Kendlimajori történetek 1.

Magyarkanizsa, 2011. május 30.

Mikor tudod, hogy magyar vagy?

A mi Járásunk.

Szubjektív identitásmérő csukrétám

• Amikor mosolyogsz azon, hogy a nyereg alatt puhított hús valami finom csemege lehetett.

• Amikor megmagyarázod azt, hogy Arthur király, Camelot csak annyira létezett, mint a Zöld Disznó és Tökből készült házacskája, ezzel szemben Árpád ükapjáról idegen nyelvű források egymástól függetlenül is beszámoltak, és a kurgánok a mai napig százszámra megvannak.

• Amikor Szent László királyról nem Orodea Mare, hanem Nagyvárad jut az eszedbe.   

• Amikor nem nézed futóbolond elme mesés firkálmányának a Kézai-féle kódexet, hülyének meg a korabeli krónikásokat, hogy genealógiájukban Attilától származtatták az Árpád-házat, és vallották a szkíta-hun-avar-magyar folytonosságot.

• Amikor a Kárpát-medencéről tudod, hogy nem fölfújható akciós kerti pancsoló.

• Amikor a Szent Korona és a Szent Jobb látványa benned megindít valamit, és viszket a tenyered azok láttán, akik svájci-sipkának, meg tetemcafatnak nevezik.

• Amikor a második Országépítőt nem Ív Bélának írod, hanem IV. Bélának.

• Amikor jóízűt nevetsz azon, hogy a szerbség védte Európát Nándorfehérvárnál, és utána kétszáz esztendeig semmi közük nem volt a kontinens belsejébe betörő törökökhöz dörgölődző martalócokhoz.

• Amikor Rózsa Sándor köré szőtt legendákat sokszorosan bizonyítottabbnak véled, mint a légből kapott Robin Hood-féle figurákét.

• Amikor a Lenin-fiúk bőrkabátjáról nem az úri divat jut az eszedbe.

• Amikor legalább egy ismerősöd elveszett a második világháborúban, vagy az azt követő megtorlásokban.

• Amikor a „málenkij robot” hallatán nem az Ural hegységen túli mikró-robotika csúcstermékére asszociálsz.

• Amikor meggyőződéssel vallod, hogy Bolyai, a nem euklideszi geometriára vonatkozó törvényét a német Gauss egyszerűen ellopta.

• Amikor vörös festékkel öntenéd nyakon a Jaltában paktumozó, és Budapestet szétbombáztató Winston Churchill köztéri szobrát.

• Amikor tudod azt, hogy a világ legerősebb hadserege ellen tizenéves srácok is harcolhattak.

• Amikor elhiszed azt, hogy a XX. század második felében, Európában arccal a földnek lefelé fordítva temettek el miniszterelnököt.

• Amikor dühöngsz azon, hogy egy diktatúra rezsimjének utódpártjára még a mai napig egymilliónyi honfitársad szavaz.

• Amikor nem érted, miért kell titkosítani a hazaárulók névsorát. 

• Amikor hazádat önmagával határosnak véled, és a hazánk körül megyünk haza szójátékon nem tudsz nevetni.

• Amikor más államférfiak a szívükre tett kézzel hallgatják a himnuszaikat, akkor te csak egy ripacsra gondolsz.

MARGITKA

Mostanában sokszor eszembe jut. A nagytemplom bejáratánál koldult, és a miséről haza indulók könyörületből aprópénzeket adtak neki.

Margitkának hívták.

A deresedő üstökűeknek, meg az öregebbjeinek még meglehet valahol az emlékezetükben, a régi arcokat idéző múltjuk vakfoltos tükrében. Margitka teljes nevét akkor se tudtam, ma is talány. Mégis fontos részévé vált az életemnek. Az ájtatos vasárnapok kimaradhatatlan elemeként, mert a templom nagykapuja sarkában görnyedő koldusasszony látványa összeforrott az akkori akácfák illatával, a vasárnapi ebédekkel, aranyló zsírkarikás tyúkhúslevesekkel, a kikeményített ingnyakakkal, apám borotvavizének szagával, a templomi csengettyűknek az áhítatos csöndbe hangzó háromszori csilingelésével, az úrfelmutatással, csak úgy, mint áldott emlékű Tari atya boltíveket támasztó baritonjával, amint püspöklila stólájában szentelt ostyát oszt az áldozó jónépnek.
Margitka csak éppen akkora volt, mint az öklöm. Töpörödött alakja még kisebbnek tűnt görbedett, púposan hajlott háta miatt. Télen-nyáron nagykendőbe volt bugyolálva. Öregasszonyos göncei fakultak voltak, viseltesek, de a háziszappanjának az illatát mind a mai napig orromban érzem.

