Detonáció a lószarraktárban - II. rész

Az elherdált kincs

"A fehér ember, úgy látszik, észre sem veszi a levegőt, melyet belélegez. Mint a sok napja haldokló, érzéketlen a bűzre. De ha eladjuk a Földet, emlékezned kell, hogy a levegő kincs nekünk, a levegő szelleme egy minden élővel, melyet fenntart. A szél, amely nagyapánknak az első lélegzetvételt adta, az utolsó sóhaját is befogadja."

Fehér ember magányos ebédje - Deszka barátom emlékére

Seattle nagyfőnök, a duvamis indiánok vezetőjének szavai ezek. Népét éppen ekkor kezdték meg kiirtani a telepesek, fájdalmas szavaival egy pusztuló világot láttatott. 

Mára írmagja sincs ennek a hajdanvolt természeti népnek. Látnok volt, a sokat tapasztalt öreg harcos, aki már az XIX. század hajnalán megjósolta a mára beteljesedni látszó civilizációs borzalmakat. 

 

Nemzetének agóniáját látva, kétségbeesetten igyekezett szóvá tenni a világot fenyegető katasztrófa beteljesedését. Akkor egy nemzet léte forgott kockán, mára, az egész emberiségre vetül a globális káosz árnyéka.

Szokás a XX. századot a siker és a dinamikus fejlődés nagy korszakaként aposztrofálni. Az ipari fejlődés soha nem látott iramban megnőtt, a homo sapiens bejárta, fölfedezte, meghódította, és mára belakta az egész földgolyót, sőt az ember kijutott a világűrbe!

A közlekedés szédítő sebességgel, az információs forradalom pedig az azonnali közlési - és megismerési vágy élményével kényeztet bennünket. Hatmilliárd ember nyüzsög a planétán, percemberek lettünk, a hírek, reklámok, státusszimbólumok rabigáját nyögjük, mert azt hisszük, hogy a mindennapok boldogságát mobiltelefonok, drága illatszerek, párducmintás bőrfotelek és tömött pénztárcák jelentik. Divat lett a hedonizmus, az élet örömeinek a habzsolása. A ma embere gyorsan, könnyedén és mértéktelen módon szeretne meggazdagodni, mert balga módon hisszük, hogy a talmi csillogás kielégít bennünket, életünk célját és értelmét a két végén égetett gyertya, a kitűnni vágyás kényszere illetve az örökös elsőség adja.

Rövidlátók lettünk. 

Nekünk talán még nem késő: meglévő értékünk a Járás, amit védenünk kell!

 

A szemünk láttára haladunk a lejtőn, a bizonytalanság felé. 

Legyintünk, ha globális fölmelegedésről, környezetszennyezésről, az ökoszisztéma és a földi élet válságáról hallunk. Szemet hunyunk a fölött, hogy ma, a közvetlen kapcsolattartás adta lehetőségek izgalmas korszakában pont az emberek összetartozása, a kézfogás fájdalmas hiánya mutatkozik. 

Hány tönkrement család, elvált nő, apa nélküli kisgyerek, elfeledten élő idős nagyszülő, vagy jó szóra áhítozó ember él a közvetlen környezetünkben? 

Mikor adjuk már egyszer példáját a baráti gesztusnak?

Ingyen, bérmentve, pusztán emberségességből meg tudunk-e tenni valamit, vagy a szagos papírpénz válik fokmérőnkké, majd a színes cetliken sorakozó nullák fogják megmutatni, ki mennyit ér, hol a helye és a kivívott rangja-méltósága a közösségben, ahol veszi a levegőt?

Mi van a meg nem született gyermekek millióival, a magzatgyilkosságokkal?

Hogyan tudunk a jövő generációinak a szemébe nézni, ha hagyjuk, hogy a reánk meredő fontos kérdések elől sunyin kitérjünk?

A XVIII. század filozófusai egy tollvonással kiiktatták Istent és mindazon értékeket, amit a hit nyújthat az emberiségnek. A XIX. század fölszámolta a nemzethez tartozás biztonságát. A föntebb emlegetett XX. század két világégés és a megszámlálhatatlan háború, véráldozat mellett szétverni igyekezett a legősibb és legösszetartóbb emberi kisközösséget, a család szent intézményét.

Ma divat a „szingliség”, a szexuális szabadság adta gyönyörhajhászás. Nem tanulunk a már megtörtént dolgokból. A hanyatló Római Impérium ugyanezeket a tüneteket produkálta mielőtt végképp a történelem süllyesztőjébe került volna. A válság pedig a nyakunkon.

