Kis Kanizsai Enciklopédia 1.

Napi egy-két címszó saját gusztusom szerinti magyarázata. 

abalé – A disznóvágás kelléke, vagyis inkább terméke. Sok idős embernek az első gyermekkori élménye is a téli időszak disznótoraihoz kötődik. A Karácsonyt megelőző ünnepélyes készülődés, a hajdanolt szügyig érő havazások, nagy hidegek mellett a játékosság és az öröm lehet a forrása ennek a múlhatatlan nosztalgiának. Kisgyerek fejjel gyakran sündörögtem az üstház körül, ahol a csípős reggeleken is kellemes meleget ontott a vashordóból kialakított tűzhely. Pattogott a rárakott fa, a csutka parazsa világított, és zsíros, nehéz szagú gőzfelhő terjengett a rotyogó belsőségek fölött. Az üstház kéményeként – szinte törvényszerűen -, mindig, mindenütt egy kiszuperált sparhelt - mifelénk csak sporhet a neve - ütött-kopott kályhacsövét használták, és használják a mai napig, mert az üstházak, vájlingok, hurkatöltők, csontfűrészek, bárdok, csontozókések, sózóteknők rendszerint a családi örökség részei. Kézről-kézre vándorolnak. Fölbecsülhetetlen értéküket az is mutatja, hogy olykor egy vissza nem adott öntöttvas üst életre szólóan megmérgezi a legközelebbi rokonok kapcsolatát is.

Egyesek szerint a disznóvágást hajnalban szokás kezdeni, nyelet pálinkával indítva a nagy eseményt, de akinek valaha része volt benne, az tudhatná, hogy ez a véres rituálé már egy nappal korábban indul, amikor nekikészülődik a család a másnap hajnali drámához. Asztalokat, edényeket, szerszámokat kell előkotorni. Az évente egyszer használatos hurokban végződő sodronyt – Kanizsán szajlának hívják - sűrű káromkodások között muszáj megkeresni, mert máskülönben nehéz lenne a végzetére ítélt hízót meg- és lefogni. Volt idő, amikor szalmakupacban pörköltek, és a disznó csülkeire szalmacsóvákat kötöttek hogy hatékonyabban éghessen le a szőr, és a bőr hámrétege, de aztán valaki érdemes ember föltalálta a kézi pörkölőt, ami egy csutkával fűtött hordozható, kurbliját tekerve lángot okádó mechanikus és dögnehéz szerkezet, és a jónép kapva-kapott az újdonságon, feledésbe merült a szalmakupac izzó gomolyában feketedő sertés látványa. Mint az a technikai csodáknál lenni szokott, hamar átlép rajtuk a kor, így a derék- és hátfájást garantáló kézi pörkölőt hamarosan le-, vagyis pontosabban fogalmazva fölváltotta a gázzal történő eljárás. Immáron félszáz éve gázpalackkal és gyakran biztonsági szelep nélküli gázpörkölővel égetik kormosra a kés alá vett sertést. A népi leleményesség határtalan: az ürülőfélben lévő butángáz-palackot meg-megzutyulják, igen gyakran forró vízzel teli edénybe teszik, öntözgetik, hogy az apadó gáz utolsó leheletét is hasznosíthassák. Szinte a csodával határos, hogy tudtommal eddig nagyobb tragédia még soha nem történt, jóllehet egy tisztességes, a törvényeket respektáló tűzvédelmi szakember sikítva őrjöngene, ha látná: miként hadonászik a félspicces böllér a lángoló pörkölővel, közvetlen a gázpalack mellett. Persze, amit most írtam, csak fikció. Errefelé a legóvatosabb tűzoltóknál is ugyanígy zajlik a disznóvágás.

A megfelelő címszónál ígérem visszakanyarodok ehhez a kifejezetten érdekes, néprajzi szempontból kitüntetett eseményhez, és annak szokásaihoz, de most az abaléről kötelességem írni. Amilyen finnyás a korunk embere, a gyerekeink már meg sem kóstolják az üstben fortyogó májat, tüdőt, veséket. Pedig az üstház körül pákosztoskodni, belenyúlni egy-egy, a csontról leváló finom húscafatért, olyan jó érzés, hogy elmondani lehetetlen. Az abalében ott a majdani rizses hurka minden ígérete, ízének sava-borsa. Mondhatni, az abálóban lakozik a hurka lelke. Ügyes háziasszonyok pontosan megítélik, meddig kell főzni, hogy aztán a sűrű, barnásan kavargó, zsíros léből gőzölve előkerülő finomságokat további földolgozásra előkészítsék. A végére hagytam a legfontosabbat. A nyers disznóbőrt kezdetektől fogva nagyon szeretem. Vessenek meg érte, de a hasa alól lefejtett vékony, sózott bőrnek én még nem leltem párját! Palacsinta gyanánt összegöngyölve olykor annyira jóllaktam vele, hogy már a disznótoros reggelire sem volt igényem, ámbár a hagymás vér, meg a frissen sütött máj, a pecsenye, a tokaalja zsírosabb, szalonnás része is megérne egy hozsannás ünnepi misét.

