Risan 1. - grafika

Risan - Montenegro (1.)  - grafika

Vác 1.

Vác 1. grafika

Pósa Károly: A halászkirály legendája*

Amikor még megvolt Körös kanálisa, a nádtengerrel, meg a Kismuki nyomvonalával gyakran és szívesen fogtunk halat.
Vízállástól függően más és más módszert alkalmaztunk. Ha a poshadó kanális vize már csak combközépig ért, és az ájult nyári nap repedtre szikkasztotta a Körös partját, előkerültek a Kistemető melletti „rosszvasasból”, a bodzabokrok tövéből „megmentett” feneketlen vödrök, lábasok és az utcabeli kölykökkel kotláztunk estékig.
Az avatatlanok kedvéért: módszeresen letapogattuk a meder alját.
Klottgatyákban, csatárláncban. Időnként üvegbe, vasba léptünk, és mindig akadt sodort cigaretta, aminek parazsával le lehetett égetni a vádlinkra vagy a lágyékunkra tapadt piócákat. A kotlákba rekedt halak büdösek, iszapszagúak voltak. Általában a Kűlyuk mélyebb vizénél visszaengedtük őket. Nagy ritkán a hitványabb példányokat hazavittük a macskáknak.
A zsákmányszerzés öröme volt a lényeg. Elejteni, megfogni. Ősi emberi virtus.
Aztán meg szabadon engedni - valaminek az életet, a szabadságot visszaadni: ősi emberi gesztus.
Hisz nemessé tesz minden olyan cselekedet, ami az önzetlenségről, a gyengébb megsegítéséről szól.
Az emberi lélek bonyolult.
Időnként meghökkentő dolgokat produkál. Alkalomadtán eggyé tud válni a természettel, lélegző, megértő és jó szándékú része a Mindenségnek, hogy a következő pillanatban romboló dühvel pusztítson mindent, beleértve önmagát is.
Nagy talány vagyunk.
Később, ahogy csöpörödtünk már mogyoróbot, vagy bambusznád pecákkal indultunk a Slajchoz, a Sárga- meg a Piros Árokhoz. Apám mutatta meg, miként kell a gilisztát a horogra fűzni. Az idősebb cimboráktól a pecás trükkökkel, tapasztalatokkal lettem gazdagabb. Fogtuk az apró keszegeket, napkárászokat, durbincsokat. Ezeregy módon hívják a tenyeresnél nagyobbra nem növő fajtákat. Igénytelenségüknél csak a szaporaságuk a bámulatra méltóbb. Ha tiszta vízből származnak: jól beirdalva, roston sütve laktatóak és jóízűek, akármi a nevük.
Gyerekkori akvarista szenvedélyem is az ilyen semmi kis halak révén szökkent szárba.
A Körös tocsogóiban ezerszám nyüzsögtek a mutatóujjnál nem nagyobb ezüstkárászok. Marékkal mertük és dobáltuk valamennyit vissza a kanális biztonságába. Dunsztos üvegben egy tucatot hazavittem. Hónapokig elvoltak a konyharuhák kifőzésére használt ormótlan vaslábasban. Prézlivel, kenyérdarabkákkal etettem őket. Hínárt szereztem nekik. Legvégül a szomszédom megszánt és ideadta félszáz literes akváriumát. Utána hosszú évekig bíbelődtem velük. Az ezüstkárászok hálás népségnek tűnt, jól megfértek a puccosabb, egzotikus halfajtákkal: a neon- és vitorláshalakkal, guppikkal, meg a jóég tudja honnét származó tarka példányokkal.
