KITÜNTETÉSEK HAVA

Előszó

Mutattam ezt az írást pár ismerősömnek. Volt aki hőkölt, megijedt, intett, hogy ne közöljem. Akadt, aki szólt: rendjén van ez így, nyugodt lélekkel megjelentethetem. Én is az utóbbit gondolom. Nem bántás képen, és elsődlegesen nem a díjazott(ak)ról szólnék, hanem inkább a díjazás jelenségéről. Isten látja hófehér hasamat: ezt minden hátsó szándék, rosszindulat nélkül teszem. Elvégre a kitüntetés mindig örömhír. Megtiszteltetés annak aki kapja, büszkeség a közösségnek akinek a körébe tartozik, és nem utolsó sorban ugyanúgy szól a díjat adományozóról is. A díjazott által kiviláglik az őt kiemelők értékrendje, gondolkodásmódja, ízlése.

Ahogy a halottról jót vagy semmit, mondást kissé elferdítik – halottról igazat, vagy semmit helyett –, úgy egy rangos elismerés alkalmával sem komilfó dünnyögni. De ha az alanti soraimmal rögtön kötésig  fogok is a csalánosba ugrani, az igazamat akkor is megírnám.

Még egyszer, aláhúzom: örülök, ha hazai embereink valahol elismerést kapnak. Előre tudom ugyan, hogy hiába szóltam – lesznek majd, akik ünneprontónak, fanyalgónak, irigy kutyának fognak tartani, hogy csak a finomabb reakciókat villantsam. Nem baj. Az igazság sosem kér kenyeret. Az igazság miatt el kell viselni bizonyos dolgokat. A legnagyobb gazember volt, akinek a szájából először elhangzott a hallgatni arany hazugsága.

   

2015. április 9-én leírtam mit gondolok, a pécsi színházi fesztivál zsűrijének összetétele miatt kirobbant akkor aktuális kultúrhisztériáról. Meglehet, már csak kevesen emlékeznek rá. Frissítem a nyájas olvasó memóriáját. Kis magyar közelmúlt-idéző következik.

Majdnem két éve a POSZT (Pécsi Országos Színházi Találkozó) rangos rendezvénye ellen, vagyis annak bojkottálására petíciógyűjtés kezdődött. Egekig horgadt a fölháborodás! Pedig csak annyi történt, hogy egy önmagát függetlennek mondó, és ilyetén a zsűribe aspiráló, ám összeférhetlenségéről hírhedett színikritikus hölgyet kigolyóztak. Nem került be a grémiumba. Lett is belőle rögtön vijjogó paláver, kirekesztés, világra szóló jajongás.

Telikürtöltetett a Kárpát-medence műveltebb fertálya, hogy: „Lyuly, lyuly! Má’ megin’ a Patás, a Zorbán rezsimje tett körösztbe a (se nem) szent (se nem) magyar kultúrának.” Most épp a régtől köztudottan ideológiamentes, világnézetileg semleges színház műfajának…

Második alabárdos el, függöny le. Dióhéjban ennyi a sztori.

Az, hogy nem pusztán, sőt egyáltalán nem szakmai – ha tetszik: professzionális – kérdésként került a csizma az asztalra, eklatánsan láttatja a bojkottfölhívást aláírók listája.

Ide kattintva olvasható a megsértődött, kapától-kaszától, faltól-falig „független” értelmiségiek szemet gyönyörködtetőn tarka névsora. Aki szeret szórakozni, nagyokat nevetni, annak erősen ajánlom a névjegyzék alapos áttanulmányozását! Emlékszem, két éve a térdemet csapkodva hahotáztam rajta. Most – újra studírozva is időtálló, frenetikus olvasmány. A klasszikus társaság. Erre mondta a Kisszemölcs barátom: „Komám, ha egyet láttál valaha belőlük, mindet láttad.” Szóval kitűnő a lista.

Biztos ugyanígy gondolhatta (tényleg csak ízelítőképpen, kiragadott példaként) a jó Pressburger Csaba is, aki ha nincs ez a petíciózó hisztéria, ettől közelebb sosem kerülhetett volna a hajdani LGT-s Presser Gáborhoz. Így legalább megélte, hogy csak egy kicsiny dolog választotta el őket egymástól. A két aláíró neve közé ugyanis valami adminisztratív baki miatt egy Kicsiny Balázs nevű képzőművész odafurakodhatott. Ejnye! Bagatell. Mikor valaki közvetve ugyan, de így is a Presser Pici alá kerülhetett!

Szóval 2015 tavaszán bármikor ellenőrizhetően ezt írtam volt:

„A kíváncsiság ördöge hajtott rá, és elolvastam a nyilatkozatot. Sőt! Az aláírók hosszú listáját sem átallottam figyelmesen végigböngészni, meg-megállva egy-két ismertebb névnél. Mindeközben megbizonyosodtam róla, hogy a harci dobot már megint a megélhetési rettegők méltóztatják ütni. Szomorú, hogy néhány bácskai földim is ott tolong a csatabárdot kiásók között. Szólni kéne nekik, hogy amit most magukra kennek, azok nem a harci színek.”

