NAPLÓ – 104.

2019.12.10. - Tőserdő, Holt-Tisza

Fillérekből forintot szórt rám a Jóisten kegyelme, oly boldoggá tett.

Tegnap – hosszú idő múltával, mérhetetlenül elnyúlt idő után – ismét láttam a Tiszát.

Igaz, nem a valódit, nem az élőt. De mivel olyan régen találkoztunk, nekem a holtága is sokat jelentett. Ment is a fejembe a sok kéretlen gondolat. A szívembe tolult a viszontlátás láza.

Majd megszakadt bennem a türelem, míg a vízparthoz értem.

Tizenegy múlott, mikor megérkeztem. Nyomban éreztem: a december dermedt kedélye megereszkedőben van. Kiengedett a tél a markából egy kis tavaszt.

Iparkodtam, szaporáztam a lépteimet. Kabátom szárnya leffegett utánam.

Tetten akartam érni a folyót, aminek oldalági, zsilippel elzárt sallangja épphogy csaknem folyamnak látszott, noha inkább egy hosszú, keskeny mederbe préselt tó volt az, nem rendes sodrú folyó. De még így, kalodába csukva is az elevenségét láttatta a Holt-Tisza. Úgy fodrozódott, lúdbőrzött a háta mintha ott, Tőserdő mellett is Törökkanizsa felé vinné az uszadékfákat. Odaátra képzeltem a bánáti partot, ezzel volt megpakolva az elmém. Kerestem az ismerős fűzfákat, a lekonyuló ágakat, amikről levelek hullanak alá. Mifelénk a füzesekből szedi a dézsmát a víz, akár tavasz van, akár ősz. Ám a holtág túlfelén a leboruló fűzek helyett óriási taknyos nyárfák terjesztették fehér könyökű ágaikat a szélbe, a sorompós gáton meg pecások álldogáltak. Hiányzott a rozsdás uszály, ami a ládagyár alá viszi a fatörzseket, és nem voltak a helyükön az ismerős ladikok sem, amiknek kikötött sorrendjét, szín és típus alapján fejből el tudnám mondani.

Mégsem volt fájó a hazai panoráma tökéletlen kivetülése.

Egy-két pillanatra az égbolt is megvilágosodott, mintha gyolcslepedőn át szentelt gyertyákat gyújtottak volna. Az idő sem pihent. Lomha fellegek kapaszkodtak meg a robusztus farönkökből ácsolt kilátó csúcsába. Forgott bátran a világ, ámbár december közepe már megint belengette a sötét, hószagú zászlót. Nyers zamattal vegyített volt a levegő. Vadkácsák surrantak a fejem fölött, majd toccsanva érkeztek a víztükörre, és a holtág patkó kanyarjában, a bokáig érő részeken méla unalommal támasztották egymást a nyomorgó nádbugák. Odébb hattyúk tollászkodtak, jócskán a kanyaron túl. Hatalmas füstkarikákkal esőfelhők tolultak a keleti horizont vonulatára. Zilált árnyékom a víz partján bolyongva lelt iszapszínű foltokra, amelyeket a hajdani nyár által aszalt agyag világos foltjai tarkítottak. Az arcom kijjebb fordítottam a túlpartról érkező huzatba. Sokáig szívtam a jó levegőt, a csöndöt, kiélvezve az életnek értelmet adó ritka percek irgalmát, miközben csavargott az eszem Bácskában, pedig tudtam – mert a valóság a grabancomnál fogva nem engedett –, hogy valahol a Kiskunságban vagyok éppen, mindvégig az innenső parton, szentimentális, egzaltált bámulattal megkenten. Ennek dacára szépen, szárnyalva képzelődtem. Az otthoni meg az itteni világ összekeveredni látszott: a fantáziám leoldotta amúgy is lazán megcsomózott bogját erről a kedd déli állapotról, s a belsőmbe pingáltam azt és úgy, amit látni, hallani, érezni akartam.