Mindeközben sűrűn-sűrűn elbicikliztünk a héthatárba pecázni, új helyeket fölfedezni. Megesett, hogy mögöttünk zakatolt el Horgos irányába a gőzös. Az égett szén füstje hosszan érződött az alkonyi párában. Néha a sínbusz ezüstjét verte vissza a lemenő nap fénye. Megbámultuk mindkettőt. Csodálatos látvány volt. Akárcsak a fölnőttek drága, általunk vágyott csillogó horgászfölszerelései. Teleszkópos, üvegszálas botok. Állítható orsók, krómozott tárcsákkal: megannyi technikai bravúr! És a csalik, amelyek egyenként is remekbe szabott műalkotásoknak tűntek az élénk színeikkel, az eredeti rovart utánzó műszárnyakkal, szöszmösszel. Tápok, kiegészítők! Férfias gumicsizmák! Kihúzható nyelű szák, összecsukható kemping-zsámoly, dobozba zárt horog-készlet képezték vágyaink netovábbját.
Mit nem adtam volna egy terepszínű zsebes nadrágért!
Az első, méretesebb fogásom egy kilós cigányponty volt. Aznap voltam tizenhárom éves. Különös születésnapi ajándéka volt a sorsnak.
A bambusznyél vége patkó alakban meghajolt, megfeszült a damil, a szívem meg majd kiugrott a helyéről, míg a botot görcsbe meredve tartottam. Attól féltem, hogy elszakad a zsineg, vagy eltörik bot. Amint emeltem kifelé, a cigányponty mélybarna hátán megcsillant a napsugár. Vizet fröcskölt, fickándozott. Nevettek, lapogatták a hátamat a mellettem állók. A hal a krumplis-zsákba került. Remegtem minden ízemben, ám kisvártatva a hirtelen bennem elterülő örömöt és megelégedettséget fölváltotta egyfajta szomorúság. Ma sem értem, pedig sokat gondolkodtam rajta. Benne maradt a kezemben a hal vergődése, a zsineg végén rángó test kétségbeesett küzdelme. Most is itt van. Olykor álmomban is elő-elősejlik. Látom azt a tátogó pontyot. Szagát és a kanális fülledt levegőjét az orromban érzem, gyöngyözik a homlokomon a víz, mint éppen három évtizeddel ezelőtt azon az emlékezetes nyári délutánon. És remeg, vibrál a kép, akárha annak a napnak a horizontra slingelt délibábját látnám. A kánikulában moccanatlan álló nádbugákat, meg a békalencséből szőtt, vízen lebegő rongyszőnyeget. Semmi nem változik.
Megmagyarázhatatlan. Azóta nem pecáztam.
Egyszer egy király - mikor még gyermek volt - éjszakára kinn rekedt az erdőben. Bolyongása közben egy látomása támadt. Egy kelyhet pillantott meg a világosságban, a Szent Grált az isteni kegyelem jelképét. De a király ekkor már gőgös és elhivalkodott volt, és csak a hatalom jelképét látta benne. Úgy érezte, hogy elég erős ahhoz, hogy az övé legyen. Ezért utána nyúlt a kehelynek, de az eltűnt, a tűz viszont rettenetesen összeégette a kezét. Ahogy a király megöregedett sebei úgy mélyültek, és már nem tudott szeretni és szeretetet elfogadni. Egyszer az öreg király magányosan ült a palotában, s egy bolond tévedt arra. A bolond híven önmagához nem vette észre, hogy király, csak egy magányos beteg embert látott. Megkérdezte őt:
- Miért vagy szomorú?
Mire a király azt felelte:
- Szomjas vagyok és innék egy pohár vizet.
A bolond átnyújtott egy pohár tiszta vizet a királynak. Akinek - amint megitta a vizet - begyógyultak sebei a kezén, és megpillantotta kezében a Szent Grált, amit egész életében keresett.
- Hol találtad meg? - kérdezte a bolondtól.
- Én csak azt láttam, hogy szomjas vagy és inni adtam neked. - felelte a bolond.

