Pósa Károly: A rádiók szaga (regénykém)

2.

A mama olvasóját régen láttam. Utoljára villanykörtét kerestem, akkor. Sok más limlom mellett ott hevert. Fölfűzött gyöngyök, apró szemű lánc, annak is legvégén karika, amin Krisztusunk a feszületen. Lóg szegényke, lebicsakló fejjel. Hajcsat, dugóhúzó, páratlan cipőfűzők és a tavalyról megmaradt, használt, „de még jó lesz valamire” dunsztgumik között. Most is ott lehet. Rég nem piszkáltam, pedig érdekes a tapintása. Morzsolni jó. Mégse veszem elő. Nehezen nyílik az a vacak stelázsi-fiók. És a nyikorgása: az - valami rémes! Az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy résnyire mindig kihúzva tartjuk, éppen annyira, hogy az ujjak hozzáférjenek. Ha mégis abból kell majd valami kacat, könnyedébben tudjunk hozzáférni. Semmit se szabad egészen becsukni.  

Időbe telik, míg föleszmélek. 

Estétől hajnalig ment a móka. Volt koncert, csápoltunk, egymásnak szorultak a testek, hónaljszag keveredett parfümmel, szesszel, cigarettafüsttel, a mesterséges köd aromájával és a mellettem ugráló lány átizzadt blúzán át boldogan szívtam magamba azt a bódító illatot, amit csak egy natúr nő teste tud árasztani, messze meghaladva minden pancsolt kölnit, szépítőszert, párizsi divatszagokat.
A lány blúzának elejére egy ismert rocksztár túlméretezett arcképe volt nyomtatva. A koncert alatt az ismer rocksztár pofája igencsak gyűrődött, veszettül ugrált a lány, a mellei böködték a nyomtatott sztár szemeit, és a mellbimbók táncától – az egyébként jóvágású dalnok - ritmusra kancsított össze vagy szétfelé, hogy röhej volt látni.  Ekkor, teljesen váratlanul - s mint utóbb kiderült -, teljesen meggondolatlanul a szólógitáros közénk dobta a pengetőjét.

Egy pillanat műve volt. Ember embernek lett a farkasa, tömegverekedés alakult ki. Az énekesnő síró hangon, a mikrofonba kapaszkodva kérte a megbolydult társaságot, csitított bennünket, de addigra már betört néhány orr, és Lütyű sógornak kiütötték a fogából a tömést. Berontottak a biztonsági őrök, csupa izom, birkózó fiú, kopaszon, karfiolfülekkel, és két jámborabb fazont kiválasztottak a sok közül, mint bégető nyájból farkasok ragadnak ki bárányokat. Aztán odalökdösték őket a késve érkező rendőröknek. Kocsiajtó nyílt, zsupsz be! A két flótás a hátsó ülésen gubbasztott, tekergették a nyakukat, néztek bután. Vinnyogó szirénával vitte el őket a kék-fehér szolgálati százegyes.

(Néhány évre rá, Zentán járva, láttam a zenebolt kirakatában egy gitárpengetőt. Aprópénzért kínálták. Dobozostul! Ráfizetett szegény Lütyű, ötven márkát hagyott a fogorvosnál. Mindig rossz bizniszmen volt.)

folyt.köv.