A most kezdődött éra már az egyént akarja megsemmisíteni, a gondolkodó embert akarja uralni. Mert ma nem eszünk, hanem „táplálékot viszünk a szervezetünkbe”, ipari hulladékkal etetnek bennünket, és boldogan isszuk a kilúgozott, cukros löttyöket, mert azt hisszük, hogy a nagyapáink szalonnája, meg a vasárnapokon gőzölgő húsleves ósdi szokás, hogy a hamburgernak nevezett turbózott döghúst meg az agyongénkezelt szalmakrumplit ne is említsem…

A globalizáció mókuskerekében lihegünk.

Az előre haladás helyett egy helyben toporgunk, képek villannak fel nekünk, a tévé által sugallt valóságot teljes biztonsággal igaznak véljük, pedig a tények ott nem azok, hanem egyfajta szemszögből bemutatott manipulált epizódok. A szobánkba nyomul a villogó doboz által sugárzott mocsok, erőszak és áligazság. Hisz a tévé is csak vízió, egy rossz álom közvetítő eszköze.

Nem babra megy a játék, valakik, akik már most is a világ irányítóinak képzelik magukat a lelkünket akarják megkaparintani.

Olyanokról beszélek, akik birodalmi méretű óriáscégek, konzorciumok igazgatói székében terpeszkednek, akiknek egyetlen döntése emberek millióinak - milliárdnyi életnek okoz fájdalmat vagy halált.

Olyanok, akik Istent játszva a saját képükre szeretnék formázni az emberiséget, hogy rabigájukban nyögve a hasznot kisajtolják belőlünk. Esőerdőt irtanak, fegyvert nyomnak afrikai kisfiúk kezébe, atomtemetővé silányítják az északi, még tiszta vizű tengereket, valamilyen hagymázas szent cél érdekében havi rendszerességgel robbantanak ki háborúkat. Mert a káosz nagyon megfelel ennek a hatalmaskodó söpredéknek, a zavart világ nem tud egységesen föllépni és nemet mondani rájuk.

Ha valakik, vagy ezer évente egy ember megálljt tud parancsolni nekik, akkor azokból vagy abból a szerencsétlenből bolondot csinálnak, vagy megölik. Ha valaki azt hiszi, hogy ezek a hatalmasságok ismeretlenek előttünk, nagyon téved. Elég, ha fölkapcsolja a televíziót, fölmegy a világhálóra, vagy kinyitja az újságot. Zsíros képük ott vigyorog mindenütt, a csapból is ők folynak. Nem biztos, hogy személyesen, hanem a dróton tartott médiahiénáik által.

Vegyél, vegyél, vegyél! Szajkózza a platinaszőke díva, életbiztosíts, készpénzkölcsönnel hagyd magad kifosztani, bankok uzsorakamatait fizetgesd, cseréld le a kocsid, a hajlékodat, a feleségedet, mert csak ilyen viselkedéssel vagy igazi világpolgár. Felejtsd el a nemzeti múltadat, dédapád sírhantját, József Attila verseit, gyönyörű magyar anyanyelvedet és „békönnek”makogd a szalonnát.

A gyerekedet lökd hajnaltól estig bölcsődébe, állami nyelvű oskolába menjen a büdös kölke, mert akkor tud majd valamit kezdeni az életben, a szüleidet aggok házának nevezett siralomházba dugd, a barátságok romhalmazain is csak törtess, mert az érvényesülésed, a karrier pótolja a humánum értékét.

Valahol nagyon félresiklott ez a rendszer.

Kurgán a Járáson

A mi feladatunk lenne helyre tenni a dolgokat, olyan világot teremteni, ahol a fenti és a lenti, a jobb meg a bal, a fehér és a fekete újból az lesz, ami volt. Bátorság és erő kell végigküzdeni ezt a harcot, de megéri. Megéri, mert számunkra öregecskedő fiatalok számára az a legfontosabb, hogy hitünk legyen, higgyünk abban hogy amit teszünk az helyes és jó, mert  a jobbító szándékunk és a kitartásunk gyümölcse egy szép napon be kell, hogy érjen. Szép és nemes feladat a világ arculatát élhetővé varázsolni.

Esetleg azzal, hogy önmagunkon, rossz szokásainkon tudunk és merünk változtatni.

Esetleg akképpen, hogy méltányosan viselkedünk másokkal szemben, hogy legbelsőbb emberi értékeinket a közösségünknek át tudjuk adni. Hogy tudásunk és szorgalmunk példát mutathat a nyomunkba lépő új generációknak. Hogy az embertelenségben is csak az emberségünk által tudunk élni.

Csak ekkor és ekképpen sikerülhet megőrizni mindazon értéket, kincset érő tudást és világlátást, amit őseinktől örökségként megkaptunk. Ha így tudunk élni, más minőséget adhatunk a környezetünknek, és bátran nézhetünk az utódok szemébe.