Hát igen. Megengedő jóindulattal majd sminkpúdernek nevezzük.

Mindenesetre az arcra muszáj hagyni a javát. Vastagon kell majd belőle, ha pirulás nélkül abból a kézből fogadunk el kitüntető címet, amelybe előtte minden adandó alkalommal, okkal meg ok nélkül belemartunk.

Záró gondolatként két eshetőség maradt.

●       Orbánék nem a korábbi kurzusok bevett gyakorlatát folytatják, miszerint pártpolitikai alapon a csak a hozzájuk kötődők munkáját ismerik el, hanem szép számmal olyanokat is díjaznak, akik kifejezetten ellenségesek velük szemben. Egyszerűbben fogalmazva: nem pártpreferencia alapján, hanem valóban szakmai döntésből emelnek ki valakit az arra érdemesek közül. Ebben az esetben bukik összes vádjuk a liberális őrjöngőknek, a petíciózóknak, és általában a FIDESZ-MPSZ–KDNP kormány kultúrpolitikájával szemben balhézóknak. Még egyszerűbben – hazudnak.

●       Akik az „orbáni Magyarország” ellen ágálnak nem veszik túl komolyan sem magukat, sem amit csinálnak, mert akadnak esetek, amikor hajlandóak az addig képviselt eszmeiségüket, álláspontjukat akár csak egy ünnepi délelőtt erejéig sutba dobva gazsulálni ahhoz, amit – újratervezés elvtársak! – már másnap tovább mocskolnak.

Mindkét lehetőség elgondolkodtató.

Mindkét lehetőség konklúziója mérhetetlenül szomorú.

A március idusán kitüntetetteknek gratulálok! 
  

 Pk

ECETFÁS UDVAROK

Sáros út - rajzom

Íródott 2017. március 15-ére

Míg a múltkor vitáztunk valamin, szóba került: habár teljesen kanizsai vagyok, olyannyira azért mégsem, hogy mindenkit névről ismerjek. Éppen csak annyit éltem a Petőfi utcában és a negyedik kerület vonatkozó részén, hogy mára kikopjon az emlékezetemből az odavalósiak neve. Szűk két évtizedem kötött ahhoz a környékhez mindössze.

Idestova harminc éve. Nem kell csodálkozni, ha az idő rostáján kihullanak emberek, a sorsok, az adatok. A hajdani utcám beli személyek alakja egyre haloványabb, hisz jó régóta másfelé vagyok. Kezdődött a szabadkai gimnáziummal, majd a katonasággal és folytatódott az újvidéki évekkel, merészen görbe kitérővel megjárva Budapestet, meg más egyéb szögeletét a világnak.

Aztán véglegesen a Budzsákba kerültem. Kicsit vissza a helyemre, ahonnét az egyszerű fölmenőim származtak. Annyira kanizsai vagyok, hogy már Szabadkán sem érzem jól magamat. Régebben, míg a gimnáziumi városhoz kötöttek bizonyos emlékek, csak-csak igyekeztem a helyemet megtalálni. Bealakulni, hozzáidomulni a városhoz. Mint a levegőben helyét nem lelő bíbicmadár. A nádas, a Járás mellől szalajtottan néztem, hol is vagyok. Rég volt. Azóta meg csak keresem a régi ízeket, a diákévek hangulatát.

De nagyon idegenné lett Szabadka. Megváltozott.

Nem csak az épületeket, az ismerős utcasorokat radírozta el a mindent leromboló eszement emberi akarat, hanem a város lakossága is kicserélődött.

Újak az arcok. Idegenek, hangos tömegek lepték el a köztereket. Kosztolányi korzóján már nem a földszintes mércével bíró úriemberek, hivatalnokok, zsákos egyetemisták közlekednek, hanem hétköznap is harsány színűre pingált kosztümös goszpogyák*, hirtelenszőke nők, akik mellett a borostás férfiak télen-nyáron edzőcipőt hordanak. Úgynevezett trénerkában** feszítenek ezek az új városi polgárok. Villogó tekintetűek, néha egészen tar fejűek, majdnem egyenruhás alakok, akiknek a márkás lábbelijüktől kezdve a karórájukig minden nagyon drága, minden nagyon színes, minden nagyon finoman dizájnerozott: egyedül a kávéjuk és az újságjuk a régi. Előbbi törökös, utóbbi ciril betűs. Ott vannak, kilenc körül már teli velük a szökőkút körüli összes kávéház. Rejtély hányra járnak dolgozni, és mit csinálhatnak, egyébként? Szabadkán többnyire menekülök a látványuktól. Szomorú, de mintha kínos lenne látnom, tapasztalnom, mivé züllött egykori ifjúságom helyszíne. Én szégyellem magamat Szabadka helyett. Átloholok hát az egyetlen korzózó utcán, remélve, hogy nem botlok bele senki ismerősbe, mert akkor esetleg kibukna, előtörne belőlem a panasz, el kéne mondanom valakinek mennyire ellépett mellőlem ez a hűtlen város, hogy odalett a szabadkai varázs, mire az illető bizonyosan megsértődne, mert ki szereti ha lesújtó véleménnyel vannak a településéről, amiért odavan, ahol ő megtalálta önmagát.

