NAPLÓ - 148.

 

Rajzom a Mediterran sorozatból

Betértem a templomba egy pap prédikációjára. Ez is ritka, igényét éreztem. A pap lengyel volt, de magyarul misézett. Nem akartam bemenni a liturgiára, aztán mégis: kíváncsi voltam az igehirdetésére. Nem bántam meg, jól beszélt a tisztelendő úr. Nem volt olyan bántó hangnemben kenetteljes, mint egynémely „kollégája”, akiknek az ájtatos beszédei miatt kerülöm a szertartásokat. Ez a prédikátor jó volt. Igaznak tűnt. Arról szólt, hogy látatlanba is el kell olykor fogadni a jót, minden föltételt félretéve, mert az vezet az üdvösséghez. (Dióhéjban elmondva.)

Nekem az egészből az jött le, annyi volt az üzenet, hogy néha nem árt az érzéseimre hagyatkoznom. És ha azok azt súgják, hogy ott van valahol vagy a környezetemben lévő, hozzám közelebb álló valakinél a kegyelem, az én kérdéseimre a válasz, illetve bonyolult életem egyszerű kulcsát meglelhetem, akkor a legokosabb, ha bizalommal vagyok iránta, és igyekszem abba az irányba lépni, amerre az ösztöneim – átvitt értelemben az Ég – sugallata igazít. Enélkül csak sodrósás, bizonytalanság és tengernyi szenvedés van, sok bánattal, sok küzdelemmel. Ez utóbbi, mármint a küzdelem emígy is része marad az életnek. Ezt nem lehet elkerülni. Túl kényelmes is lenne. Ám nem mindegy, mennyi erőmet emészti fel a harcom. Lehet bölcsen is vívni. Lehetséges úgy járni azon a bizonyos hadiösvényen, hogy közben nem árt az ember másoknak, sőt egyféle szeretetet visz oda, ahol-akinél igény van rá. Azt nem tudom, mennyire tűnik ki egy-egy ember jelleme. Látszik-e rajta a vívódás, az, hogy küzdő alkat, netán renyhe, érdemtelen karakter. Gondolom ki-ki egyszerre foglya és ura is a saját személyiségének. Aztán odabent csatázik a jó a rosszal.

A belülről fakadó tusában szerintem elég jó vagyok. És az ilyesfajta szertelenség rásegít a bátorságra: nem arra, hogy oktondi módon mindenáron verekedjek magammal, hanem arra, hogy leküzdjem a nehézségeket. Ezek közül a legnehezebb önmagamat lebírni, a bennem tenyésző félelmeken úrrá lenni. A szerep és a jelentőség mértékének a helyes fölismerése fontos azon az életütem skálán. Ez az igazi merészség. Szembeszállni a veszedelmekkel, és a terheimet zokszó nélkül viselni. Nem szeretnék gyáva lenni, mert akkor egyben lusta és gyámoltalan kéne, hogy legyek. Az én döntésem a bátorságom foka, ami nem valami hókuszpókusz, hanem a tettekben megnyilvánuló akaratomé. És ebben jó vagyok, minden szerénytelenség nélkül elmondhatom. Ha nem így lenne, már nem is lennék. Persze, a bátorság mindig egyedi. Néha csak annyi, hogy elviselem a kudarcot. Vagy vállalom a hibáimat. Néha viszont egész meglepő dolgokra visz rá: ezek az életem fordulópontjaiból adódó vállalásaim. Ezek is dicsőségesek – elsősorban nekem. Segítenek magamat, az erőmet értékelni. Azt, hogy a mindenkori jelenvalóban hol a helyem a világban. Térben és szellemi síkon: mindenhogy.

Mert végső soron a szeretet, az elfogadás, a megbékélés is választás, és az meg a vállalás bátorságának a kérdése. Nyitott a tenyerem. Majd belerakja a kezét a sorsom. Ha elszúrom, akkor meg nem.

Kifelé menet könyvszekér állt a huzatos pesti utcán. Megtorpanásra késztetett. Életem teljességét a könyveknek köszönhetem. Minden gondolatom, a kedélyem, a tudásom és az ostobaságom is belőlük kiolvasva öltött testet, vált nyilvánvalóvá. A világ gyűlöletesebb lenne nélkülük. Sok boldogságot köszönhetek minden kedves és ellenszenves kötetnek is, amit valaha olvastam. Nézelődtem, a kínálatot studíroztam. Végül ráakadtam egy kedvemre valóra: Villon verseinek, balladáinak – nem a Faludy féle átköltés – összmagyar fordítására. Jócskán áron alul kommendálták. Kihagyhatatlan volt, kifizettem. Bitang erős szél kerekedett. Odahúztam, gyöngéden a kabátomhoz szorítottam a kis könyvet, mint elárvult szerető a kedvese levelét.