Aztán meg majd megítélik, meglatolják, mennyit ért az elődök bőre, annak idején.

Pósa Károly

A kontár helytörténész buzgul

A MAGYARKANIZSAI FÖLDVÁR

A gőzhajó előtt kinyitják a pontonhidat

Régtől fogva tudott dolog, hogy a legelső civilizációk kialakulását a folyóvizek, vízpartok mellett megtelepedő és élőhelyet kialakító emberek közösségének teremtő ereje hozta életre. Az évtizedekkel ezelőtt megkezdett és a napjainkban is kisebb-nagyobb megszakításokkal, de folyamatosan tartó régészeti feltáró ásatások eredménye – többek között - az a számtalan, időnként páratlanul érdekes és izgalmas lelet is, amelyek tudományosan igazolják azt a történelmi tényt, hogy a jelenlegi Magyarkanizsa helyén legalább a bronzkortól, de valószínűsíthetően jóval korábbi időkből folyamatos emberi jelenlét mutatható ki a Tisza és az egykori Körös-patak torkolatánál.

A folyóvíz közelsége az életet, a fönnmaradást jelentette minden itt megtelepedő elődünknek. Ez a terület az ősidők ködébe vesző emberemlékezet óta a délkeletről-északnyugatnak tartó természetes kereskedelmi útvonal kiemelt fontosságú állomása volt. A kisázsiai mediterrán térségtől az Atlanti óceánig húzódó több ezer kilométer hosszú útvonal ezen a tájon keresztezte a Tisza medrét, itt alakult ki az átkelőhely a bővizű folyam által homokból és egyéb hordalékból lerakott gázlóján. A Tisza jobb és bal partját összekötő gázlón akár megrakodott szekerekkel, igavonó állatokkal is át lehetett kelni. Az itt élőknek a stratégiailag fontos és biztonságot nyújtó földvár védelme mellett a réveknél szokásos illetékekből is megélhetést biztosított a forgalmas folyóparti góc. A bronzkorban csereárukért, főleg sóért, prémekért, vagy a korra jellemző tengerparti luxuscikkekért segítették, szállásolták az utazókat, de már a római hódítást követően a vámokat és adókat a birodalomban használt pénznemekben határozták meg. A sírokban talált érmék és ékszerek tanúsítják azt, hogy messze földről is a Tisza mellé keveredtek olyan kézműves áruk, féldrágakövek, nemes fémből készített ékszerek, amelyek származási helye valamelyik tengerparton található.

A Kanizsa patak torkolatát, amely később a Körös nevet kapta, a rómaiak idejében őrhely védte, minden bizonnyal azon a magaslaton, amelyen a későbbi korok földvára is ráépült. Hadászati szempontból logikusnak tűnik, hogy a Tisza árterületéből és a körös-körül elterülő nádas mocsárból messziről is kiemelkedő domb tetejéről kiválóan lehetett védelmezni és ellenőrizni a folyami gázlót, az átutazókat, kalmárokat, karavánokat.

A békés szándékú kereskedelmi út gyakran hadak útjává változott, mert az ókortól kezdve a Duna-Tisza mente volt a hadseregek felvonulási terepe is. III: Béla magyar király névtelen jegyzője a XIII. század elején írott krónikájában feljegyezte, hogy a magyar honfoglalás idején, 896 tájékán Zuárd, Kadocsa és Bajta vezérek pont Kanizsánál keltek át a Tiszán, hogy a keleti területeket meghódítsák.    

A régi pontonhíd a Tiszán

 A török hódoltság kora pusztítást hagyott maga mögött. A karlócai béke nyomán a területet birtokba vevő keresztény seregek és a Bécs által ide telepített új lakosság gyakorlatilag alig talált valamit a középkori vidékünkön virágzó kultúrájából. Marsigli osztrák építész tábornok az impériumváltás után bejárta és föltérképezte a környéket. Tervrajzaiból és számításaiból tudjuk, hogy akkor, a 17. század utolsó felében még állt a kanizsai földvár maradványa. A romok méretéről és formájáról is ennek a sokoldalú főtisztnek a munkáiból kapunk pontos képet.

Ha a mai Magyarkanizsa legmagasabb pontján állunk, a Halász téren, akkor az egykori földvár maradványai vesznek körbe bennünket, évezredek során már belesimulva a tájba. Erre - az egykoron természetes kiemelkedésre -, a hajdani földvár romjaira épült a település magva. Találóan fogalmaz az emléktábla: Itt született Kanizsa.

