NAPLÓ 14.

Pósa Ilka rajzolta régen

„Négykor ébredni.

Föltűnően mozgékony olyankor a szellemünk. Hálásan mosolygunk a sötét szoba sarkába. A legfölső ablak csücskében még ott a fogyó hold hűlő tekintete. Egér neszez a tető alatt. Úgy fülelem, mintha sose hallottam  volna.

Lovat etetni.

Ilyenkorra már levedli a téli szőrét a legborzasabb hucul pára is. Nyitom a hátsó udvar ajtaját, röhögve üdvözöl. Várja a cső kukoricát, s ahogy ropogva eszi, harsog tőle az istálló - nekem is étvágyam támad. Mindeközben a kis fecskénk szerényen kotlik a fészkében. Vakargatom a lovacska oldalát, megigazítom az alját, lágy lóganéj szag járja át a levegőt, és a kormos kürtőre odatelepszik egy vadgerle. Burukkolva hívja a párját. Olyan a gyöpre vetülő birsalmafánk árnyéka, mintha lakodalmas menyasszonyt táncoltatnának. Szép nap lesz. A Gazdával találkozhatunk.

Olvasni.

Nekidőlve, láblógázva, hogy a hasunkat csiklandja a takaró bolyha. Régi szokásom a ceruzával üres papírra  jegyzetelés. Üssönek meg érte! Alá szoktam húzni ami tetszik. Mindig vannak magvas gondolatok, hogyne. Meg akadnak fontos dokumentumok, amivel a lexikális ismereteinket pallérozhatjuk. De olyan jó néha egy-egy ízes mondatfordulaton elcsámcsogni. Mélázni. Kijelölve, hogy lám: ehol-e, így is lehet! Azt hiszem, ez az ínyenc olvasó kegyelme. Most már bizonyos, jön majd utánunk egy másik nemzedék. Jó esetben megbecsülik, kezükbe veszik majd az összegyűjtött könyveink némelyikét. Látható lesz, mi volt nekünk fontos. Furcsa, ugyanakkor jó érzés. Kicsit belepillanthatnak majd abba, mik is voltunk? Szavak nélkül így örökítjük át hajdanvolt értékeinket. Vagy értéktelenségünket...Ó, mennyi mindenről árulkodik egy aláhúzott bekezdés!
Templomi padláson járva régi énekeskönyvet találtam. Az még hagyján, hogy fél tucat korabeli szentkép volt benne. Ám a szebb zsoltárok közé mezei virágokat is préselt az az áldott lélek. A szélekre ceruzával kijegyzetelte titkait. Bejelölte a zsoltárok neki tetsző strófáit. Vannak dolgok, amire egyáltalán nincs szó. Ez: olyan. Nézem a lenyomtatott, aszalt búzavirágot, és nyolcvan, kilencven év öröme, bánata tekint vissza rám. Még a néni kezének melege a pergamen-sárga lapokon. Belesimul a tenyerembe a kis könyvecske. Csak megköszönni tudom, amiért éppen hozzám jutott. Hogy ezt is megélhettem.”    

TŰZTÁNCOT JÁRÓK

 Gondolatok az önkéntességről május 4-én, Szent Flórián napján, a Tűzoltóság ünnepén

Mit jelent önkéntesnek lenni? 

Egyáltalán, értik-e még ennek a fogalomnak az igazi ízét? Aligha tévedek, ha azt gyanítom: mára kiveszni látszik a köztudatból. Hisz ugyan ki az, aki minden önös haszon helyett másokért lenne hajlandó áldozni a szabadidejét, a munkaerejét, a tehetségét, sőt – igen! – olykor a testi épségét, netán az életét is? 

Lássuk be, nem divat ma az önzetlenség. Éppen ezért aki kiállna valakiért, vagy valami eszméért, jobbára szokta is tartani a markát. Ott meg abban a pillanatban szépen köddé válik minden, ami igazán szerethetővé, tiszteletreméltóvá tenné személyét. Az ügyét. Ilyen a világ, mondanánk sóhajtva. Bele sem gondolunk, hogy azért régebben mintha másképp döcögött volna ama bizonyos szekér.

A jó Appel Ede bátyánk, a hajdani sárba fulladt Ókanizsa történetírója 1886-ban mesélős kedvét könyvbe szerkesztve kiadatta. A remekbe szabott kis kötet cirkalmas betűkkel és még ettől is ízesebb nyelvezettel megannyi múltbéli adatról, a szülőföldünket illető kordokumentumról tájékoztatta a nyájas olvasót. Egyik ebbéli passzusában írva vagyon, hogy a magyar szabadságharc előestéjén a templommal együtt 1311 lakóházat tartottak számon városunkban. Ehhez képest 1849. január 27-én – szörnyű még leírni is! – 1206 kanizsai ház a melléképületekkel együtt a lángok martalékává válik. Persze, a katolikus templommal együtt… Aztán, hogy a történet kerek egész legyen, alig másfél hónap kellett, és 1849. március 14-én a maradék száz lakhely is leég. Persze, a pravoszláv templommal együtt… 

Kell-e emlegetnem, milyen vérzivataros hangulat járta akkoriban a Tisza mellékét? 

