MINEK NEVEZZELEK? - III.

Ukrajna, és a nyelvtörvény - 3. rész

Megboldogult úrfi koromban – ahogy az áldott emlékű Hornyik Miki mondaná –, az egykori Szovjetunió peremével, vagyis a mai Ukrajna legdélebbi, kárpátaljai csücskével 1985 nyarán volt szerencsém ismerkedni. Az első találkozás sem volt bizalomgerjesztő. A Fölső-Tiszán kenukkal eveztünk. Július végén. Szárazak voltunk mint a babkarók. Vártuk, hogy mihamarabb holnapután legyen, és végre a hírhedetten hűs és mégis vidám tokaji borpincéket vizitálhassuk. De addig be kellett érni a folyó menti kefesűrű fűzfások vadregényes, méregzöld, ám egyre unalmasabb látványával. Aztán szólt a csapatparancsnokunk, a túravezetőnk, hogy a jobboldali partot ne nagyon közelítsük. Hofi Gézát idézve ott éppen  a szocializmust építették, s ha netán a támadó jellegűnek nehezen nevezhető piros műanyag kenukkal, fa evezőlapátokkal közelebb merészkedünk, még valamelyik idegesebb, jófej szovjet strázsa képes lesz meghúzni a ravaszt. Figyelmesebben megnézve láttunk is pár maszkírozott őrhelyet. A ritkásabban benőtt részeken kivirított a betonoszlopos kerítés, a szögesdrót, ami arrafelé, valamiért már akkor is nagy divatnak örvendett. Valószínűleg az értékes, gyommal, gizgazzal benőtt erdőket kellett védeni a kaparcsi, a kommunizmusra módfelett irigy magyar turistáktól. Gondoltam is magamban: adjak hálát az égnek, hogy nem ide születtem, hanem vajdasági vagyok. (Nem tartozik szorosan a témához, de pár évre rá, ahogy kezdődött a balkáni cirkusz, kicsit muszáj volt revideálnom a nézeteimet.)

Egy szó mint száz: a legelejétől furcsa volt nekem az a régió. Ismeretlen, félelmetes, kellőképpen rideg.

Amúgy is telve vagyunk az ukránokat illető tévképzetekkel. Kevesen tudják, hogy a mai ukránság önképét a zaporozsjei kozákság adja. Ha meg a kozákokat emlegetjük, rögtön hagymaszagú, borotvált fejű, villás bajszú lovas vademberek képe jelenik meg előttünk, akik éppen leszúrni készülnek a Segesvár határában menekülő szerb nevű de magyar szívű Alekszander Petrovicsot, e nép költőzsenijét. Petőfit meglehet, hogy kozák dzsidások szúrták le. Meglehet. De azok lengyelek voltak. 

Ugyanis a kozák az nem egy nemzet, hanem inkább amolyan szociális kategória. Sokrétű, lovas katona, a végvidékek szegénylegénye. Beazonosíthatatlan fegyvernemű. A szláv ajkú kozákság bölcsőjét az Arany Horda és az orosz részfejedelemség peremterületei szolgáltatták. Jobbára határvédelmi feladatokkal ellátott félnomád parasztokból verbuválódtak, akik olykor saját zsebre dolgozva raboltak, előszeretettel fosztogattak is, mert valamiből csak meg kellett élni. Az ukrajnai, zaporozsjei kozákság a 15. század végére kialakult népcsoporttá vált, a Dnyeper alsó szakaszán éltek, és a Krími Kánságba át-átrándultak, nem kifejezetten bevásárló turistaként. Aztán hol a lengyelek, hol a litvánok zsoldjába álltak, hogy a gyakori tatár viszontlátogatásokat fegyverrel akadályozzák meg. A lublini unió ratifikálása után a teljes déli határvidék egy parancsnokság alá került. II. Zsigmond Ágost (1548-1572) országlása alatt már reguláris kozák hadakról beszélhetünk. Ám az ukrán történetírás hivatkozási alapját képező, az államiság kezdetének hirdetett három kozák vajdaság – a braclavi, a kijevi és a csernyihivi – egyesülésére még jó száz évet kellett várniuk. A megroggyant lengyel és litván nemesség kénytelen volt engedményeket tenni a zborivi békekötéskor, így a Hmelnyickij  nevével fémjelzett 1648-as harc sikerrel zárult. Aki egyébként többet szeretne tudni erről az időszakról, olvassa el Henryk Sienkiewicz: Tűzzel-vassal című történelmi trilógiáját.