RENDNEK KELL LENNI

 

A szürke kisembereknek sosem volt könnyű dolguk. Mindenféle rendszer bedarálta őket. Se nem fehér, se nem fekete. Elképzelem 2021 aktuális, szürke Nyúl Béláját.

Szegény, gondolom már hetek óta kapkodja a fejét, ugyan hol talál négert, akinek Budiszaván megcsókolhatja a lábát? Szabad-e ezután fekete-fehér figurákkal sakkozni, hívhatja-e királynak a vezért, vagy a királynőből drag queen lesz eztán, a sornyi parasztból meg féltáglát hajigáló tüntető antifa? Lesz-e még mersze valakinek Mark Twaint olvasva megismerni Huckleberry Finn és a szökött néger Jim filozofikus dialógusait? A Negro cukorka is kifehéredik? Netán a Fekete Lyukakat is más névvel illetik majd a csillagászok? Szabad-e a jövőben klasszikus zenét hallgatni, vagy majd arra is ráfogják, hogy túl kizárólagos, mert Bach, Mozart, Csajkovszkij vagy Chopin kortársai között kevés afrikai komponista ismerte a kottát. Most egyetlen megfelelési kényszerben szenvelgő haladónak, demokráciától aléltnak sem lennék a bőrében. 

Mikor őket nézem, eszembe jut egy régi szatíra, ha jól emlékszem Tabi írt valahol a májerkodó garami Dávidról, aki a felvidéki Garamszegről elcuccolt Óbuda sváb negyedébe. Jól akart járni, 1919-ben beállt a kommunisták közé, ezért mikor Horthyék megjöttek, neki pucolnia kellett, meg sem állt Bécsig. Ott aztán alaposan megverték, mert a Leopoldstadt környékén az ottaniak utálták az óbudai svábokat. Dávid tovább menekült Düsseldorfba, ahol megint alaposan ellátták a baját, mert mégiscsak osztráknak tűnt, elvégre Bécsből jött. Mikor Hitler került hatalomra kivándorolt Düsseldorfból Franciaországba, ahol szintén megruházták, lévén még a neve is német volt. 1940-ben francia földről is tovább ment Angliába: ott sem hagyták békén, az angol nacionalisták a kontinensről jött ősellenség franciának gondolták, akkurátusan elagyabugyálták. Már alig várta a háború végét, Angliából visszatelepült a szülőfalujába, Garamszegre, de ott meg félholtra verte a Hlinka-gárda, elvégre magyarnak számított. Ráadásul kitelepítették Magyarországra, ahol megint megverték, mert ott már szlovákként néztek rá görbén. Vagyis a kis, kopasz Dávidot végigpofozták Európán át, ezért végül úgy döntött, elege van, kivándorol Izraelbe. És ott agyon is verték az arabok.

Eddig a történet.

Akik most nagyon nagy lelkesedéssel csöndben maradnak, miközben a világ boldogtalanabbik fertályán az őrület ül tort a normalitás koporsóján, nem látják, mivé romlik a jövő. Nem csak az enyém, a miénk. Az övéké is. A falig hátrált a normalitás: tombolnak a pusztító erők.

Egyelőre az a narratíva, hogy bizonyos köröknek mindenre joguk van. De tényleg, szó szerint mindenre. Senki sincs, aki tudatná velük: hoppácska! Azért az elszabadult jogok mellett nem ártana, ha lennének bizonyos kötelezettségek is! Hisz így kerek a világ. Majd, ha a „jogom van” elmebajának dackorszakát felváltja a „nekem kötelességem is van” világa, akkor nézhetünk szembe a jövővel, egyébként nem.

Egy öntudatos, felnőtt ember a saját értékrendje mentén miről ismerszik fel?

Képes önálló döntésekre. Életvitelét tekintve összeszedett, van állása, munkája, fizetése. Önmagát a lehető legnagyobb mértékben anyagi függetlenségben igyekszik tartani. Önálló, autonóm alkat, saját tapasztalataiból kiindulva a világképe legkésőbb 40 éves korára kiforrott. Van felelősségtudata: áldozatkész, mert van családja, akikről gondoskodik. Érdeklik a közösségében zajló folyamatok: nem öncélúan, légvárban él, hanem véleményével – és ami fontosabb – a cselekedeteivel erősíti a közösségét. Mindezért nem vár köszönetet, nem érdeklik a plecsnik: az a jutalma, hogy amit csinál, annak nyomán eredmények születnek, amik egyformán szolgálják az adott közösség minden tagját, hasznosak mindenkinek. Munkáját a lehető legbecsületesebben végzi, iskolai végzettségén túl is képezi magát.

