KUTYASZORÍTÓ

"Csak a lelkiismeret lehet bírád, hóhérod vagy pártfogód, senki más! Ha írsz, csak a lelkiismeretnek tartozol számadással, senki másnak. Mindegy, mit várnak tőled, mindegy az is, mivel büntetnek, ha nem azt adod nekik, amit remélnek tőled, vagy amit hallani szeretnek! A börtön és a szégyen, a pellengér és a meghurcoltatás, a hamis vád és a nyelvelő megalázás, a szegénység és a nyomorúság, mindez nem érint igazán. Csak lelkiismereted tud büntetni, csak ez a titkos hang mondhatja: „Vétkeztél.” Vagy: „Jól van.” A többi köd, füst, semmiség." (Márai Sándor) 

Ráadásul ez esetben sánta kutyákat szorító, amikről köztudott, hogy valamilyen szinten összefüggenek a hazug emberekkel. Éppen úgy, és akképpen, ahogy a jelenlegi magyar ellenzék sem a megigazult hótiszta erkölcsösség szinonimája. Miként egy három lábon evickélő blöki sajnálatot ébreszt az állatbarátban, olyan szánalommal figyelhető a magyarországi oppozíció vergődése. Hétfarkú kutyák. Nyomorult ügyükben utol is éri őket a sorsuk. Teljesen nyilvánvaló, miféle opciókon dolgoznak, s a rossz hírem számukra az, hogy ha már egy átlagos vajdasági magyar szeme előtt sem marad rejtve a nyilvánvaló igazság, a jövőt illető politikai szándék, akkor eleve kudarcra ítéltetett az erőlködésük: a politika már csak olyan, akár a sakk. Szun Ce: A háború művészete örök érvényű könyve révén tudható, hogy amint átlát rajtad az ellenfél, üdvösebb, ha pakolsz. Lékó Péteresen: minden hiába, mattot kapsz. Jobbik esetben összerosálod magad.

Apropó. Jobbik.

Vonát személyesen ismerem, ezért kicsit elfogult vagyok vele szemben, noha régen találkoztunk, olyan régen, hogy még Fideszes trikót viselt. Nem költői az iménti formula: tényleg Fideszes póló volt rajta, a parlament előtt, a sokadik Gyurcsány elleni tüntetésen pózolt, mert a mellkasára nyomtatva az alábbi fölirat virított: IGEN! IGEN! ELKÚRTAD! (Aki nem tudná, anno ez volt a szocialisták kampányszlogenje, azaz hogy Igen! Igen! Megcsináljuk!  Hát – meg is csinálták.) Szóval Vona koma már akkor is pózolt.  Szerette a nyilvánosságot, s akiket szórakoztatott a sármja, zabálták a fiút. Azóta sok víz lefolyt az öblítőn. Zavaros lében, de kimostak egy pártot. Vagyis folyt, folyik a mosdatás. De már Kopeczky megénekelte: „Most van a nap lemenőben, folt marad a lepedőben.” A nagyobbik baj, hogy a kiteregetett szennyes között ott virít a Jobbik alsógatyája is, amiből a barna csík ki nem jön. Fintorog is a tagság. Az igazán jobb(ik) érzésűek a legelső baljós jeleknél tegnapelőtt kiléptek. A többi meg hezitál. Igyekszik hozzászokni a Szemöldök Pártelnök Úr hajtűkanyaraihoz. Cukiság, cicák, macsó tetoválás, bulvár közszereplés. Gyomor kell hozzá, kétségtelen. De Vona nem buta. Rájött arra, hogy a mostani erőviszonyok között maximum 20 %-ot tud majd a pártja produkálni, ám majdnem biztos, hogy a végelszámolásnál még ennyi sem lesz. Az általa korábban gyűlölt balfékek is ugyanerre a fölismerésre jutottak. Most ott van tehát a komplett magyarországi ellenzéki konyhaasztal kellős közepén egy ótvar nagy varangyos béka, amit kénytelen-kelletlen le kell majd nyelniük. Már gyűrik a torkukon. A balliberális meg jobbikos szavazóval meg együtt pislog a béka. Neki az a szokása. Az erőpozíciók miatt, az érdekazonosságra hivatkozva megtörténik a gusztustalan lakoma, amihez Simicska forintkötegeiből húzzák majd a kesergőt, hátha elhiszi a nagyérdemű, hogy itt elvszerű összefogásról, a haza ügyéről van szó, és nem néhány politikai komprádor túléléséről. Minden mindegy alapon közben provokálnak. Soros „civiljei” által belpolitikai bomlasztás zajlik, a közállapotok megrendülésére játszanak, hátha Orbánt, és kormányát külföldről destabilizálni tudják. Ehhez a dicstelen szerephez provokátorok kerestetnek. Bohóc, önjelölt mártír, kamikáze, közveszélyes elmebeteg: teljesen mindegy, csak ártson. A magyar rendvédelmi szervek és a kormánypárti erők önuralmat mutató hozzáállásának köszönhetően minden igyekezetük ellenére ezidáig rendre a sikertelenségükkel voltak kénytelenek szembesülni. Nem mellékesen borítékolható: Simicska bosszúvágyában beígérte Vonának a majdani miniszterelnökséget. A borzalmas koalíciós partnerek vegyes táborát hüvelyezvén, a lehetséges partnerek listáján végignézve, nem kell nagy jóstehetség hozzá: Vona Gabiból akkor lesz Miniszterelnök Úr, amikor a zseniális Hawking professzor sztepptáncot fog járni. Maszlagnak, mesének viszont addig valamit csak kell adni a szedett-vedett tagságnak.