Megyek inkább a vasútállomás mellé. A régi törzshelyemen bebújok a sarokba, s noha a pincérnő sem fiatalodik már vissza, és a fenyőfa pultba, a gerendákba menthetetlenül és örökre beívódott a kocsma fanyar szaga, legalább az a szag megmaradt a réginek. Jó kis áporodottan füstös csehó!

Szabadkán kitaposott útjaim vannak. Bejáródott útvonalakon szoktam a magam tempója szerint haladni. Általában sokat bámészkodok. Ahogy ismerem a járdák repedéseit, úgy ismerem a párkányokat támasztó kariatidák semmibe révedő arckifejezését. Nekem a tereket összemocskoló galambok raja is érdekes tud lenni. Egy-egy utca sarkán tökmagozva el-elnézegetem a forgalmat, mennek a járókelők, mint napsütötte falon a bodobácsbogarak, minden rendszer híján  sietnek, belegondolni is szörnyű mennyiféle akarat munkálhat bennük, s olyankor titokban mindig megköszönöm, hogy nem egy nagyvárosba születttem, hanem ide, a Tisza mellé. Jobb itt.

Az én kanizsai utcámban eleinte csak a napos oldalon húzódott betonjárda. Az olyan is volt. Fölrepedezett, fagyszítta, naptól kipörsögötten futott rajta az első biciklim. A foszlottsága ellenére a lakók a járdát olyan nagy becsben tartották, hogy az öregasszonyok naponta söpörték a vedlő rétegeket.

A Petőfi utca közepén földút kanyargott, két oldalról lapályos vizesárkokkal közrefogottan. A keletkező kátyúkat téglagyári törmelékkel időnként fölszórták, pár évig megtette, és aztán úgyis visszavette magának a sár, ami őt illette.

Térdig belesüllyedtünk a traktor vájta keréknyomba. Az alján a híg, lekvárszerű és büdös iszapban ugráltunk, visszajátszottuk a háborús filmek jeleneteit. Most felnőve döbbenek rá, hogy azokban a daliás időkben csak a Petőfi Sándor utcában vagy féltucat lovas gazdát tartottunk számon, kezdve a Nyilas bácsi örökké trappban járó, fürge léptű Bandi pónilovától a vasút felőli részek fuvaros, spediteres embereiig. Nem beszélve arról, hány és hányfajta mester lakott egy-egy utcában! A Petőfiben volt cipészünk, kettő is! De akadt bognár, autószerelő, tévés és biciklijavító, ács, mészáros meg főállású paraszt is. Elsős iskolába indulván, az osztályban szembesültem azzal, hogy a társaim kétharmadának “háztartásbeli” az anyukája. Fogalmunk sem volt mit jelent a szó. A tanítónk készítette ankét miatt volt szükség a szülők foglalkozására. Háztartásbeli? Az mi? Olyan természetes volt, hogy az anyák főznek, mosnak, vasalnak, gondot viselnek ránk reggeltől estig. Ma meg? Azt mondanák az otthon dolgozó háziasszonyra: munkanélküli. Még emlékszem az első telefonálásom történetére, nagyobbacska lehettem, segítség nélkül tárcsázni sem tudtam. Ám az már nem jut eszembe, mit is mondtam. Ha egyáltalán meg tudtam szólalni.

A postás biciklijének csengője is a fülemben maradt, a levelekkel tömött
óriási disznóbőr táskájához foghatót meg azóta sem láttam, ahogy a Kisköz sarkán nyújtózó néhai hatalmas taknyos nyárfának sincs párja többé. Van helyette aszfaltcsík, szürke, unalmas. Van helyette díszcserje, a kertekben aranyhalas kis medence. Amellett sziklakert domborodik: körösztfa nélküli, jelöletlen sírhantnak nézné az avatatlan szemlélő. Mintha bizony valakit elfelejtettek volna kivinni a temetőbe, és hamarjában a ház körüli kertben lett volna muszáj elföldelni… Hiába, ezek az új szokások. Zentán sincs ez másként. Ha Szabadkát emlegetve egyszer már beismertem, milyen rossz érzésekkel kerít hatalmába a nagyváros, itt a hely és az idő, hogy elmondjam: Zentáért se nagyon rajongok. Mi több, Törökkanizsára meg egyenesen rühellek menni, de hát az Bánát. Más kategória. Az érthető. Zenta viszont Bácska része – és mégsem tudtam soha megszeretni.

