2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2011. október 12., szerda

Detonáció a lószarraktárban - VII. rész


Emberbálázás

 Az e heti szerbiai népszámlálásról

Ha már korpa közé keveredtél, válogasd meg melyik disznó faljon föl.

Persze, hogy a folyton harácsoló, hörcsögpofájú brittek kezdték, a középkori Angliában. 1085 karácsonyán Hódító Vilmos rendelte el az országos összeírást, amit a kiváltságait féltő nemesség nevezett el Ítéletnapi könyvnek (Domesday Book).
A név eredetileg arra utalt, hogy a benne szereplő személyek az Ítélet napjára esküdtek meg a szolgáltatott adatok valódiságát illetően. Ez volt Európa első ilyen jellegű, szinte statisztikai igényű felmérése. A könyv 1086 augusztusában készült el és 13 418 település adatait tartalmazta.

Nem merném állítani, hogy a mai adatok pontosságára bárki le merné tenni a nagyesküt. Nem hogy az ítélet napjára, de a saját házőrző kutyájának az egészségére se.

Vélem ezt annak fényében, amit már jó előre tudni lehetett: a szerbiai népszámlálásunk a kezdetektől tele lesz – fogalmazzunk így – “furcsaságokkal”. 

Egyes helyeken a biztosok az optikai leolvasásra alkalmas fekete helyett, szabálytalanul, csak ceruzával vagy kék golyóstollal voltak hajlandók kitölteni az űrlapot. Arról is érkeznek a hírek egyre-másra, hogy a nemzeti hovatartozást jelző rubrikába a kérdező önkényesen be-beírogatott az ő fülének tetszőbb válaszokat.
Ha a megkérdezett ezt netán sérelmezni merészelte, akkor meg a közszolgálati feladatát végző személy látványosan fölháborodott. 

És ez még csak a terepi munka!
A cselédek piszmogása. 
Mi lesz a központba beömlesztett tengernyi adat földolgozásakor?
Pláne, ha régtől fogva ismerjük már a balkáni tempót, munkamódszereket…
(Ahova óceánjárónyi rakományt küldtek vissza az Amerikába exportált yugoból, mert az egyik mintának szánt kiskocsi üléshuzata alatt egy egész burekot találtak az USA vámszervei: ne legyenek vérmes reményeink a precizitást illetően!) 
Megannyi csúsztatás, kisebb vagy nagyobb hiba fordulhat elő egy évtizedenként megrendezett országos összeírás alkalmával. 
Legyintünk rá: természetesnek tartjuk. 
Ilyenek vagyunk mi, emberek. Lónak is négy lába van. Tévedünk. Emberien, tehát sokszor és időnként végzetesen. Ez is a dolgunk.

Pedig mostanság a számítógépes világ levesében gázolunk köldökig. A lúdtollal összeleltározott korban is kerültek porszemcsék a rendszerbe, de mi volt az a manapság tapasztalt homokhegyekhez képest! Egész sziklakoloncok pottyannak a képzeletbeli fogaskerekek közé!

Ami pedig ezeket a legördülő, a rendszert blokkoló kődarabokat lezúdítja úgy hívják, hogy politika.  

Őfelsége a szajha. 

A választások közeledtével egyre világosabbnak tűnt, hogy a pártok nem fogják tétlenül szemlélni a térfelükön pattogó magas labdát. Ki-ki a maga eszközeivel, és a maga nézeteire igazítva, igyekszik befolyásolni a válaszadók tömegeit.  
 
Elvégre ugyan ezek a polgárok lesznek majdan azok a potenciális szavazók, akik az urnák elé fognak járulni. 

Egyik azzal kampányol, hogy valljuk magunkat vajdaságinak. 
Ezt a maszlagot is csak a magyarral lehet(ne) megetetni, mert köztudottan lokálpatriótának számítunk. Mert ugyanezek a szószólók, Csanak ligájának vajdasági gittegylete azt szajkózza nekünk, hogy aki nemzetét megvallja, magyarként érez, az virtigli fasiszta. Ükapától dédunokáig. Ezért is szavazták meg a kollektív bűnösségünkről szóló törvényt. Mert ők - a jó vajdaságiak - idáig látszik milyen toleránsak. Viszont, ha tavasszal rájuk szavazna a tömbmagyarság, akkor – esetleg – a náci kollaboránsokból visszavedlenénk lojális szerbiai állampolgárokká. 
Nem mindegy kinek a körösztölő medencéjében merítkezünk meg, mi magyarok. 
Esetleg akadhat olyan is, aki az ájtatos rítus alatt a szentelt vizébe akarna fojtani bennünket. Amazok meg trambulinról pisálnak bele a közösbe. 
Kettős a mérce? Igen.

Megint másik politikai formáció az államalkotó nép érdekeit szem előtt tartva asszimilálna  minden kisebbséget. Egyenlőre papíron. 
Ez a jó hír. 
A rossz, hogy volt már tapasztalatunk arról, miként képzelik ők el az össznemzeti egybeborulást. 

