 |
| A kép illusztráció. Ma rajzoltam. Nem magyar sportolót ábrázol. |
Sosem voltam focidrukker.
Tegnap megpróbáltam.
Negyvenen túl minek akar az ember más lenni? Tetszettem
volna utcai tollaslabdát nézni.
A labdarúgást a manapság játszott tömegsportok közül az
egyik legkurvábbnak tartom, jóllehet a Forma1-hez viszonyítva bármi annak
tűnhet. Még ezt is lenyelem.
Kötelességből a Ferencvárosnak szurkolok vagy harminc éve.
Így kényelmes. Elolvastam róluk pár könyvet, onnét tudom hogy a hatvanas
években – amikor még nem is léteztem – kik voltak a sztárok. Rosszul mondom.
Kik voltak azok, akik focizni tudtak.
Nagy mellénnyel elmentem bárhová, Újvidékre egyetemistának,
előtte katonának, utána vakvilágba: volt egy biztos alap, amibe senki bele nem
köthetett. Magyar vagyok, kisebbségi kanizsai, a szép seggű nőket, a sört, a
süllőt kirántva meg a Fradit szeretem.
Egy magamfajta csöndösödő férfiembernek ennyi elég köll,
hogy legyen szakmai életrajz gyanánt.
Curriculum vitae.
Mindazonáltal gyakorta hibázok. Ilyen az életem, ez vagyok.
A minap például elmentem egy kocsmába meccset nézni.
Jó volt a társaság, ígéretes a péntek este.
Kedves építész cimborám a jobbomon, amarról meg vagy
kéttucat lelkes kanizsai szurkoló. Csupa faszagyerek, egytől egyig említésre
érdemes jó ember. Szóval: rendes srácok, víg kedéllyel, mázsás szívük
optimizmustól duzzadón vert.
Az első üveg sör nyakánál volt még a tartalom, épp a fölét
ittam le, amikor jött a románok gólja.
Megakadt a gigámon a korty. Basszameg.
A hátam mögött ülő, tőlem műértőbb kolléga fölállt, szó
nélkül fizetett és hazament.
Néztük a kihűlt helyét bután, az optimistábbja meg még
hangosabban kezdett szurkolni. Hátha.
De akkor nekem szűkült a gyomrom, ezért sétálni kezdtem a
biliárdasztal körül. Kirendeltem még egy üveggel. (Utólag tudom, nagyon okosan
jártam el. Idősödő, sokat megélt szesszagú emberektől tudom, hogy addig köll
inni, amíg jólesik. Nagyapámnak a sírig ez maradt a hitvallása.)
Körbe-körbe laspogtam tehát, fél füllel meg hallgattam a jó
Knézyt. (Ne utálják, szépen kérem mindegyiküket. Nem ő tehet róla.)
Így esett meg, hogy második gól hallatán én már a harmadik
sörömnél tartottam. Zoli, az építész, a tévére ragasztott szurkoló cimbora se
tűnt kifejezetten boldognak, kushadt szegény a padon.
A buzduló kórus viszont még bírta tüdővel, szidták a román
anyjukat, a bírót meg úgy általában mindent, ami ilyenkor pipafingnyi
racionalitás választ lophat a füstbe menő vágyaink kérdőjelei után. Ám a
hősöket, az aranylábú csirkéket kíméltük!
A mi gladiátoraink…
Na.
Össze is kaparták szépen, ahogy illik volt a harmadikat.
Hogy teljes legyen a kinyalt kutyatál.
Egy alvadtabb vérű szesztestvér ekkor jegyezte meg, hogy
látott a közvetítés alatt néhány vagányabb figurát a magyar lelátókon és
szerinte belőlük rögtönözve helyre kis csapatot lehetne a bukaresti éjszaka
gyöpére küldeni. Nevettük. Keserű volt a kacajunk.
Írnom kéne valami frappánsat a végére, de higgyék el: nem
tudok.
A híreket nem néztem, jóllehet tíz óra van, szombat délelőtt.
Csak remélni tudom, hogy Egervári meg ez a válogatottnak nevezett siserehad
nyüszítve lemond.
Mert már régen nem a foci, meg az eredmény számít. Hanem az,
ahogy ezek a pojácák tövig aláznak bennünket, jó szándékú, magyarnak vallott
embereket.
Tessenek szívesek lenni hétfőn Erdélyben kiállni egy kicsit nagyobb város
főterére és állni a székelyek nézését!
Tessenek szívesek lenni elnézést kérni azoktól, akik még kettő nullánál is a
szívüket markolászva éltették a reményt!
Tessenek szívesek lenni elmenni a fenébe!
P.s. Ha EZEK után netán pénzbeli juttatás járna a
csodacsapatnak, úgy javaslom, hogy Böjte árvái javára mondjanak le minden
fillérről. Majd így is jól járnak, mert ha netán valamikor a kanizsai Taverna
közelébe találnának jönni, még meg is lesznek pofozva.
Pósa Károly