Dióhéjban ennyit az ukrán “álomiság” alapjairól. Persze, ettől még a Habsburgok és az oroszok egyaránt igába fogták őket. Meg 1986. április 26-án volt arrafelé egy furcsa robbanás is, hogy utána egy darabig hanyagolni kellett a salátaevést és fél Skandinávia napok alatt megtanult imádkozni, nehogy az atomfelhőt feléjük fújja a szél.

Ukrajna története azóta tumor, spontán vetélések milliója, ugyancsak milliós daganatos megbetegedésekkel, éves szinten halva született csecsemők százezreivel: a hajdani ország összlakosságának ötödével csökkentve. (Cirka 10 millió ukrajnai lakos hibádzik az utolsó népszámlálás óta.)

Ezt sem verik nagydobra: sem Kijevben, sem máshol Európában. Személyes élmény: nyaralásból jöttünk haza. Vártuk a buszt. A három lányunk nyüzsgött éppen, mire a mellettünk álló középkorú nő hozzánk lépett, és tört szerbséggel, erős orosz akcentussal rákérdezett, mind a három csemete a miénk-e? Mondtuk, hogy igen. Elfutotta szemét a könny, pravoszlávosan áldást osztott ránk, miközben elmesélte, hogy ő ukrán, a férje montenegrói, de a hazájában három egészséges lánygyerek szinte csodaszámba megy. Becsüljük meg őket. "Ezt tette velünk Csernobil" – sírta el magát a végén.

Ez is Ukrajna. Zavaros identitással, fertőzötten, fél lábbal polgárháborúzva. És most még ezzel a nyelvtörvénnyel, amivel a régióban lévő összes szomszédjával megromlik a kapcsolat. Nehéz lesz barátokat találnia Kijevnek.

Aki a nyelvtörvény abszurditását igazán átlátja, a Técsőn született Gazda Albert barátom, kárpátaljai származású újságíró. A Magyar Nemzet főmunkatársa. A minap járt nálunk, beszélgettünk az aktualitásokról. Mindennél hitelesebben a végén megosztanám az ő három – a témára rímelő – történetét.

“Van ide három apró andekdotám.

1. Amikor szovjet katonaként 1985-ben átkerültem Boriszovból Grodnóba, új századomban rettentően megörült nekem a hmelnyickiji Oleg Verlan. Végre jött valaki, akivel tudott az anyanyelvén beszélgetni. Azelőtt nem tudott senkivel, hiába voltak ott ukránok rajta kívül is. Ők nem bírták saját anyanyelvüket.

2. Amikor 1999-ben Kijevben jártam, a hamadik-negyedik napon hallottam ukrán szót először: a főpályaudvar csomagmegőrzőjében. Addig mindenhol mindenki oroszul kommunikált velem.

3. 2008-ban a Sziget fesztiválon a szerb Disciplina Kičme remek koncertje közben-után összehaverkodtam egy kijevi sráccal és a barátnőjével. Szidták az oroszokat, mint a bokrot. Oroszul. Nem hagyhattam ki a ziccert: de ha ukránul sem tudtok, ellentétben velem, aki majd két évtized Budapest után is igen, akkor mire fel vagytok ekkora ukránok? – kérdeztem kajánul. Mérgesek lettek.”

Mérgesek vagyunk most mi is. Kérdés, mérgesen lehet-e, érdemes-e építő jellegű szomszédságpolitikát folytatni? 

Pk

MINEK NEVEZZELEK? - II.