Meg lehetne kérdezni a dél-bácskai horvátokat, de a Hágában papírzacskót készítgető vajda, meg a keretlegényei révén nekik mára hírmondójuk se maradt azon a tájon. Ismét mások – szegény hülyék – a levitézlett jugoszlávizmust hirdetik. Mintha a Virágházba muskátlik közé dugványozott marsall még élne. Mintha az elmúlt balkáni háborúk nem pont ennek az eszmének a totális csődjéről szóltak volna.  
Nem sorolom tovább.

Igazán kíváncsi leszek az adatok összesítésére. Egy nagy preferánszparti legizgalmasabb része mindig a végén van, amikor összeszámolják a pontszámokat, ki mekkorát nyert vagy bukott. Öreg barátom viszont megtanított arra, hogy nem kártyázni kell tudni, hanem ügyesen csalva írni

Most is kártyázik velünk a szerbiai politikum, meg a hatalom.

De amíg másodrendű, büntetett népségként tekintenek ránk, addig nem adu ászok vagyunk, hanem bebéklyózott, bebálázott magyarok.
Amit most ránézésre, kilóra akarnak mérni.
  Pósa Károly 

2011. október 5., szerda

A tizennegyedik tábornok

Tűnődés két emberről, meg rólunk

 
Megint októbert írunk, megint hatodikát. A Magyar Nemzeti Tanács döntése alapján ez a nemzetünknek megszentelt dátum immáron hivatalosan is a délvidéki magyarság emléknapjának tekinthető.

A mi érdemünk, magyarkanizsai lakosoké, hogy már a jogerőre emelt határozat előtt – jó néhány éven át minden alkalommal - megemlékeztünk a hőseinkről, és a halottainkról is. Az meg a nemzeti történelmünk vériszamos múltjából fakad, hogy nekünk megadatott, ami más, szerencsésebb nációknak, békésebb tájakon élőknek talán nem: fájdalmasan sok hősi halottunk emléke előtt tiszteleghetünk.
Most mégsem a dicsőséges szabadságharcunk leverését követő szomorú epilógusról szeretnék írni. 162 esztendő alatt sokan elsiratták őket, emlékeztek a tizenhárom aradi mártírra, meg azokra a névtelen hősökre, akik „még lehet, hogy leányt sem csókoltak soha, de piros vérüket ontották a hazáért, és fiatalon mentek a halálba”.

Inkább két emberről írnék.
Magyarországi kortársainkról.     

Aztán meg, az írás elolvasása után mindenki fölnőtt fejjel eldöntheti, hogy érez-e áthallást, utalást, hasonlóságot az 1848-as történések, és a vajdasági mindennapjaink jelenségei között?

Az egyik ember filmrendező.
A hatvanas évek végén forgatott alkotásai mérföldkövek a mozgóképes világ történetében. Számos fesztiválon díjazták ezt a magyar rendezőt. Filmjeit egyetemeken tanították, amelyek híresek voltak erős társadalomkritikájukról.
A nyugati világ rajongott értük, mert úgy tűnt, hogy a szocializmus nyersebb, szovjet változatát végre bírálni merészelik. Belülről! Nagy szó volt ez!
Ugyanakkor – fura módon – a magyar kommunista vezetés a tehetséges rendező egyetlen filmjét sem tiltotta be. Sőt! A kor kultúrpápája – Aczél György – lelkes támogatója lett a jó nevű zsúrfiúnak, akit időnként kedélyes kávézásra irodájába is beinvitált.
Az államilag finanszírozott nagy költségvetésű filmek meg bejárták a világot, Cannes, Nyugat-Berlin, Párizs és Róma a szögesdróton túlról jött magyar zseni lábai előtt hevert.

A művész fürdött a népszerűségben külföldön és odahaza egyaránt. Neki szabad volt alkotásaiban - hogy csak a legjellemzőbbeket említsem - a meztelenség, a trágárság, a morbiditás feszegetése. Aligha engedhette meg magának bárki, hogy a szocialista szellem és ízlés ellenében moralizáljon. Így megtörténhetett, hogy a világfi módon élő jeles rendező szellemi holdudvara köré szerveződött az akkori Magyarországon élő és alkotó komoly művészemberek hada, értelmiségiek, a kritikátlan barátok vagy inkább rajongók siserehada.

Aztán ahogy múlt a szocializmus, egyre-másra silányodtak a Mester filmjei. A rendszerváltás után, pedig a kritika pironkodva vallotta be, hogy a baloldali meg liberális kormányzati ciklusokban sztárolt, és nem mellékesen agyonfizetett filmes ember kiöregedett gavallérrá züllött. Már csak árnyéka önmagának. Pénzért daloló hamis pacsirta lett. Új mozijaiból hiányzott az erő, a frissesség. A mondanivaló odatrottyult az élemedett korú rendező mellé. A régi meg az új éra kedvence – a lakájok mindig hosszú életűek! - a napokban ünnepelte kilencvenedik születésnapját. Egy életen körösztül jól élt, a hatalom kegyeltjeként kezdte, és az éppen aktuális hatalom is kénytelen tortát sütni neki.
 
