GYEREKKUTYÁK

rajzom: Perast, Montenegró

Arcok a tükörben

Ötven fölött minden ember felelős már magáért. Az arcunkra van írva, kik és mik vagyunk, mi van mögöttünk. Hosszú ideje nincs tévém, nem látok híradót. Bőven elég, amivel az interneten szembesülök. Lombrosoi figurák, öltönyben, vigyorogva lapogatják egymás hátát egy kék plüssel bevont tükörteremben, valahol Brüsszel központjában. Horror. A dögevők klubja. Inkompetenciájuktól csak a hatalmi vágyuk nagyobb, na meg a kútmély egójuk. Például Guy Verhofstadtra elég ránézni, és a legújabb kori európai politika mocskos küblijét fogjuk látni. De most komolyan: akad olyan, aki elhiszi, hogy ez az alak normális? Ott a fiatalabb kiadása, Daniel Freund. Annak sincs különb ábrázata, mint emennek. Már nem is ártana ha szétesne az Unió. Az ilyen sötét figurák miatt ezt a sóhivatalt nem érdemes fenntartani, hisz csak a látszatnak élnek, évtizedekig jó apanázsért gereblyézik a tócsák vizét. És ha még csak ezt csinálnák, hagyján! De most a szottyadt Ursula gőzerővel azon dolgozik, hogy a nyakunkra hozza a III. világháborút.

Gyerekkutyák

Tegnapi cikk. Már a címe is mellbevágó: „Gyereket soha nem akartam, de a kutyámért a végletekig hajlandó vagyok elmenni”. És aztán maga az írás következik. Nem idéznék belőle. Ez a legszomorúbb szöveg, amit a héten olvastam, pedig még csak kedd estefelé járta. Az illető nő nem tud kitörni a bulika-Tinder-cukiskodás deltájából, mert bemagyarázza magának, hogy amaz, a saját deltája a lágyéka tájékán valami csodafegyver, amivel mindenkinél és mindenhol tud majd az életben érvényesülni. Ez sok esetben, de nem mindig talán így is lesz, ám csak addig, míg le nem ketyeg a biológiai órája. Onnét viszont egyre sűrűbben fog forgolódni álmatlan éjszakáin, amikor gyötrő kérdésekre szeretne válaszokat keresgélni, és azokat a kínzóan egyszerű kérdéseket egyetlen, az ágyában heverő kutya sem tudja majd megfelelni neki. Tragikus ez. Az effélék tesznek róla, hogy a velejéig rothadt világ még iszonytatóbbnak tűnjön. Mi meg, akik esetenként nem kettőt, hanem hármat is felneveltünk, abban vagyunk érdekeltek – már a leendő unokáinkra gondolva –, hogy az ilyeneknek soha, ismétlem, soha ne lehessen igazuk. És főjön egyszer majd az ő fejük, szégyenkezzenek a hajdani, idióta rögeszméik miatt.

Úri muri?

A múltkor napokig arról szólt a közéleti vita, hogy az épp akkor Rómában tartózkodó Orbán Viktor és felesége mennyiért ebédeltek egy étteremben. Hamar kiderítették a liberális média hiénái, hogy 80 euró volt a számla végösszege. És elkezdték tupírozni a történetet, már-már gargantuai zabálást emlegetve. Ahogy szokott lenni: igénytelen proli hergelés. Szépen rájátszottak a hagyományosnak mondható magyar irigységre, ami szerintem népbetegség nálunk, sajnos. Pedig a kicsinyességtől kevés utálatosabb dolgot ismerek. Talán a gőgöt és a hazudozást tartom még ennyire elítélendőnek. Mondjuk az említett „újságírók” között ezekből is találni jócskán. Mert csúsztatásban, és fennhéjazásban verhetetlenek, ugyanis finnyás ficsúr módra szeretik magas lóról lenézni a magyarnak nevezett népet. Pláne ha a vidék Magyarországát kell mocskolniuk.

Közben tudom, nem vezet jóra, ha túlságosan általánosítok, amikor az irigységet emlegetem: valóban, nem lehet egy komplett népre ilyen sarkított dolgot ráhúzni. Mindazonáltal – mondom, nekem sem tetszik, de ettől még a tények engem igazolnak – sajnos akad okunk az önvizsgálatra. Ismerem a délszláv mentalitást, mindenféle balkáni nációból vannak jó barátaim, félig meddig immáron (ha kérdik), második nemzetiségemnek a montenegróit szoktam közölni, mert az a vállalt hazám, ott akarom befejezni az életemet. A hely választása részemről tudatos volt: legnyomósabb érvként az öböl béli néplelket kell kiemelnem. Hihetetlen mennyire tiszta, egyenes, normálisan gondolkodó emberek. Több mint harminc éve élek köztük. Egy rossz pillantást, egy félreérthető beszólást sem kaptam soha, egyiküktől sem. Hangos szóváltásban vagy kiélesedő vitában sem volt részem. És az öböl egyszerű embereinek a mentalitásába nem fér bele a legkevesebb irigység se. Ez – ismerve és naponta megélve a magyar közállapotokat – ideje korán föltűnt nekem. Hiszi valaki, vagy sem, nem érdekel. Kegyelmi állapot, hála az Égnek, hogy befogadtak. Hogy egy lehetek közülük.