A Ház Elnöke - karikatúra

Kövér László magyarkanizsai látogatásakor ajándék képét kapta

Majomméz borotvavízzel

Három történet

Bevásárlás.

Nagyáruházban állok, a hűtőpult előtt. Nézem a kínálatot. Ez már nem a hajdani olajkályhás Sanyi-bolt. (Szegény Marika néni valahol a felhők között, angyaloknak méri a csillagport…) Széles a választék. Tejtermékek, kechup, olívabogyók lében és lé nélkül. Mi szem-szájnak ingere. Csak majonézből négy-öt fajta. Nyúlok az ismert, már szokott márkájú felé, de kezem félúton megáll. Egy villanás a múltból:

Kissrác voltam, amikor megnyílt az új gyógyfürdő. Prüszköltünk a medencék kénes vizében. A hangszórókból zene szólt, Paul Ankát ismételtették unásig. Az úszómesteren fehér trikó feszült. Abból az időből mégsem a borzalmas nejlon úszósapka kötelező viselete maradt meg bennem, vagy az első szaunázás élménye, hanem - a melegszendvicsé.

Csudajó szendvicset lehetett ott enni! 
Egy alkalommal csak egyet, mert méregdrágán adták. De megérte! Sokszor a fürdőzés élménye eltörpült a szendvics élvezete mellett. Mi volt rajta olyan különleges? Igazi préselt sonkát raktak rá a vékony vajrétegre. (Nem otthoni parizert…) Finomra reszelt sajt, meg savanyú uborka, pár karika főtt tojás ízesítette… És olyan aromája volt annak a szépen megpirított kenyérnek, hogy a nyál most is összefut a számban!

Számos alkalommal lelkendezve mentem haza, meséltem milyen jót ettem. Kákabélű gyerek lévén anyám – az elmondásom alapján – megpróbálta lemásolni a receptet. Hasztalan kereste a kedvemet. Jó volt, laktató, amit készített: de valami titkos íz - mindig lemaradt a szendvicséről! Kétségbeesetten kísérletezgetett. Eredménytelenül.  

Ma már tudom, mi hiányzott róla.

Anyám nem tett rá majonézt. Egyrészt: nálunk, a családban étkezéskor nem, vagy csak nagyon ritkán használtuk. A hetvenes-nyolcvanas éveket írtuk. Egyszerűbben éltünk, egyszerűbben ettünk. (Nem azt állítom, hogy rosszabbul, hanem csak szimplábban.) Másrészt, ha vett is véletlen majonézt, soha meg nem kóstoltam, még kisiskolás koromban sem, mert…most kapaszkodjanak meg: olyan hülye neve volt!

Majonéz – majomméz. Csak ez járt a fejemben. Kiköpöm, ha számba teszik!

Előítéletből finnyáskodtam. S míg egyre a fürdős szendvicseket dicsőítettem, fogalmam se volt róla, hogy az általam lenézett, rossz viccként számon tartott majonéz miatt eshetett meg velem, minden belépőjegy után a kulináris csoda.

Ez fordul meg fejemben, míg a kosárba teszem a tubust. Szeretik a gyerekek. Megeszem én is. Hiába, hogy majomméz.

Csap 21 x 30cm, grafika

Katonaság.

Egy ideig romantikusabbnak képzeltem el a fegyveres szolgálatot. Aztán rájöttem, hogy a sorkatonaság – sok más egyéb hiábavalóság és ésszerűtlenség mellett -, leginkább, vagy legtöbbször a függőlegességről és a vízszintességről szól. Tudniillik: vagy feküdtünk, vagy álltunk. Előbbi alkalommal hanyatt csak aludni lehetett; hasmánt fűben, sárban, hóban, homokban meg bizonyítani kiképzésünk értelmét. Amikor álltunk, az esetek ordító többségében várakoztunk. A bakaságnál az ember mindig vár valamire. Életemben annyit nem vártam mint ott! Végigvárakoztam a tizenkét hónapot.