A másik ember építész volt.
Őt is a hatvanas években fedezik föl, de neki nem jár külföldi út. Szakmai berkekben csodálattal emlegetik, mégis egy vidéki erdőgazdaság tervhivatalába száműzik.
A magyar építész ezzel nem törődik, helyette az akkori falvakat járja társaival. 
Faluházakat, közösségi helyeket, templomokat építenek. Mentik a menthetőt. A diktatúrák minden koron legszívósabb ellenfeleit, a vidéki közösségeket, a dolgozó magyar parasztokat erősítik. A hatalom próbálja megvesztegetni, zsírosabb pozíciót ajánlanak neki, de ő nem paktál le, soha nem alkuszik. Így megeshet a szégyen, hogy a rendszerváltás előtt külföldön már világhírűek a munkái, Magyarországon, pedig: alig ismerik. 
A diktatúra megbukik. 
Az építésznek Andalúzia tartomány fővárosába emelt világkiállítási pavilonja által egy csapásra megérkezik a méltán kijáró hírnév és dicsőség. Ám az építész konok. Hirdeti az igazságot, amiért - miképpen a múltban, úgy manapság is - beverik az ember fejét. Mégis kimondja a kimondhatatlant. Az egyik megállapítása éles, ugyan akkor kristálytisztán őszinte: “a felvilágosodástól kezdődően hanyatlik az emberiség.”

Magam előtt látom a sok nyúlt ábrázatot, a hebegő értetlenkedésből fokozatosan előbugyborékoló fölháborodást.
Hogy valaki a fölvilágosodás alapeszméit megkérdőjelezi?
Szabadság, testvériség, egyenlőség?
Szent teheneink vágóhídon?!
Az öregember, pedig az ismerős fekete mellényben és a hozzá való fehér ingben sallangmentesen, pátosz nélkül mesél, magyaráz. Istenről, anyaföldről, magyar lélekről és a megújulás lehetőségéről. Egy életen keresztül hadakozik, csapásokat osztogat, ellenfelei villámokat szórnak fejére. Küzdelmében, állva éri a halál. 75 évesen búcsúztatjuk majd szombaton, abban a ravatalozóban, amit ő tervezett.

Mi közünk van kettőjükhöz? A megrendelésre filmező tehetséghez, aki minden rendszerben meglelte mentorait, aki kenyéradó gazdák tenyeréből evett?
Vagy a hunyt Mesterhez, aki egy életen keresztül nemzetének javát szolgálta, vállalva a támadásokat, megalkuvás, harminc ezüstpénz nélkül?

Október 6-án, a vértanúink emléknapján ratifikálja a szerb törvényhozás a vajdasági magyarság kollektív bűnösségét kinyilvánító verdiktet. Amit a Belgrádi Szkupstinában magyarul beszélő honfitársaink is megszavaztak. Sunyin, lapítva, lakáj módra. Istenem, milyen ecetszagú, milyen sekélyes ez az árulás!
Ez a labancok árulása. Olyan, magukat vajdasági magyarnak vélőké, akik holnap is Windischgratz hercegnek kiáltanának vivátot. Montecuccoli parádés kocsisai ők. Bakon virító kirakathuszárok. 
Évszázadok óta a magyar vérből születnek a legnagyobb szellemű, a legjava hősök.
Meg a legalja árulók is.
Egyiküket sem feledjük!
Pont úgy, ahogy az emlékezés kijár a szebb napokat megélt kollaboráns filmesnek, és a legigazabb építészeink egyikének is.
Az utóbbi igazságát most tanuljuk. Ennyit ér a szabadság. Ennyit a sokat szajkózott testvériség. És ennyit mondhatunk, ha bácskai-bánáti magyarként halljuk a szót - egyenlőség.

Hatodikán fejet hajtunk az igazak előtt. A szabadságharc igazai, az építész igazsága, embersége előtt. 
Mert minden októberben elején a halhatatlan nagyjainkra emlékezünk. Novemberben kezdetén, Mindenszentek után, pedig a hunyt szeretteinkre.  
De ha minden a tervek szerint halad, eljön az idő - a jövő év tavaszán - amikor egy cédulával és egy golyóstollal az árulóinkra is kell majd emlékeznünk!      

Pósa Károly


2011. szeptember 23., péntek

Detonáció a lószarraktárban - VI. rész

A hülyeség kora

Sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb.
Szophoklész: Antigoné

Egy közösségben sokféle ember él.
Vannak közöttünk sokoldalúak és egyszerűbbek, szorgalmasak, kedvesek vagy kedvetlenek, szeretetre méltóak ugyanúgy, mint mondjuk fokhagymaszószszerű különcök.
Mindazonáltal azt is ki kell mondanunk, hogy élnek velünk együtt hülyék is. Tételesen tudnám igazolni, hogy a magyarkanizsai hülyék száma az elmúlt évtizedekben nem csökkent: sőt meggyőződésem, hogy csak szaporodtak. 
Az sem szolgálhat mentségükre, ha a társadalmi bajok, a mostanság eluralkodó káros jelenségek hozadékának tekintjük őket.
A hülyeség pregnáns velejárója lett hétköznapjainknak.


Mindenütt találkozunk velük.
Ha szerencsénk van, idejében felismerszik hülyeségük. 
Ilyenkor az okosabbja kitér előlük, a bátrabbak, a reményt éltetők viszont megpróbálják jobb észre téríteni őket, ami persze ritkán sikerül, mert a hülyék egyik ismérve az, hogy görcsösen ragaszkodnak véleményükhöz, vélt-valós igazukhoz, azokhoz a szabályokhoz, amelyek között jól érzik magukat. És itt a kutya elásva. 