Még nem szóltam az arcáról – Istenem, milyen tisztán magam előtt látom az arcát! –, amely ráncos volt, keresztbe-kasul szántott mély borozdákkal. Pergamen-sárga elöregedett bőr, pisze orr, meg a kicsiny, vértelen, töppedett szája a lárvaszerű fején. És a szemek! A szelídség és a jóság olyan egyszerűen, és mégis elementáris erővel sütött a tekintetéből, hogy azt feledni nehéz. Ugyanakkor Margitka mélybarna szemében mindig a mosolygás bujkált. Benne volt a kolduló vénség szeme bogarának kútmélyében az ártatlanság, a szeretet, a bölcs ember derűje; az állhatatosság és a türelem. Olyan ember nyugalmát sugározta, aki az élettől megtiportan, a gondviselés mostohaságát megtapasztalva, hosszú ideje megbékélt sorsával. Amikor kis pókszerű kezét maga előtt tartva alamizsnára várt, nem az áldozat szűkölő fájdalmát láttatta, nem a kétségbeesésével szembesültünk, hanem a derűjével, amit az egyszerű lényéből fakadó szelleme lengett körül. Nézése, akár a szelídített állatoké: tisztasággal és hűséggel volt teli. Ma már ritkán látni ilyet. Talán házőrző kutyáink szemében csillámlik még felénk olykor az a fajta megértő jóság, ami haszon nélküli, sallangmentes, minden érdek és számítgató trükkök nélkül is az marad, ami.
A másik feltétlen szeretete.

Ezidáig a koldulás ezerféle fajtájával találkoztam. Nyomorúsággal, elesettséggel, szánni való szerzeményekkel. Manapság a nyomor nem föltétlen jelent egyet a koldulással. Lépte-nyomon találkozunk tönkrement egzisztenciákkal, testileg-lelkileg összetört emberekkel, az élet peremére sodródott szerencsétlen flótásokkal. Olyanokkal, akik reménytelenségükben abba a szalmaszálba is kapaszkodnának, amelyen át még épphogy veszik a fogyatkozó levegőt, lévén már régtől fogva víz alatt a fejük. Akik a mocsárban ölig gázolva bolyonganak egy életen át.

Láttam hajléktalanok százait, férfiakat, szederjes arcú nőket vegyesen; nejlonzacskóba bugyolált lábakat januári fagyban; aluljárókban büdös paplanba takartakat; hamisan harmonikázó mankósat és megnyomorított kezűt, amint konzervdobozba gyűjtöget; szeszszagú bohémet; pólyás babájával szánalomért kuncsorgót; ravaszdi szélhámost és valóban megindító látványú rokkantat. Számos alkalommal érintett meg a részvét. Ha tudtam, mindenkor adtam.
Ám a legszomorúbb sorsú ember tekintetében is mindig kutattam valamit, évek hosszú során körösztül reméltem, hogy meglelem azt a jelenséget, aminek hiánya régtől fogva bennem motoz, aminek a nevét, vagy okát mindez idáig nem tudtam.
Egyszer sem véltem fölfedezni. Ma már sejtem, hogy valami hasonlót kerestem, mint amit régen Margitkánál láttam, mert ez a valami nála teljesedett ki igazán, hisz egész lénye ezt testesítette meg.

Őrangyal volt ő is. A Szent Őrangyalok plébániatemplom egyetlen megérinthető, szárnyak nélküli valóságos őrangyala. Rongyokba öltözött és mégis égi tünemény. Szelíd, örökkön mosolygó, a legalázatosabb teremtmény, akit valaha láttam. Glória nélkül is szent. Hétköznapi szentünk.
Balga fejjel azt hittük, mi adunk neki, amikor filléreket nyomtunk markába. Valójában ő adott nekünk, mindannyinknak. És nem vettük észre, hogy két kézzel szórja közénk az égiek kincsét, a tiszta emberi jóságot, a példát, miként kell mindhalálig embernek megmaradnunk.
A templom bejáratánál meghúzódva szótlan koldulva várta az adományt, majd ugyanilyen csöndben várta be a halált. Úgy ment el közülünk, hogy sokan észre se vették. Én sem. A sírját se tudom, merre lehet. Pedig máma már virágot vinnék rája, sokszor.
Ugyanis most, évtizednyi létezés után, a rémületesre kaszabolt pofájú idők bekövetkeztével hasít belém pengeéllel a fájdalom és a gyász, Margitka hiánya, mert a nagytemplom küszöbén kéregető kis koldusasszony talán végérvényesen magával vitt valamit ebből a világból:
A szeretetet és az emberséget.

