NŐKSZAVA

rajzom: a Nagy Európai Felhomályosodás lovagja

Itt a volt nőnapi hoppáré. Március 8-ával nem az a bajom, hogy pont erre a napra van kihegyezve a nők tiszteletének kötelező kinyilvánítása, hanem az, hogy a maradék 364-en még ennyire sem sikerül álságosnak mutatkoznunk. Mennek tovább a jól bevált hímnemű panelek. 

Térdünket csapkodjuk, ha nőt látunk tolatva parkolni. A sokszor hallott szőkés viccekhez mindig hozzátoldunk egy újat. Életkortól és súlytól függően ítéljük őket szépnek vagy kevésbének. Nem vesszük ki a vasalót a „zasszony” kezéből, és míg porszívózik görnyedve, kissé bosszúsan szoktuk megkérni, hogy legyen szíves, ne takarja a tévét. Főzni főzünk ugyan. Néha. Sok gőggel, férfiművészi szenvedéllyel. Ládd-e, ládd-e ki’ccselédem! Olyankor megmutatjuk, ki az igazi fakanalas nagymester. De a szőrös konyhatündér – szívem, azért valamit te is csinálj alapon – a mosogatást már hanyagolja. ’Zasszony dóga...

Viszont két dolgot sose csináljon a nő! Ne szóljon bele a fociba, és ne akarjon politizálni. Ez utóbbi kapcsán: kevesen ismerik azt a tényt, miszerint Svájcban csak 1971-ben (!) kaptak általános választói jogot a nők.

A derék helvétekért amúgy odavan a szebbik nem. Elvégre a pedantériájukról híresek, megbízhatóak. Semmi duhajság bennük. Visszafogottan szerények.

Ugyanakkor a svájciak kellően nagyképűek, van pénzük, jómódban születnek majd halnak el, és ötszáz éve pofon nem csattant arrafelé. Nem föld alatt robotoló szutykos vájárok, de nem is a fölszínen földet túró sültparasztok: inkább finom ujjú órásmesterek, ápolt körmű ékszerészek. Kakukkos órától nehezebbet sosem cipelnek. Jobbára sokadik generációs nyakkendős bankárokként komolykodó pofát vágva őrizgetik titkukat, ami alatt Göbbels PIN-kódjától az aranyrudak és a történelem összes háborús bűnösének számlaszámai meglelhetők. Ha még ez sem lenne csábítón elég: végső soron az övéké a legfinomabb tejcsokoládé. Tehát minden adott, ami egy férfi iránt vágyakozásképpen megfogalmazódhat egy nőben. Az nem érdekli egyik hölgyismerősömet se, hogy 1971 előtt Svájcban gyakorlatilag másodrangú állampolgárokként kezelték őket. Úgy látszik, tényleg van az a pénz, amiért leszarható, ha korpásodik a hajunk.

Hiába, hogy nálunk régebbtől – kvázi – demokrácia van. Hiába hogy sosem tennék nemi különbséget a választójogban. (Zárójeles kitérő, mert Szerbiában hamarosan választásokat tartanak, tehát aktuális: ámbár, ha rajtam múlna úgy a férfiak, mint a nők esetében rigorózusan korlátoznám a választásra jogosultak körét. Egyik feltétel lenne a büntetlen előélet. Középiskolai vagy érettségi végzettségen felül engednék csak szavazni. Szempont lehetne még, hogy az illető aktív munkavállaló-e, netán bejegyzett földműves, hány évet adózott az államnak, majd mindezt regisztrációhoz és kötelező állampolgári alapvizsgához kötném, aminek pár gyors tesztkérdésén olyasmikre kéne választ adni, hogy most épp ki az ország elnöke, milyen az államforma, a Szerbiával szomszédos országok fővárosainak ismerete meg ehhez hasonlók. Aki megugraná a lécet, arról elhinném, hogy utána felelőssége teljes tudatában hozott döntést. Nem egy rekesz sörért vették meg a szavazatát. De hát ez már maga lenne kirekesztés pokla, meg mindjárt náci is lennék, ezért a zárójelet most sietve bezárom.)

Említettem már a minap, egy másik írásomban, de nem árt megismételni: a női választójog kérdése egyébként már a XIX. század végén is birizgálta a kedélyeket, noha akkoriban még a legdemokratikusabb, nekünk magyaroknak folyton az orrunk alá dörgölt „példaadó” nyugat-európai országokban is vinnyogva kiröhögték, aki ilyesmit fölvetett. Olyannyira, hogy a franciák és az olaszok csak 1949-ben (!) gondolták meg magukat, a ráérős ausztrálok meg 1967-ig vártak a nők szavazati jogának megadásával. Holott Alfred Nobel titkárnője, egy bizonyos Bertha von Suttner osztrák békeaktivista jó száz éve már erősen szorgalmazta a választójogok kibővítését. A későbbi bárónő azt állította: amennyiben a Földön egyszer mindenütt szavazásra jogosultak lesznek a nők, úgy beköszönt majd a világbéke, ugyanis a nők eleve békés(ebb) teremtmények, sosem támogatnák az erőszakot…