A hülye ember ugyanis nem ismer közösségi szabályokat csak egyénre szabottakat. A kényelmes testre méretezett előírásokat. A maga ura, önmaga korlátozottságának rabja. 
Hiába minden: ha egyszer rögeszmésen ragaszkodik hozzá, nincs az a józan ember, pszichiáter, orvos vagy jó szándékú embertárs, aki eltántoríthatná saját meggyőződésétől, hibás alapállásától.

A baj akkor és ott kezdődik, amikor a hülyeség már olyan méreteket ölt, hogy azok kezdik lovon érezni magukat, akiknek inkább kushadó kutya pózba merevülve kéne hallgatniuk a szelíd nagy többségre.
Ehelyett ma Magyarkanizsán, a hülyék kiröhöghetik a paragrafusokat, a tisztességet és az együttélés íratlan szabályait.
Amikor nekik már végképp nem ér a szép szó, ki kell mondani, hogy ennyi!
Hogy nincs tovább!

Hogy elfogyott a türelem!
Vége a kesztyűs kéz, meg a szép szó próbálkozásainak!

A minap tanúja voltam annak, amikor a közvállalat szakembere fölmérte a disznópiaci játszótér állapotát. Azé a játszótérét, amit nem a hülyéknek, hanem a kisgyerekeknek épült, a nem is oly távoli múltban.

A látvány siralmas.

Fölszaggatott mászókák lécei, letördelt fa alkatrészek, a játék tornyok teteje behorpasztva, szétverve. Látszik, hogy a hülyék itt jártak. Itt szorgoskodtak, mert a farost lemezek szöges felükkel a csúszda homokjába lettek odahelyezve, gondos, de aljas kezek által álcázva, hogy a napközben elsőként lecsúszó kisgyerek a rozsdás szögbe huppanjon. A korlátokként használt hajóköteleket bicskával nyiszálták le. A bolyhok még a helyszínen árválkodnak. A leszaggatott hinták szétszórva. A köteleik valahol udvarok mélyén, lopott holmiként eldugva. Szanaszét sörösüvegek.
Aki épített már valaha, aki legalább egy kutyaólat saját kezűleg összetákolt, annak sír a lelke a vandalizmust láttán. Mert a barbár rongálás nem kisgyerekek műve, hanem azoké a hülyéké, akik éjszakánként erejüket próbálgatják, torz világszemléletüket, beteg lelküket demonstrálják a gyerekeknek épített közterületen.

A mi felelősségünk, hogy a hülyéket végre észhez térítsük!
Kérjük, követeljük a rendőrségtől, hogy járőrözzön sűrűbben az említett helyszínen! Keressék meg, kutassák fel, nevezzük néven őket és büntessük meg a károkozókat!

Szülők, tanárok ne röstelljünk szólni azoknak, akik magatartásukkal áthágják a társadalmi normákat!
Bárhol: utcán, közterületen szóljunk rá arra, aki hülyeként viselkedik!
Az önkormányzat által foglalkoztatott mezőőrök járőrözés közben írják fel a jó erkölcsbe ütköző törvények áthágóit. Lett légyen szó padok karfáján ücsörgőkről, nyilvános szemetelőktől, utcán illetlenül viselkedőkről, handabandázókról, éjszakai ámokfutókról. Mindannyian tudjuk, miféle kóros kilengések zajlanak, leginkább a hét vége éjszakáiban. Ha egy közösség tűri és elnézi a hülyék által diktált elvtelenséget, akkor gyávaságból, léhaságból mi is asszisztálunk az agyalágyultak tevékenységéhez.

Nincs más megoldás: ha normális életet akarunk biztosítani magunknak és utódainknak, a közjó érdekében mindannyiunknak tennünk kell. Közös a felelősségünk.
És ha kell, vaskézzel, vasszigorral, de - teremtsünk rendet!
Ez az utolsó lehetőségünk!
Mert sem én - sem más normális kanizsai - nem akarunk egy hülyék által bitorolt világban élni.

Pósa Károly

2011. augusztus 24., szerda

Detonáció a lószarraktárban – V. rész

A magyarkanizsai hatputtonyos aszúbor 

Dobó Tihamér (1937-? - 1987): Ördögfej (grafika)

Augusztus közepének egyik délutánján, abban a rekkenő kánikulában, volt szerencsém Tokaj leghíresebb és egyben talán legnagyobb pincéjében áldomást inni. A délutáni ájult melegben a borzongatóan hűvös pincétől, meg a párásodó poháron gyöngyöző aszúbortól keresve sem lehetett volna ideálisabb körülményeket elképzelni. Nemespenész-szag, gyertyák pislákolása, patinás tölgyfa asztalok meg lócák, többtucat hektós hordók között százegynéhány szomjas író-költő ember zsongott. Koccantak a talpasok, újratöltöttek a serény fölszolgáló lánykák, miközben a város polgármestere - Májer úr - pohárköszöntőjéhez készülődött.

Májer János polgármester úr nem négy éves ciklusokban gondolkodó ember. Életrajzában a következőket lehet olvasni:
 „1987. április 7-től lettem Tokaj város Tanácselnöke, egy időközi választáson lakossági javaslatra jelöltek. A rendszerváltás kezdetétől megszakítás nélkül Tokaj város polgármestere vagyok.”