Ukrajna, és a nyelvtörvény - 2. rész

Mielőtt ezen írás vastagabbik fertályában, vagyis a velejében en bloc kiosztanék mindazoknak, akik jóvoltából megszülethetett a minapi, eléggé el nem ítélhető, csak súlyos káromkodások közben emlegetett ukrán nyelvtörvény, illő szelídebb hangon azokról is szólni, akik egyrészt ugyanúgy szenvedő alanyai ennek az aljas ukránosítási rendeletnek, mint mi, magyarok, másrészt olyan ősi szövetségeseink – mármint nekünk, magyaroknak – akikhez még a lengyel barátaink irántunk megnyilvánuló hagyományos történelmi jóindulata sem mérhető.
A kárpátaljai ruszinok.
A legjellemesebb magyar államférfi, a Nagyságos Fejedelem leghívebb szolgái.
II. Rákóczi Ferenc harcosai voltak ezek a mezítlábas, rongyos rutén parasztok. Hegyi emberek, erdei pásztornépek, szénégetők, tutajosok. A legelső kurucok, akik a magyar szabadságért gondolkodás nélkül áldozták föl magukat: se nem az első, se nem az utolsó ízben, amikor a haza parancsolta. „Gens fidelissima” – a leghűségesebb nemzet, akiknek jóravaló, igaz fiai valaha a Szent Korona égisze alatt egy közösséget alkottak velünk. Az ő kezükbe bármikor adható volt magyar szablya. Sosem döftek hátba bennünket. Hírlik, Trianon alatt Párizsban járt egy rutén delegáció. Magyarországhoz kérték vissza magukat. Meg is hálálta nekik az új impérium, ahová a nyugati önkény átszabta őket. A jó ruténeket előbb Moszkva oroszokként, aztán szovjetekként szerette volna tudni. Végül a mostani kákabélű, önfertőző időkben ukránokká akarja transzformálni – velünk és más kisebbségekkel együtt – a kijevi dölyf.
De a szegény ruszinok, meg az összes kihalásra ítélt töredékük: egyelőre vasgerinccel állnak a rájuk záporozó, kopogó jégesőben. Fajtájaik, a sosem hallott dolisznyákok, a Krúdy-novellákból ismerős verhovinaiak, a lemkók, a bojkók és a huculok makacs elszántsággal óvják sajátos nyelvüket, a népszokásaikat, és a görög katolikus hitüket, ami mindennél szívósabban köti őket őseik szellemiségéhez. (Ebből a nagyszerűségből mit sem von le az a tény, hogy például a XX. századi pop art „kultúra” ikonja, egy bizonyos Andy Warhol nevű pojáca is közülük származott. Rutén gyökerei voltak.)
Ám az ukrán nyelvtörvény nem csak nekik, a ruszinoknak-ruténeknek fáj. Ezáltal most a bolgárok, a lengyelek, az oroszok, a moldávok, a görögök és a drága román barátaink is a saját bőrükön tapasztalhatják meg, milyen érzés páriának lenni a saját hazájukban. Másodosztályúvá degradáltnak bélyegezve. Olyannak, akivel a velejéig korrupt, sovinisztán hülye székesfővárosi ukrán politikum azt csinál, amit akar. Teszem hozzá: gyakorlatilag az összes, demokratikusnak hazudott nyugati állami vezetés hallgatólagos asszisztenciája mellett. Bűnösök közt cinkos, aki néma – ismerhetik a mondást Brüsszelben is, ám ugyanekkora erővel fütyülnek is rá nagy ívben.
A legerélyesebben tiltakozó Budapest mellett hiába emelte föl a szavát Bukarest, Varsó és Chisinau, sőt Athén. Verhetjük az asztalt. Ezután Ukrajnában a közép- és felsőfokú oktatás nyelve kizárólag az ukrán lesz. Nyilvánvalóan azt szolgálja majd a törvény (már megint) hogy a sokmilliós orosz kisebbség oktatását, nyelvi önazonosságát mielőbb elsorvasszák. A fő cél ez lenne. Mellette kollaterális kárként az összes többi kisebbség nyelvi kultúráját is ellehetetlenítik majd. Na és? Kérdezi a sok zseblázas ott, az Európa Tanácsban…