Ismét a mólók szélén állok, kotyognak a léha hullámocskák a fölcsapott orrú kanizsai ladikok hasa alatt. A megszokottól is kékebbre van festve az ég a malom fölött, aminek lapos tetejére egyszer fölengedtek a molnárok. Szédülök megint, mint akkor. A világot látom a magasból: a töltés rátereli a filigrán gyalogösvényt a strandra, zsibbaszt a messzeség. Gyöngyszemnyiek a gépkocsik, gyufás-skatulyától kisebbek a házak. Látom a városom. Mint levélerezet futnak délnyugatnak az utcák. Egy-két magasabb ház sziluettje belepiszkál a mérhetetlen egyenes vonalba, de karnyújtásnyira a templomtorony aranyozott gömbje, csak a fellegekből leereszkedő légvonat engedi szóhoz jutni a harang kondulásait, míg az irdatlan magasságban sodródó vízpára végigjár a homlokomon józanítón…

Megtelt zajjal a környék. Idegen társaság, egy kiránduló csoport beszélgető, harsány emberei érkeztek. A keddi nap menten levetette ünnepi arcát.

S mikor egyedül maradtam megint, csak akkor mertem sóhajtani egyet.

                                               Pk   

NAPLÓ - 103.

rajzom

Vannak divathelyek. Kész anyagok a konzumpolgárok számára. Tényleg minden kényszer nélküli a sorolásom: Párizs, London, Róma, Bécs, egy kis Amerika, a görög szigetek némelyike, Monaco, a piramisok Egyiptomban, spanyolhon Barcelonástul, Prága óvárosa: folytatható a sok képeslapos óhaj.

Megannyi ember vágyálma fogalmazódik meg bennük. Rettenetes hiba szerintük bármely desztináció kihagyása.

Nekem alig van kedvem hozzájuk. Csöndben elhajolok azok elől, akik a lelkük följebb magasztosulását hiszik abban, hogy látva, hallva, érintve, szagolva vagy kóstolva-nyalva olyat tapasztalnak ezeken a csillivilli helyeken, amit egyébként sosem tudhatnának meg. Az embereink mostanában már csak ilyenek. Ripsz-ropsz útra kelnek. Úgy tegnap, mint ma. Lesz közöttük boldog és boldogtalan. Messzire indulnak majd, kicsit feszélyezve, tele kíváncsisággal, izgalommal, meg jó adag aggodalommal is, de a végén csak a garantált, jól kikalkulált öröm fog érződni a fotóik nyomán.

Jó. Az egzotikus napok meséi színesek, mert muszáj annak lenniük. Csupa káprázat, Ali Baba kincses barlangja a fölszínre cuppantva. Kipipált bázisokról készül majd kismillió fénykép. Olyan helyekről, ahova csak egyesek jutnak el: hiszik ugyanők. A kiválasztottság csalóka érzése tölti el az efféle turistát. Tarsolya dugig van szuvenírokkal. Aggasztó, émelyítő ez a lázas pakolás, lódulás a nagyvilág legtávolabbi szegleteibe. Amúgy meg érthető, hisz a messzeség soha ilyen kicsire még nem volt összezsugorítva. Ahogy a 20. században a kilométerek egyre szédítőbb tempóban rövidültek, párhuzamosan úgy zanzásodott az idő, az időnk, s így lettek mára a régi, szép korok esztendei gyorsan tovatűnő naptári évek. A hónapjaink is egyre kurtábbak, már nem is négy hétből állónak tetszenek, hanem csak elsejétől harmincadikáig elcsattogó számlálónak, valami futó kalandnak, zavaros álomnak. És a hetek aszalodnak pár napra, amikre jól-rosszul emlékezünk, hogy a napjainkról immáron szó se essék. Messzire vezetne, ha elkezdeném taglalni, mennyire egyedinek kéne lennie minden keddünknek, szerdánknak, minden megélt óránknak, sőt a perceinknek is, amik amellett, hogy testre szabottak, visszacsinálhatatlanok és megismételhetetlenek: mégsem ez az igazi tragédia. Hanem az, hogy hagyjuk elillanni őket. Árván, érzelmek, kísérő gondolat, belső tartalmak nélkül.