A számok nyelvére lefordítva a szót, ez azt jelenti, hogy immáron 24 éve Tokaj első embere egy és ugyanazon személy: Májer János.
Valljuk be, hogy ez igen ritka, ugyan akkor megbecsülendő teljesítmény. Májer úr valószínűleg tudhat valamit. Valamihez orra van neki, vagyis tehetséges, olyan tudással, ösztönnel fölvértezett, ami a többi politikustársából hiányzik.

Meggyőződésem, hogy Májer János polgármester úr titka igen könnyen megfejthető.

Egyrészt erős bizonyossággal vallom, hogy tőle jobban senki sem ismeri Tokaj városát. Másrészt az is borítékolható, hogy Májer úr rajongva szereti az általa vezetett települést, hogy nála nagyobb lokálpatriótát nehezen találunk a Tisza kanyarulatánál.
Ebből következik, hogy Tokaj jelenét és jövőjét olyan féltő szeretettel intézi, hogy az időnkénti - polgármesteri székért való - megmérettetésekkor utcahossznyi előnnyel veri vetélytársait, kihívóit.
Ezért különösen figyeltem Májer úr köszöntő beszédére, mert a szájából elhangzó szavaknak hitelt érdemlőknek kellett lenniük. Tiszai ember ő is, a szavára adni kell, mert lehetséges, hogy egy srófra jár az eszünk, hisz a nagy folyó, mint köldökzsinór köt össze bennünket.
Nem közhelyparádét vártam.
Nem is csalódtam.

A pohárköszöntő már régen elhangzott, volt közös koccintás, az írótábor vendégei fölszabadultan zajongtak, csak én bámultam magam elé, és gondolataim még a pinceszinttől is mélyebben jártak.
Májer polgármester úr ugyanis nagy igazságokat tárt elém.
Olyan egyszerű, de kristálytiszta logikával megpatkolt, a lényeget láttató kedves szavakat hallottam tőle, amelyekből mi – kanizsaiak is - csak tanulhatunk. Mert Tokaj legelső embere – most tessenek figyelni! – többek között azt találta mondani, hogy a Világörökség részét képező és méltán híres borai mellett az általa vezetett városnak és régiónak az ad igazi hírnevet, népszerűséget, rangot, hogy a magyar irodalom jelesei minden évben ellátogatnak a Tokaji Írótáborba.
Merthogy a majdnem négy évtizedes írótábor szellemi frissességet hoz a városba, és Tokajra fókuszál a média. Az írók-költők életműveikben rendre jó szívvel említik az itt eltöltött napokat. Megéneklik Tokaj szépségét, megírják a Hegyalja történeteit. Kötetszám bukkan föl Tokaj neve az irodalmi alkotásokban, hirdetik az ott élőket, a bort, a várost és környékét.
És a hírnév, a dicsőség nem olcsó szórólapokon, kukákba kerülő reklámszemét kiadványokon, vagy tolakodó módon postaládákba gyömöszölt ízléstelen nyomtatványokon terjed, hanem művészi igénnyel megírottan, megrajzoltan - többnyire az örökkévalósággal kacérkodó szépirodalom lapjain.

Májer János ezzel tisztában van.
Pontosan tudja, hogy a mai világban a reklám az egyik legnagyobb úr. Az eladhatóság, a színes paletta. Még Tokaj esetében is, ahol azért világviszonylatban is van mit az asztalra tenni. (Szó szerint. Palackokban.)
A Tokaji Írótábort az idén 39. alkalommal rendezték meg. Májer János elismeréssel a hangjában megemlítette, hogy Közép-kelet Európában csak egyetlen város büszkélkedhet nagyobb múlttal rendelkező irodalmi találkozóval, amelynek kezdete pontosan két évtizeddel korábbra datálható.

Kitalálták-e, melyik az a település, amely 59. alkalommal hívja vendégségbe a térség meghatározó prózaíróit, költőit, zsurnalisztáit, könyvkiadóit?
Magyarkanizsa.

És most álljunk meg egy szóra, tartsunk önvizsgálatot!

Férfiasan bevallhatjuk, hogy a tokaji borhoz hasonló hírnevű magyarkanizsai portékánk nekünk sajnos nincs.
Cserép, tiszavirágzás, a gyógyiszap, a majolika, a kubikosaink, a Járás: mind-mind egyenként fontos, értékes mozaikdarabjai a nagy egésznek, amit Magyarkanizsának nevezünk.
Joggal vagyunk büszkék rájuk. Ugyan akkor értetlenségből, hanyagságból, vagy nem ritkán lesajnáló indulatból nem veszünk tudomást arról, hogy könyékig vájkálhatunk egy évente előttünk kinyíló kincsesládából, amit úgy hívnak: szerves jelenlét az egyetemes magyar irodalmi élet nagykönyvében, örökös tagság a megjelenő művek valamelyikében.

Melyik iskolásunk tudja, hogy Kosztolányi Pacsirtájának háza itt van még ma is Magyarkanizsán?
A Koncz-hagyaték mikor lesz méltó módon földolgozva és megbecsülve?
Kovács Tóni szobrai meddig fognak padláson porosodni, egerek, pókok gyönyörűségére? Ki tud városunkról szóló verseket, szonetteket, írásokat idézni? Pedig a legnagyobbak ihletője volt!