Alma

20 x 28 cm
kevert technika - mixed technique

Pósa Károly: Miklós passiója

Veron
18 x 25 cm

A fogolytáborban megtanult oroszul. A szláv nyelv mellett megismerte az emberi nyomor legmélyebb bugyrait, a szenvedést meg a kegyetlenség, aljasság végső határait is. Rájött arra, miként lehet liternyi fekete színű leves mellett túlélni. Kapcát készített durva bélésből, annak a zubbonynak a cafatjaiból, amit többedmagával halott társáról cibált le. Tudott ehetetlen gyomokat főzni konzervdobozban, ipari sóval sebet tisztítani, pléhdarabból kést köszörülni. A tetvek miatt tenyérnyi üvegcseréppel kopaszra borotválta magát és másokat. A latrináknak beásott óriási hordókat kézzel és vödrökkel tisztították a foglyok. A táboron belül semmiféle tisztálkodási lehetőség nem volt. Fagyás ellen a testét avas zsírral kente vastagon, amitől iszonyatos bűzt árasztott. Elleste a túlélés szabályait a Bajkál-tó mellett élő mongolos vonású, de kék szemű őslakosoktól. 
Miklóst és egységét 1944 tavaszán, valahol Debrecen környékén zárták körbe az oroszok. Túlélte. A tiszteket kivégezték. De a köznépet Temesvárra vitték, onnét pedig háromheti borzalmas vonatozás után Transzbajkália egyik fogolytáborába szállították. Az út során a marhavagonokba zsúfolt foglyok negyede elhullott. Vérhas, éhezés, a poshadt víz, tífusz és a reménytelenség tizedelte őket. Kelet-Szibéria Istentől elhagyott részén aztán az életben maradottak is sajnálni kezdték, hogy azzal a sok másikkal ellentétben nem pusztultak el rögtön az út elején.
A barakkban, ájult félálomban gyakran voltak látomásai. Megjelent előtte a Tisza-part, a szódás a lovával, a gömbakácok a piactéren. Érezte a bácskai por savanykás szagát, ahogy a Járáson nyargaló szél Péter-Pálkor fölkavarja a sziksót. Látta az apját, görbedten tolni a dragacsot, a súlya végigzsibongott a karjában, és a zsidózsáknyi búza mázsás terhe feszítette vállát. De szívesen segített volna! Sajgott a csontja tőle. Néha, amikor elgyengült, föl akarta adni és a halált kívánta, anyjának száraz, jóságos kezét lehunyt szemén érezte. És látta Veront, a menyasszonyát, akit ott hagyott, egymagára a kicsiny házban, ahol galambdúcot épített fenyőfából, és ahol a hátsó kertben a barackfa virágok szirmai Veron göndör hajára hullottak. A vasútállomáson rezesbanda játszott, és ők ketten úgy kapaszkodtak egymásba, mint a Kustur-út melletti galagonyabokor összefonódott ágai. Egymásba nőttek ők is, elválaszthatatlanul. Veron a katonakabát paroliját markolta, kis kezében könnyáztatta kendőt szorongatott. Lobogott a kendő a gőzös után, ő meg kihajolt az ablakon, úgy integetett. Aztán, a hosszú évek alatt Miklóst minden fehér vászon libbenése arra a peronon világító, lobogó búcsúra emlékeztette.
Emlékeznie pedig kellett.
Fogát csikorgatta, de emlékezett.
Máskülönben az ember már régen meghal volna benne.
Levelet három éve nem kapott.
Üzenete se érkezett. A Vörösköröszt nem tudott róluk, a szovjet eltagadta még a tábor létét is. Bajtársai robotoltak, sínylődtek és remény nélkül meghaltak. A föld vörhenyes, kemény kavicsos volt, amibe elkaparták a testeket. Fejfa helyett konzervdobozok tetejére vésték a neveket. Ennyi maradt belőlük.
Háromévnyi rabság után, egy alkalommal, amikor Miklóst és másik hét társát egy közeli településre akarták szállítani út közben leugráltak a teherautó platójáról. Megszöktek. Ki merre látott, szétszaladtak a világba. Sosem látta őket többet.
Miklós délnyugatnak fordult és éjjelente gyalogolt.
Ment, ahogy tudott. Élelmet lopott, koldult, jóságos parasztok enni adtak neki. Egy tanyán másfél hónapig segített a gazdának.
Az orosz tudása jól jött.
Hazudott, mert túl akart élni. Embereket csapott be.
Az út során nem egyszer rablásra vetemedett.
Talán embert is ölt.
Haza akart jutni.
Mindenáron.
…
A Nagytemplom papja a kórust igazgatta. Az apácák új éneket tanítottak be.
Az előző napon, szombat kora este a kanizsai nép virágokat hozott, és a templom levegője bódító illatokkal telt meg.
Virágzottak az orgonabokrok, mint még eddig talán soha. Megannyi lila és fehér fürt, édeskés illatot árasztó csoda! Mindenki az ünnepre készült. Az emberek lelkében cukorrá vált a napsugár. Békesség lengte be a várost. A pap a húsvéti stóláját vette föl és a ministráns gyerekeket az édesanyák vizes fésűvel fésülték meg.
A vasárnapi nagymisére özönlött a nép. Letakart kosárban sonkát, tojást, kalácsot hoztak, megszenteltetni. Hamar megteltek a padsorok.
A nők oldalán szomorú fekete tömeg borult imára. Özvegyek, hadi árvák. Közöttük térdelt Veron is. Fekete kendő alá szorította göndör fürtjeit. Rég nem hullott azokra barackvirág.
A harangok szóltak, amikor Veron a templom oldalbejáratánál egy ismerős alakot vélt fölfedezni. A rongyos idegen őt nézte, merőn és fölötte Krisztus tárta szét a karját.
A megfeszített szeméből jóság sugárzott feléje.
A pap a kelyhet fogta, Veron fölsikoltott.
A misével és az emberekkel nem törődve a túloldali feszülethez rohant és Miklósra borult.
Zúgott a föltámadást hirdető harangszó.
Azon a húsvéton, 1948-ban, az orgonák százszor szebben nyíltak.
 