A régi töltés a kiáradt Tiszával, a két világháború között

 Amikor városunk napját ünnepeljük, ezen a helyen lehet és kell igazán méltó módon megemlékeznünk azokról az elődeinkről, akik évezredekkel ezelőtt megvetették alapját a mai településnek, és akik hosszú évszázadokon át ismeretlenül is itt éltek, dolgoztak, és alkottak jövőt nekünk - ma élő utódaiknak.

A motorokról

 Elvesztett szabadságunk megtalálása

  "Ismerd meg önmagad.
  Ismerd meg a saját békédet.
  Találd meg a saját beteljesülésedet.
  Ezzel az adás és kapás igénye is megszűnik."

 
Fotó: Schrodt Péter

A 19. század gőzmozdonyai még lépést tartottak a vágtató lóval. A következő évtizedekben viszont a motorizáció olyan mértékű fejlődésnek indult, hogy először a száz kilométeres álomsebesség lett meghaladva, aztán a kétszázhúsz feletti tempó vált egyre izgalmasabbá, és mára a szuperszonikus gyorsaság is csak hétköznapi hírecske. 

Ma már a fénysebesség a mérce, tudósok raja bütykölődik az ügyön.

Akik viszont meg szeretne maradni a régi vágású tempó mellett, azok motorjukra pattannak, és élvezik a gurulást, mert a régen vágtázó lovagok kései utódaként az ellenszél borzolja hajtincseiket, a kipufogójuk férfiasan pöfög, jólesően haladnak előre, majdnem a végtelen felé, és elveszett emberi szabadságukat – vagy ennek legalább részbeni megvalósulását – megint átélhetik.

A motorozás mára – bármennyire is hihetetlenül hangzik – legkevésbé a sebesség hajszolásáról szól. (A városközpontban trükköző, a tinilányoknak zsonglőrködő eszeveszetten motorjukat búgató kis nyikhajok nem a motoros társadalom részei, csak ilyen zárójeles magakellető pojácák.)

Mert amikor valaki megvásárolja élete első nagymotorját, óhatatlanul belekerül egy bűvös körbe, a világ motoros embereinek testvéri táborába, ahol lóerőkről, polírozásról, olajminőségről és a jóég tudja még milyen szakkifejezésről értekeznek. Baráti közösséget alkotnak bárhol a világban, ahol nem számít a máshol fontos társadalmi rang vagy hovatartozás, csakis egy valami: a két kerék adta szabadság áhítása. 

A túrák és találkozók alkalmával meglett családapák vonulnak ki motorjuk nyergében, üzletemberek, kosztümös asszonyok húznak bőr ancúgot, deres szakállú, sörhasú népség vedlik vissza jó kedélyű fiatallá. Ilyenkor a gondtalanságukat lehet tőlük elirigyelnünk, a gondosan lesikált fém monstrumok dübörgését, amik egyúttal tiszteletet parancsolnak, és valahol üzennek minekünk, hogy így is szabadna élnünk, lazábban pedálozva, a napi taposómalmunkból kilépve, egymást segítve, egymáson és magunkon is önfeledten nevetve.

A Magyarkanizsán, a hét végén megtartott motoros találkozó valami hasonlót ajánlott mindannyiunknak.

Megfontolandó?     

Tablók

„A kamaszkor lázadó és független természetével magával hozza az elszántságot, hogy magunk találjuk meg az igazságot, s ne hagyjuk, hogy bárki szava is felülkerekedjen saját ismeretünkön.” 

Öröklött vágya az embernek, hogy valami formában megragadja az időt.

A régi nagy festők - meg a mostaniak közül a valamit is érők - azt próbálgatták, miképpen lehet a megtörtént múlt egy szeletkéjét az örökkévalóságnak megmenteni.

A múltunk felismerése a jelenünk dolga. Viszont a jövőnké mindig is talány marad. Ezért vagyunk emberek, sorsok.

Mára felgyorsult világunkban, a fényképezés igyekszik kimerevíteni egy adott pillanatot. Mohó akarással kattintgatja okostelefonját az ifjúság, megörökítvén életének minden mozzanatát. Naponta százával készülnek felvételek, egy jól sikerült mosolyról, vidámságunk tárgyáról. Apró-cseprő ügyeket dokumentálunk hangyaszorgalommal.

Gyűjtögetjük elszürkülő mindennapjaink színesnek tűnő emlékszilánkjait. Ezen a tarka kaleidoszkópon körösztül bámuljuk a vélt valóságot, pedig a kaleidoszkóp csak egyszerű játék, ügyesen összetákolt tükrös kis szerkezet, amelyben látványosan szép, de csalóka képeket nézhetünk. Bár elhitetjük magunkkal, hogy távcsövet fürkészünk, a horizont előttünk mindig le van zárva. Távolba látó lencse helyett a kaleidoszkópnak tompa fényű fémlemez a vége. Ezért, míg a szemünkre illesztve figyelmezzük a káprázatot, szép lassan elfelejtjük érezve látni a valóságot.