Akinek idáig netán nem lett volna világos: mindez Európában, egy olyan országban történhetik meg, ahol a kisebbségeket mélységesen sújtó és végveszélybe sodró új nyelvtörvényt egy nappal azután hozták meg, hogy előtte huszonnégy órával (!) írták alá Ukrajna és az Európai Unió közötti társulási szerződést… A tinta sem száradhatott meg a paktumon. A pezsgős poharak még a mosogatósban bűzlöttek. Megáll az ész ekkora aljasságtól!
Hisz ettől még Sztálin beolvasztási módszerei is finomabbak voltak!
És most jöjjön, aminek jönnie kell. Kicsit személyesebb lesz, kicsit indulatosabb, mert bácskaiasabb szemszögből nézve a dolgokat muszáj ebbe a rózsavízzel teli lavórba vitriolt pisálni. Engem ugyanis nem az ukrán politikum 25 éve tartó impotenciája, rabló, bitang mivolta zavar. Szolgalelkületből, szélkakasokból, tolvaj szarkákból nekünk is kijutott az elmúlt negyed század során. Olyanokból, akik míg igény mutatkozott rá, Saulabbak akartak lenni Saulnál. Viszont mostanára már Paulus lett a zömükből, miután ringlispílként södörögtek valahányat a damaszkuszi úton.
Nem. Én Kijevben nem csalódtam. Bizánci vircsaft. Ez volt mindig. Ugyan, mire föl változnának meg pár év alatt?
Ellenben mintha valahonnét olyasféle szirénhangokat hozna a szél – nap mint nap –, hogy van Európa, aminek vannak alapelvei. Hogy ennek az Európának van ethosza, meg demokratikus értékrendje, meg mindenféle szépen hangzó, de zavaros furcsaságokkal piszmogó rendszere. Ahol nem csak az emberi méltóságnak kéne számítania, hanem annak hiányától is hangosan szokott sivalkodni az a bizonyos európai mainstream. Ami most – ugye milyen furcsa! – hallgat, mint süket disznó a búzában. Nem üti meg az ingerküszöbüket a kisebbségi, s ezen túlmenően az egyetemes emberi jogok ilyetén lábbal tiprása. A kijevi amerikai nagykövet egyenesen odáig ragadtatta magát, hogy gratulált Kijevnek az „oktatási reformok” terén elért bátor lépéséhez.
Azért megkérdezném ezt a Washingtonból Kijevbe akkreditált gazembert, mit szólna hozzá, ha holnaptól Kaliforniában csak spanyolul lehetne tanulni? Vagy milyen képet vágna a Béke Nobel-díjas Barack Husszein ex-elnök úr, ha Florida állam kormányzata egy tollvonással kiiktatná az angol nyelvű tagozatokat, és spanyol ajkú, kubai emigráns tanárok kezdenék okítani az ottani diákokat, általánostól egyetemig. Gondolom, rögvest eltaknyolódna az Elnök Úr szeme fehérje.
Ámbár mint tudjuk, a demokrácia őshazájában ilyesmi nem fordulhat elő. Európában viszont – mint a példa mutatja: sajnos – igen.
Bezzeg, ha annak a tengernyi, január elsejei születésnapos Ahmed valamelyikének egynémely zöldhatáron elkérik a papírjait, rákérdeznek, hogy mégis, mi végre bóklászta be „menekültként” a fél világot: máris fölhördül a sok demokrata, s együtt dobban az érző szívük mindenféle homályos identitású, kiismerhetetlen szándékú jöttmenttel. Nekik kijár a védelem. Miattuk már kiverik a hisztit.
Miattunk meg nem. Mert akinek identitása, nyelve, nemzete, s netán hazája, szülőföldje is van, amihez – belegondolni is szörnyű – ragaszkodik, amit szeret, amiért tesz, dolgozik: na – az a veszélyes.