Magyarkanizsa, 2013. március 26.
 

Pósa Károly: A rádiók szaga

Folytatásos regénykém

 1.

Nem tudnám megmondani mi ébresztett föl.
Arra viszont még ma is emlékszem, hogy a borzalmasan csipkézett függönyön betűzött a reggeli nap. Az a hangulat. A fény, ahogy furcsa mintákat rajzol a szoba szőnyegére. Barna, bordó, bézs színű szöszmötölt posztó, csupa geometriai forma, álarab művészet, szögletek, élek, aztán snitt! - és egy rikító sárga, ovális korong.
Na! Megvan a napi betevőre való!
Ehol-e! Itt egy fénytallér.
Mintha csillogó aranypapír fecnik szóródtak volna szét.                 
Az éjjel ettél csokoládét? Nem.
A csokoládét MINDIG ezüstpapírba csomagolják. Ez meg aranyosan csillog.
Akkor tán bonbont?
Kizárt dolog. Utálom az édességet. Még az édes italokat se szenvedhetem.
A tokajit is csak muszájból iszom. Nehogy már ne szeressed! Illik szeretni, kiskomám. Uras. De hát te így vagy a koccintással is. Azt se bírod, marhaság - mondogatod. Mégis elvárják.

Ahogy lenni szokott, valószínű, hogy legvégül elmentünk burekot enni. Mintha érezném a számban a túrú savanykás ízét… Ámbár: pelinkovác is lehet az. Csuda, ahogy bomlik néha az alkohol.
A körmöm zsírtól fénylik. Határozottan burekszaga van!
Stimmel. Mégiscsak burek volt.
Ha meg burek, akkor joghurt is. Safet, az öreg Hüsny legidősebb fia negyed ötkor nyitja a pékséget. Míg a pirkadat hűlő levegőjében ácsorgunk, ránk csorog a bejárat fölötti százas égő fénye. Az üvegbúra körül megszámlálhatatlan molylipe rajzik. Minden perc nyúlik. Végre, matat a kulcs a belső ajtóban, az üvegtáblák megcsörrennek, rég kihullott a gitt, amit még a Pál utcai fiúk idejében ragaszthatott be valami jó kezű asztalos. A tömör, külső ajtó, aminek meghatározhatatlan a színe, az utca felé nyílik. Lakatja lehullik.
Ott gubbasztunk a lépcsőn. Vert had.
Míg várakoztunk Attilát egy korai veréb le is szarta.
Ez még hagyján, de a szülei is elváltak.
Safet ismer bennünket.
Jó a szíve. Hollófekete üstöke örökkön borzas, és lencsényi anyajegy van a képén. Ha látja rajtunk milyen rozoga állapotban ért bennünket a hajnal, ingyen szokott adni egy joghurtot a forró burek mellé. Pedig sose volt részeg. Muszlim vallása tiltja, nem iszik. Érthetetlen, akkor meg miért előzékenykedik? Meg kéne vetnie bennünket. Albán szívélyesség lehet, vagy mifene. Vagy csak sóvárog.
Innét már ülepszik a tegnap éjfekete pocsolyája.
Ura vagyok a helyzetnek.