Végső soron a saját szemünknek sem hiszünk: emlékképeinket nem elménkben, hanem memóriakártyákon látjuk szívesebben. Pedig a kártya – tartja a mondás – nagyon bizonytalan szerzet, a vak szerencse vagy éppen a balsors ügynöke. Kártya vagy hártya: nem mindegy? Elszakad, megreped, semmivé foszlik. Nem az örökkévalóság attribútuma.

Ott tartunk, hogy hajdan volt nyaralások harminckét filmkockás emlékei mára nevetségesen kevésnek hatnak, hiszen már egy reggeliző asztal mellett is többet villanhat a vaku! Ezrével tároljuk kirándulások, születésnapok, családdal kapcsolatos dolgaink emlékmorzsáit. A mennyiség pedig felülírja a minőséget, amit csak akkor veszünk észre, ha a képnézegetésre invitált látogató rokonunk, barátunk elfojtja ásítását a számítógépünk diavetítése közben…

Akad azonban még mostanában is olyan - a múlt hagyományaiból táplálkozó szándék -, ami örök érvényt próbál szerezni az idő múlása felett.

Talán - nem is helytelenül.

A boltok kirakataiban közszemlére kitett tablók mindegyike a szó jó értelmében vett jelenünket örökítik meg. A képeken szereplő fiatal arcok közülünk valók. Már nem gyerekek, még nem felnőttek. Nézd meg a szemüket: vidámsággal teli, a jövőt fürkésző tekintetek, amelyekből még hiányzik az életet egyszer felismerő fölnőtt emberek közönye.

Nézésükből önbizalom és furcsa vágy lobban.

Minket, lassan idősödőket olykor zavar ez a hetykeség.

Rosszalljuk ezt a sok magabiztos tekintetet, mert pontosan tudjuk, hogy a jövő véletlenül sem ilyen egyszerű, hogy a sors kiszámíthatatlan cifra fordulatokat tartogat számunkra, és semmi sincs ingyen, mert amiért becsülettel harcolunk, még azt is gyakran elbukjuk.

Szólni szeretnénk ezeknek a tablókon mosolygó fiataloknak, hogy bölcs belátással intézzék holnapi dolgaikat. Mindeközben persze, lelkünk mélyén mindannyian, kissé elirigyeljük tőlük ezt a megbocsátható ifjonckori naivitást, mert pontosan tudjuk, hogy annak idején mi is ilyen félszeg módon néztünk bele a fényképezőgép lencséjébe. Hasonló lelkesedéssel vetettük magunkat a boldog ifjúság rózsatengerébe. Hittünk a jövőnkben, egymásban.

Generációk, évtizedek folyamán a tablók zsánere, a frizurák, a loknik, a nyakkendők, a ballagó viseletek módija változott csupán.

Mi emberek: nemigen.

Igazam bizonyítékául végy magadon erőt, barátom, és sétálj végig valamelyik hajdan volt iskolád folyosóján. A megbarnult fotókon apáid, nagyapáid tekintetében ugyanezzel a kihívó tekintettel fogsz találkozni. Az életet fél kézzel legyűrő fiatalemberek néznek majd vissza rád, miközben tudni fogod, hogy jó részüknek már mindez nem sikerülhet, és a megmaradottak is egyszer bizonyosan az elmúlásé lesznek. Mert a fürkész tekintetek a porosodó üveg mögött már nem a jövőbe néznek, hanem a múlt árnyait idézik. Ahogy a régen volt matrózruhás lánykákákból is ősz nagymamák lettek. A daliás idők híresen szép lányainak emléke pedig csak a most ballagó gyermekeik tiszta tekintetében elevenedik fel újra.

Ilyenkor hasít belénk egy furcsa, fájdalomban fogant boldog érzés, hogy néha az értelem is felismerszik ebben az életnek nevezett örvénylő gomolygásban.

Magyarkanizsán a hét végén ballagott el egy generáció.

Higgyünk nekik. Higgyünk bennük.

Mást, jobbat - úgysem tehetünk.        

Pósa Károly

Levél nővéremnek - Lemeztelenített bakelit

Tűnődés Cseh Tamás igazáról 2011-ben

Ha netán egyszer valaki megkér minket, hogy beszéljünk neki a hetvenes és a nyolcvanas évek Magyarországáról, a „puha diktatúrának” mondott pártállami mindennapokról, és általában a bolsevik ideológia által Közép-Európára erőltetett béklyókról, akkor majd minden fölösleges szó helyett meghallgatunk együtt néhány korabeli Cseh Tamás lemezt. Utána az avatatlannak érthető, a külföldinek meg legalább részben világos lesz mindaz, amit mi, magyar emberek, magyar fiatalok, akkor éreztünk, vagy átéltünk.