Pk

MINEK NEVEZZELEK? - I.

Ukrajna, és a nyelvtörvény - 1.rész

Ukrajna helyzete, pontosabban a lengyel-orosz tamponzónaként Ukrajnának nevezett „ország”, azaz a régió történelme sokban hasonlít a mi térségünkére. Az ottaniak is némi alappal gondolhatják, hogy amikor az Isten balszerencsét, keservet és sanyarú sorsot osztogatott, a Dnyeper mentén repetát kapott belőle ez az ábránd-náció. Akiknél döntetlenre áll, hogy az ősanyjuk volt orosz, az apjuk meg lengyel, vagy fordítva. Nem egyedi itt Közép-Európában ez a kisfiús identitászavar. Elég, ha a pubertás-pattanásos szlovák ébredésre gondolunk, vagy a román testvérek dák, azaz klasszikus római eredetmítoszán húzzuk el a szánkat. (És most – csitt! Szó ne essék a szívemnek oly kedves macedónjaimról!)

Az ukránok egyébként annyira szerencsétlenek ebben a nagy nemzet- és múltkereső vetélkedőben, hogy a mai napig saját államuk neve sem jelent egyebet, mint Lengyelország Oroszországgal határos peremvidékét. Ukránul. Már aki tud arrafelé ezen az érdekes nyelven. Merthogy az 1991-ben a Szovjetuniótól leváló újdonsült állam – területileg Európa második legnagyobb országa! – lakosságának bő kétharmada vagy rosszul, vagy sehogyse tud ukránul, ami – tekintettel a cirka 44 milliós közösségre –, pestiesen mondva nem semmi. A viccet tovább fokozza, hogy a kijevi politika alá tartozó populáció harmada ráadásul nem is ukrán. Hanem mindenféle. Gyülevész, tarka népség. Leginkább orosz (rájuk még visszatérek), fehérorosz, moldáv, lengyel, román, krími tatár, bolgár meg – noná! – magyar.

Mindez köszönhető annak, hogy az ukránok történelemkönyvét olvasva finoman szólva sem egy könnyed lektűr-élménnyel leszünk gazdagabbak. Sokkal inkább egy infernális, emberbőrbe kötött rémregényével.

Az még hagyján, hogy a kora középkori kalandtúrák alatt rendre kazár, besenyő és snájdig magyar lovasok nyargalásztak a szentnek hitt szláv földeken. De egy szusszanásnyi kegyelmi lét után az Arany Horda csöppet sem arany lelkű tatárjai égették porig a derék szláv parasztok falvait, hogy ezt követően a XX. század végéig folyton mások csizmájának a talpa alatt nyögjenek. A bőség zavara okán nem sorolnám föl ki mindenki vetett szemet a Harkov és Odessza ékelte történelmi placcra, hisz a törökön túl a Litván Nagyfejedelemségen és a lengyeleken át az Orosz Anyácskáig mindenféle hódító osztotta-szorozta a küzdőteret. Talán mondanom sem kell, ebből a sorozatos szolgasorból a legszomorúbb epizód borzalmait a közelmúlt szolgáltatta, amikor Ukrajna a Szovjetunió szocialista tagköztársaságaként leckét kapott a pokol legmélyebb bugyrának a szenvedéseiből. Máig eldöntetlen hány millió ember halt éhen a holodomor iszonyú éveiben. Hat-hét millión vitatkoznak. Tegyék. Szemléltetésképpen elég annyi, hogy utoljára ezekben az időkben árultak emberhúst a piacokon. 1928 és 1933 között. Öt éven át. Valahol Európában.