Kezd összeállni a kép.
Kicsit azért forog velem az ágy. Az agyam még tiltakozik a megerőltető eszméléstől, attól, hogy gondolatokat kelljen egymás mellé fércelnie. Mint boldogult Jani bátyámnál a villanykapcsoló. Bagaria színű volt, elavult technika. Ha az agglegény szobájába világosságot akartam, csavarás után várnom kellett. Az izzóban előbb pislákolni kezdett a szénszál, pár másodpercig vörösen hunyorgott, aztán egyre erősödött a fénye. Mire bevilágította a puritánul berendezett kis szobát, a rekamiét, az üveg nélküli vitrint meg a mosdótálat a zománcos lavórral, addig egy kurta üdvözlégyet is el lehetett hadarni.
Most én vagyok ilyen meglassúdott.

Már megcsavartam a belső kapcsolómat, de a gondolatok csak kúszva érkeznek.
Fogom a hálózsákom száját, meglelem a cipzárt. Tíz centivel följebb húzom. Egyrészt, hogy valami hasznosat csináljak, ez nagyon fontos, a hasznosság elve, amikor egy haszontalan ember önmagát akarja definiálni, másrészt meg most csak ez a cipzár az, ami megnyugtat, biztos pontja zavart reggelemnek. Ha minden halandónak lenne egy cipzárja, amit – akár zsebben hordva – időnként megtapogathatna és léjjebb vagy följebb igazíthatna, aszerint, hogy milyen a kedve: valószínűleg egy ismeretlen eredetű boldogság szakadna a világra.
Nyitogathatnánk, meg zárhatnánk a kívülről érkező impulzusokat.
Szűrnénk mindent és mindenkit a személyre szabott cipzárunk által. Ijedtség esetén följebb rántanánk. Lazítanánk rajta amikor kávézunk, egészen letolnánk ha a titkainkat akarnánk valakinek elárulni, akibe szerelmesek vagyunk, majd tövig fölrántanánk, amikor ugyanő elárulja a titkot, minket, meg a szerelmünket.
Aztán, mielőtt meghalnánk, rátestálnánk valakire a privát cipzárunkat. A kopottságából tudná rögtön, miken is mentünk körösztül, mire vigyázzon, mit tartson fontosnak. Ahol a cipzár foga hiányzik, vagy sűrűn be-bekapja a cérnát – külön figyelmezzen. Ott mindig történik valami. Az se biztos, hogy csak a rossz. De az óvatosság a bölccsé válás lépcsőházában a legelső küszöb.
Az előttünk kullogóknak is volt ilyen segédeszközük. Rózsafüzérnek hívták. Öreganyámét még őrzi a stelázsi fiókja. Amióta letört a fiók gombja, nagyon nehezen lehet csak kihúzni. Két kézzel, nyolc ujjbegy megfeszített erejével kell megragadni a peremét, kínkeserv, míg nyílik. Ráadásul olyan hangot hallat, mintha közvetlen előttünk egy döglődő patkány csikorogna.

Folytatás holnap

JEANS

gipszkarton
kevert technika
70 x 150 cm