Erkölcsi mércéjének a hite ad támpontot. Megvesztegethetetlen, törvénytisztelő, ismeri az alázat és a szerénység fogalmát. Modorában hordozza az egyszerűséget, a tiszta jövőképét. Van igénye a kultúrára, és van igénye a környezete jobbítására. Tiszteli a rendet, a törvényeket betartja, mentes a jó erkölcsökbe ütköző mindenféle tevékenységtől. Ismerni ilyen embereket? Hogyne. A normális többség pont így viselkedik, így érez, és így is dönt, amikor felelős választás elé állítják. Mérlegel, és dönt.

A mi délvidéki sorsunk ezeken a felelősséget vállaló embereken fog múlni.

Én kifejezetten örülök neki, hogy mindaz, ami most történik a nyugati féltekén sokunknak már nem értelmezhető XXI. századi alternatívaként. Az nem fáj, hogy akadnak mifelénk is páran, akik még nem értették meg, miről van szó. Akárhogy lázadnának ellene, a megoldást mindenképpen a rend iránti ragaszkodásban és a szigorú követelményrendszer megszilárdításában kell majd megteremteni.

Majd, akik terveznek, építenek, és adni akarnak, azoknak lehetőségeket kell nyújtani. Akik utódokat nevelnek, azokat segíteni kell. A sanyarú helyzetben lévőknek elsősorban hitet, keresztény értékrendet kell majd adni, s csak másod-, harmadsorban segélyt, mert az ingyenélés nem lehet követendő példa, a naplopókat mindennapi munkára kell szoktatni, a bűnöző életformát folytatókkal pedig kíméletlenül le kell számolni. Nem börtönhotelekkel „sújtani” őket, hanem kényszermunkával.

Akkor majd rend lesz. Ami elhozza a jövőt, és az egészséges lelkületet. Elvégre rend a lelke mindennek.

                                  Pk

 

Karinthy Frigyes zokog

 

Tiltott Csíki és kávé – dolce vita

Szeretem Karinthyt, pár hete még a karcolatait olvastam. Csak néztem, hümmögtem, mekkora enciklopédikus tudás, játékosság, kellem és igényesség rejlik minden egyes szösszenetében. Lenne okuk pirulni a mostani követőinek. Bár nekem ez a fajta filozofikus, fanyar életszeméletű, bölcsen tudományos Karinthy Frigyes sokkal jobban tetszik a kabarétréfákat bőven termő, poén gazda(g) Karinthytól, akit korunk magyar humoristái révén mégiscsak a könnyed műfaj tisztel azáltal, hogy évente odaítélik a legnagyobb nevettetők valamelyikének a róla elnevezett gyűrűt.
2021-ben kisebbfajta botrány is lett belőle, amiről Galla Miklós, a Holló Színház szebb napokat látott humoristája gondoskodott. Zokon vette, hogy az eredetileg neki odaígért Karinthy-gyűrűt végül másnak ítélték oda. A díj sorsáról döntő grémium ugyanis nehezményezte, hogy Galla agyalágyult korszakába érve mostanában a gatyáját letolva mutogatja magát a nagy nyilvánosság előtt, s mint olyan, a művészi önkifejezés ezen módja nem felel meg sem a vicc kategória, sem pedig a jó ízlés kívánalmainak. Nevezett azóta dühöng, már Orbán Viktor is kapott tőle könyörgő levelet. A média meg jó szokása szerint rácuppant az ügyre. Merthogy szét kell kurjontgatni a világba, ha egy jobb sorsra érdemes előadóművész idősödő korára teljesen lelép az agyáról.