Pörgetni kell az imamalmot. Orbán, Orbán, Orbán. Aztán valami majdcsak lesz.

Azért a hónap elejei, Országházban található tolóablakon átvett boríték reményében szorongatva is, ebül is, meg kell szenvedni.

Mondanám, hogy sajnálom. De nem.   

BOLONDOK ARANYA

Néha ebbe a vaksötét világba is belopózhat az értelem. A poeta laureatus hörpöli a kávéját, és időnként megfeledkezik az éppen aktuális korszakról, annak minden hívságáról, az emberekről, s az opálosan játszó égbolt alatt újra hallja a régen feledett dallamot, amiről megint más és más jut eszébe. A hagyomány. Egy foszlánya a múltjának. A „de jó is lett volna” érzése. A megpaskolt arc és a behódolás. Az, ahogy babérról álmodott, pedig csak szögesdrótot kapott. Nem kell hasonlóságot keresni. Pogány, barbár itt minden. Lelkes humanistaként valahogy tartja a ritmust, figyel. Semmi sem közömbös neki. A piac sarkán pikulás fújja a nótáját. A dal hamis, bugyuta. Folyton ismétlődő. Valami szerb népdal, bizony nem tudni a szövegét. Öregember a furulyás, koldul, kérné az odafigyelést másoktól, kis önzetlenséget, megértést, meg persze pénzt. Nem sokat, csak éppen annyit, amiből telik neki miből költeni. Költő ő, költőpénz nélkül. Fújja keservesen, bele a világba, az ujja jár a hangszer kopott lyukain. Teljesen barnára égve. Teljesen üres lélekkel.    

ÉLETVESZÉLY A SZERBIAI UTAKON

Kedves ismerősöm panaszkodott a minap: egy hét alatt háromszor került olyan helyzetbe, hogy miközben Kanizsa utcáin biciklizett, autóval majdnem elütötték. Pedig óvatosan szokott közlekedni. Ő odafigyel, viszont mások őrá nem. Ahogy egymásra sem szokás ügyelni. Nyugat-Európában a legutóbbi időkig, míg ki nem tört ez a fene nagy szabadelvű elmebaj, békés polgári világot tudott magának az ottani városlakó. Nem szakadt meg a társadalmi fejlődés. Rend volt és civilizáció. Mindenki, tudta, hol a helye, mindenki tudta, hogy mit és mennyit szabad. Ott meg lehetett engedni azt, hogy egy korsó sört, vagy egy pohár bort szabad a volán mögé ülőnek meginnia. Itt – minálunk – nem lehet, mert itt minden hullarészeg barom sofőr követelőzne, hangoskodna, verné a huppot, hogy ő márpedig csak egy pohárral ivott, bizonyítsák be az ellenkezőjét! Abban az országban, ahol sosincs felelőse a milliós lopásoknak, ahol a privátokról a bőrt nyúzza az adóhatóság, ahol a szabad rablás majdhogynem népsportnak számít, vajon miféle jogi módszerrel lehetne szabályozni, hogy kevesebb dúvad közlekedjen az utakon? Ugye? Erre semmiféle megoldás nem lenne, csakis a rigorózus, elrettentően kegyetlen büntetések. Abból ért a nép. Majd ha kétszer is meggondolná, végigszáguld-e a Főutcán, vagy feketére fizettetnék az első, kora reggel a járdára fölparkoló kényelmes kocsitulajdonost, ha leszállítanák a bömbölő motorjaikról az aranyifjakat, és a kasszához tessékelnék őket a hangzavar okozta büntetési csekk befizetéséhez, úgy akár lehetne más minőség a városban. Így – sajnos nem. Addig minden kanyarban tekingethetünk a hátunk mögé.