De nem lennénk emberek, ha nem éreznénk szükségét legalább néhány színes percünk megragadására. Emiatt az a furcsa szokás alakult ki, hogy kényszeresen el kell mennünk idegen helyekre, ahol kötelesek vagyunk jól érezni magunkat. Egy évre előre tervez ilyenkor a család. Januárban tudjuk hová kell mennünk síelni december derekán.

Ezek az utazások jobbára csak a pazar dolgokról szólnak. A pénz diktálja valamennyit. A legtöbbje profán, nincs önmagukon túlmutató céljuk. Élni, élményeket gyűjteni, majd ezeket rendszerezni, sorba készíteni, ide-oda rakosgatni, meg persze mutogatni, kifelé teríteni, másoknak, hogy nekünk mennyire jó volt: csak ez számít, sajnos. Túl van árazva az örömök efféle hajkurászása.

Úgy gondolom, viszonylag egy helyben ülő ember vagyok. Az utazásaim céliránya jobbára egysíkú: a Balkán, a Kárpát-medence. Eddig – viszonyítva másokhoz, ismerőseimhez – nem sokfelé jártam.

A kezdetekkor, a hetvenes-nyolcvanas években Magyarország számított a nagybetűs külföldnek. Akkoriban még létezett Jugoszlávia. A szlovén Alpok, a dalmát és a montenegrói tengerpart. Sem a szkopjei sem a szarajevói bazár nem volt elérhetetlen, idegen föld. Álmomban sem hittem, hogy mindez milyen gyorsan megváltozik. Hogy a történelem, a világpolitikai érdekek megfosztanak majd az ifjúságomtól. Így lett. Aztán különös, bonyolult csillagállású idők köszöntöttek ránk. Sem utazni, sem helyben maradni nemigen tudtunk, bármilyen ellentmondó is ez az egész. Aki kihúzta a gyufát a sorstól, és belekényszerült a délszláv állam széthullásának különféle epizódjaiba, annak mindez nyilvánvaló. A többieknek meg túl hosszú lenne elmagyaráznom.

Később pár nap görög kóstolóra futotta, egy osztálykirándulás erejéig, majd kutyafuttában Toszkánát is láttam. (Míg Siena rettenetesen tekintélyes városházáját és a cicomás firenzei dómokat nézegettem, folyton az járt a fejemben, hogy ameddig ezeknek a pazar épületeknek a márvány köveit faragták, míg a boltívek freskóit aranyozták ügyes kezek, azokon az évszázadokon itt mifelénk, Bácskában folyton égtek a falvak, a nádfödeles viskók hol a kun, hol a tatár, hol a török miatt kaptak lángra. Alig tudunk generációt – ha volt egyáltalán – amelyiknek az üszkös romokon ne kellett volna újjáépítkeznie. Mindeközben Itáliában a karcsú cédrusok között csak San Gimignano városkában tizennégy nyúlánk torony őrzi mindmáig az ő középkoruk dicsőségét.)

Nem tudom hol van eltemetve az igazság. Az is lehet, hogy él, és kétségeim ellenére éppen az igazság szolgáltat máig eleven tanulságot, a jövőre nézve. Mert a sok dísz, a pompa, a pökhendi gazdagság sokáig versenyelőnyben volt a délvidéki sárba ragadt valósággal szemben. De az arany föloldódik a tömény sósavban és a salétromsavban, a beszédes nevű királyvízben, ahogy a mitőlünk minden koron boldogabb létben kóborlókat is szép lassan fölemészti a kényelmük, a gazdagságuk, az önteltségük.

Ám a sarat semmiféle sav nem oldja, nem marja. A sár, az sár marad. Emberi. Elvégre abból teremtettünk.