De ahogy lenni szokott, a gyűlölködés parazsa elhamvadt. (Vagy inkább szőnyeg alá söpörték a hamuval, mint annyi más problémát, ahol csöndben tovább izzott a zsarátnok…) Jött az újjáépítés, a megújulás. Az 1867-es esztendőt mégsem a Deák-féle kiegyezés fordulópontjaként, öröm-ujjongva élték meg eleink. Azon a nyáron, meg utána 1873-ban és 1878-ban is rettenetes tűzvész pusztított Ókanizsán. Appel szerint akkoriban három-négy bakter képviselte a tűzrendészetet. Többnyire olyan megbízhatóan, és hatékonyan, amennyire a legendásan részeges közszolgák szakmaisága elképzelhető. Nem hiába kellett fertályóránként óbégatva bizonyítani éberségüket. Legalábbis ez a dokumentálható áldatlan helyzet volt 1887-ben.

Egy rövid bekezdés erejéig hadd szóljak arról, mit is jelentett a vörös kakastól való félelem? Ezen a vidéken a ház, az ingóság, a föld adta meg a társadalmi rangot. A jussát keserves tíz körömmel kaparta össze a jónép. Ha a lakóház elveszett, vagy leégett a búzatermés - az otthon, a létezés biztonsága veszett oda. Mint a szemük fényét vigyázták a lángot, amennyire tudták. Mivel a házak jobbára szegényes zsúpfedéllel bírtak, a nyarak meg szikkasztó, száraz szeleket hoztak, tényleg a tűzzel játszott, aki a tűzzel játszott: én kérek elnézést a sületlen poénért. Szomorú gyakorisággal előfordult, hogy házsorok, egész utcák, városnegyedek kaptak lángra. Hiába zúgott a félrevert harang. Amikor a vörös kakas kukorékolni kezdett, többnyire már késő volt.

Így esett meg, hogy szűkebb pátriánk legelső önszerveződő testületét pont a tűztől való félelem hívta életre. Appel Ede 1889-es keltezéssel tudósít a helyi önkéntes tűzoltó egylet megalakulásáról. S hogy nagy öregjeink mennyire komolyan vették a mundér becsületét, ékesen igazolja, hogy az alapító levélben kihangsúlyoztatott, miszerint csak „feddhetetlen jellemű”, „huszonnegyedik életévét betöltött”, „ép testű”, és „legalább 150 cm magas férfiak” lehettek önkéntes tűzoltók. 

A többi meg már történelem. A gyarapodó Ókanizsával, a boldog békeidőkkel, az 1911-ben megnyert torinói tűzoltó világbajnoksággal, ahová szekereken ment a kanizsai kompánia az Osztrák-Magyar Monarchiát képviselve, és a bácskai lelemény, kitartás révén Japán csapatát verve állhattak a dobogó legfölső fokára, örök dicsőséget hozva ennek a kicsiny, Tisza-menti városkának. 

Az önkéntes tűzoltó hitvallás úgy égett bele az itteni köztudatba, mint az állhatatosság, a szolidaritás, a férfiasság legszebb példája. A két háború között úrnak számított, aki a kétsoros rézgombos uniformist vasárnaponként fölölthette. Tömörkény, Csáth, Móra novelláinak alakjai vitézkedték végig az akkori időket, fúvós zenekartól kísérve, tutuló kürtszóval, vágtató lovak húzta lajtkocsikon, kuglipályán krigli sörökkel, haptákban várva az inspekciót. A múlt század hatvanas, hetvenes éveiben sem lankadt a hév. Országos versenyeket nyertek a tűzoltóink, s ha vijjogva megszólalt a sziréna, a férfiak odahagyva dolgukat, ágyból kiugorva, ebédasztal alól a széket kirúgva siettek a laktanyába, majd a szertárból kiforduló tűzoltóautókon oda, ahol szükség volt rájuk.

Az önkéntes tűzoltók sosem kaptak érte semmit. Megelégedtek azzal a jó érzéssel, hogy baráti, bajtársi közösségben lehettek. Időnként egy kondérban főtt tábori ebéd. Egy krómozott serleg. És azoknak a hálája, akiken segítettek. Ennyi az önkéntes tűzoltó fizetsége. Meg az a tény, hogy nem hiába élt. Valami jót tett másokért. Sírba ereszkedvén majd ott lesznek egyenruhában a régi bajtársak, az újakkal, akik körülállják, eltemetik. Büszkék lesznek rá.