Vagy nézzünk nyugati példákat: sokkal kevesebb tartalomhoz is turistacsalogató szenzációkat költenek. Elég egy neves író-költő föltételezett szülőháza: zarándokolni fognak oda a rajongók. Egy legendás párbaj helyszínét ezrek látogatják, és a gondosan nyírott fűben az emléktáblát koszorúk lepik el. Irodalmi géniuszok szálláshelyére márványtábla kerül, mert egy-két italos vacsorát abban a városban költöttek el.
Híres emberek nevéhez, tetteihez kötnek héthatárig szóló megmozdulásokat.  
Soroljam? Szükségtelen.
Aki nem hiszi, ide kattintva olvashat például egy mai hírt:

Mikor fogunk mezítlábasan tisztelegni a januárban halálra fagyott Cigonya emléke előtt?
Mikor becsüljük meg azt, ami a miénk?

Ideje lenne városunk írni-olvasni tudó és szerető embereinek, a közönségnek ráébrednie arra, hogy a majd’ hatvan éves írótábor mára messze többet jelent holmi több napos huncut kicsapongásnál.

Időt álló érték, ami szorgalommal, ügyesen csiszolgatva olyan drágakővé válhat, mint Tokaj-Hegyalja világhíres bora.
Csak rajtunk múlik, kanizsaiakon, hogy Májer János polgármester úrhoz hasonlóan ráébredünk-e arra, mekkora lehetőségünk van városunk rangjának, jövőjének meghatározásában.

Persze, ha az érdektelenséget, a gyérülő közönséget választjuk, akkor még mindig marad egy reményünk, hogy valaki közülünk, a közeljövőben föltalálja a hatputtonyos magyarkanizsai aszúbort.
De savanyú szőlőből fog az készülni!      
            Pósa Károly

2011. augusztus 13., szombat

A magyarkanizsai Városháza



Egy kis helytörténet, épített örökségünk kapcsán*
Ha egy idegen utazó Magyarkanizsára, szülővárosomba látogat, elsősorban háromféle kép, háromféle vélemény alakulhat ki benne a településről. Attól függően, milyen irányból érkezik, az első benyomása minden képen a város arculatának meghatározó jegyeit fogja mutatni.




Dél felől, Zenta irányából a mezővárosias hangulat mellett az ipar jelenléte érezteti a hatását. A főút mellett ipari parkok, gyárak, telephelyek, állami- és magáncégek sorakoznak, mintegy látleletként, mustraként demonstrálva a város gazdasági erejét.

Északról, Horgos felől érkezve Magyarkanizsa folyóparti jellege ötvöződik a hagyományos dél-alföldi mezőgazdaságnak a képével, lévén hogy az igen jó minőségű ártéri szántóföldeken és a Tisza mellett kanyargó töltésen húzódik az út, melyen már messziről is látni lehet a kanizsai látképhez és hírnévhez hozzátartozó patinás múltú, jó nevű cserépgyárat, illetve a téglagyár égbe fúródó kéményeit.

Ha azonban valaki olyan szerencsés, hogy a szomszédos Törökkanizsa felől érkezve pillanthatja meg először a várost, egészen más hangulat fogadja:

Egyrészt az ártéri erdő minden évszakban újat mutató pazar látványa kápráztatja el az utazót, másrészt a gyógyfürdő és a park ölelésében megtapasztalhatja az ide érkező azt a nyugalmat, harmóniát és a természet közelségét, ami olyannyira jellemzője Magyarkanizsának. Ez a kisvárosias miliő fogadja a takaros szálloda és villasor mellett – gyakorlatilag rögtön a legszűkebb városközpontba – érkezőket.

Mint köztudott, Magyarkanizsa is a török hódoltság végeztével indult meg a fejlődés útján. 1751-től mezővárosi jellege, arculatának alakulása máig szépen nyomon követhető, csak úgy, mint ahogy a régióban, a Tisza mellett lévő Kanizsához hasonló sorsú városokénál – Zentánál, Adánál, Becsénél stb. – sincs ez másképpen. A középületek, intézmények, a közterek a zöldövezet és a templom meghatározó elemei a városképnek, ami esetünkben jobbára a XIX. században nyerte el hangsúlyos jellegét, és ez a mezővárosias, kisvárosias attitűd teszi mind a mai napig szerethetővé, élhetővé, bájossá a szülővárosomat. Ha a templom egy városnak a mindenkori lelke, a piac pedig a gyomra, akkor a település legelső háza, a Városháza kell, hogy szimbolizálja a közösség „fejét”. Tudniillik ez az objektum, ez az épület képviseli azt a törvényhozó és végrehajtó helyet, ahol a város vezetése hivatott dönteni és irányítani az adott település életének folyását, a közösség sorsát, a fejlődést.