Hát tessék: most már mindenütt van szavazati joguk. Mi lett a következménye? A világbéka alatt a világbéke reménye. A drága bárónő jóslata körülbelül annyira volt helytálló, mint azé a francia akadémikusé, aki ugyanebben a korban még azt jósolta, hogy 2020-ra Európa nagyvárosait tíz méter vastagon fogja beborítani a lószar, mert a megnövekedett közlekedési igények miatt tengernyi konflisra és omnibuszra lesz szüksége az emberiségnek…

Tény azonban, hogy a nők sokkal emocionálisabbak a férfinépségtől. Érzékenységük okán finomabbak az ösztöneik, a politika világának szövevényében meg előny a megérző, kifinomult szaglású orr.

Ugyanakkor ezen hajlamuknál fogva a nők könnyebben befolyásolhatóak. Nem véletlen, hogy a televíziós reklámok zöme pont nekik szól. A kufárok a szebbik nem ízlését, lelki világát használják propaganda céljaikra.

Aki nem hisz nekem, hasonlítson össze egy viszkis reklámot egy mosóporéval. Az utóbbi szájbarágó, egyszerű sablonos képi világához, a mondandójához képest a piát hirdető filmecskének sokszor csak a végén derül ki, miről is van szó.

Ettől persze nem jobbak, pláne nem okosabbak a férfiak a nőktől. Csak mások. Másként működünk, másként formálta a nemeket az evolúció.

Fogadjuk el ezt a természettudományos igazságot. Még mindig jobban járunk, mintha filozofikus porondra gurítjuk a témát. Tudniillik nő és férfi különbözőségén évszázadok óta éppen eleget vitáztak, hogy mást ne hozzak föl: már az 585. évi máconi zsinaton is fölvetették a kérdést – egyenértékűek-e az asszonyok a hímneműekkel? Állítólag a parázs vita végén kevés szavazattal mégiscsak a nők javára dőlt el a kérdés: az anyaszentegyház részéről emberszámba soroltattak. Ám utána is időről-időre erőre kapott a disputa. Egy XVI. században keltezett, Lipcsében kiadott könyv, bizonyos Disputatio perjucundus qua Anonymus probare nititur, mulieres hominem non esse, vagyis „Igen gyönyörűséges értekezés, melyben egy névtelen bizonyítani igyekszik, hogy az asszonyok nem emberek” (Lipsiae, 1595) megannyi bibliai példával alátámasztottan érvelt amellett, miért nem említhető egy lapon a nő a férfival. Többek között idézi az Úr szavát, aki az írás szerint azt mondta: „Nem jó az embernek egyedül lenni, szerzek néki segítőt.” Vagyis Ádám mellett Éva pusztán kellék lenne. Olyasmi, mint a kovácsnak a kalapács, vagy íródeáknak a toll. Viszont attól, hogy végzi a dolgát, a kalapács sosem lesz önmagában kovácsmester, a toll sem válik íróvá, ezért Éva, vagyis a nő sem tekinthető embernek… A frappáns ellenválasz egy nemesasszony részéről nem is váratott magára.
”Minden állat csak a magához hasonlót szereti, ti férfiak pedig csak az asszonyszemélyeket szeretitek. Következésképpen vagy mi is emberek vagyunk, mint ti, vagy ti is állatok vagytok, mint mi.” Arról nincs tudomásom, miként végződött a purparlé.

Manapság, a másság föltétlen tiszteletének agyalágyult korában, jó lenne észben tartanunk, hogy a nőnapok helyett minden időben szeretni és tisztelni kell a nőket, ahogy a tréfának címkézett április elsejék helyett máskor is vidámnak kéne lenni. Hogy ne egy helóvinnes rémálommá változzon a világ.         

Pk

GEORGE SORSTALAN

„Úgy vettem észre, hogy mindenki,

aki az abortusz pártján áll, már megszületett.”

Ronald Reagan

A legújabb hír megmelengette a szívemet. Ráérős emberek kiszámították, hogy bárki emberfia havi 15 000 dollárnál fejenként értelmesen, hosszú távon pénzt elkölteni – nem tud. Ennyi a plafon. Ez az überelhetetlen „boldogság”.

De jó tudni, ugye? Leírom betűkkel is, olyan bizsergető: tizenötezer dollár. Akinek havi leosztásban ettől többje van, több jut neki, az a fölösével már úgysem tud racionálisan bánni. Noha azon kevesek közé tartozok, akik nagyon valószínűen a büdös életben nem fogják megtapasztalni, mit jelent egy röpkén megáldott idő alatt tizenötezer dollárt eltapsolni, ujjunkkal a biliben azért Szerbiában is merünk még álmodni. Más egyebünk amúgy sincs. Csak az álmaink. A vélt jólétünk. Mert a kényelem errefelé pusztán azt jelenti, hogy vasárnap délután juszt nem kezdünk szenet hordani, a luxus meg azt, hogy a hentesnél a drágábbik parizert választjuk, pedig hosszú ideje préselt sonkás fölvágottra fáj a fogunk. (Igazira. Szögletesre.)