Ülni viszont nem engedtek. Mit megadtam volna egy kényelmes karosszékben félórányi üres ücsörgésért! Szék azonban nem volt. Általában terepen táboroztunk, az Isten háta mögött, sziklák és bozótos hegyoldalak között.

Amikor először hazakeveredtem, első dolgaim között volt karfás széket nézni, és leülni. Minden egyéb szándék nélkül, a puszta örömért. Mostanában gyakran jut eszembe , amikor fájdítom a hátam a számítógép előtti - egyébként kényelmes - széken.

Film.

Sokáig nem értettem, hogy a Piszkos tizenkettő című háborús filmben miért kifogásolják a rabok, hogy borotválkozáshoz nem kaptak meleg vizet? Én mindig hideg vízzel borotválkoztam. A dolog szöget ütött a fejemben, de a meleg-vizes változatot évekig nem alkalmazhattam, mert a fürdőszobai csapunk régi, békebeli és használt műremek volt, lomtalanításból mentett cucc, kis hibával, ugyanis egy repedt csöve miatt csak hideg víz folyt belőle. Szegényen építkeztünk, ennyire tellett. Amikor végre új, modernebb csap került a helyére, és működött a piros gombos meleg víz is, megborotválkoztam. Aztán még néhányszor. Vártam a boldogító hatást.
Tudják mi történt?

Szép csöndben visszatértem a régi bevált módszerhez. Azóta is a hideg vizet használom.

És olyan jól esik.

Három történet.

Tanulságuk?

Tán: a vágyakozás. Minden vágyunk beteljesülése egyféle zárszó. Igazából már nem is érdekes. Ami széppé teszi az életet, az a vágyakozás, a folyamat, amíg elérünk valamit. Vagy valakit. A beteljesülésig vivő útért érdemes! Azért megéri.

Mi emberek – úgy tűnik -, nem is a jutalomért játszunk. Hanem az áhításért.

Ha tetszik: a játék kedvéért.

Pósa Károly

 

Egy dátum tenyérnyi értelme

Döghal, grafika
30 x 21cm

„Nincs semmi itt, amit nagy lélekkel

el tudnék felejteni. Nincs semmi itt,

amit öröknek hinnék! Ó, hány Mohács

zivataros délutánjából kellett kimentenem a

reményt, hogy ez a mai nap is még

 a  mienk legyen.”

Ahogy gyorsul velünk az idő múlása, egyre ritkábban becsüljük meg a pillanat ajándékát. Devalválódnak a napok, zsugorodnak az órák, és a perceket szétmaszatolja a valóság. Az éveink karikalábon szaladnak el velünk.

Amióta a világ világ, az ember helyét és szerepét keresi benne. Kapaszkodóként az idő meghatározásával próbálja önmaga létét igazolni.   

Így volt ez régebben, így van ez most is.

Ám, mintha évszázadokkal ezelőtt kicsit több tisztelettel illették volna a múltat!

Nagyobb figyelmet kapott a már lejárt idő. Kétségkívül megbecsülték a jelenvaló igazát is, de mindenekfölött a múlt volt az, aminek tanításából okulni tudtak. A jövő, pedig csak az elhivatottakat, a kiválasztottakat érdekelte. (E tekintetben talán ma sem különbözünk eleinktől…)

Nem a hatalmas síremlékekre gondolok! Az örökkévalóságot hajkurászó építkezéseket, vagy a hírnév dicsőségének kétes értékű csillogását az utókor ítélete rendre helyre szokta tenni. Ami ér valamit, megmarad. Ami hamis, álságos, az úgyis menni fog a szemétdombra.

A régiek bölcsességére, ami máig irányjelző.

Az idő egyediségét, meg nem ismételhető titkát kutatták. Nem hobbi-asztrológusként, mint manapság teszik sokan.

Nem.