(az Arthur király legendakör meséje)*

Szilágyi Nándor színművész portréja

Kartonpapír, szén, kréta
16 x 30 cm

Faites vox jeux!*

 „– Déz scho nett. Az embernek kell valaki, aki simfel, meg szereti… Herr gráfnak egy menyasszony, az öreg fiákeresnek egy ló… Déz Rindfi isz világot járt gvorn… Mahlzeit.”

Csak az igazán tájékozatlanok, meg esetleg a fiatalabbak miatt írom: aki nem tudná, a fenti kezdő sorok Rejtő Jenő A láthatatlan légió című örökbecsű regényéből valók.
Abból a könyvből, aminek minden oldalánál hasunkat fogtuk a nevetéstől.
A történet eleve abszurd. Egy olajkutató milliárdos szervez magának egy magánhadsereget, hogy a jogait Afrika valamelyik csücskében fegyverrel szerezze vissza. A privát légióba csupa deklasszált elem jelentkezik. Bűnözők, szélhámosok, lecsúszott kisemberek, szerencselovagok. A közös bennük, hogy – bár ügyesen titkolják, de - sosem voltak sivatagi katonák.
Innét indul a helyzetkomikumok lavinája. Megannyi halhatatlan poén születik a szerencsétlenkedő légionisták által és P. Howard fantáziájának köszönhetően. Aki igazán jó szórakozásra vágyik, olvassa el! Megszereti, és egy életen körösztül keresni fogja a rejtői humor gyöngyszemeit.
Nem a hirtelen jött kánikula miatt ajánlgatom a szaharai forróságban játszódó kalandregényt. Hanem azért, mert a mi – magyarkanizsai, bácskai – létünk mostanában mintha kezdene egy hasonló, kellően groteszk, a kutyakomédiára emlékeztető valóságot tükrözni. Lehet, hogy nálunk nincsenek lakktáskával és biztosítótűvel masírozó rohamosztagosok, de a mindent minden áron elvállaló emberből azért itt is akad.
És félő, hogy egyre többen lesznek.
A bolt előtt a minapi szél cetlit lengetett a fán. Ákombákomokkal kiírt hirdetés: Bármilyen munkát elvállalunk! A borzalmas helyesírás és az otromba betűk nem iskolázott, hanem dologban eldurvult kézre utalnak. Mellette telefonszám, ahogy illik.
Már mennék tovább, de a lábam nem visz. Állok a hirdetmény előtt szatyorral kezemben. Azon tűnődök, vajon miféle sorsa lehet annak, aki válogatás nélkül minden munkát elvállal? Mekkora szerencse éri, ha egy telefonhívás után néhány napszám erejéig valami kevéske pénzt kereshet?
Vagy csak egy piros pénznyi ezer dinár jelenti a létfönntartása alapját?
Esetleg - még ettől is kevesebb a nyomornak a küszöbe?
Közismert irodalmi berkekben, hogy a legrövidebb szöveg általában drámaibb erejű hatást vált ki még a klasszikus, vaskosra megírt nagy műveknél is.
A halára ítélt utolsó levele a siralomházból többet elárul az életről és a valóságról, mint akármilyen családregény. Ahol nincs pátosz, dagályos körmondatok, hanem csak a pőre élet- vagy halálhelyzet. Ahol a mondat végén koppan a csönd.
Érzelmek nélküli a hirdetmény a fán, és mégis: a fájdalomnak, a kétségbeesésnek olyan tragikus mélységét tárja elém, hogy a döbbenet az üzenőfa elé szögez. 
Hajdanában Zentán a „köpködőnek” nevezett piactéren ment az embervásár. A nincstelen zsellérek, kubikosok, napszámosok között válogattak a módosabb gazdák, a munkaadók. A piac melletti térség tele volt köpködve tányérrica héjával, a szegény emberek eleségével. Innét az elnevezés. Minden városban – így az akkori Ókanizsán is - akadt hasonló placc, ahol a kiszolgáltatottság volt az úr, a szükség pedig fölülírta az emberi méltósághoz való jog törvényét.
Úgy látszik öles léptekkel haladunk errefelé.
Most munkabörzének nevezik, pedig az is csak embervásár a javából. Ha valaki nem hisz nekem, nézzen a tömött sorokban munkára várók szemébe. Sok minden kiolvasható azokból a tekintetekből.
Ugyan akkor a nagy megmondók meg a televíziós híradók folyton arról papolnak, milyen szép jövő vár ránk. Hogy a fejlődés útján vagyunk. Hogy a betyár világnak vége.
Nincs vége.
Az idén éppen kétszáz esztendeje született Rózsa Sándor. A köznép ajkán legendává lett szegénylegény a gazdagokat sarcolta és a szegényeket segítette. Mind a mai napig ez a hiedelem tartja magát a mi vidékünkön is. Születtek könyvek, filmek, tényfeltáró írások arról, hogy a valóságban Rózsa Sándor csak egy közönséges bűnöző volt. És mégis - az alföldi magyar nép konokul hiszi a mesebeli betyár igazságot osztó alakját. Pedig nagy valószínűséggel tudjuk, a lelkünk mélyén beismerjük, hogy a tények mást mutatnak. A mítoszhoz való ragaszkodásunk viszont a túlélésünk záloga. A hitünk, hogy a meztelen jelen nyomorán túl kell, hogy legyen egy igazabb világ, ami rólunk és utódainkról szól.
A remény nem halt – nem halhatott meg, vasba béklyózva - a szamosújvári börtönben.
Másfélszáz éve várjuk, hogy visszajön Sándor és rendet tesz.
Én nagy tételben fogadni merek rá.
Ha egyszer eljön - és tényleg így lesz - nem kell majd a kiszolgáltatott emberek szemébe néznünk és szomorú cetliket böngésznünk.
 

"Fetvo zső” - Kérem, tegyék meg tétjeiket!*