Tizenötezer dollár, per koponya. Ejnye! Förtelmesen sok pénz. Ezzel már én is úgy vagyok, mint a Kékszakállú Wagner úr: ennyi pénz nem létezik. Meglehet: csak számtanpéldában. Vagy elírás. Tizenöt dollár. Annyi esetleg. Annyit már láttam, egyszer tán fogtam is a kezemben. Persze, nem dollár volt, hanem euró. Pontosabban német márka. Nem nagyon emlékszem rá, mondom, elég régen volt…

Gazdagokat, gazdagságot azért már láttam. Igaz, nem közelről, meglehetősen távol voltak tőlem, mindenféle értelemben, de ott úszott el a jachtjuk előttem. A Kotori-öböl partján álltam, odabent meg méltósággal haladt a luxus luxusa, egy álomhajó. Puritán kis ékszerdobozt képzeljenek el: a tatján alig lehetett fölismerni az odaparkolt kék helikoptert, mert össze volt csukva a rotorja. Valószínűleg Dubrovnikba mentek kávéra, a nagysága tejszínhabbal ihatja. Gondolom nekik az ominózus tizenötezer dollár mindössze fókaszar lenne a jéghegy csúcsán. Megkérdeztem az öbölbeli cimboráimat, mégiscsak bennfentesek, hajós népség, tudják mi a dörgés: ugyan mit kóstál egy ilyen jacht? Nagyon flegma, ugyanakkor plasztikus volt a válaszuk: métere egymillió dollár. Értsd: amilyen hosszú, annyiszor egy milla. Ettől szebben a bácskai nejlonparaszt agyamnak nem kellett magyarázniuk. És a kézilabda-pályányi boldogság tovaúszott, Magyarkanizsa város huszonöt esztendei büdzséjével.

Rajta néhány szerencsés flótással, akik kilószám homárt reggeliznek minden nap, libamájjal, és 1936-os palackozású Don Perignon még a lábvizük is. Valahogy mégsem sikerül irigyelnem őket. Ha rájuk réved a tekintetem, mindig eszembe jut, hogy megetetett a Túrú Pali, amikor – nem árulom el kinek, kegyeletsértés ne legyen –, egy környékbeli nagyon gazdag embernek a halálhírét újságolta. Azt mondta, hogy ott volt a temetésen, és az elhunyt két keze a koporsón kívülre volt rakva. Legendás jóhiszeműségem egy futó pillanat erejéig el is hitette velem a bizarr ravatali látványt, ám konstatálva elképedésemet a Túrú Pali csippentett a szemével, hogy tréfásan arra akart utalni: senki nem viszi magával a vagyonát amoda, az üres kéz a még élőket figyelmezi – jó lesz szerényebben vigadni.

Tizenötezer dolláros apanázs mellett nem biztos, hogy a tizenkettedik medencém mellé a tizenharmadik meghozza a boldogságot. Sőt. Ideig-óráig gyógyír lehet, ha rászokok a heroinra, vagy eliszom a májamat, aztán cserélgetik a véremet meg a belső szerveimet mint a Sorstalan György-féléknek szokása. Mi az nekik! Vesznek egy tinédzser-korú friss vesét, a félszáz évvel fiatalabb macájuknak meg víkendre új csöcsöket, oszt slussz pász.

Dehogy kell emiatt haragot tartania bárkinek!

Egy XIX. századi svéd vegyész, bizonyos Jöns Jakob Berzelius szépen megmondta már, hogy az igazi természettudós sem haragszik a baritra, mert másképpen kristályosodik, mint a kalcit. Én sem haragszom arra, akit megáldott a sorsa a jóléttel. Felőlem virágozzék minden virág, csak a szaga elviselhető legyen!

Bajom akkor van, ha uborkafára kapaszkodott kezd nekem szakérteni. Olyankor nehezen türtőztetem magamat, mi több, mostanában ütni tudnék miatta. Rendben, megértem, hogy manapság a siker fokmérője a pénz. Megértem, bár nem értek vele egyet. Mindenesetre sokak szemében ez így van, sokak agyát ez a tévképzet uralja. Hát lelkük rajta. Vitatkozni már nem akarok velük, csöndben kitörölöm őket az ismerőseim közül, nekem nem hiányzik a konfliktus, akarja a fene meggyőzni őket bármiről.

Elmondom magyarul, hogy is néz ki a dolog a túloldali eszméket hordozó hajdani meg mostani ismerőseimmel, embertársaimmal kapcsolatban. Egyszerű ez, mind a pofon.