Olyan üdítő végre a nemzet legégetőbb problémáját taglaló cikkekkel foglalkozni. Hisz nincs itt semmi ebben a huzatos Kárpát-medencében, ami annyi embert érdekelne, mint mikor egy megzakkant, magamutogató és most megsértődött humorista-közszereplő egy szál hímvesszejébe kapaszkodva óhajt egy – a gravitációt és az emberiség jövőjét illetően semmiféle jelentőséggel nem bíró, ám számára nagyon fontos – önigazolásul szolgáló jelképes ékszert. Mert kérem Magyarországon nihil és vákuum van. A budapesti Városháza farvizén ugyan még ott köröznek az éhes cápák, akik Makki-Zayval álmodnak, meg Cseh Katka menyecskeszoknyája alá is be lett gyűrve bő négymilliárd forintnyi apanázs, amott egy parizeres kisember ótvar bőrkabátjában sunnyog elő a macája titkos dolgozószobájából minden reggel, Főbogármester úr száját zavartan harapdálva hiperpasszívan átad egy közönséges liftet valahol az Isten háta mögött, ahol már a villamosoktól sem kell tartania, Hordóasszony szemlőhegyi villájából igaz könnyeket sír az elesettekért, de a villa cselédje és főkertésze fölsegítik az alagsori uszodalépcsőjükön eltaknyolt Láriferit, aki humoros kedvében viszkit prédikál és vizet iszik, míg a hódmezővásárhelyi messiás Őkegyelme országjáró körútján szétválasztja buzi és zsidó részre a Pannon-tengert, ami fölött demokratikus varjak kárognak a liberális, mindent leszaró galamboknak, Gréczy Zsolt keze sem remeg már a régi, romantikus üzemmódban, fogytán a fehér pornak látszó fehér por Kispesten, Niedermüllerék rémüldöznek, a bitcoin-bányák is elapadtak, ráadásul mindenütt heteró képződmények, horror, Angela Mutti nekifog a Mein Pech című életrajzi könyvének, a Nagy Szövetségesük odaát az óceánon túl ismét elszunnyadt Putyinnal tárgyalva, Szabó Timi-kém sem tudott volna bele életet fújni, hja, túl kicsi, löttyedt a szelep ott már, és Gyurka bátyám is egyre nehezebben, sípolva szedi a levegőt Bostonban, ami – lássuk be – mégsem New York, hanem, úgy kell odébb mozdítani a bőr díványon, hogy szellentsen egyet a táguló ózonlyuk irányába...

Szóval, örülök, ha a gyűrűnek végre megint lesz ura.
Mert mi már gyűrűben vagyunk, nehéz lesz ebből kitörnünk.

NAPLÓ - 147.

Hol a hazám?

Hogy hová meneküljek már nem kell megkérdeznem magamtól. Régtől tudom a választ. A kiútkeresésem meghaladott. Folyamatában vagyok, csak még nem sikerült teljes mértékben elérnem a kibúvót. De a csapásom iránya jó. Látom a célt. Üldözöttként ez megnyugtató. Persze, a szó klasszikus értelmében nem kerget senki, legalábbis nem úgy vagyok préda, ahogyan az erdei vadakat üldözik.

Nem valaki, hanem valami elől menekülök. Engem az élet hajszol.

Ez a piperkőcre festett, kapkodó gesztusokkal hadonászó, zavartan viselkedő élet, ami ahelyett, hogy a megnyugvás bölcsességével halk tanácsokat adna, inkább hasonlít egy pattanásos, hadaró beszédű kamaszra, aki hamarjában azt se tudja, jobb-e kézzel-lábbal tapicskolnia a színes éjszakákon, vagy inkább takarék üzemmódban érdemesebb bódultan végig delirálnia a rá szabott időt. Utóbbi, varázst már nem ad, hacsak nem álmodom. Olyankor még ez a vézna, képlékeny térbeliség és a disszonánsra hangszerelt idő-kéreg is sűrűn-sűrűn egybe csúszik. Figyelni kell az ilyesmire, magamra. Ezért szoktam leírni az álmaimat. Hogy a híg lében úszó nappaloknak igenis meglegyen a tükörmásuk, ami általában igazabbnak, jobbnak tűnik emettől is. Ettől függetlenül nem töretlen ívű a haladásom.

Hogy mi erre a magyarázat? A választás lehetőségének a szabadsága, vagy ha másként akarnám mondani – a szabad akaraté. Jó és rossz között tudok dönteni.

És mivel ember vagyok, akadt már pont elégszer, hogy utólag kiderült: szándékom ellenére mégsem a jót választottam. És volt már, hogy direkt a rossz felé kanyarodtam.

Büszke nem vagyok rá. Tanultam is belőle, meg nem is. Közben azért valamelyest vigasztal, hogy amerre kanyarodok, annak iránya pusztán tőlem függ. Elég életszerűtlen lenne, ha mindig a helyes úton járnék. Életszerűtlen és embertelen. Nem is sokaknak sikerült, tán csak egynek, ám később róla is kiderült isteni jellege. Zsákutcás kísérlet tehát folyton a példás megoldáshoz igazodni. Emiatt van az a sok vétek. Mindazonáltal a már említett égi férfiú egyszer úgy fogalmazott, hogy nem létezik sem olyan mély bűn, sem olyan gyarló, elrontott élet, amiből nincs visszaút. Mindig lehetséges a megtérés, mert létezik megbocsátás, és a végén van isteni irgalom is.