Ilyen és ehhez hasonló mondatokra bukkanok, valahányszor Cseh Tamás életművének titkát próbálom megfejteni. A gitáros-énekes fájdalmasan korai halála óta – 2009 nyarán, 66 évesen ment el közülünk -, számos vitaest, emlékkoncert, kiadvány igazolja azt, hogy művészete, a dalok, ahogyan ő fogalmazná, túlélték teremtőjüket. És azon túl, hogy a nóták, akkordok túlélték egyetlen hiteles és igazi előadójukat, mára teljesen önálló életre keltek. Példa erre megannyi átdolgozás, áthangszerelt Cseh Tamás-dal, amelyeket a popszakma minden területén kalandozó együttesek és zenészek az utóbbi egy-két évben saját repertoárjuk közé emeltek.

Kővágőörsön, vendégségben Tamásnál

Történt egy nagy ívű kísérlet, a már klasszikusnak számító dalok emlékkoncert általi összefűzésére, a tavalyi Sziget bemelegítő napjának attrakciója lett volna. Ám – mint azt sokan megjósolták – a beharangozott szuperprodukció felemásra sikeredett. A tucatnyi együttes és előadó közül vajmi keveseknek sikerült új értelmet lopniuk az általuk átdolgozott Cseh Tamási dalok hangzásába, suták lettek a dallamok, erőltetettek az utalások. A megfelelési kényszer felülírta a szabad zeneszerzés örömét, a melódiák játékosságát.

Üdítő kivételek akadtak ugyan, akiknek sikerült valami újat ültetniük a már ismert Bereményi-Cseh szerzeményekbe, egyúttal tisztelegniük is a hunyt dalnok emléke előtt. De a többség sajnos inkább csak az unalomig mantrázott klisékbe kapaszkodva próbált fölpipiskedni Cseh Tamás előadói nagyságához.

Ez is azt bizonyítja, hogy az igazán meghatározó életművet, alkotót, nem lehet tehetség, szakmai és emberi alázat nélkül felülírni. Márpedig Cseh Tamás a szó mai értelmében olyan fajsúlyos egyénisége volt a magyar könnyűzenei életnek, amit minden magára valamit adó zenésznek, rosszabbik esetben önjelölt „sztárnak” illik figyelembe vennie, és kalaplevéve tisztelegni előtte.

A mai kor nemzedékének zöme Cseh Tamás életművét jobbára csak videó- és zenemegosztó portálok által ismerheti. Kevés az olyan velem egyívású ember, aki felkapná a fejét, ha a rádióban felcsendül Apa kalapja, vagy Desiré pályaudvari monológja.

Más világ köszöntött ránk. A színpadon egy gitárt pengető magányos énekes látványa az ilyen-olyan csillagporral behintett, harsány, magakellető tehetségkutató megaprodukciók mellett már-már balladaian szegényesnek hat. Hisz Cseh Tamás mellett soha nem ugrándoztak majdnem meztelen csecsű pom-pom lányok, föllépéseit nem kísérte sem tűzijáték, sem görögtűz, de még egy közepes teljesítményű füstgép se. Dalaihoz nem kellettek a kiegészítő elemek, fény- és hangtechnikai bravúrok, a szövegeket nem tupírozták háttérénekes kóristák légiói.

Cseh Tamás egyetlen reflektor fényében, két mikrofonállvány előtt, vagy sokszor mindezek nélkül, akusztikusan is ugyanazt adta, minőségben és élményben egyaránt. Állhatott a tévénézők millióit képernyő elé szögezve, tömött színházi lelátók karéjában, vagy falusi művelődési házak kopottas színpadán: ő eggyé vált dalaival. Ember és gitár hozta létre a csodát.