Van egy kutyám. (Na jó, kettő, de most kifejezetten az egyikről van szó.) Szóval van egy kutyám. Valami balkézről vett kutyás azt mondaná rá, hogy tacsi, de ezen az igazi kutyapecér csak nevet, mert rögvest előbújik belőlem a sintérivadék mivoltom, és kiigazítom a hamis állítást: nem tacsi, hanem tacsi-szerű. És nem korcs, hanem keverék. Ég és föld! A keverék ugyanis pedigrés szukát vagy kant igényel, még ha a fajtajelleg más is. Tehát egy bernáthegyi meg egy pekingi palotapincsi utódja se nem korcs, hanem keverék. Attól most tekintsünk el, miféle szerzet az ilyen szerencsétlen. Az én Kóbász kutyám tehát föltűnően tacsira hajazó jószág, s mint olyan a hátsó udvarunk címzetes felügyelője. Tizenhárom éve, hogy szolgál bennünket. Öreg. Etológiai karrierem derékba törője, akit éveken körösztül hiába próbáltam megtanítani, hogy egy helyre végezze a dolgát: lehetőleg a trágyadombra. Vagy legalább mellé, ha már rá nem. Nem sikerült. Akárhogy dresszíroztam, üvöltöztem vele, majd hízelegtem neki, a Kóbász konzekvensen szétpotyogtatott a hátsó udvarban. Nem maradt más, lapáttal, söprűvel tisztogattam utána. Eleinte ordítottam rá, fenyegettem, fiatalabb korában pöröltem vele minden nap. Ma már nem szólok neki semmit. Néz rám az ősz pofájával, a nagy szemeivel és nem a diadalt, hanem egyféle méla szomorúságot látok benne. Megadóan takarítok utána, nincs szívem emiatt megszólni.

Hát valahogy így lennék a szabadelvű embertársaimmal is. Nézem őket, kicsit szánom is némelyiket, mert szétpotyogtatnak és egyre kevesebb olyan akad, aki takarítana utánuk. De veszekedni már nem akarok velük. Hagyom, hadd ússzon a hajójuk! Helikopterestül.

Pk

TITO KRUMPLILEVESE

A Remény is február 25-én született. 5 éves.

A KOMMUNIZMUS ÁLDOZATAINAK NAPJA – február 25.

Miklós bátyám – apai nagyanyám testvére – valamikor ’44 őszén Debrecen körül esett szovjet-orosz hadifogságba. Aztán egy ideig román területen raboskodott, ennyi biztos. Ennyit szűkszavúan elárult, meg azt, hogy bevagonírozták és a többi bajtársával együtt Szibériába vitték. Hogy hová, meg minek, nem tudható. 1944-től majdnem nyolc esztendeig utána se a családja, se a menyasszonya nem hallott róla semmit. Hitték élőnek, hitték holtnak. 1952-ben váratlanul visszatért. Mondhatnám úgy is, hogy betoppant, de az nem lenne igaz. Aki valahová betoppan, annak a belépésének duzzadó ereje, élettel teli súlya van. Miklós bátyám viszont szinte szellemalakként érkezett haza. Jó, ha nyomott negyven kilót, rongyos volt, és olyannyira koravén, hogy a szűk családja is alig ismerte föl. Sosem tudták meg tőle, miként került vissza az övéihez. Csak sejteni lehetett, hogy nem amnesztiával szabadult, mert erre utaló dokumentumok nem kerültek elő. Eleinte kérdezték ugyan, de a makacs hallgatása falát nem tudták megbontani. Negyven évet lehúzott kétkezi melósként, majd az amúgy sem bőbeszédű ember a sírba vitte a titkát.

Térdnadrágos úrfikoromban, még valamikor a nyolcvanas évek derekán két vakáció alatt két ízben is hetekig hordoztam a sarló-kalapácsos vörös lobogót. Biciklin. Általános iskolás voltam, nem párttag. Tán nem lesz rám fogható, hogy kollaboráltam a diktatúrával. Nyápic gyerekként féltett a túravezető, ezért az útpadka melletti sávba parancsolt. A lobogók sorrendisége okán így jutott nekem a párt vörös vászna. Mellettem tekert az akkori jugoszláv zászlóval megbízott, az aszfaltcsíkokhoz legközelebb, túlfelől meg a vajdasági zászló lobogott. Aki netán elfelejtette, vagy fiatalabb lévén még nem tudná: piros-fehér-zöld(!) színű volt, közepén egy ötágú csillaggal. A „Petőfi-brigád nyomában” nevű kerékpártúrán úgy Bácskában, mint Szlavóniában bejártuk az egyetlen magyar partizán alakulatba (kényszer)sorozottak útját. Mert rendre a főtereken voltak a kommunista emlékművek, minden település központjában megálltunk: kis műsort adtunk elő, majd koszorút helyeztünk el az elesettek névtáblájánál. Furcsállottam, hogy az áldozatok között egyaránt böngészhettem a magyar mellett szerb, meg sváb neveket is. Akkoriban számomra, meg gondolom sokak számára sok minden tűnt furcsának, meg érthetetlennek. Olykor, ha mégis kérdések merültek föl bennem, az idősebbektől nem kaptam egyebet, mint szegény jó Miklós bácsitól: mély hallgatást. Nagy néha odavetett, sejtelmes félmondatokat, amikből már akkor is tisztán kiérződött a kegyes hazugság kísérlete.