Biztos azért, mert ha Zentára utaztunk, többnyire a kórházba mentünk. Esetleg temetni, mert néhány rokonunk ott élt. Hiába emberléptékűbb Szabadkánál, Zentát sem fogom már kiismerni. Ahhoz túl késő. Bebóklászom a központját, s mikor elfáradnak a lábak és elfárad a lélek, beülök a régen váltott helyemre, ahol a csapos ismer, akármelyik váltás lenne éppen szolgálatban. Ez is valami. Zenta peremén járva pedig mindig arra gondolok: itt vannak az ismerős kis paraszt- és gazdaházak, a szokott udvarokkal. Minden olyan mint otthon. Jóformán Szolnoktól Temerinig ugyanaz a látvány fogad. Egyformák az arányok, a színek, kicsit még a hangulatok is. A házsorok előtt kispadok, akácfák. Odabent meg bodza és ecetfa virága nyílik. Mindenhol, ahol még értik mit jelent a fajtánk szerint érezni. Nekem egy ecetfás udvar jobban megtestesíti a magyar szellemet, mint akármelyik márvány emléktábla. 

* úriasszony (szerb)
** edzőruha (szerb)

                                                                                                                     Pk

TÉL AZ ÓPERENCIÁN

Az alábbi írás A Jó Reggelt Vajdaság portálon jelent meg, 2017. január 10-én. 

Belegondolni is szörnyű, milyen volna most ez a januári idő, ha nem lenne globális fölmelegedés. Így is mínusz húsz van, mondják, a Tisza befagyott. Mindenesetre elég hideg lehet, mert én a minap láttam egy ügyvédet, akinek a saját zsebében volt a keze. Ez a jelenség Közép-Európában ritkább, mint a szemüveges cigány.

Napok óta hüledezik a média. (Az Újvidéki Televízióban rendszeresen „médiáknak” emlegetik, biztos ami biztos alapon nagyon eredetien fokozzák a többes számot… De hallottam már „médiumok” emlegetését is a sajtót illetően. És nem a szilveszteri hipnotizált kabaré műsora ment.) Szóval, riogatják a közvéleményt, merthogy a tél ilyen, amilyen.

Miért, kérdem? Mit vártak? Hogy majd vízkeresztkor egy szál széldzsekiben ücsöröghet valaki a szabadkai Majomplacc korlátján romantikázva? Meglehet, akiben van szufla, ebben a zimankóban is rátehénkedhet az öntöttvas csövekre. Föltéve, hogy nem zavarja a végtagjaiba beálló kék zsibbadás, meg az orrpírszingjére odafagyó taknya. Ámbár: a pipifejű alfa hímek képesek rá. Ezektől a fonottkalács-hasizmú nyeglencektől sok minden kitelik. Egy-egy villanás erejéig lehet valaki a jégrevü félmeztelen Tarzanja. Aztán úgyis várja a koktélbár akol melege, vagy odahaza a fűtött lakás. Anyu begyújtott, megfőzött, megágyazott helyettük, zsebpénz a konyhaasztalon kikészítve. Így könnyű zsúrozó Amundsenként túlélni a januárt.

Más a helyzet, amikor valakit nincstelenként ér a hideg.

Kétféle ember nyomorog a zegernye időben. A városi, meg a falusi szegény. Ahogy a mondás tartja: így van ez falun-városon. Szociológusi diploma nélkül is tudható. A nagyvárosi csóró ugyan látványosabban szenved, mert a falusi nincstelennek még a kínlódása is szerényebb, de erről később. Mindenesetre: hajléktalannal, koldussal akárki találkozott már, aki megjárta valamelyik város tükörsima korzóját. Láthatott a kivilágított flaszteren elheverő rongyokba bugyoláltat, tenyerét nyújtogató kéregetőt. Ilyenkor vagy elfordított fejjel megy el mellettük a honpolgár, vagy már méterekkel korábban elkezd a zsebében kotonyászva némi aprópénzt előkészíteni. Ne tűnjék hencegésnek, az utóbbiként reagálók közé tartozok. Nem azért mert a Biblia parancsa a könyörületesség, nem azért mert anyagi jólétem okán megengedhetem magamnak, netán nem számít a pénz, és még csak azért sem mert amúgy túlságosan jó ember lennék. Nem. Azért adok, mert életem során már szereztem tapasztalatot a felől, mit jelent partra vetett halként vergődőnek lenni. Amikor nemhogy kevés, ami van – hanem éppenséggel semmi sincs. Nagy úr a megismerés. Kemény, de pontos, igazságos tanító. Kifejezetten poroszosak a módszerei, hamar elsül a keze. Viszont a pofonjainak kétségkívül morális, embernevelő a hatásuk. Most a televízió, az internetes fórumok próbálják fölszólítani szolidaritásra a nép gyűjtőfogalmába tartozó lakosságot. Szipog a bemondó: nem figyelünk egymásra, hiányzik a világból a jóság. Kárhoztatják az elidegenedést, a nihilt, az elembertelenedést, a kommunikáció hiányát. Mintha bizony nem éppen ők lennének vastagon okolhatóak azért, hogy a humánum ennyire kiveszett a teremtett világból! Utólag kétségbeesni: már nem elegáns. A sok karácsonyi, álságos, megkönnyeztető riportműsornak minden évben farsang tájékán vége szakad. Onnét a régi nóta járja. Csicsombúcsú, zselatin a hajban, kedd este is flitteres dáridó, megint harsog majd a sztárban szar. A csövik nyomorúságán meg utána derpegjen más. Addigra alábbhagy a hiperérzékenynek hazudott szabadelvű sakálkórus hisztérikus vinnyogása is. Hisz ők csak amolyan világoszöld mókamesterek. A mi Grincseink. Nem a karácsonyt akarják ellopni, hanem a szavazatokat. Fordított kiscserkészként ott ártanak, ahol tudnak. Az ő érdekük, hogy minél több mozgalamas pártos pólót adjanak el az ájlávjú kollekcsönből. Majd indítanak egy facebookos akciócsoportot. Pótcselekvésben verhetetlenek. Viszont adandó alkalmakkor egyik sem fogja a prémes pilótadzsekijét ráteríteni a kiszolgáltatottra. Szerintük ezt a poént lelőtte már Szent Márton, és különben is: könnyebb a világot kézműves sörrel teli korsók mögül megváltani. Egyénileg jótékonykodni nem fog. Mivel hinni nem hisz, a kereszténység irgalmasságát is csak akkor gyakorolja, ha látja valaki. Kifelé viselt póz gyanánt. Amúgy az államtól és a nagyobb szervezetektől várja a megoldást. Azt meg úgyis kötelező szidni. Így rögvest a jó oldalra kerültünk, efftásak. A probléma letudva. 