Régi, kommunista történelmi leckekönyvekben (Képes Történelem sorozat, a II. világháború) még láthatóak fekete-fehér fotók, amiken csukaszürke egyenruhás Waffen-SS katonák rendeznek vérfürdőt, pózolnak a fölgyújtott házak és a hullák előtt. A képek igazak ugyan, csak a képaláírások nettó hazugok, mint ahogy a kommunista történetírás is az. Tudniillik a jámbor olvasó szörnyülködve ezt látja: „Német SS-rohamosztagosok ukrán falvakban kegyetlenkednek.” Ebből annyi az igazság, hogy akik a tömeggyilkosságokat elkövették, azokon ugyan német uniformis van (volt), de a zömük önkéntesen az SS-be beállt ukrán nacionalista, akik revánsot véve az oroszok felől érkező gyilkos ideológiáért, de leginkább Sztálin miatt, és a milliónyi kiéheztetett ukránért így álltak bosszút. „Természetesen” az (ukrajnai térség) oroszok lakta falvainak népén. Aki nem hiszi, a közeli, kinagyított fotókon nézze meg jobban az egyenruha parolijának megkülönböztető jelzését. Az ellenséged az én barátom ősigazsága volt arrafelé mindig az etikai mérce.

Mondom, hogy sok a hasonlóság a balkáni állapotok meg emezek között.    

Nem is csoda, hogy most, midőn 1991-től datálhatóan végre szabad kezet kaptak, Kijev kirántotta ama bizonyos szabad kezét a kantáros nadrágja sliccéből, és folyton kapkodó, izzadtságszagú, rossz gyereke lett Európának. Amolyan ortodox enfant terrible. Konfliktusból konfliktusba támolyognak, miközben a politikai, gazdasági stabilitásnak a leghalványabb jele sem mutatkozik arrafelé, immáron két és fél évtizede. Amit az oligarchák még szét nem loptak, azt a nyugatról becsődülő multinacionális cégek harácsolják. Demokratikusan, persze.

A tetejébe Kijev (természetesen nyugati sugallatra), addig hergelte a Nagy Testvért ott a keleti kertszomszédságban, hogy a Krím-félszigetet szépen visszavette tőlük Vlagyimir Vlagyimirovics. Távirányítással, Moszkvából. Még cselgáncsoznia sem kellett hozzá. Elég volt a korrupt kijevi garnitúra egynémely érzéketlen, átgondolatlan és velejéig szemtelen – oroszellenes – törvénye, és a Krím-félsziget mellett bónuszként a donyecki térség is úgy lett annektálva keddről szerdára virradóra, hogy a pizsamás-papucsos Janukovics elnök a szamovárjába visszaköpte a zöld teát.

Azóta a Donyecki Népköztársaság (új nevén Novorosszija, Új-Oroszország) fölött az égbolt kék ugyan, de néhanapján közép-hatótávolságú, ballisztikus, föld-levegő rakétákkal lődöznek ártatlan utasszállító repülőgépekre, s miután megtörténik a katasztrófa, bottal sem üthető a vétkesek nyoma. Mondta volt öregapám, isten nyugtassa szegényt: annak a bizonyos kupacnak meg a bajnak sosincs gazdája.

Most viszont van.

Ezt a nyelvtörvény gyalázatot nem pusztán az ukrán parlament számlájára lehet írni. Ország irányítószám, utca, házszám szerint megjelölhetők, ki mindenki támogatta ebben őket.

Az érdekes névsort a második részben taglalom.

Pk

NAPLÓ - 69.

 

„Az ősz az októbertől vemhes levegőbe emelte nem túl szép, de értelmes fejét. Magasra nézett, fölfelé, a cafrangos bácskai felhők költeményére. Tanulmányozta az alakjukat. Le kéne festeni egyiket-másikat, gondolta magában, de aztán mégsem követte tett a szándékot. Minek boncolni a tájat? Inkább a temető kovácsolt vaskapuját simogatta meg, végletekig egyszerű mozdulatokkal, szelídre igazítottan, és a fémes hidegség ezúttal megnyugvással töltötte el a keserű szívét. Lehiggadt.

Megnézte, ki az új halott. A gyászkeretes hirdetmény tegnap óta ázott kitűzve. Fotós szabvány, szokott, fekete szöveggel. A név nem sokat mondott, nem volt beszédes. Aligha ismerte az elhunytat, szegényt, de az arc az kanizsai, tudta, látásból beazonosíthatón bizonyos volt. Az ősz sok kanizsait ismer. Sokat meg nem.