Gimibe jártam, egyszer tán le is kellett borotválnom a serkedő bajszom pölyhét. Ezidőtájt egy októberi napon Budapesten ért a reggel. Végzős voltam, már koncertekre jártam. Rock-Caffé’, Fekete Lyuk, a rosseb emlékszik a sok csehó nevére. Éppen egy padon, hálózsákban pihentem a fárasztó éjszakát, amikor a vállamra mért kemény ütésekre riadtam föl. Rendőrök ébresztettek, gumibottal, nem túl udvariasan. Alaposan kikérdeztek, már-már bevittek, mire előkerült a jugoszláv útlevelem. Nagy mogorván elparancsoltak a közterületről, és ajánlották, hogy tűnjek haza. Fogalmam sem volt mitől ilyen idegesek. Fogalmam sem volt, hogy aznap október 23-át írt a naptár.           

Az én generációmnak csak 1990 után váltak közérthetővé bizonyos dolgok. Akkor viszont csőstül kaptuk az információt. És amit megtudtunk, amiről föllebbent a fátyol, attól nemhogy boldogabbak nem lettünk, de az indulataink sem csillapodtak le. Sőt, ha lehet, azóta a meg nem válaszolt kérdések és a miértek kapcsán még mindig nem csitul bennünk a válaszok kivárásával elegy harag sem. Akkor értettem meg mi a kommunizmus, amikor először olvashattam Szolzsenyicint. Amikor a bunkerból előkerültek Sára Sándor dokumentumfilmjei, amikor a Magyar Televízió először tűzte műsorára a Tanút. Akkor hallottam először, hogy a kanizsai Városháza pincéjébe miért csak suttogva illik beszélni. Hogy Adorjánon 1944 őszén nem egy járvány vitte el a falu férfilakosságának negyedét, hogy Lajos bátyja igazából abban a gyárban robotolt egy életen át, amit korábban ő alapított, aminek a tulajdonosa volt, és hogy a Kanizsa környéki parasztok öregebbje miért nem ejti ki a száján bizonyos nagy funkcióból nyugdíjba vonult magyar és szerb emberek nevét, akiknek a sokszor véres kezükhöz, mások verítékkel összekapart vagyona is hozzátapadt. Akkor döbbentem rá arra, hogy életem első húsz éve nettó hazugságoktól terhelt. Hogy a fasizmus megtanítottan belénk sulykolt gonoszsága mellé bátran oda lehet sorolni a kommunizmus rémtetteit is. 

Azóta tudom, hogy bár a kamerák előtt Kádár János zsámolyon ücsörögve krumplilevest evett, attól még személyesen ezrek haláláért, milliók nyomoráért felelős. Azóta tudom, hogy egy fölkapaszkodott esztergályos, egy magát marsallnak kinevező piperkőc diktátor egész ruhatárát, az összes ordóját és minden pecsétgyűrűjét meg szeretőjét, az összes vadásztrófeájával együtt drágán megfizette a jugoszláviai magyarság. A legdrágábbal fizettek: a vérükkel. Mert Tito gyűjteményében a negyvenezer mártírunk ugyanolyan trófea volt, mint bármelyik puskája elé hajtott nagyvad. Azóta tudni, hogy egy világméretű kísérletnek voltunk a nyulai. Mi kevésbé, mint a szüleink, akiktől még rosszabbul jártak a nagyszüleink. Igazából nincs szó arra, mekkora bűnt követtek el ellenük. Meg tudom érteni, de átérezni már nem fogom, hogy miként élhették meg sorsukat azok, akiknek az egész életük lett tönkretéve a kommunizmus diktatúrája miatt.

Tudjuk: mostanában mifelénk mindenre akad balkézről vett okoskodó kidumálási szándék.  Még 2017-ben is javában dívik az életkorból adódó szocializmust, kommunizmust, meg a főhóhér Titot sirató nosztalgia, és divatja-keletje van a sarló-kalapácsos viseletnek, hisz némely göthös tinédzsereknek Che Guevarás trikóban feszíteni egyet jelent a dzsungelharcos revolúcióval. Ezért a kommunizmus áldozatainak napján, február 25-én más egyebet nem tehetünk, minthogy minden mentegető, kifogásokat kereső, maszatoló diskurzus helyett fölmutatjuk a Kommunizmus Fekete Könyvét. Aztán az abban összeírt százmillió halálos áldozat emléke előtt tisztelegve néhány csöndös pillanat erejéig rájuk gondolunk, és fejet hajtunk az emlékük előtt.

