NAPLÓ - 162.

 

Amíg a közép-európaiság izzadt augusztusából, ebből a már nyáron is cefreszagú bábeli nagyvárosból nem léptem át a másik, ismerős és elviselhetőbb létbe, a nagy kék kedély világába, addig csak Budapest hétköznapi, zsírpapírba fulladt foltjai táncoltak a szemem előtt.

Utaznom kellett: elegem volt az égő aszfaltból.

Elegem lett a sárga napon olvadó, az utcákon tébláboló bábokból, a tömeg viaszpanoptikumából, a menedéktelen közterek látványából, abból, hogy pengevékony papírokon félbe hagyott mondatok árválkodnak, hogy a fák koronája alatt petyhüdten lógnak a fém huzalok, miközben a trolibuszok unott hangon búgnak át a kereszteződéseken. Sokáig tűrtem, mégis. Halasztgattam a kezdő lépést. Végül egy szerdai napon menthetetlenül rám tört a mehetnék érzése. Ellenállhatatlanul, kényszerítő erővel támadt bennem, akár a veszedelem. Egy tüszős mandulagyulladás ilyen, vagy egy heveny gyomorfekélyes roham…

Fájtak a gondolatok is, amint a régebbi emlékek akkut módon felrémlettek. A forró belvárosi éjszakák egy-egy darabkájában olykor már a tengeri szél zúgását is neszül vettem. Álmomban ismét azt a hatalmas tengeri csigát tartottam a fülemhez, amiből gyermekkoromban kihallani véltem a hullámok moraját. Úgy könyököltem föl a vetetlen ágyon, zilált lélekkel, hogy az öböl köveinek súrlódó moraja, a víz locsogása még ébren is kísértett pár percig. Akkor bugyogott föl bennem a dac. Már tudtam – menni akarok. Mindenáron.

Aznap korán keltem. Afrikai hőségben, részegen dülöngélt át velem az autó a dél-alföldi rónán. A verőfényben aszott napraforgók száradtak, idén – sajnos – jelképpé vált a lekonyuló, öklömnyire zsugorodott, szénfekete fejük. Az aszály semmit sem kímélt. Odafönt az égen árnyék nélküli madár vitorlázott. Felhő, hóka foszlányok: sehol. Csak a párátlan lebegés. Hetek óta a kánikula hintaszékében ült a vidék, széjjel mért kiégett kukoricások zizegtek, integettek az elsatnyult bokrok, amelyeken a melegtől összesorvadva, ernyedten lógtak a levelek. Kétségbeesetten vágytam el innét. Ültem a gépkocsiban, csapta a homlokom a bágyatag huzat. Azon járt az eszem, hogy a fokozatosan érő reményem hamarosan tán sarjadni kezd.

Az út melletti bácskai fák mozdulatlanságában szelíd mérték és szomorúság mutatkozott. Izzott a levegő, a lankákon szárazon zörgött egy parasztkocsi, harákolva baktatott Telecska irányába, amerre a fehér platnijú dűlőút Ustorka meg Orompart felé iramodik, oda, ahol a zsírosan bő termőföldeken valaha hatalmas dinnyék cukrozták a levegőt, és a falu egyetlen utcáján vasárnaponként húsleves illata festette meg az akácfák árnyékát, míg a virágok között röpülő szél elfelejtett imádságokat vitt titkon. Onnét származom. Az is egy haza: régtől fogva bizonyosságom.

Aztán este lett, gyámoltalan sötétség borult ránk. Szerbia közepén egy benzinkúton tankolni kellett. Zoknit húztam, furcsállottam, hogy valahára nem izzad, hanem fázik a lábam. Hajnali egy órakor egy szótlan, hórihorgas vámos nézte át a dokumentumainkat. Az út akkor már több mint nyolc órája tartott. Hamar elmúlt, nem volt fárasztó. Míg a szerpentineken kacskaringóztunk, mértéktartón pár homályos pilács fénylett messziről, alvó kőházak ablaki pislogtak felénk világító akarattal. Kialvatlanul, félig vakon, reflektor sugarában kanyarogtunk, buktunk alá és nyomultunk fölfelé a szurdokok oldalán araszolva. Számolni kezdtem visszafelé. Montenegró szikláinak taraján korán kelt a nap. Először az ormok penge peremére fehéret karistolt, a hegyek derekán a kőbányák homályára püspöklilát, legalulra pedig, az olajfa ligetekkel takart meredélyeken olajzöldet piktorolt sok feketeséggel a lassan eszmélő mediterrán napkelte. Reggel megláttam a tengert. Szép volt, mint egy alvó lány. Visszabillentem egy boldog egyensúlyba. Megint hazaértem.