  

                                                      Pk

TANMESE

A bocskor gyűjtéséről

Élt egyszer egy Ókanizsához közeli falu szélén meghúzódó kicsiny házban egy csodálatosan szép fiatal nő. Olyan gyönyörű volt, hogy a környéken sem lehetett szebbett álmodni tőle.

Bolondultak érte a férfiak.

A nő, bár válogathatott volna, soha senkinek, egyetlen neki udvaroló férfinak sem mondott nemet. 

Minden reá vágyódónak odaadta magát, lett légyen pelyhedző szakálló ifjú, házas gézengúz, agglegény, özvegyember, vagy sűrűbb vérű idősödő csődör - az összesnek a kedvére tett..
A férfiak pedig egymásnak adták a kilincset, és a magányos nő sosem ellenkezett.

Volt azonban egy furcsa szokása: mielőtt bárkivel együtt hált volna, az illetőtől kért egy pár bocskort, amit aztán gondosan eltett a többi mellé. A padlása dugig tele volt már a gerendákra aggatott ilyen-olyan méretű bocskorokkal, de ő egyre csak ezt kérte, a kegyeiért ácsingózóktól.

Így szokta meg a falu népe.

Aztán egyszer, egy bátrabb és eszesebb fiatalember, akinek föltűnt a nő furcsa hóbortja, már amikor az ágyon ellustulva heverésztek, megkérdezte tőle, ugyan mi oka van annak, hogy a szerelméért cserébe minden egyes alkalommal bocskorokat kér a férfiaktól?

 A nő pedig így válaszolt:

 - Látod, most még szép vagyok. Fiatal és kívánatos. Neked - csak úgy, mint minden férfinak - tetszek, és mindannyian magatokévá szeretnétek tenni. Én pedig nem kérek tőletek egyebet, csak egy pár bocskort. 

De eljön majd az az idő, nem is olyan sokára, amikor megöregszem, bőröm feszessége helyett ráncos leszek. Hajam kondor feketeségét őszes lobonc váltja föl, és akkor majd úgy tekintenek rám a férfiak, mint  egy megöregedett asszonyra, akinek ágyába senkinek sem lesz kedve belebújni.

Most még egy bocskort itthagy, aki velem szeretne hálni.

Akkor majd egy pár bocskort kap tőlem, aki velem hál...  

(-y)

LÁZÁR MADARA

Néhány gondolat Lázár Anna: Tűnő idők című verseskötetéről

Tisza part - rajzom

A poézis szárnyaló madár. Ahogy az idő is. Nem tudni a fajtáját. Beazonosítani képtelenség. Van, hogy kis lépésekben tipeg, mint a galamb, ugrál, biceg, veréb módra kaparássza a fölszínt, magvakat talál, ilyenkor csivitel az örömtől, de olyan is van, hogy belehasít az éjszakába, akár a fülemüle korai éneke, ami egyúttal a pirkadat kezdetének is a jele: és attól kezdve másmilyen színben tűnik föl a világ. Tudni való, ki ne kelt volna föl rá: amint hallik a pitymallatkor ébredő fülemüle trillája – onnét kezd retirálni a sötétség. Pedig csak egy oktalan kismadár egyszerű füttye. Mégis van ereje. Mégis van hatalma.

Akár Lázár Anna verseinek.

Feketerigó dala. Szökken jókedvűn a fűben. Néz okosan vissza az emberre. Szemében a csillogás – valahonnét ismerős. Ölyvként szitálnak a szavak. Látni őket messziről, érezzük, tudjuk, hogy ott vannak. Fontosak és hasznosak ők. Milyen jó bírni a lelkünkben legbelül, hogy léteznek!

Velük élhető az élet, érthető a vágy, a kellem, a fájdalom meg a válaszaink özöne. A kérdéseinké is. Hihetően emberiek a talányaink. Már a gondolatuk is mosolyt fakaszt. Belehajolunk önmagunkba. Minden koron hasonlóképpen volt ez. Nincs rajtuk mit szégyenkeznünk.