És amint eresztik majd le a koporsóját, a fülének ismerős hang fogja siratni. A kivezényelt tűzoltókocsi szirénája. Amiért érdemes volt élnie.

Pósa Károly          

Néptáncoktató karikatúrája

NAPLÓ 13.

  „Majális lévén, két rövid történet. Ilyenkor úgyis minden épeszű kivonul a zöldbe. Hogy onnét mennyire ép ésszel tér vissza a civilizált közegbe, azt talán most ne firtassuk. Ez a nap erről szól. Az értelmesebbje már pakolja a piknikező kosarát, a húsokkal telt hűtőtáskát, és előkotorja a kamrába bekészített rekesznyi sört. A magzatok sem bírnak a bőrükben. Hat előtt ébredtek. (Olyan korán, hogy a pap se szart még – mondják errefelé a népek…) A lovas kocsi várja őket. Meg a Járás. Viszik magukkal a kutyákat, a Miklós kecskét. Kész cirkusz.  

Facér korom egyik legszebb május elsejéjét a Kanizsa melletti Döglött-Tiszánál töltöttem. Annak is a kiszáradt medrében. Aki idevalósi, az tudja, hogy amióta megépült az új, magasabb gátrendszer, a régi töltéssel csaknem párhuzamosan futó holtágat kettévágták. Az innenső fertályból szépen el is tűnt a víz, noha a talaja még ma is süppedékes. Nem ajánlott az ott levert sátrunkban megvárni az esőt. A másik felében maradt némi víz. Amikor áradt a folyó, egy agyagos szurdokon beözönlött a víz. Megemelkedett a holtág vízszintje. Kiváló ívóhelyet biztosított a halaknak. Valakik horgászparadicsomot álmodtak róla, de ahogy mifelénk lenni szokott: vajúdtak a hegyek, aztán egeret szültek.

Szóval a Döglött-Tisza - vagy finomabban a Kis-Tisza - kiszikkasztott alján ért bennünket a majális. A helyi cserkész-csapattal táboroztunk. Egy „Romania” típusú sátor jutott ötünkre, aminek kényelméről a neve alapján fölösleges lenne további magyarázattal szolgálnom. Mivel a cipzárja az első használat után elromlott, és az ablakocskákra varrt szúnyoghálónak már csak a fecnijét lengette a huzat, az ötfős lakóegységgel békésen megfért az a néhány tucat szúnyog, légy, pók, bodobácsbogár és egyéb nevesincs nünüke, amik mozgalmasabbá tették az éjszakáinkat.
Amikor végre sikerült volna elaludnunk – úgy három körül járhatott, fáradt már a csillagok fénye -, a sátrunk mögötti fán megszólalt egy kismadár. Nem vagyok szakértője az ornitológiának. Fogalmam sincs milyen fajhoz tartozott a dalos madárka*. Csak azt tudom, hogy csiripelése betöltötte az erdőt, megült a derékig érő párán, és átvisszhangzott a Tiszán. Semmitől sem zavartatva magát fújta, ahogy a torkán kifért. Mindezt a fülünktől pár méterre. Kell-e mondanom, mennyit aludtunk azokban a napokban? Mégsem riasztottuk el. Megengedőbbek voltunk.
Föl voltunk vértezve az ifjú emberek lazaságával, ezért gálánsan tűrtük a pirkadat előtti szerenádot. Dehogy zavartuk volna meg a tollas kis dalnok produkcióját! Inkább napközben karikás szemmel vitézkedtünk, és amikor végképp elnehezültünk, egy lópokrócot terítettünk a fűbe, úgy, hogy lehetőleg vakondtúrás legyen a vánkosunk.
Egyik nap, ebéd előtt aggodalmas képpel közölte a táborvezető, hogy mától nem lesz saláta a csapat étrendjében. Néztünk rá. Nem értettük. Fogalmunk sem volt róla, hol a csudában van az a Csernobil.”  

* Az írás pillanatában még nem tudtam, de azóta utána jártam, fülemüle (Luscinia megarhynchos) volt a kis mester. Szó szerint lefüleltem a nyavalyást. Íme:

https://www.youtube.com/watch?v=4EUQJU2yyYE

NAPLÓ 12.

„Némelyek türelmetlen bosszúsággal várják minden évben a tavaszt. Nem közéjük való vagyok. Bevallom, én félek a tőle. A gyors váltástól. Bizalmatlan méricskélem a rigolyái miatt. Ha februárban hét ágra süt a nap, és a szomszédok rikoltozva közlik egymást túllicitálva, hogy kinek milyen késő este volt már csak muszáj begyújtania - bennem egy sejtelem csírája, sunyi megérzés kezd munkálni. Mérges üszög lesz a termés, meglátják, morgom a fogam között. Bár ne lenne – de többnyire igazam lesz.