Csomagos ember - Podgorica

 

RÉSZLET (Montenegró)

 

25 x 40 cm

Az oroszok

Ismeretlen orosz festő műve

Hónapok óta a bögyömben van ez a diszkriminatív szemlélet.

Szinte kérkedik a világ azzal, hogy kollektív bűnösként elítél, szankcióz, becsmérel és megaláz egy komplett népet.

Nem a vezetőiket, nem a politikai hatalmat gyakorlókat, vagy netán a katonai elitet: mostanában egy nemzetet lehet páriaként kárhoztatni. Mi több, nem lehet – szinte elengedhetetlenné vált. Már ha valaki a „haladó” világ tolerancia bajnokai közé akar tartozni...

Akkor rúgni kell egyet az oroszba. Demokratikusan.

Utazókba, üzletemberekbe, sportolókba és művészekbe, a legutolsó szentpétervári melósba is páros lábbal bele kell szállni – így illő.

Gondom van nekem ezzel a kötelezővé tett szokással.

Nem jó vége szokott lenni annak, ha származási alapon ítélkeznek milliók felett.

A történelemből már megtanulhattuk volna. De hát sem ezt, sem mást nem tanultunk a múltból. Hiába minden.

2022-ben a nyugaton és máshol élő családok felett pálcát törni, bankszámlákat befagyasztani, vízumokkal trükközni, nyaraló turistáktól útleveleket bevonni, kollektív bűnösséget kiáltani 220 millió oroszra: ez maga a megtestesült nácizmus.

Persze, ha a nyugati értékszemléletet nézzük, valahol csak folytatni kellett a XIX. századi hagyományt, a legelső brit koncentrációs táborok búrjainak megbélyegzését, amit csak lekoppintott a náci Németország, amikor Bergen-Belsenbe, Dachauba, Sobiborba deportálta az európai zsidóságot meg az „alacsonyabb rendű” fajokhoz tartozókat. Aztán a csehek-tótok is hamar megkedvelték a magyarokat kisemmiző Benes-dekrétumokat, máig hivatkozási alap náluk. Bezzeg Európa ilyenkor nem jajdul fel.

A „bezzeg Európa” mára nem is néma cinkos, hanem teli szájjal kirekesztősdit kiabáló cseléd lett. Egy másik hatalomé, aminek néha akad neve, fővárosa, vezetője, néha meg nincs, csak találgatni lehet, vajon milyen sötét erőknek érdeke a világ káoszba taszajtása. Egy biztos: mindamellett, hogy a jelenlegi háború elindítója vitán felül Moszkva volt – ilyetén tehát agresszornak tekinthetők az orosz csapatok –, azért azt sem árt hozzátenni, hogy ebben a történetben a másik fél is az egy híján húsz szerepét játssza. Ugyanis az oroszok tudják, hogy a peresztrojka meg Jelcin szó szerint bagóért eltapsolta, amit 1945 után újjáépítettek. Aztán a Baltikum államai nyíltan átálltak a nyugati erők oldalára, holott semlegességet ígértek, pont ezért hagyott békét nekik Moszkva. Az ukránok megkapták a viszonylag fejlett posztszovjet mezőgazdaságot, a bányavidéket, jó néhány atomerőművet, a hajdani nagy hírű hadiipar tisztességes részét, a saját hadsereget: és mikor mindez a birtokukban volt, az oroszok ellen fordultak. Előbb az orosz többségű régiókat vegzálták, folyt az orosz vér. Aztán már nyíltan a nyugati riválisokhoz dörgölőztek, akik üveggyöngyökért fölvásároltak mindent, amit Ukrajnában érdemes megvenni, miközben a világ egyik legkorruptabb politikai vezetését állították szolgálatukba.

Persze, hogy felmordult az orosz medve. Odacsapott.

És egyesek úgy tesznek, mintha bizony ezen álmélkodnának. Holott alighanem éppen nekik pont ez is volt a szándékuk. Megbolondult minden.

Most itt tartunk.