Hitték az időt.

Ezzel együtt félték is.

Nem véletlen, hogy az ókori uralkodók fő tanácsadói mind-mind az idő kérdését vizsgálták. Középkori királyaink, a nagy hadvezérek döntő csaták idejét a csillagok állása szerint határozták meg, a születendő utódokat az égi jelek útmutatása alapján nevelték föl, vagy pusztíttattak el azonnal. Ám amióta a modernitás őrületében az időt is utolérte ez az útszéli komédia, amióta a magasztos rend helyett fölfordították a világ tükrének képét, vagy más szóval deszakralizálódott a múltunk, az ember már nem hisz. Csak a túlélésre játszunk.

Az időben tőlünk nem is olyan távol, még nagyapáink, dédszüleink korában a ház egyik legfontosabb kelléke – a Biblia mellett – a családi kalendárium volt

Nem ritkán több generáció is ugyan azt a könyvet használta. Jegyzeteltek, írtak bele. A régen elhalt ősök sorai alatt frissen írott tinta száradt. Esküvők, temetések, vásárok, születési évszámok sorakoztak egymás alatt. Megannyi családi vonatkozású adat! Intim pillanatok, legszentebb napok, amelyek létében határozták meg egy-egy család önazonosság-tudatát, a származást, a vért. Olykor csak egy rövid tőmondat által. Ünnepnapokat húztak alá piros tintával. Jeles események évszázadra visszamenőleg nyomon követhetőek voltak.

Meg-megreszkető toll rótta föl valaki gondolatait. 

Örömét, elégedettségét fejezte ki vele. 

Olykor fájdalmának állított pár betűs emléket. 

Egy tőmondat mennyire bele tud égni az agyunkba! Már nem emlékszem ki, de egy író mondta valahol, hogy ha igazi irodalmat akar valaki művelni, az írjon úgy, mint a halálra ítélt, akinek csak percei vannak hátra. Azokban a rövid mondatokban el lesz mondva minden, amit elmondani érdemes. 

Ahogy a parasztember nehéz keze által jegyzett egy-két soros bejegyzések is nyers valójában róla, arról az egész korról szólnak. Látleletként. Kincs annak minden betűje. Családi ereklye. 

Ma, mindezt a számolatlanul elkattintott merev fénykép igyekszik biztosítani.

Mondanom, muszáj-e: mekkora sikerrel?

Írom mindezt azért, mert előttünk augusztus 29-e. Félezer éve a törökök szerencse-napjaként tartják számon. 1521-ben ezen a napon foglalták el Nándorfehérvárt. A Hunyadiak dicsősége akkorra már keselyűk martalékává lett. A Belgrádot uralma alá gyűrő I. Szulejmán öt évre rá, 1526-ban Mohácsnál is erre a nyári napra időzítette a hírhedt csatáját, aminek katasztrofális következményeit másfélszáz esztendeig - vagy pontosabban -, a mai napig nyögjük. Csoda-e, ha ugyanez a szultán 1541-ben már tudatosan augusztus 29-én adja ki parancsát Török Bálint elfogására? Amit még aznap Buda várának eleste fog követni…

De a történet úgy kerek, ha a végén az is megjegyeztetik, hogy a Kisasszony havának 29. napja negyedszerre már nem hozta meg a pogány szerencséjét. 1686-ban a török védők sikertelenül próbáltak kitörni a Budát ostromló keresztény seregek gyűrűjéből.

A kétségbeesett védőket, s vele a hatalmas Török Birodalmat fölőrölte a történelem malomkereke. Régi a lecke, de tanulságos:

Az idő és a dicsőség mulandó.

Nem árt, ha néha-néha ez is az eszünkbe jut. 
Becsüljük meg a mát.

Pósa Károly      

Házunk, nyitott kapuval - grafika

grafit, tus 30 x 21cm

Kompozíció 1.

Kompozíció 1., 21 x 30 cm