FANATIKUSOK

Azt egyre többen veszik észre, hogy politikai fanatikusok évezredek óta kisajátítanak vallásokat. Kisajátítják Istent, hogy uszítsanak, hogy aztán gyilkoljanak a nevében. A vallás kizárólagos igazsága érdekében folyik a vér. Így volt ez az idők kezdete óta. Babilon istenei semmiben nem különböztek az egyiptomiakétól, a rómaiakétól, vagy Közép-Amerika legvéresebb isteneitől. Még a kereszténységnek is van mi miatt szégyenkeznie, igaz, ezerszer megbánta már, ezerszer elnézést kért az évszázados túlkapásaiért, de úgy tűnik valakik nem túl sportszerűen mindig a keresztényeken szeretnek számon kérni, merthogy azok olyan megbánós fajtájúak. Mintha másnak nem lenne oka pirulni. Talán a buddhizmus agresszív? Nyolc buddhista többségű ország van a világon. Ebből négyben vagy polgárháború van, vagy nemrég lett vége. (Nepál, Laosz, Burma, Kambodzsa). Egy a világ legszegényebb országa (Bhutan), egy a világ legerkölcstelenebb országa (Thaiföld). A maradék kettő: Mongólia és Japán. Történelmüket ismerjük, népirtásban, tömeggyilkolászásban talán az asszírok, a hettiták, a zsidók és az amerikaiak azok, akik partiban vannak velük. Mégse hirdeti senki, hogy a buddhisták rohadék állatok, kegyetlen, népirtó barbárok. Mert nem azok. Az emberek eredendően jók. Csak aztán közülük páran politizálni kezdenek. Akkor eszi meg a rosseb az egészet.

Pósa Károly: KORAI NAPFÜRDŐ

3-szor 99 szó

Csüngeni lélektől hatva, a Tisza-parton. A susorgó füzes rejtélye egy legenda, kibogozhatatlan. A tartalom látványa gyengéden kínoz: a fák, a víz, a legmélyebb ég, akár a paplan. Vagy gyűrött krepp-karton. Folyami agenda. Aludni csöndesen. Kettesben. Hanyatt dől – ő most él, ő most szabad. A feje oldalt hajtva. Melle emelkedik, halvány párna. Szélben hintázik így a dália szirma: két lanka, két élmény dombja, dobogó kő szelíd völgyben a szíve, egyenletes a lélegzése, lüktető, lobogó egy ér a nyakán, mint májusi szélben ringó búzatábla vetése: nyugodt a központi idegrendszere. Résnyire tárt szeme lencséjében a misztikus szó mágia lobog egyre-egyre. Köszönet. Köszönet.

A pogány víz szilajul habosra csókolja a nyers iszap réseit. Amott mohos kötélre kötötten a rozsdás uszály csónakja. Errefelé minden hangulat kései. Csukott, vértől duzzadt ajkai mögött egy-egy le nem írt szonett bekezdései, de már titkát, személyes ügyeit önmagába, a test kaloda bilincsében megtartva, a móló deszkáira kiterítve sem tárja elém. Itt fekszik mellettem meztelen. Csodálkozva látom, nézem. Pőreség? Mivel nyűgöz le, amiért folyton nekem van mit vesztenem. Részeg muzsikusként pírt húz bőrére a napsugár, igazi útitárs a napsugár, ki tele édességgel zománcozza a vállakat, a combok ívét, a lágyék katedrálisát, s mind e fölött a köldök kagyló oválisát.

A nyárba szakadt május az ösztönéletet ábrázolja, s bár a csapongása fáraszt, amint a nap tüzes fáklya, hitünk mozgó fölszínén a viszonylagosságot a lehetőségek sora váltja. A talpa. A lábikrája, miként bokájának csont-dudora mögött a vádli vetületének toszkán szőlődombok teremtett bája. Angelosz és Pürosz, a tűz hírnökei tanyát vernek hasán, a csípő kerekded lugasára rátelepednek, pont őrája, öle termájára. A két cigány. Széttárt karja ernyedten hever, mint óceán enigma testnek páros hónalj-torkolatába futó keleties, bronzbarna vizű folyómeder. Fata morgana ajándéka. Kehelynyi virág tájéka. A fátum, a létezés ésszerűtlen játéka. Delelő van. Ilyenkor mintha nem is látszana az ember árnyéka.