    

ELSTARTOLT MÁRCIUS

Csak nem elpatkolni! :)

  

(Leírt szösszeneteim a világ dolgairól)

MINDENKI
Megint egy Oscar-díj. A magyar rövidfilm szép. Megnéztem, kíváncsi voltam. Rendes dolgozat. Egy poénra van kihegyezve, igaz, az első tizenöt perc után már sejthető miféléről, de jól van. Ne legyünk telhetetlenek. Azt is őszintén be kell vallanom, hogy ha nem kapott volna díjat, valószínűleg sosem szánok rá 25 percet. Szentesi Lacitól lenyúltam a gondolatot, mert egybevágott az enyémmel, remélem nem lesz belőle szerzői jogi vita... Középszerű, iparos a film. Erénye? Nem sok van. Mondjuk aranyosak a lánykák, szép dalok vannak benne. Nem rosszindulatból mondom. Néha úgy muszáj csinálnom, mintha nem érteném: mi a mérce?

JÓSLAT
Közönyös Európa nyugati fele a magyarság fájdalma iránt? Igaz. Mert nem az ő ügye.
Trianon, és a csonkolás bizony az volt. Az ő ügyüket, vagyis pontosabban fogalmazva – az ő érdeküket szolgálta. Én nem szeretnék elméletekbe bocsátkozni, kinek- vagy minek volt még a jól fölfogott indítéka, hogy a világtörténelem egyik leggyalázatosabb diktátumát pont velünk írassák alá. Egyben viszont nagyon biztos vagyok: lesz még böjtje annak, ahogy most a "művelt" nyugat packázik velünk, és a magyar autonómia kérdésével. Persze, nem én fenyegetem őket, hanem az a rövidlátó, gátlástalan és mohó gyarmatosító ésszel átitatott politika szülte végzetük teljesedik be rajtuk, ami az elmúlt százötven, vagy a jóég tudja hány évüket végigkísérte. Majd óbégatnak, ha Afrika, meg az a sok ázsiai fajta egyszer az asztalra csap, és Brüsszelben csak úgy, mint Párizsban, Londonban meg még néhány mások zsírján meggazdagodott rablótanyán a jogaikat kezdik követelni. Mert akkorra többen lesznek, erősebbek és erőszakosabbak lesznek. És talán majd a nyugati jólét fehér polgára is megtanulja, mi az, amikor saját hazájában másodrangúként kezdik kezelni, hátra küldik a sorban, és fényes nappal az anyanyelve, a szokásai miatt folyton retorziókra kell számítania. Mert itt tart most a határon túli magyarság zöme. Kell, hogy legyen történelmi igazságtétel. De ha netán el is marad: az isteni akkor sem fog. Bizonyíthatóan 2014. július 14-én a délutáni órákban írtam ezeket a sorokat. Ha a lottón ilyen nagy jós lehetnék, nem itt tartanék, ahol ma.

GÁNCSBAJNOKSÁG
Egyre-másra hiszem, hogy a név kötelez. Nomen est omen. Emiatt bizonyos kételyekkel, derűvel nézem az "új" magyarországi politikai erő színpadra lépését. MOMENTUM a nevük, s mint olyan, ez a név bizony egyáltalán nem az időtállóság szinonimája. A kanizsai újság is foglalkozott eleget a befuccsolt budapesti olimpia ügyével: pont ezek a tyúkmellű, se fiú se lány mozgalmárok uszítottak ellene leghangosabban. Sajnos sikerrel. Sikerrel? Majdnem tízmillióból 260 ezer hülye mindig, mindenhol akad. Ha ezeket sikerül egy aláírás erejéig összecsődíteni, meg is van a siker receptje. Aztán látjuk mi sül ki belőle. Semmi. Csak a tagadás – mi miért ne legyen. Ezek ennyit tudnak. Ennyikék, mondaná a pesti flaszter édibédi nyelvezetű szabad proletárja. Most fújja a fostrombitát az odaáti kvázi balos, kvázi szabadelvű gárda, hogy jönnek a bátor ifjak, akik majd jól elintézik az „Orbán-rezsimet”. De tényleg: nekimenni egy nemzeti ügynek, az olimpia eszméjének, mekkora kurázsit követel? Ha ez bátorság, akkor mit neveznénk hülyeségnek? Míg ülök a laptop előtt, megy az ATV-n a kormányváltó elemző műsor a jobb napokat látott Ungváry Rudolffal, aki beszél egy virító szőke nőcskének. Ez a nap híre, leváltják Orbánt. Lesz összefogás, izmosodik az új alternatíva, már mérik a közvéleménykutatók Kunchalmi Ágica maligánszintjét, hátha vihogás nélkül végig tud mondani egy sajtótájékoztatót… Majtényi pedig már bátran megrendelte az elnöki lakosztályba az ízlésének tetsző IKEÁ-s ülőszettet. Molnár Gyula átoperáltatja magát nőnek, Vona Gábor végre nevére veheti a Dobrev Klárától született szerelemgyerekét, Budaházy Gyurinak amnesztiát ad Csintalan Sándor, de öt percnyi szabad séta után visszavezetik a cellájába, ahol új lakótársa Pityinger Dopeman köztrágyasági elnök-aspiráns fogja rappelve várni. Lesz itt szép új világ, coki neked Viktor! Gulyás Márton emberjogi aktivista vett egy flakon síkosítót. Ha 2o17 elején fölturbózza magát ez a fiú, kampec a Fidesz kormánynak. Ajjaj, nem lennék a bőrükben!