  Első lemeze a Levél nővéremnek 1976-ban került a boltokba. A dalok szövegét a Cseh Tamástól elválaszthatatlan barát, Bereményi Géza írta. Saját maga, a kilencvenes évek elején kiadott interjúkötetben így vall erről:

- A Bródy Sándor utcai albérletben írtuk. Este volt, élveztem, hogy ott vagyunk hármasban Tamással és Másik Jánossal, és csinálunk valamit. Erről is szólt a dal. Hogy itt vagyunk mi hárman, és nem mentünk el, bár sokszor el akartunk menni ebből az országból.*

A lemez minden sora, minden akkordja erről a tétova bizonytalanságról, a helyét kereső magyarországi ifjúságról szól. Szerepet kap itt a nosztalgia, az elveszett gyermekkor iránti visszagondolás, amikor a csínytevések, a kalandok még más értelemben mutatták a világot. A Tanulmányi kirándulás andalító dallamára elébünk tárul a kiskamasz srácok minden akkori gondja-baja. Első ébredésük a nemiség jegyében, a tanárnő iránt érzett megnevezhetetlen vágyuk, a hétköznapokból kizökkenő gyermeksereg rácsodálkozása az életre, az erdő fái és a nap sugarainak fénynyalábjai között. Bereményi szövege hitelesen tolmácsolja az anyjuk szoknyája mellől kikavarodó fiúk első önálló gondolatait, a környezetükről alkotott véleményüket, a félszeg mosolyukat, és azt a bizonytalan érzésüket, amit hangos melldöngetéssel próbálnak jól-rosszul leplezni. Ugyan akkor mindannyian tisztában vannak a sebezhetőségükkel, esendőségükkel és azzal, hogy a világ bizonyítottan sokkal bonyolultabb annál, mintsem azt még most gondolni mernék.

A Hatvanas évek ugyanezt a múltba révedő, már-már idillikusnak tetsző képet festi tovább. A hullámzó Balaton akkoriban, és később is még nagyon sokáig egyet jelentett a szabadságvággyal, az önfeledt szórakozással, a megesett szerelmekkel, alkalmi kalandokkal. Sok fiatal a nyári hónapok alkalmával tapasztalhatta meg igazán, mi a közösség, mennyiféle ember és gondolat színesíti a valóságot. A Balatonon eltöltött boldog gondtalanság időszakát csak az ifjúság folyton kereső, lázadozó életérzése árnyalja időnként. Bélatelep mára fogalommá vált, pont ennek a dalnak köszönhetően. Egy kerthelyiségben gitárzene szólt, és a rádióban beatzenét hallgató fiúk és lányok Sartre-ról meg Kantról vitatkoztak, miközben olcsó dohányt szívtak és vastag keretes szemüvegük tompán csillogott.

A Presszó és az Apa kalapja tulajdon képen két különböző, ugyan akkor szervesen mégis egybe tartozó szerzemények. Mindkét zeneszám a családfő elvesztéséről szól. A gyermekét, asszonyát elhagyó apák hiánya talán a fiúgyerekeket érinti legfájdalmasabban, hisz elveszik példaképük, kihátrál mögülük az az ember, aki egyfajta bizonyosságot, erőt, hatalmat és oltalmat kéne, hogy nyújtson az élet zivataraiban. Márpedig a tinédzser korú fiúkat igen gyakran állítja kihívások elé az életük: kezdve a lányokkal való igen összetett viszonytól, a baráti kör gerjesztett elvárásokon át, a szülők, a tanárok és általában a társadalom által megkívánt szabályrendszerekig. A csonka családban élő gyerek akaratlanul is előbb szembesül az élet igazságtalan mivoltával, előbb kapja a pofonokat, mint a tőle szerencsésebb társai.

Az éjféli gyors, a Nincsen más és a Krakkói vonat hármasa is egybe tartozik, mert témájuk a nő. Nem egy nő, nem egy lány, hanem száz és ezer nő, akik valamilyen szinten megérintették Cseh Tamást és Bereményi Gézát. Nem föltétlenül testi kapcsolatokról szólnak a dalok, hanem az egymásra csodálkozásról, a másik gondolataira való ráhangolódásról, férfi és nő régi idők ködébe vesző párviadaláról. Magyar és lengyel lányok emléke tűnik fel a dalokban, az emigrációra kényszerülés felismerése, majd ugyanennek a feszélyező parancsnak a megtagadása, a hazakullogás, a megrettenés az ismeretlentől, a megfutamodás a gazdag bizonytalan mesevilágból a szegény, lesajnált, de már megismert létező valóságba. Cseh Tamás gitárjának húrjai pengnek, aláfestésként melankolikusan fütyül az énekes.

„Drága asszonyom, most lenne jó, nagyon-nagyon…” Fáskertynének és felszarvazott férjének neve is bekerült a halhatatlanok táborába, amikor a Jutalomosztás zeneszám szövege által végleg a köztudatba kerültek. Jó néhány generáció fiataljai ordították kéjes gyönyörrel hogy: „… más vagyok én most nem az, akit maga keres, Fáskerty elvtárs legyen már olyan szíves…” Az évzárók kínos pedantériájával megkoreografált ünnepélyei minden alkalommal egyet jelentettek a diktatúra rabláncaival. A parancsuralomra történő sorakozókkal, egyenruhákkal, felvonulásokkal, ütemes masírozással vagy éppen a színjátékba illő tapstengerrel. Az önkény, az egypártrendszer minden időben ügyelt arra, hogy az erőnek és az ezzel párosuló büszkeségnek és öntudatnak az illúzióját megadja a tömegeknek.