Március derekán elmarad az eső? Csak addig lehet hemperegni a fűben, míg az aszály szárazra nem sorvasztja a rétet. Büntetlenül április szeszélyét sem lehet elcsalni. A hegyes micsodájú böjti szelekről nem is beszélve. Hiába ugrálunk, vonaglik a szájszélünk, feszülünk az erőlködéstől. Akármennyire fonákjára fordultnak tűnik a világ, valami regula csak maradt még benne. Fékek és ellensúlyok, ugye…

Ma reggel kis vízcseppek jelentek meg a bicikliülésen. Szemetelt az eső. A kordbársony zakóm alá lúdbőrző hideg kúszott föl, egész a tarkómig, majd onnét vissza, és ezen még az sem segített, hogy jól megtempóztam a pedált, hátha átmelegszek. Nem. Most már biztos: a majálisunkra fagyot fog lehelni az égiek vasakarata.

Tán többet kellett volna rimánkodni hozzájuk. Vagy szebben vetni a körösztöt. Akkurátusan, áhítattal, mint ahogy tették a régiek. Azok a nagy öregjeink nem félszájjal imádkoztak, mint manapság dívik.

Már a kenyérrel sem tudunk bánni. A legsilányabb ripacs tetszelegve kenyeret áld: ha látják. Amúgy két pofára szokott nekiesni.

Bemegy a menyecske a templomba. Helyes kis kalap a kontyán, kosztümje vasárnapias. Lilára lakkozott körmét beteg ernyedetten beledugja a szenteltvíztartóba. Mintha parazsat kéne illetnie. Víz nincs rózsaszín ujjbegyén egy csöpp se. Csak a látszat kedvéért merítkezik. Az oltár előtt eltipegve épp hogy megcsuklik a térde. Dehogy ereszkedne a földig! Inkább rutinból roggyant, de olyan ügyesen ám, annyi bájjal, hogy azt hinné az ember, a templom kövén egy pillanatra kibicsaklott a szebbik tűsarkú bokája. Körösztöt is csak úgy vet, mintha a tenyerén leellenőrzött szájszagát tétován a gelebébe kívánná rejteni. Semmi széles mozdulat. Az olyan közönséges. Rágózni a mise alatt - persze nem az. Na jó! Azért pontosan tudja ő mi illik. Lopva forgatja a rágógumiját. Csak időnként rándul az állkapcsa. Rápillantva: maga az áhítat. Hosszú percnyi megfigyelés után látható teljes bizonysággal, hogy nagymise alatt sem átall kérődzeni. Fölösleges megszólni emiatt. Ilyen a tehén.

A túloldal padsoraiban feszítő embereket sem lenne szabad kihagyni! Három fajtája járja. A legtisztességesebb: aki tényleg a lelke végett jár szentmisére. Már a nagyapja is templomképviselő volt. Szentfazék család, suttogják róluk a jóakaratú utcabeliek. Vasárnaponként veszi a kivasalt ingét, a barna öltönye már a székre készítve. Beretvált a képe. Ugyanakkora léptei viszik haza, mint mikor harangszókor elindult.

A másik az új-katolikus. A tékozló fiú modern kori megfelelője. Régi párttag, netán tanári-, hivatalnoki-, vagy kádercsaládból származó. Erősen középkorú, jól szituált. Férfiparfümje a templom boltozatát is megtámasztaná. Vastag borjúhangon bőgi a zsoltárokat. A kórusba vágyik, mert hozzászokott. Minden időben csak a karzaton érezné jól magát.

A harmadik a muszáj-hitű. Ebből van a legtöbb. Temetésen micisapkája végig a fején. Onnét az le nem reparálható. Ha lassú ballagással kísérik utolsó útjára a sógorát, már a halottas menetben rágyújt egy cigarettára. Kommentároz, be nem áll a szája. Nevetgélve üdvözli az újonnan érkezőket. Parolázik velük. Jó kis temetés, szépen összejött a nép, de régen nem láttalak benneteket. A bottal csinált hívő jobbára ünnepekkor megy szentmisére. Esetleg valamelyik közeli rokona lelki üdvéért mondatottra. Befizette! Megkérte a pap az árát. Hát jussa van rá. Végigunatkozza a prédikációt, és közben ezerfelé jár az esze. Amikor bejelenti a pap a mise végét, mintha zsibbadt álomból ébredne. Megy haza, ahogy a lába bírja. Siet, mert ehol-e, egy jó órát már a pihenőnapon is elcseszett. Oszt mennyi minden dolga lenne még!

Lehetne folytatni. Minek?

Örüljünk, hogy csip-csup időjárási visszásságokkal megússzuk.

Mert amikor még tényleg komolyan vett bennünket a Teremtő: vízözönnel meg tűztengerrel akart elpusztítani bennünket.”