HEJ SLOVENI!
Szeretném, ha nem tűnne úgy, mintha visszasírnám a jugoszláv érát, mert többet ártott nekünk – délvidéki magyaroknak – mint akármelyik Vukovar, vagy NATO bombázás.
A délvidéki gerincet pont a megengedőbb hatvanas-hetvenes években sikerült megroppantani, amikor szakmányban vándoroltak ki Nyugat-Németországba a magyarjaink. Kitántorgott a munkás kéz, a fiatal parasztok a városba költöztek, az értelmiségünk pedig "nagyobb katolikust játszva a pápánál" elárult bennünket a hamis testvériség-egység mítoszától megdicsőülve. És ekkor született a „jobb júgónak lenni, mint vajdasági - pláne - délvidéki magyarnak” álságos magatartása is. Megsínylette ezeket az évtizedeket az itteniek identitástudata. Máig próbáljuk orvosolni, amit lehet. Csöppet sem meglepő módon az anyaország öregebbjeiben mostanáig tüske a múltból megtapasztalt délvidéki nagyképűség. Emlegetik a negyven évvel ezelőtt, tömött zsebbel, pezsgővel hadonászó, Szegeden mulatozó „goszpodinjainkat”. Aztán persze fordult a kocka. Levettették velünk a nagy mellényt. De emiatt sem kell sajnálni bennünket.
Majdnem három évszázada belénk ivódott, hogy jobbára csak magunkra számíthatunk. Lett légyen szó Rákóczi déli portyáiról, a '48-as szenttamási, bánáti csatákról, a polgári lakosságot irtó szabadcsapatokról, az impériumváltásról, vagy a '44 novemberében, meg utána kivégzett sok ezernyi ártatlanunkról. Az együttélés ezzel jár. Nem biztos, hogy törvényszerűen, hogy mindig és mindenütt, de a világnak ennek a szegletében sajnos – igen. Ettől még hitványak akadnak közöttünk, hajjaj!...Árulóink vannak továbbra is. Ma legalább már néven nevezhetők. És ez – még ha csak kis mértékben is – legalább a majdani számonkérés szempontjából megnyugtató.

Pk

BÖJTI HALÁLTÁNC

A holnap bizonyosan mást fog tudni, mint amit a mai nap tud. Egy adott korban minden váratlanul megszületendő tettnek, jelenségnek, minőségnek, emberi szándéknak a jövő ítélete fogja megadni az igazi értékét. Az akkoriak majd megmázsálják a mostani emberrel együtt a dolgait, és az idő esküdtszékéből véleményezhető lesz, ami elmúlt. Értelemszerűen: a jelen nemzedékek addigra már rég nem lesznek sehol. Újabbak jönnek helyettünk. Én azért módfelett kíváncsi lennék, kétszáz év múlva, vajon mit vélnek majd felőlünk az ivadékaink? Vajon a megértő sajnálatot, a gúnyt érdemeljük, vagy egy jóízű kacajt fakaszt a felidézett emlékünk? Mert azt kötve hinném, hogy valami ájult tisztelet lesz az osztályrészünk. Attól sokkal, de sokkal többet hibáztunk, és erre nemhogy odafigyelnénk, hanem még tetézzük is a bajokat. Régen rossz lesz (nekik), ha a mi általunk élt világra mint egyfajta mintára, netán nosztalgiával lehet majd gondolni.

Tudniillik a kapzsi és buta világunk alaptermészetéből adódóan most fordítva ülünk a lovon.

Ami számít, ami hasznos és jó lenne, az elsorvad. Jelentéktelenné, már-már nevetségessé válik. A hamis értékeit habzsoljuk, a bizsu őrülete dívik. Az okostelefon, a pléjsztésön, a csilli-villi gépkocsi, a harácsoló szemlélet uralja a társadalmat. Csak a pénz, a pénz, a pénz: az váltotta az Istent. A családot az egó, az önzőség. Mert a család bizony lemondásokkal jár.