Igazi orosszal fölnőtt koromig sosem találkoztam. A könyveiket akkoriban nehéznek tartottam, Szolohovot untam, Dosztojevszkij modorosnak tűnt, Asimov meg inkább volt manhattani sci-fi szerző, mint orosz író. Ezért a filmekből tájékozódtam, milyenek lehetnek. Azaz pont a filmek tettek róla, hogy alaposan félreismerjem őket. És most nem azokról a blőd mozikról beszélek, ahol az amerikai szuperhős – néha Rambónak hívták, néha meg nem – mindig kivégzett a rossz oldalon lődöző oroszokból egy hadosztálynyit, hanem olyan filmekről, ahol legalább nyomokban megvolt az igyekezet az orosz néplélek hiteles ábrázolására. Mondanom sem kell, a ritkán megnyilvánuló jó szándékon túl itt sem volt sikeres a nyugati filmipar. A Doktor Zsivágó rózsaszínre tupírozott szcénáin már tinédzserként is csak szíszogni tudtam. Például van egy jelenet, amikor a főhős visszatér az évtizedekkel korábban lakatlanná vált főúri kúriához. Kint süvölt a hófúvás, néhány törött ablakon befütyül ugyan a szél, de a falakon továbbra is ott porosodnak az arany rámás festmények, a kandallón sorjáznak a míves porcelánok, és a faragott bútorok is érintetlenek a kötelező pókhálók alatt. Aki kicsit is élte, aki ismeri a kelet-európai mentalistást, ezen csak vinnyogva nevet. Itt egy véletlen leejtett zsebkendőnek is nyomban terem új gazdája, nemhogy egy évekig tárva-nyitva álló kastély berendezésének.

Persze Hollywood ezt nem így látta, miként ma is összevissza, a saját szája íze szerint szereti magyarázni mások erényeit és hibáit. Nem csak az oroszokét. Ha a forgatókönyv és a közönség megkívánja, romantikus mesét képesek gyártani a legvadabb tálib gazemberről is, ahogy az ellenkezőjét is leforgatják: egy szabadságharcosból simán terroristát faragnak. Mikor mit kíván a Fehér Ház politikája.

Amikor a kilencvenes években enyhült a hidegháború, és már nem volt komilfó a Szovjetuniót démonizálni, akkor kilövési engedély lett előbb az arabokra, majd a szerbekre, a latin-amerikaiakra, utána az észak-koreaiakra, hogy a két évtizedes kitérő után az amerikai filmipar ismét felfedeztesse közönségével az oroszok gonosz mivoltát. Ebbéli szándékukban az a legvisszataszítóbb, hogy az oroszokat nem pusztán az ördögtől való pokolfajzatokként láttatják, de hülyének is mutatják mindet. Magyarán, nem elég, hogy elvetemültek, de egytől-egyig buták is. Ki nem látott volna magyar szinkronnal, mű orosz kiejtéssel egy Specnazos hústornyot a legostobább módon meghalni? A filmek első harmadában kiírják őket a szereplők listájáról. (Azt már kevesen tudják, hogy a Specnaz tagjai nem csak fizikailag, taktikailag, pszichikailag voltak és vannak prímán felkészítve, de olyan elméleti oktatáson – például földrajz és biológia képzésen – esnek át, amit a megfelelő amerikai alakulatokban szolgálók legföljebb tisztként kapnak meg a West Pointon, vagy máshol.)

Amúgy az elmúlt háromszázévnyi orosz irodalmat, képző- és zeneművészetet, az építészetet, egyszóval a teremtett orosz kultúrát tessen szíves bárki összehasonlítani az amerikaival. Az utóbbiért elég lenne egy szippantós kocsit küldeni. És mégis úgy vélik, joguk van rámondaniuk valakire, hogy az barbár. Hofi után szabadon:

– Melyikre?

– Há’ mikó’ – melyikre...

Pósa Károly: ASZÁLYOS ESTE

A kis udvarban terített asztal.
Morzsák, elköltött lakoma.
A kertben alma és alkonyszag.
Mint mikor acél folyik,
az égen olvad a halványkék láva.
Aztán dehogy, mégsem...
Augusztus kacérkodik
a nyár esti füttyszava hegyes,
míg a szilaj nap a zeniten
a kiszáradt búzaszem
fájását illeszti a szem íriszébe.
Kacskaringósan, cifra iszony,
az éji hold forró sugára is
kiélezett, árnyék nélküli, akár
a hangtalan sikoly.

Zene nincs, meleg csönd kong távol,
a ritmusa kopog, bágyadt
pamacsokban nyárfa pihe szállong.
Gomolygón, szilaj délibáb táncol:
a keble aszott, viaszsárga,
a füle két narancs piros láng,
a teste vad, nem tiltakozik
a haja rőten utána lobog.
Eper, kalács és vér illatozik.
Lejjebb, ahol nem látják
egy soha meg nem érkező
vándor tarisznyája hever.
Viszi a Nyár a dőre világot,
elég kezdetet, elég véget,
halott délibábot is látott.