Aztán vannak komolykodó rímű strófák. Vaskosabbak. Lomhán szállók, mint a nagyobb testű madarak. Éjszakaiak, mint a gyöngybaglyok, amiknek nesztelen a tollazatuk, és úgy tudnak röpülni, mintha pókhálót lehelnénk a szélbe. Úgy csapkodnak végig a lelkünkön, különösen mikor elhagyottnak érezzük magunkat, hogy közben meghatározzák a gondolkodásunkat, s bennünk maradandó nyomot hagynak, éppen, mint mikor a felhőkre tekintünk, és örökre belénk ivódik a látványa a hollók sötétjének, ahogy úsznak az égen, vagy a ritkán megpillantható réti sasoknak, mikor uralják az alföldi rónát.

Lázár Anna versei is madarak.

Tovatűnő, ellibbenőn tollas kisebb-nagyobb lények. Nemhiába: az időt szólongatják, arról vetnek számot. Mindannyiunk idejéről. A legdrágább, egyre fogyó kincsünkről.

„Teret és időt kaptam,

egyszerit és eleget,

hogy sorsomat letudjam,

mit ki- sem, át sem léphetek.”

Nem léphető át egyetlen emberi élet sem, jól mondja a költőnő. Ahhoz túlontúl drágára vagyunk beárazva. Nem kézzel foghatóan, hanem szellemiségünkből fakadón.

Létezésünk legféltettebb bizonyítéka ugyanis az általunk fölmarkolt időnkből hasznosított szerepünk. A dolgunk. Hogy vagyunk, jól, avagy rosszul – a kételyeinktől és bizonyosságainktól terhelten, vagy a boldogabbik felünktől: a legeslegjobbik esetben – megszabadulva.

„a másként tévedés eshetőségén

eljátszom a látszatjóságot.”

Így Lázár, és kétség nem férhet hozzá: komolyan gondolja, a versben leírt szándékait. A gyakori bibliai metaforák egy hiperérzékeny, a világra nyitott, rácsodálkozó ember képét láttatják. Lázár Anna verseiben tetten érhetőek a spontaneitás szavai, az allegorikus megjelenítési formák, amiket nem eszközként, hanem egy szakrális nyelvezet megjelenítésként, emelkedettebb szinten használ, mikor a poézis gesztusaiba – mintegy varázslatos köntösbe, igazi csudatévő lepelbe – bugyolálja, féltőn betakargatott mondandóját.

Hisz „éjszakánként lelkem elhagyja a testem” s ki lenne az a bátor, aki az álmainak ellent merne mondani?

A lázári versek mindegyike mögött egy-egy kérdőjel lapul. A törésmentes létünk eshetőségei azok. Megannyi szusszantásunk a pusztába, belekiabált, vagy soha ki nem mondott szavaink sorjáznak a versszakokban, a sorokban és azok között, miáltal némi esélyünk marad az önvizsgálatra, a befelé figyelésre, és önmagunk helyes ítéletére.

Mert rajtunk kívül, kevés az igazi ítész. Lázár Anna – a versei révén egészen bizonyos – ezen kevesek közé tartozik. Egyik kiválasztott, aki tudja, meri és vállalja ezt a felelős szerepet.

Elröppenő, tovatűnő gondolatai akár a madarak. Vissza-visszatérnek. Esetleg velünk együtt vészelik át a gondterhelt időket. De cserben sosem hagynak bennünket.

Milyen jó is – így, velük élni!

 Pósa Károly

Sándorunk

Petőfi Sándor.
Nekem a neve egyet jelent az otthonnal. A róla nevezett utca gyereke voltam. Petőfiről nem is a versei jutnak eszembe elsőre, hanem a gólyafosos óvoda kéménye, a Pali bácsiék, vagyis a Pösze néniék előtti gömbakácok, a kispadok, a bognár farakásai, az örökösen iszapszagú vizesárok, a vasútállomásról besípoló vonatfütty, a fecskék a dróton, kiabálásai az Ilka néninek, a széttúrt homokrakások, a cseréppel fölszórt út kanyarai, amiken olyan jó volt szaladni kifelé, el, messzire, hogy azóta sem sikerült úgy elszaladnom, és már nem is fog, tudom.
A költő nem élt egyedül.