Ilyesmi járt az eszemben szombat délelőtt, a templomrács innenső oldalán. Kijjebb, a Kolosi téren gyönge napfény mellett is az égre bőgött a budai hegyekből leharagvó huzatos szél. A hétvége fagyos párlatában már a közelgő hóesés nedves szaga érződött, miközben emberek jártak-keltek sálakba csavartan, kesztyűsen, kezükben bevásárló szatyrokkal, kosarakkal, arcukon azzal a jellegzetes, mohó, üzletet szimatoló elszántsággal. Már megint késében volt az élet. Az utca népe szaladt a baja után. Mindeközben a kávéház zörgő üvegajtaja mögött teázgató, forralt borozó vendégek ezer forintos mosolyában azért ott bujkált a szabadság öröme. Ebben a forgatagban estem be a kapun.

A Kolosi tér templomáig jutottam. Azt szeretem. Az illata vaskos tömjén, mintha állandóan húsvétot, naponta ismétlődő feltámadást ünnepelnénk. A padsorokat és az apszist jókora kovácsoltvas ráccsal leválasztották az előtérről, a bejárati ódon faajtókat nehéz drapériák fedik el, vigyázzák a templom melege helyett inkább annak meghitt hangulatát. A csöndöt, a békét, a gyertyák egyenesen táncikáló lángját, meg a boltívek alatt elsuttogott fohászok titkait. Elképzeltem, ahogy majd egyszer megérkezik a válasz. Hogy addig mennyi kételyt kell kibírni, nem itt, a falon függő óriási feszület alatt, hanem odakint a valóságszagú hétköznapokon, a zsarnoki idő büntetését, mert a szolgaságot nem egykönnyen lehet levetkezni – ezt nem tudhatom.

Azt viszont nem szeretném kivárni, amikor már sem a csillagok, sem a holdfény nem fog felneszelni bennem. Óvatosan elkerülném, hogy a sorsom belevesszen abba az ájult, végzetes keringésbe, amiből nem kérek és amitől hosszú ideje menekülök. Hálás vagyok, hogy a templom szétszakíthatatlan csendjében lehetek. Látom az embert, aki felém fordítja arcát. Kutatom tekintetét. A szembogarának kútmély feketeségében a lemondás kegyelme. Olyan az, akár múló évek.

                                                          Pk

NÉHA(I) NAPJAIMON

Néha napokon...
a Tisza felett öröm csordul,
kócsag suhan és felhő dalol
irgalom száll
– ima és csönd honol.

A porondok fövenye szürke-fehér,
szétszórt szemcsés békességként
a part szépet nyújt, és szépen kér,
odébb, a város sziluettjén
az alkonyat ér utol.
Az árnyak pókvonala
nagyra nyúlik,
s míg a tegnapról álmodozok
a percről, ami folyton múlik
(a szombatokról és hétköznapokról)
a révület finom ívű tolla
gyengéden az égre rajzolja
a mennyet és a pokolt:

néha napokon...

Olykor-olykor...
az élet háló. A mosolya frivol,
hamis kéjnőként fölém hajol,
árnya is bánt
– szöget ver belém, lelakatol…

Tántorgás lesz az egyedülvalóságba,
föléledő és meghaló varázsban,
akár egy nyüszítő szinkópa:
fogak, állkapcsok, szőr és karmok
vedlett bordájú kutyák
ügetnek így a dűlőút porában
érzéketlen tortúra
ez egy sárban dúdolt fals énekóra
(közben egy bácskai nyárfasorban)
ahogy emelném szemem a holdra,
várnak vér- és tűzpróbára:
nem is egyszer, immár sokadszor.
Mindegy. Így is ember voltam:

olykor-olykor…

Időnként…
mint vádlott, majd ítélőként,
azt is be kell látnom, ami történt.
Hiába fáj
– legtöbbször esténként...

Igazat? Mit is felelhetek?
Lehajtom fejem. Fülelek,
az idő felel az unalom helyett.
Bár rólam – régtől sárba dobottan
egy kényelmetlen pózban
nem túl kirívóan múlik az ifjúkor
minden értelme, hevülete,
csak az emlék erőteljesebb.
Mikor megbántottak, lelöktek.
Miként öleltek idegenek.
(Egyszer tán szerettek.
Fölsejlik, érzem.
Mint a kisdedeknek
a tej színe, de illata főként.)

Időnként-időnként...