Ezért ha hallja most, édes Margitka, hát szépen kérem: imádkozzék érettünk.


Pósa Károly

Dunsztolt kultúra, avagy a művelődés svédasztala Magyarkanizsán?

Kis magyar kanizsai anzix

A Tisza nálunk.
fotó: Puskás Károly

Múlt hétfőn a belgrádi televízió szerkesztőjének a kezébe nyomtam a májusi hónapra vonatkozó szerb nyelvű kanizsai programfüzetet. Most is magam előtt látom a riporternő hökkent ábrázatát.
A gazdag kínálat láttán alig akarta elhinni, hogy ezt a kulturális palettát egy alig tízezres kisváros produkálja. Ámulatát csak fokozta, amikor megjegyeztem neki, hogy a polgártársak jó része még így is kevesli a rendezvényeket, gyakran éri a vád a szervezőket, hogy egysíkúak, népszerűtlenek, tartalmatlanok az előadások, a közízléstől eltérő zenei, színházi események, koncertek, pedig rendre a látogatottság rovására zajlanak.

Döbbent csönd után az állami tévében évtizedek óta művelődési műsorokat szerkesztő hölgy csak annyit mondott: Tko želi nešto naučiti, nači će način, tko ne želi, naći će izgovor. Ami magyarul talán így hangzik leghitelesebben:
Jó kifogás sose rossz.

Mindazonáltal a múlt vasárnap az imént említett kritikus hangok is szépen elcsöndösödtek – volna, ha a bírálók közül tetszettek volna (ismét) megjelenni – a Múzeumok Éjszakája elnevezésű országos megmozdulás magyarkanizsai rendezvénysorozatán.
Még a legháklisabb néző, a kákán is csomót kereső sem tudott semmi epés megjegyzést tenni az egész estét, éjszakát betöltő programcsomag tartalmára.
A látogatottság tekintetében – ezúttal - egyébként elégedettek lehetünk, dacára a zegernyésre forduló időjárásnak.

Néhány óra leforgása alatt három különböző tárlatot tekinthettek meg az érdeklődők, más-más helyszínen, és mégis egymás mellett, úgy szellemiségében, mint helyszínileg közel, szervesen egybetartozóan. Kossuth-díjas festő, keramikus, textilművész a képtárban, olyan pazar elrendezésben, amit ritkán lát a honi közönség. A Cnesa OMI előcsarnokában egy, a megszokottól lényegesen másabb világot láttató fotókiállítás, karöltve a NJRKK próbatermében kiállító neves magyarországi festőművész munkáival. Körítésképpen kirakodóvásárral, hazai tájjellegű borokkal, lacikonyhával, nyilvános rajzolással: hadd ne soroljam. A Samuel Beckett drámáját feldolgozó színházi előadás előtt és utána is különféle koncertek zajlottak: ismételten a sokszínűség jegyében.
Aki a népzene rajongója, Bakos Árpád kobozost hallhatta. A jazzkedvelőknek a Mezei trió improvizált, a bejáratnál fölállított standoknál, pedig hol pikula-, hol tilinkó-, hol pedig dudaszó hasított az éjszakába. Az est felejthetetlen részét képezte a Lévai-Mišković duó föllépése. A fuvolán és hárfán (!) játszó újvidéki és belgrádi művésznők éjfél előtt folytatódó koncertje olyan zenei csemegének bizonyult, amely kirívó eseményt sokáig fogják emlegetni mindazok, akik vasárnap este – legalább egy-két óra erejéig – megtisztelték jelenlétükkel ezt a pompásra sikeredett, a jövőben mindenképpen folytatásra méltó rendezvénysorozatot.

Az otthon-maradottak pedig csak remélhetik, hogy valamelyik koncertnek, vagy rendezvénynek elcsípik a helyi csatorna televíziós fölvételét.
A fotelből aztán lehet tovább kritizálni, amiért ilyen eseménytelenek a kanizsai hétvégék.

Elvégre képernyőről is meg lehet ítélni egy adott program színvonalát, hangulatát.

Csak úgy, mintha üvegen keresztül nyalnánk a mézet.

Pósa Károly

Mindennapi kenyerünk

Írás az Új Kanizsai Újságban

Kép és szöveg: Pósa K.