A magyarkanizsai Városháza már az elhelyezkedésével is igyekszik megfelelni ennek a vezető szerepnek. Tudatosan a település központi részére, a Fő utca és a Fő tér találkozásához tervezték, éppen karakteres jellegénél valamint nagyságánál fogva, monumentalitásával uralja a város centrumát, mintegy demonstrálja a város erejét, szellemi gazdagságát, vagy kissé fellengzős megállapítással ugyan: de múltjának dicsőségét is.
Mint a régió összes városában, Magyarkanizsán is jellemzően a századforduló volt az az időszak, amikor a település fejlődése töretlen ívben növekedett, amikor pont az egyre gyarapodó polgárság létszáma, a gazdasági prosperitás, a mezőgazdaság gépesítése folytán bekövetkező kiemelkedő sikerek tették indokolttá, hogy a város legelőkelőbb épületét, a Városházát reprezentatív helyen és kiemelt külcsínben megépítsék.

1908. április 1-én a régi városháza helyére építendő új városháza tervére kiírt pályázatra 29 pályamű érkezett.

Elbírálásukra, mint a Magyar Mérnök- és Építési Egyesület kiküldöttje Leitersdorfer Béla műépítész, Pálffy Dezső kir. Mérnök és Pfeiffer István igazgató mérnök jelent meg. Döntésük szerint a „Szív” jeligéjű terv készítőjének, a budapesti Reiss Zoltán műépítész munkáját „modernnek és a kor igényeinek megfelelő szilárd és díszes építkezésűnek” ítélték, így a jelenlegi községháza helyén való építést és tervkészítést határozatilag kimondták. Az építkezés összege 418000 koronás költséggel messze túlhaladta a kanizsaiak által erre szánt 250000 koronás meglévő, valós összeget, ezért felhívták a műépítész Reisset, hogy ennek megfelelően szerényebb formában dolgozza át a Városháza tervrajzát.
A végleges változatot 1909. március 19. az építészbizottság elfogadta.
Az építést 1911. március 9-én megkezdték.

1912 decemberében a félig-meddig elkészült Városházában a hivatalok beköltözködtek, és dolgozni kezdtek. A földszinten, a jobb szárnyon a rendőrség helyezkedett el, kényelmes szobákkal, rendőrségi laktanyával, külön kezelő helységgel. Itt voltak elhelyezve a zárkák is.
A balszárnyon a pénztárak, a számvevőség, a főorvos, a városi adóhivatal kapott helyet. Az emeleten középen van a közgyűlési terem, ettől jobbra a tanácsterem és a polgármester szobája, a jobb szárnyon a gazdasági ügyosztály, az árvaszék és az anyakönyvvezetői hivatal helyezkedtek el.
A balszárnyon voltak a főjegyzői és a közigazgatási ügyosztályok, iktatók és kiadók, valamint a mérnöki hivatal is. Igen praktikus a központi fűtőberendezés, ugyanis egyforma és állandó meleget adnak a fűtőtestek, és nem csak a hivatali szobákban, hanem a folyosókon is. Csőrendszeren egy melléképületből egyenletesen meleg levegőt áramoltatnak a fűtőhelységből. Nyáron viszont jeget tároltak, és a kiáramló hideg levegőt fúvatták át a Városháza épületébe. A módszer a kornak megfelelő legmodernebb technológiának számított. Például a budapesti Parlament épületénél is alkalmazták.

A kanizsai Városháza eredeti pályázati terve a szecesszióra jellemző asszimetrikus, oldaltornyos, arányaiban lenyűgöző, tekintélyt és tiszteletet parancsoló.
A Főtérről nézve markáns, középrizalitos épület. Még így – leegyszerűsítettségében, kivitelezésében – is igen merésznek mondható.

E merészségre kiváló példa a főtérre rizalitszerűen kiugró tanácsterem függőleges szalag-ablakai, az akkor errefelé szokatlanul újnak tetsző úgynevezett „saarinen” ablakok alkalmazása. Ezek díszes bádog-koszorúzatú és geometriailag sima faltükrök. Az épület U alaprajzú, összhatásában a függőleges vonalak, az erős égbetörő, fél-oszlopok domborodnak ki.
Külön említést érdemel a főtérre néző, a főteret jellegében és hangulatában meghatározó eredeti formában kiépített oldaltornyocska, melynek vonalvezetés filigrán kecsességet sugall.

Még arra is ügyeltek az építtetők, hogy a monumentális patkó alakú épület tájolásában az észak-déli irány érvényesüljön, tehát a napsugár, a fény minden napszakban optimális szögben, mintegy végigjárja az épületet és annak három vagy több szárnyas ablakait.

Mondanom sem kell talán hogy a városháza pompás épülete méltán a kanizsaiak büszkesége és egy kicsit a városiasságának az alappillére, hiszen építését éppen az 1908-ban elnyert rendezett tanácsú városi rang ihlette.

Az épület – mint általában a szecesszió stílusában fogant építmények – igazi dísze a városnak, illetve a település központi részének. A századelő „magyaros” stílusa több középületen is szépen megfigyelhető. A díszek, stukkók gazdagsága a kor emberének igényét, a szépre való törekvést mutatja, de teszi ezt úgy, hogy a szemnek nem bántó pompát mértékkel, finom ízléssel és eleganciával alkalmazza.
Ez az összhang, látásmód mára szinte ki is veszett a köztudatból, mert a most épített házak majd mindegyike nélkülözi a szecesszióban olyan elegánsan alkalmazott formákat, külcsínt. Ehelyett divat lett az ordenáréság, a harsányság és persze a csicsa.