A gyerek vállalása egyrészt felelősség, másrészt soha meg nem térülő munka, odaadás, állhatatosság, határtalan és gyakran viszonzatlanul hagyott szeretet. Más szóval: nagy benne a rizikó, rossz befektetés – mondaná Mammon valamelyik Gucci-öltönyös papja.

Ma még csak tömény cinizmus, tudományos fantasztikum száma menő vízió, de a holnap már a zsebében hordozza: gondoljunk csak bele, milyen kínos lenne (lesz), ha a megunt, be nem vált, kényelmetlen vagy fölöslegesnek ítélt gyermekeket, mint a házi kedvencekkel – a kitartott kutyákkal-macskákkal – szokás, ilyen-olyan menhelyekre transzporálják. Szörnyű a fölvetés is! Holott az a fenenagy igazság, hogy az abortusztól kezdődően, meg a szétbomlasztott családokon körösztül az árvaházakba küldésig százegy példa van arra, miként tekint a XXI. század embere a saját maga által nemzettekre.

Sem a testük, sem a lelkük nem számít. Semmi más nem számít, csak az a rohadt pénz. Az Isten és a család háttérbe szorulásának egyenes következménye a hazaszeretet érzésének a hétköznapi portékává silányítása. Főállású magyarok formálnak jogot arra, hogy az ő mércéjük szerint ki a hazafi és ki nem az. Kiérdemesült falusi tanítónéni rázza az ujját felém, mert az ő mércéje szerint nemzetietlen vagyok. Lehet. Tényleg nincs a homlokomra tetoválva a Szent Korona, és sose virítottam matyó hímzéses klottgatyában. Ettől még párbajképesnek érzem magamat, ha nem is vele, hisz hogy jövök én ahhoz, hogy Veronka nénivel egy páston ugrabugráljak.

Rosszabbik esetben pedig a szabadelvű agymosók úthengere döngöl földbe minden vitát, ellenvéleményt, önálló gondolatot. Miattuk tart most a pokol bugyra felé Európa. Szerintük létezik immáron a nő és a férfi mellett harmadik, negyedik, sokadik nemi identitás. Nekik a transznemű vécé fontosabb, mint a népek igazsága.

Európa a szakadék szélén táncol. Igazi dance macabre, amit látunk, hisz megint egy új középkor, a történetileg megismerttől jóval sötétebb köszöntött ránk.

Ám ebből hiányzik a szellem ereje, a hit fénye.

Helyette tombol az új írástudatlanság, az erőszak, a kizárólagosság. Megint bizonyos ideológiák cenzorai ügyködnek. Most a liberalizmus inkvizítorai ítélnek ember és tömegek fölött. Megint tabuk, dogmák uralják a közbeszédet, amiknek a megsértése kiváltja a hatalmasok haragját. Az édesanyát ezért nevezik már teljesen eszement helyeken „egyik szülőnek”, hovatovább ugyanis a nő mint fogalom, mint idea okafogyottá válik – jeleztem már: valakiknek létérdeke az abnormalitás terjedése.

Mi ez, ha nem a haláltánc műfaja? Mi ez, ha nem középkor?

Ott vannak például a hollandok. A tengeri kereskedelmi orientációjuk okán, a hagyományos nyitottságuk révén náluk már a XVI. században is vadkapitalizmus uralkodott. Igaz, hogy – jó pénzért, naná! – befogadták a Spanyolországból elüldözött zsidókat, de emellett a szabad piac örve alatt ők találták föl a rabszolga-kereskedelmet, egy csomó ezzel járó kínzási technológiát, és nemhogy a katolikusokat, hanem a nem kálvini és a nem lutheri kisegyházakhoz tartozó összes felekezetet irtották, üldözték még az 1830-as években is. Ma már ott tartanak, hogy a liberális felhőtologatóik eredményeként szétmérik plázáknak az ősrégi templomaikat. Azokban rendeznek fesztiválokat nőnek álcázott hímek, meg mindenféle lények.

Borítékolható a Belgiummal egyidejű hollandiai összeomlás, amit, ha időben nem kapcsolnak: Franciaország és Németország is követni fog. Haldoklik ez a világrend. Egy bizonyos ponton túl a rendszer szétesése visszafordíthatatlan. Most ezt látjuk, ezt éljük. Pedig milyen egyszerű lett volna!

Pusztán a nagyszülők értékeit, tisztességét, emberségét kellett volna megvigyázni!

Az ünnepeiket, meg a hétköznapi dolgaikat.

Akkor mától minden normális ember böjtöt tartana.

Ha nem is kőkeményet, de legalább egy fogadalmát negyven napon át megtartaná. Akkor a nőket nőként lehetne mindenütt köszönteni, és örülni lehetne minden kedves gesztusnak, jó szónak. Virággal, vagy a nélkül a kölcsönös tiszteletnek.

Ehhez mindössze értelmes rendre és megfelelő morális tartásra lenne szükség. Mindössze.

                                                                            Pk