A minap, valaki megjegyezte, hogy milyen nyomoronc körülmények között élnek a kanizsai és a környékbeli pékségekben az ott dolgozók. Emeletes ágyakon, klasszikus munkásszállás, alig valami luxus. Túl azon, hogy nekem se lenne nagy kedvem 16 órákat görnyedni egy dagasztóteknő vagy egy kemence mellett, nem nagyon kéne sajnálni az albán pékségekben dolgozókat.

Elsősorban jellemzően saját tejtestvéreik képezik a munkaerőt, olyan – javarészt - Koszovóról érkezett rokonok, akiknek "odahaza" esélyük sincs munkát találni. Az itt dolgozó tudja mit csinál. Tizenvalahány év után a klán segítségével saját vállalkozásba foghat. Nyit új pékséget, cukrászdát, vagy céget alapít. A lényeg, hogy kb. 45 éves korára a sokat sajnált szkipetár barátunk saját lábára áll, és ő fogja istápolni 16 órákon keresztül az új generációt. A maga ura lesz. Szerintem elég sokan vagyunk olyanok, akiknek középkorúvá érve legföljebb egy ilyen-olyan szinten befejezetlen családi házra futja-futotta. Pedig a munka után itt is dívik a maszek, hajjaj! Az ilyen fajta, hatékony albán szociális hálóról mi legföljebb csak álmodhatunk. És ezt a rendszert évszázadok alatt formálták életszerűvé. Ott még az erős patriárchális családmodell dívik, és a legöregebb férfinak sorra kezet csókolnak utódai. Nincs válás, hálátlan gyerek, nincs kisemmizett család, nincsenek durcás örökösök.
És még valami: a gyermek náluk szent!

Amúgy meg se szeri se száma azoknak a hírhedett történeteknek, amik a privát szektorban dolgozók szájából erednek. Jellemzően pont mifelénk. Ezek szerint a munkaadó kényének-kedvének ki vannak szolgáltatva az alkalmazottak, és csak a privát, a "gazda" jó szándékától függ, hogy vadkapitalista érdekeit milyen mértékben fogja kihajtani belőlük. A középkorban törvény sújtotta azt a birtokost, aki jobbágyától az előírt roboton fölül is munkát parancsolt.
Persze, azóta sokat fejlődött a világ...
Ha a középkort „sötét“ jelzővel illetik, ezt a szép új világot vajon minek neveznénk?

Rebesgetik, hogy suttyomban, fokozatosan mihozzánk is begyűrűzik az Unióban követelményként élő szanitáris, egészségügyi, élelmezési meg a rosseb tudja miféle előírás. A nyugati világ verdiktje. Mi meg gazsulálunk hozzá, mert a szebbik orcánkat kell mutatnunk a gazdag nagybácsinak.
Pedig a HACCP-rendszert Európában is csak ott vezetik be, ott veszik komolyan, ahol nem sérti a helyiek érdekeit.
Gondoljunk az utcákon parázs fölött pörgetett görög birkákra, a spanyol halpiacokra, ahol diónyi zöld döglegyek kacskaringóznak az orrfacsaró bűzben, vagy a szájtátiak örömére a kirakatban hajigált, nyújtott pizzatésztásra, akinek szőrös alkarját frissen tetovált horgony díszíti... És a füstölt francia sajtokat se plafonig csempézett laboratóriumokban érlelik, hanem favázas, penészes, több száz éves fészerekben.

Csak mi, meg az anyaországi szorgalombajnokok bokázunk Brüsszel előtt.

Akik még az uborka görbületét is kötelező parabolaívként képesek előirányozni.

Ahogy a disznóólakat játszótérré transzformálnák... Színes gumilabdacsokkal... Hogy a hízó nehogy "depressziós" legyen...De az igazán fontos erkölcsi problémák előtt, mint pl. a Benes-dekrétumok, vagy általában a kisebbségi nyelvhasználat stb. lehunyja két szemét, a szemét.

Visszatérve a pékekre: végső soron rájuk fér egy kis odafigyelés. Amióta ezekkel a gyorsított kelesztőkkel, granulátumokkal készítik a kenyereket, a reggel vásárolt hatvan dekás pihekönnyű "kenyér" estefelé már úgy morzsálódik, hogy kínkeserv vágni. És ez csak a külcsín baja. Mi lehet benne? Mit is eszünk meg naponta? Kanizsán közhely, hogy banknak meg péknek lenni most a legjobb.

A Fő utcán már fényes nappal is szaporodnak.
Az internacionalizmus jegyében: kínaiakkal elegyítve.