Faluhelyen? Valamelyest még működik a szociális háló. Schumpeter – egy Monarchia-beli nagyszerű közgazdász – szerint a kicsi szép, élhető, szuperál. Hamvas Béla is azt tartotta, hogy nagyjából tízezer főig működő képes egy közösség. Amíg mindenki ismeri a másikat, vagy legalábbis köszönnek egymásnak az utcán. Ez így van ma is. Régen a szociális gondoskodás faluhelyen a közösség dolga volt. Ha akadt egy szerencsétlen – mondjuk falubolondja –, arról a falu döntött, hogy érdemes-e támogatni, hoz-e hasznot a közösségnek, avagy sem. Esetenként a haszon abban nyilvánult meg, hogy legalább néha volt kin nevetni, de az sem volt ritka, hogy egyszerűen szerette a nép. A falu jámbor embere már csak ilyen. A kérges test leple alatt teli van érzelmekkel, empátiával. Mindazonáltal a faluban sosem volt divat koldulni. Attól kiszolgáltatottságukban is szemérmesebbek az ottaniak. Magyarán: a valóban rászoruló manapság megfagy a tanyasi magányában, sőt, kisemmizve a saját házában, gyakran egy végiggürcölt élet után, kisnyugdíjasként. Az alkoholista, a drogos, a munkakerülő meg vígan lubickol, mint "szociálisan támogatott", és évtizedeken keresztül megél a henyélésből.
A kisvárosokban, falvakban kihűlők java része nem volt alkoholista. Csak tartásában olyan ember, aki szégyellt segítséget kérni magának.
És mivel manapság már a drágán megfizetett liberális, bomlasztó értékrendnek hála nincs morál, nincs család, nincs a falvaknak közösségi etikájuk – nem is kaptak támogatást.

Az államtól meg már megtanulták, hogy hiába kérnének, dettó nem kapnak. Hát nem is várnak.

Némi vigasz, hogy a közvetlen környezetük gondoskodása révén még mindig menthetőek az ilyen emberek. A megsegítésük évszaktól függetlenül – kötelező.

Ám a tévedések elkerülése végett, Isten és az erkölcs nevében az európai szolidaritás és az általános érvényű szeretetparancs nem az ide kéretlenül beözönlő szerencselovagoknak, az ingyenélőknek, a semmirekellőknek, illetve mélyigénytelen bűnözőknek az ingyenes jóltartására szólít föl bennünket, hanem a rászoruló, bajba jutott, de arra érdemes emberek megsegítésére. Megsegítésére – és nem eltartására!

Pk

A SZEMETEK VILÁGA

Szerző: Pósa Károly - 2017.02.23. 08:00

KÖZ

A Szőke. A „legmagyarabb” folyó.

Néha így nevezik. Van is benne valami. Hisz amerre az útja visz, majdhogynem mindenütt magyarok lakják a partját. Még most is. Egyelőre.

