 |
| Ivica Milošević - Kapo (1959-2025) |
Tegnap, ezen a derűs, tavaszváró februári napon az élet térfogatából kilépett egy kedves ember, aki a sors kegyelméből a barátom volt.
Pedig már úgy tűnt, ez a hét is a mindennapi közönyök mellett fog elballagni, a többi, eseménytelenül a feledésbe hulló napok után. Kár, hogy nem így történt.
Az élet kíméletlenül és őszintén hírt adott magáról, és ezt a hírt a halállal üzente meg. Megint azzal szembesített, hogy mennyire omladékony, milyen könnyen elrebben az emberi létünk, hogy nem ércszobroknak faragott bennünket az élet, nem vagyunk örökkévalók, csak epizodisták egy ránk mért szerepben. A barátomnak szép szerep jutott. Teljes lelkesedéssel játszotta. Nem volt abban semmi mesterkéltség, önmagát, a hatalmas szívét adta.
Szerettem a Kápót.
Így írom a becenevét, magyarosan, mert ő is kedvelt engem és sosem volt baja sem a magyarokkal, sem más emberekkel, mert udvarias, tisztességes és belátó emberként járt-kelt a világban, tette a dolgát csöndesen mosolyogva. Rekedt, borízű hangján helyeselve a jót, vagy dünnyögve elítélve a rosszat.
Több mint három évtizede ismertük egymást: nem emlékszem rá, hogy valaha vitatkoztunk volna. Még a hangját sem emelte föl rám, akkor sem, ha történetesen valamit helytelenül csináltam, vagy olyan dolgot mondtam, ami talán nem volt ínyére.
Úriemberként viselkedett. Nem csak velem – mindenkivel.
Együtt ettünk-ittunk, autóztatott, vitt mindenhová békés kedéllyel, olyan természetesen, amilyen egyszerű igazsága a Kotori-öbölnek, hogy a nap a Lovćen csúcsa mögött ébred, és valahol Rosa mögött bukik vissza az estébe.
Együtt mentünk születésnapokra és megemlékezésekre, együtt voltunk tüntetni Cetinjében, és amikor eljött hozzám, együtt mentünk be a Parlamentbe, mert meg akarta nézni a Szent Koronát.
Az én montenegrói barátom a Fradi jéghokisok trikóját hordta. Nem mintha a jégkorongnak túl nagy tisztelete lenne Herceg Novi és Kotor között a tengerparton, sőt, az egész országban ismeretlen a jégkorong sport, de a Kápó figyelmességből felvette a fradis pólót, mert tudta, hogy ezzel nekem okoz múlhatatlan örömet.
Ilyen volt a Kápó.
Az előbb azt írtam, hogy a sors kegyelméből a barátom volt. Valójában azt kellene írnom, azárt vagyok nagyon hálás, hogy a sors kegyelméből a barátja lehettem.
Ezt megköszönöm.
A Jóisten áldja meg az emlékedet, drága Kápó!