Ezért vasárnaponként az ősz a temetőbe járkál. Ott sétál, nézegeti a régi lányokat, a régi barátokat. Ha elég pénze van, a Deszkára is tesz piaci, száraz szálakból kötött lila meg okkersárga színű virágot, mert fűszeres vére még emlékszik azokra az időkre, amikor a kánikulába ájult nyarakon gatyára vetkezve ketten, párban ásták az utcák gázvezetékének árkait. Sűrű szentségelések közepette budákolták a fa gyökereket, mázsás kalapáccsal mérték szét a betonjárda darabjait, s ha a hólyagos tenyerük esténként kifakadt, pálinkával dörzsölték be, holnapra el ne fertőződjék. (Mindig elfertőződött. Hiába. A genny az genny. Ahogy a hitványság is mindig megmarad. Fogadkozhat akárki. Szájaló ékesszólás. Nem kell hinni egyiknek sem.)

Nem tanítják az erkölcsöt. Vagy jó valaki. Vagy nem.

Ámuló elismeréssel a halottak vak tömegében viszont ráköszöntött az őszre a kívánalom, a koronázó indulat, s ekkor – pillanatnyi időre – átvillant rajta a szeretet érzése. Vele együtt az örömé. Egyszerre ott voltak mind. Megjelentek. A Zoli, a Deszka, a festő, az életművész, a pianínó mestere és az a barát is, akinek a kikísérésekor az ősz valami megmagyarázhatatlan ok miatt nem tudott sírni.

Furcsa hangulat kerekedett. Indián fejessel ugrott a fövenyre a vasárnap. Már-már összecsapott a való és a túlvilág. A sok Losoncz, Sarnyai, Bicskei, Fodor, Kovács és Szabó. Nógrádiak, Tóthok, Nagyok. A Pósák. Az összes híres-hírhedett nevű környékbeli, akiket mindenki ismert, akiket egy életen körösztül számon tartottak, mindvégig emlegettek. Egyszerre benépesült a rozsdaette fű.

A csempült téglákból rakott kerítés mellett kánya kezdett vartyogni. Mintha filmbéli jelenet játszódna. De az ősz menten észrevette, hogy érkezik a replika: előbb egy fülemüle hímje dalolta el magát jellegzetes hü-hü-hü nótájával, aztán meg föltűnt két tengelice, kellem volt látni őket, ahogy párhuzamosan, szaggatott ívben röpültek napszállatnak, s olyan szívmelengetően diskuráltak, mintha a szerelem sosem érne véget, mintha örökké tartana a boldogságuk. Föltámasztották az időt, s az ősz napellenzőként használt tenyerével megtörölte a szemét.

Tanulhatnánk tőlük, dünnyögte magában. Ilyenkor, az ősz lázongón is bölcs már. Szenvtelenül viseli sorsát. A poézise fakulón is pikáns ugyan, de a lelke mordálya csak hamu, meg korom. Elégett.

Ahogy a hantok között mászkál a tekintete, ki-kisiklanak a gondolatai, mert azok idegen miliőkön futnak körösztbe-kasul, mert alig alszik, mert márvánnyá lett a dereka, mert az ősznek sarokba szorított a szíve. Sárgára, pirosra festett kőkoloncként ver. Ettől – vagy pont emiatt – még észreveszi, hogy vékony selyemszál módjára kései ökörnyálak úsznak a kápolna tövében. Hegedűhúrok. Teszik a dolgukat. Figyelmeznek. Aztán sosem fogant ötletekként lebegnek tova. Odébb hideg, szoborarcú szentek vigyáznak. Csönd és béke van. Kívül, belül. Kisüt a nap. Feketerigó capricciója váltja meg a hangulatot.  

Az ősz tépelődik egy verset. Aztán sok tétovaság után előbb körbenéz, látják-e mások, majd lehajol egy gömbölyded, politúrosan fénylő gesztenyéért. A tarka rongyszőnyegként terülő avar közül hirtelen mozdulattal fölveszi, s úgy süllyeszti a zsebébe, zavart mosollyal, kissé szégyenkezve, mintha éppen  ellopott volna valamit.”