A magyarkanizsai városháza nem magányos épületként képviseli egy boldogabb kor értékeit, hanem szervesen beleilleszkedik a főtér körül ebben az időben épített közintézmények sorába:

Ilyen például a Haynald-féle leánynevelő intézet, a régi takarékpénztár, a város jegyzőjének és polgármesterének háza, vagy a Közvállalatnak otthont biztosító pazar ornamentikájú régi Szappanos-ház. A szűk városközpont eklatáns példával mutatja a település emberléptékű jellegét, az utcák elrendeződése, a zöld felületek karbantartottsága a harmóniáról, ember és természet kölcsönös kapcsolatáról szól. És ez ma már olyan ritka kincs, amivel jól kell tudni sáfárkodni, hogy élhető környezetet tudjunk teremteni vagy megtartani magunk körül.

A XX. századot meghatározó két világháború, az impériumváltás a kanizsai városháza épületének sorsát is befolyásolta. A húszas években belső termeit kisé átalakították, hivatalok funkcióihoz igazodva bővítették azokat vagy éppen racionalizáltak: mikor mit kívánt az adott korszak, illetve a száz éves fönnállása óta többször kisebb-nagyobb renoválásokat, átépítéseket végeztek rajta és benne is. Gyakran az ötletelés fölülírta a szakmai szempontokat, ez által károsodott az épület. Ilyen volt a mosdóhelyiségek „fölújítása”, amit valamikor az ötvenes években eszközöltek, és csak a mostani időkben sikerült eltüntetni a hozzá nem értés nyomait.

A kanizsai városháza impozáns méretei ellenére egyáltalán nem tűnik zömök építménynek. Köszönhető ez mindannak, hogy a főtér felé néző bejáratnál, a főkapu előtt szellős, boltozatos pillérek teszik kissé légiesebbé az objektumot. A tető síkjából magasba nyúló óratorony pedig horizontálisan is megtöri a tetőszerkezet sziluettjét, karakterességet, semmi mással ösze nem téveszthető szubjektív arculatot kölcsönözve a mindenkori városképnek. Csöppet sem véletlen, hogy a leggyakrabban idézett Magyarkanizsát ábrázoló, láttató felvételeken, fényképeken pont a Városháza patinás óratornya szerepel. Utánozhatatlanul képviseli Magyarkanizsát, védjegye, szimbóluma a városnak, ékes igazolója a városiasság igényének.
  
A patkó alakú szárnyas elrendeződés alapvető követelménye volt – és ma is az – a közintézményben található hivatalok, irodák racionális elhelyezkedésének és működésének. Az alagsorban – tévesen pincének szokták hívni – kaptak helyet a raktárak, egykoron a rendőrségi fogda cellái, illetőleg a közelmúltig ott működött a városháza kantinja is, valamint egy kisebb kapacitású nyomda. A földszint és az első emelet között félúton egy tágas pihenő után jobb és bal felé kanyarodó széles lépcsősor vezet fel a szintén két-kétszárnyas ajtóból nyíló díszterembe, ahol kissé ugyan visszafogottabban, de a századelő szecessziójára jellemző pompa fogadja a belépőt. A reprezentatív díszterem éke egy jókora csillár, amely teljes fénnyel ragyogja be az ünnepi alkalmakon a padsorokban helyet foglaló tanácstagokat, vendégeket.

Az ünnepélyességet hivatott hangsúlyozni a díszterem bal oldalán végighúzódó karzat is.

Külső szemlélő talán nem veszi észre, de az épület kívülről aszimmetrikus. Ez a jellege azért lett, mert az első világháború beleszólt az építkezős ütemébe, az anyagi eszközök megcsappantak, a pénz elértéktelenedett, és a eredeti terveken látható majdnem negyven méter magas saroktornyot, pontosabban annak megépítését „lespórolta” az akkori városvezetés.

Az egész építmény karakterét a függőleges, nyújtott ablakszárnyak határozzák meg, amelyek egyúttal a vertikalitásból adódó ritmussal tagolják a városháza tekintélyt parancsoló tömegét.

Ellentétben például a zentai városháza nyomasztó tömegével szemben, amely sötétszürke festésével komor hangulatot kölcsönöz, a kanizsai városháza külső festése vidám sárgás pasztell színével melegséget, kellemes látványt nyújt a szemlélődőnek.
A stukkódíszek ízléses mértékben az épületnek egyfajta eleganciát, megkülönböztetett tiszteletet és figyelmet kölcsönöznek

A városháza szerkezete természetes égetett tömör tégla. A nyílászárók vörösfenyőből készültek, az eredeti állapotban mind a mai napig használják őket. Az ácsmunkálatokat a Magyarkanizsai Első Gőzfűrész és Gőzmalom Rt. Végezte.

A központi helyet, mintegy bevezetőként, az épület nyitányaként a városháza előtt tágas park, gesztenyefasor is hangsúlyozza.  

 Pósa Károly

* A tanulmány megírásában jelentős mértékben segítséget nyújtott a Valkay Zoltán építész, az Új Kanizsai Újságban publikált városarculattal foglalkozó tárcasorozatának ide vonatkozó része, valamint a kanizsai monográfiák, és a Csönd Városában föllelhető dokumentumok.