A kanizsaiak, zentaiak, adaiak, a becseiek szívügye a Tisza. De a messzebbi települések lakóitól is elvehetetlen az élménye. A folyó sosem tud olyan távol lenni tőlünk, hogy az emlékeinkből kitörölhetnénk azokat az átélt dolgokat, amiket az iszapszínű hűs habok jelentettek nekünk életünk során. Akinek nincs folyója – szegényebb egy érzéssel. Akinek viszont van, az talán jobban ragaszkodik hozzá, mint a környezetében bármi máshoz. Az élete elvehetetlen részeként tekint rá.Szülője, rokona, a gyermek- és ifjúkora, a legbensőségesebb barátja lesz a folyó. Ha a partján maradunk, minden szeretetünk, vágyunk tárgyaként emlegetjük a Tiszát. És – igen, ez a nagy igazság –, akkor meg pláne a szívében hordozza valaki, ha elhagyja a szülőföldjét. Ha idegenben kényszerül élni. Messzire vetődött ismerősömtől tudom: álmában nagyon gyakran látja a kanizsai partot. Sokkal sűrűbben gondol rá, mint mi. Sóvárog utána. Visszamenne az ismerős fűzfák közé, az ártéri erdőkbe, a napsütötte mólókra. Legyen akármilyen kemény lélek, olyankor a zokogás rázza a világba szétszórt kanizsait, ha megérinti a Tisza nosztalgiája.

Szegény jó Cigonya tudta ezt! Otthagyta Dél-Afrikát, a festőművészi karriert, a jólétet, és félévnyi kitérő után hazapakolt a nyomorba. Mikor ámulva kérdezték mi végre, csak annyit válaszolt: „Nem tudok a Tisza né’kű’ lenni.” Aztán meghalt, itt a Tisza mellett.

Jó régóta nem láttuk jégkalodában a folyónkat. Az idei tél vaskörömmel cinezte be a vízfölszínt. Parttól-partig befagyott a Tiszánk. A tapasztaltabbak aggódtak, nehogy váratlanul melegedjék az idő, mert akkor elszabadult volna a pokol. Szerencsére – úgy tűnik – a fokozatosan enyhülő február gond nélküli zajlást ígér. Ellenkező esetben a magyarországi vízügyesek becslése szerint legalább 35 millió köbméter tiszai jég indult volna délnek. (15 millió m3 a főmederben, 20 millió m3 pedig a Tisza-tavon feszült). Így is jön a jeges ár. Most már nem lenne baj, jöhetne, csak az a probléma, hogy a jégtáblákkal, az úszó törmelékkel együtt más is jön.

A Tiszának lassan beinduló vízmozgásával tengernyi szemét érkezik. Elsősorban Ukrajna és Románia területéről. Ezekben az országokban szokás, hogy a folyó árterében jelölnek ki szemétgyűjtőket, a lakosság oda hordja a hulladékot. Mint nálunk sok helyen, még arrafelé sem vert gyökeret a fejekben a modern hulladékgazdálkodás lehetősége. Az eszköztáruk pofonegyszerű. A rájuk szabadult csomagolóanyagoktól nem tudnak másképp megszabadulni ezért a „mindent a vízbe” gyakorlatát választják.

Erdélyben járva megdöbbenéssel láttam, hogy az amúgy paradicsomi gyönyörű tájat miként csúfítja el a patakokba dobált műanyag palackok meg a mederben sodródó háztartási hulladékok látványa. Székely barátaim csak a vállukat vonogatták. Ez a szokás. A folyam sodra úgyis elviszi. Letudva a probléma.

A falvak, városok szeméthegyei meg évről-évre újratermelődnek a mellékágak mentén. Szoktam volt mondani: a lopásra néha van mentség, a haragra is néha van mentség, még a gyilkosságra is van néha mentség. A bunkó viselkedésre viszont nincs. A bunkó – az bunkó.
Ha jön egy csapadékosabb időszak, nagyobb esők esnek és indul a hóolvadás – vagy mint idén a jégzajlás következtében – a megduzzadt patakok, a mellékfolyók beleviszik a Tiszába a senki által föl nem mért, a román-, az ukrán-, meg a (ne szépítsük!) magyar bunkók által otthagyott, eldobált irdatlan mennyiségű szemetet. Több ezer négyzetméteres területen, a víz tetején arasznyi vastagon úszik felénk a műanyag hulladék.

Harminc éve, amikor egy dobozos kóláért még nőt lehetett kapni, a PET palackok helyett visszaváltható üvegben volt minden, ami folyékony. 1986-ban, végiglapátolva a Tisza-túrát szinte vadásztuk a folyóban úszó üvegeket. A kenu aljába halmoztuk valamennyit. Egy kőbányai söröspalack másfél forintot ért, egy Pepsis viszont kettőhúszat. Aztán a tiszalöki halászcsárdánál beváltva az üvegeket, a kapott szép summából hajnalig mulattunk.

(Hadd jegyezzem meg: akkoriban tíz forintért sült kecsegét rendeltünk, és egy ötvenesért a Radetzky-marsot a töltésoldalig húzta utánunk a cigány.)Viszont amióta Közép-Európára rázúdult a globalizált világrend demokráciástul, szabadpiacostul, profitorientált tőkés jogszabályostul, azóta nemhogy a szeméthalmok nőttek naggyá – úgy ipari, mint közéleti értelemben… –, hanem mint a minap kiderült: már szeméttel is etetnek bennünket. Nem kell tehát hüledezni, hogy a folyóink szennyezettsége soha nem látott mértékben megsokszorozódott.

