található az utcákon. Tito idejében reformerkedtek!

Van és volt ugyan bennük egy jó adag nagypofájúság, de sikereiket látva ezt még némileg jogosnak is érezzük. Ennek ellenére Lendava környékén még helyre kis magyar közösség virul. Mivel kevesen vannak, az államra kvázi nem jelentenek veszélyt (másutt rögtön irredenta-gyanús elemek vagyunk...), és ha nem is ajnározzák őket, de jóindulatú kisebbségi politika nyilvánul meg irányukba. Ami persze kirakat, mert nehogy az olasz is elkezdjen követelőzni...
A kilencvenes években Szlovénia volt álmaink tárgya. Vagy legalábbis az ottani életminőség. Azóta kicsit változott a helyzet. A szlovén Manfred barátom siráma revideálta nézeteimet. Tetejében Ljubljana időben kapcsolt, és olyan szorosra zárta a kapuit a bevándorlók előtt, hogy a mindenkori elnöknek a kapukulcsot is le kell nyelnie.
Mi marad hát Nektek, drága Kárpátalján élők?
A nagybetűs Nyugat? Mit is kezdene veletek?

Egy csomó szlávul tél-túl értő, magyarul beszélő, szegény atyafitól még a finn rokonságot is szauna nélkül kiverné a víz. Nem beszélve a tengernyi germánról, indoeurópai nyelvek kavalkádját beszélő nációkról, akik szemében csak akkor jelentenétek valamit, ha el tudnátok hitetni velük, hogy Ungvár, Rahó környékén mind egy szálig homoszexuális az őslakosság, és rózsaszín tangagatyában Putyin elnök zavart el benneteket szülőföldetekről.

Mással már nemigen lehet rokonszenvüket megvásárolni. Éppen most tanulják, miként kell toleránsnak lenniük a zömmel Romániából, Bulgáriából érkező politikai üldözöttekkel, akik kilopják, kikurvulják és elkoldulják a jóléti társadalomba feccelt euróikat.
A Nagy Sós Vízen túl sem várnak tárt karokkal benneteket. Ott is az ajtón csüng már a MEGTELT tábla. Igaz, spanyolul van kiírva…
Marad hát Ausztrália, aminek a közepe még lakatlan ugyan, de sivatagot Ukrajnától keletre is lehet találni, és a Góbi közelebb is van…
Kedves Kárpátaljai Magyar Testvérek!
Mivel ez a Föld nevű bolygó túlnépesedett, nem látom a helyet, ahová könnyű szívvel ajánlhatnálak benneteket. Egyikőtöket sem hívják Senki Alfonznak, akit – mint Rejtő Jenőtől tudjuk – közigazgatásilag a Holdra akartak telepíteni.

Maradjatok hát odahaza. Én is ezt teszem.

Legföljebb utolsók leszünk, küldetéstudattal.

Mindig kell valaki, aki a végén lekapcsolja a villanyt.
  

Magyarkanizsa, 2014. március 5.