Vahot Imre istápolta Petőfit. Erre választotta ki a sors, ebből is élt haláláig, ezt senki el nem vehette tőle. Lehet, írónak gyöngécske, vagy nem olyan népszerű, mint az idejében élt más alkotók, de a szeme és a lelke révén mégiscsak többet tett a magyar irodalomért, mint vele egykoron meg utána sok más, kövérre hízott elméjű, könyvekből táplálkozó tudálékos.

Ezektől a mai korhadt szívűektől mindenképpen.

Vahot Imre fölülhaladta korát. 1879-ben halt meg. A nemzet túl volt a forradalmi lázon, hidegeszű emberek álltak a ravatalánál. Kevesen értették meg a lényeget.

Vahot pótolta azt, amit a magyar nem adott. A fakadó tavaszt öntözte. Egyengette a szapora beszédű Sándor útját. Időnként kölcsönzött a néha félszeg, néha háborgón hányaveti fiatalembernek, aki századokra kiható remekműveket írt olyan egyszerű, keresetlen mondatokkal, mint

„De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,
A tél dere már megüté fejemet.”

S noha életében sem kellett az enyészet elől dugdosni Petőfit, a mentora nélkül bizonyára a nemzet is szegényebb lett volna jónéhány verssel. Vahot érdeme volt, hogy száz forintért megvette a költőtől a János vitézt. Nem sokat faszakupázott, nyomban ki is fizette a vételárat. Hümmögött hozzá, talán ő sem hitte el milyen jó üzletet csinált. A művészetek pátyolgatása évszázadok óta nullszaldós, szomorú, de ez van. Tehát száz forint akkoriban szép összegnek számított, úgy gondolom mai fogalmaink szerint kéthavi fizetés lehetett, vagy talán háromhavi. Épp emiatt a jó Vahotunk csak nézett nagyot, mikor Sándor két nap után rányitott, és kért még nyolc (!) forint kölcsönt. Vahot Imre nem szólt sokat, bukszájába nyúlt és odaadta a kért összeget a cingár poétának, de titkon emésztette a harag, amiért a fiatalember ilyen gyorsan elherdálta a pénzét.

Hétfőn nyílt a szerkesztőségi ajtó. Vahot kipillantott az okuláréja fölött: két egyszerűen öltözött paraszt lépett be hozzá, egy idős nő meg egy férfi. Sötétkék gúnya, abaposztó viseletük mutatta, nem városi népek, faluról érkezhettek. Hamar kiderült, Petőfi szülei. A gyereküket keresték. Vahot azonnal hellyel kínálta őket, Petőfiért üzent, jöjjön tüstént, s miközben az idős párt kiszolgálta, azon izgult, meg ne lássák a szülők a korhely fiukat, aki – lám, két nap alatt – nyakára hágott százforintnyi gazdagságnak.

A költő apja dünnyögött Vahotnak valamit arról, hogy nem tetszik neki, amit a fia csinál. „Firkálgatásnak” nevezte a költészetet. A szerkesztő igyekezte győzködni, hogy az írás is szép mesterség, meg lehet belőle tisztességesen élni, mert ni: két napja is száz forintot keresett Sándor egy versével.

Petőfi anyja erre csillogó szemmel mondta a férjének:

„ – Látod, ugye látod…! – szólt az öregasszony szemrehányólag – s te még gyanúsítottad Sándorunkat, hogy tán nem is becsületesen szerezte azt a száz forintot, amit a múlt napokban küldött, s ami olyan jólesett, mint a falat kenyér.”

Vahot Imrének el kellett fordulnia, hogy ne lássák a föltoluló könnyeit.

Akkor ismerte meg Petőfi Sándort igazán.

Boldog az a nép, akinek ilyen költői vannak.

Pk