A megannyi negatívum mellett azért reménykeltő, hogy akadnak, akik a fotelekből szájkaratézó környezetvédőkkel szemben tevőlegesen kiveszik a részüket a vizeink megtisztításából.

Idén ötödik alkalommal szerveződik az V. Tiszai PET Kupa, amely szervezői a folyón úszó szemét összeszedésére szánják a július elejétől 9-éig tartó időszakot. A megmozdulás amolyan fesztiváli őrülettel elegy munkaakció: ki-ki a saját maga PET palackokból, hulladékból építette úszó alkalmatosságon nevezhet be a versennyel egybekötött vízitúrára. A csapatok a legőrültebb modelleken végigbulizva a Tiszakanyart, kb. hetven kilométeres hajókázás után érnek célba. Mindeközben a figyelemfelhívó jelleg elvitathatatlan érdemei mellett, a túrázó részvevők a felszínen úszó szemét gyűjtéséből is kiveszik a részüket. Csak az elismerés hangján lehet szólni a kezdeményezésről. Jó lenne, ha mifelénk is hasonló megmozdulásokról tudnánk beszámolni. Amíg ezen spekulálni kezdenek, a www.petkupa.hu weboldalon ki-ki informálódhat az akcióról.

Ha kedvet kap hozzá, egy-egy vajdasági különítménynek vakációzó élménynek abszolút megjárja. Inkább, mint egy drogos fesztiválon drága pénzért hemperegni.

Ugyanakkor hallom a tamáskodó hangokat. Hogy semmit sem ér, a sok szemét úgyis újratermeli önmagát. Lehet, tényleg: a semminél több, de az igazán jelentősnél, a valaminél kevesebb ez az egy hetes akció. Üzenem nekik, mégis:

Nem ártana tisztulni végre a szemetek világának, hogy a szemetek világa tisztuljon.

ASSZONYOK-EMBEREK-ÁLLATOK

Szerző: Pósa Károly - 2017.03.07. 03:00

VAJDASÁGI DE MAGYAR BLOG

Március 8. – ahogy a magamfajta látja

Gondolom Bertha von Suttner neve ma nem sokaknak mond valamit, holott az említett osztrák hölgyet 1905-ben Nobel-békedíjjal tüntették ki. Biztos megérdemelten, elvégre a díjat alapító Alfred Bernhard Nobel titkárnője volt. Igaz, hogy rövid ideig, és valószínűleg nyomott valamit a latban, hogy Nobel úr az ominózus időszakaszban éppen Párizsban tartózkodott, így csöppet sem meglepő, hogy a kapcsolatuk nem szakadt meg soha. Bertha kisasszony – annak élete végéig – levelezett a hajdani munkaadójával...

Pedig utána férjhez is ment, mit ad Isten: egy báróhoz. A bárónői cím nem akárkinek jár. Ahhoz legalább annyi életbölcsesség kell, hogy valaki ismerje a mondást: “Mindig szerelemből kell házasodni. Csak egy valamire kell vigyázni – hogy szegényet nem szabad szeretni.”

Von Suttner bárónő kétségkívül ügyes asszony volt.

Manapság karrierépítésnek hívnák, amit csinált.

A XIX. század végének leghangosabb békeaktivistája lett belőle. Szerte Európában és Amerikában is tartott előadásokat. Propagálta a nőkre kiterjesztendő választójogokat, amit akkoriban a demokrácia kőbölcsőjében ringatott nyugati establishment is finoman szólva kiröhögött.

Olyannyira, hogy a franciák az olaszokkal egyetemben csak 1949-ben léptek az ügyben, az ausztrálok meg kivártak 1967-ig a női voksok engedélyezését illetően. Ám tőlük is ráérősebben óvatos volt Svájc. A smucig helvétek csak 1971-ben kegyeskedtek a nőnemű svájci állampolgároknak szavazati jogokat biztosítani.

Hiába állította cirka nyolcvan évvel korábban Von Suttner báró asszony, hogy azért kívánatos a női választójogok megadása, mert akkor menten beköszöntene a világbéke. Fő érve ugyanis az volt, hogy mivel a nők alapjáraton békésebbek, mint a férfiak (esküszöm, ez volt a meggyőződése!), ezért a voksaikat soha nem tennék le az erőszak mellett, ergo: megszűnnének a háborúk, a viszályok. Aki netán látott már hajba kapott barátnőket, féltékenységből vadmacskaként egymásnak eső asszonyokat, netán zsémbes anyóssal bír, az csak ingatná a fejét a derék bárónő naivitásán.

Egyébként a teóriája tudományos megalapozottságát mi sem bizonyítja jobban, hogy manapság, a glóbusz összes nőjnek megadott szavazati jog birtokában soha nem látott mértékű a világbéke dúlása...

Egy pillanatra sincs szünet, annyira tüzel a béke.