Erre voltak jók a május elsejék, a sokezres megmozdulások, zászlós meg fegyveres parádék, amelyek olyan egyforma rendszerességgel, uniformizáltan követték egymást, hogy a magára kicsit is valamit adó szemlélő óhatatlanul párhuzamot vont a sötétben saját magát hangosan fütyülve bátorító kisfiú, és a lánctalpak, katonazenekarok dübörgő hangja között. Mert Cseh és Bereményi kristálytisztán látták – amit rajtuk kívül még nagyon sokan, a többség meg legalább érezte – hogy a diktatúra is tulajdon képen berezelt kissrác, félelme a hazugságra épült hatalmának a kitapintható valósága. Ugyan akkor a személytelenül glédába állított rendszer mellett létezett egy nagyon is személyes világ, ahol nem ideológiákról szólt a nóta, hanem olyan Fáskertynékről, akik minden férfi és fiú mohó közeledését természetes kíváncsisággal viszonozták. Ami azt bizonyította, hogy a köz lapos ügyei mellett bizony a magánügyek nem sikkadtak el, sőt nagyon is éltek, az éppen imént említett női mellek a túlélést, az izgalmat, a tilosba tévedés boldogságát jelentették.

- A Déry Miksa utcában volt egy negyedik emeleti lakás. Gyakran tartózkodtam itt egy lánnyal, akivel csak barátságban voltam. Néha kikönyököltem az ablakon, sőt egy este kimásztam, s a párkány szélébe kapaszkodva lelógtam. Aztán fölhúztam magam és visszamentem.**

Valahogy ilyen körülmények között születtek a dalok, pontosabban a Nincsen más című szerzemény, ahogy arra Bereményi visszaemlékezik. 

Cseh Tamás pedig úgy adja elő, annyi átéléssel énekli ezt és a dal párját, a Költözködést, hogy csak igazán azok tudják megérteni a dalt, akik már megtapasztalták néhányszor, milyen keserves dolog albérletből albérletbe hurcolkodni. Kullogni, vinni a kevéske cuccot valami talányos hely vagy szöglet felé. Tántorgást az egyikből a másik lakásba, a szilánkokra törő emlékeket.

Cseh Tamás korai dallamait valami finom patinaként vonja be az a melankólia, tétovaság, ami a nagyvárosba költözött fiatalembereket a hetvenes évek közepén jellemezte. Nem véletlen, hogy a Levél nővéremnek lemez bombasiker lett. A dalok kíméletlen egyszerűséggel láttatták és mondták el a tehetetlenség érzésén túl a szabadabb világra, nyitottabb gondolkodásra való fogékonyságát egy olyan nemzedéknek, akiknek azidáig még önmagát sem sikerült meghatároznia. Így lettek a Cseh Tamási dalok a nagyvárosi, de főként a budapesti lázadozó értelmiség himnuszai. A „nagykabátban dülöngélőké”, a presszókban gyülekezőké, a csapzott haj és szakáll mögül okoskodóké, a garbót és csőnadrágot viselőké, a titokban nyugati újságokat cserélgetőké, és mindazoké, akik Magyarország olyan történelmi időszakában élték meg ifjúságukat, amikor a tiltó rendeletek, megnyirbált szabadságjogok ellenére is sokan hittek egy igazságosabb és szebb világban, bíztak a jövőben, keresték az elérhető boldogságot.

Bizonyos, hogy Cseh Tamás dalai ebbéli reményeiket, vágyaikat éltették.

Hogy a kilencvenes években bekövetkezett rendszerváltás beigazolta-e húsz évvel korábbi várakozásaikat: erről szól a Levél nővéremnek II. része, a megkezdett dalok folytatása.

Másik lemez, egy régi zenész-baráttal: Másik Jánossal.

Úgy is lehet mondani: ez már egy másik történet.

A csillaggal * jelölt részek idézetek Fodor Sándor: Cseh Tamás című könyvéből. (Budapest, Grafitti Kiadó, 1993.)

Sokat, nagyon sokat kéne és lehetne írni Tamásról. A következő része ennek a kritika-szerű gondolatsornak arról fog szólni, hogy idelent, a déli végeken mi végre tűnik még mindig úgy, hogy nekünk a dalai egyre aktuálisabbak, holott zömükben jó két-három évtizeddel ezelőtt születtek. Meg hát személyes érintettségem okán is. Szóval: írni muszáj.