Még március nyolcadikán sem hagyja abba az emberiség. Csak úgy csattog a harmónia, mondhatni idilli a világ helyzete. Elvégre szabadon tombol még a liberális világszemlélet, aminek egyik hozadéka a feminizmus.

Nem, nem a jobbára katolikus misékre berontó pucér csecsekbe öltözött némberekre gondolok. Még csak nem is hol a putyini “diktatúra” miatt sivalkodó, hol a Donald Trump ellen ágáló feminyomi amazonokra. Hanem az igazi feministákra, akik magamutogatás mellet-helyett életfilozófiaként tekintenek a feminizmusra.

Ők azok, akik egyik pillanatról a másikra összemossák a békeharcos lelkületet az Európára rontó bevándorlók föltétlen támogatásával, hogy utána pampoghassanak az alapjövedelmek bevezetése mellett, elvégre a dolgozni lusta, beilleszkedni képtelen tömegeknek valami lázas elképzelés szerint havi illetmény járna…

Amikor azok némelyiküket jól megerőszakolják, akkor sem döbbennek rá, hogy idáig illúziókat kergettek. Inkább teli szájjal elkezdik okolni a kizárólagos, rasszista, elitista meg az unalomig ismert satöbbi jelzős fehér őslakos populációt.

Korunk szabadelvű szüfrazsettjének eszménye a tradíció, a rend, az európai polgári ethosz megsemmisítése. Mindezt az agyament toleranciára, a másság kritikátlan tiszteletére, no meg persze a demokráciára hivatkozva.

Tulajdonképen amit szajkóznak, az maga a tömény demagógia. Hisz soha nem volt ekkora deficitben a demokrácia alapgondolata, mint amióta ők szabják hozzá a gúnyát.

Soha nem látott mértékben izzanak a nemzetek, a civilizációk, a fajok és a vallások közötti konfliktusok, mint amióta ők vindikálják a jogot maguknak, hogy meghatározzák, ki-mi mennyit ér, és mitől jó vagy rossz az, ami. Pont mint a kommunisták, vagy a nácik.

Hisz tagadásra, kizárólagosságra épült föl a három tejtestvér ideológia: nácizmus-bolsevizmus-liberalizmus. Az utóbbi annyiban különbözik, hogy míg a kommunizmus gazságait elnézőn kezelve, mintegy mentegetve, olykor nosztalgiával(!) emlegeti, addig a nácik trükkjeit egy az egyben átvéve alkalmazza. Az osztály- és faji alapú viszály mellé a feministák kitalálták a nemi alapú gyűlöletkeltést is. Nekik sosem volt szándékuk kikövetelni a nemi egyenjogúságot. Sokkal inkább szándékukban állt a kiváltságok, az ilyen-olyan előjogok bebiztosítása.

Értsd: például az értéktelenebb, nem produktív munkáért is ugyanolyan bérezést kapjanak a nők. Vagyis ne várjuk el egy katonaruhás hölgytől, hogy lépést tartson a szuronyrohamra induló férfitársaival, vagy tenyerét köpve köbméterszám teljesítse egy göbös karú szénbányász normáját, esetleg a Pista gazda trágyát hányó tempóját, de ugyanők kötelező érvénnyel nyissák ki előtte az ajtót minden ízben.

A nőknek a feminizmus többet ártott a világtörténet összes hitvány, részeges, garázda férjétől. “Kiküzdötte” nekik, hogy ma jó részük az iparban robotolhat, három műszakban, futószalag mellett. Beálltak a pult, a volán, a söntés mögé.

Elérték, hogy bizonyos szakmákban akkora a női túlfölény, hogy azt az egy-két közöttük tengődő hímet az első adandó alkalommal üdvrivalgva válasszák meg vezetőjüknek. (Nézzük csak meg a férfi iskolaigazgatók létszámát a pedagógusok nemi arányához viszonyítva!)

Az is a hozadéka ennek az őrületnek, hogy a régi, “avítt” tradicionális egykeresős családmodell helyett a nők is munkagúnyát húzhatnak, és az ímmel-ámmal megszült gyermekeiket pár hónapos koruktól – az önmegvalósítás mítoszától megkergülve – korai életük legérzékenyebb szakaszának java részén gyermekmegőrzésre szakosodott intézményekben hagyják fölnőni.

Én még nem hallottam farkasról, ami állatkertre bízta volna a kölykei nevelését. Nem tudok anyamedvéről sem, ami egy óriási hímért elhagyta volna a bocsait. Tudok viszont olyan gólyákról és sasokról, amik ha egyszer netán a párjukat vesztik, többé soha nem keresnek újat maguknak. De hát ők állatok. Se a nőstényeiknek, sem a hímjeiknek nincsenek piros betűs ünnepnapjaik. Csak szokásaik vannak, általunk kinevetett ösztönlényeknek.  

Mert mi meg emberek lennénk. Bizonyság erre néhány olcsó, gyűrött celofánban kornyadozó szegfűszál, minden március nyolcadikán.