Amikor még a hajnali harangszó sem húzta el az első versét, és utcahosszal odébb a csöndöt megtöri egy ismeretlen udvaron visító disznó utolsó üzenete, akaratlanul, félálmomban is kordul egyet a gyomrom, és arra gondolok, micsoda szép napjuk lesz azoknak, akik most gumicsizmásan, bekecsben dideregve részesei egy igazi kanizsai disznóvágásnak!

acat - Mezei acat. Közönséges mezei bogáncs, vagy kanadai bogáncsként is ismerik. Latin neve Cirsium arvense, de ezt nem muszáj megjegyezni. Vasúti töltések, utak mellet, gyöpös helyeken, szántóföldeken föllelhető gyomnövényünk. Alig lehet kiirtani, hisz a gyökere legtöbbször fél méterre a fölszín alatt kapaszkodik, de akár a hét méteres (!) mélységbe is lefúródik. Az őszi búzában olykor bizony komoly terméskiesést okoz. Mégis arra kérek mindenkit, hogy emiatt ne nehezteljen erre az igénytelen, minden körülmények között megtelepedő haszontalan növényre. Ugyanis az acat sem akar mást, csak élni. A természete ilyen vad. Megmaradásának záloga a szívóssága. És ha a skótoknak lehet a nemzeti viráguk a bogáncs, akkor nekünk - szintén elanyátlanodott végváriaknak -, nem kell szégyellnünk, ha az acat konok túlélését követendő, példaértékű magatartásnak, egyfajta szimbólumnak tekintjük.

Még ma is hallom a sürgető, felszólító kifejezést, hogy „acatoljunk odébb”, ami egyenértékű a tűnjünk ellel, vagy a tűnés innéttel. Fogalmam sincs, honnét származik. Rákerestem, hogy tán az „elavecolás” torzított párja lenne-e, de ez utóbbira sem találtam magyarázatot. Azt kell hinnem, hogy az elacatolni, meg az elavecolni is egyformán helyi jellegű fogalmak. Nem kell hét méteres mélységbe ásni, ha énképünk, önazonosságunk ilyen szép példái egy kis kapirgálás után üdítő módon fölcsillanhatnak! 

KÍSÉRTETJÁRTA KANIZSÁNK

Az utolsó - igazi értelemében számon tartott - kísértő jelenést már a pókhálósabb emlékezetűek sem tudják, hisz abban az időben történt mindez, amikor még bajuszt viseltek a papok, volt becsülete a meggyőződésnek, és a dél-alföldi férfiak tántorodás nélkül kötötték fel a kardot, hogy a magyar szabadságért meghalhassanak.

Ám ahogy tegnapelőtt, úgy ma is van minden rendes városkának lidérce.

Igaz, ebben a tekintetben némelyek szerencsésebbek mitőlünk, mert az omladozó ezeréves várfalak, pusztuló kőkastélyok, vadregényes hegyormok között, vagy az irdatlan, sötét erdőkben, sokszáz éves vadasparkokban szinte törvényszerű a szellemjárás. Ott az ilyesmi megszokott. Vele jár a látvánnyal, mivel a méltóságos korok pusztulásánál, a romok között érzik otthon magukat a szellemek. Hajdani grófok, nagyurak, olykor királyok árnyalakja teszi sejtelmessé az efféle tájékot, ahol a történelmi múlt levegője még a legmulyább embert is meglegyinti. Hisz ilyenkor azt, és ott szuszogja a mai halandó, ahol hősök, uralkodók szívták be a létezést, vagy lehelték ki lelküket.

De mivelhogy nálunk csak jobbára zsúpfedeles vályogházakban, vagy sokablakos, egyszerű díszítésű, földszintes gazdaházakban laktak a jó bácskaiak, és még egy tisztességes széljárta padlást is legfeljebb a régen épített iskolák, elöljáróságok, templomok tetején találni, így a mi szellemalakjaink kevesebben is vannak, és jóval szerényebben is viselkednek. Ne tévesszen meg senkit az a tény, hogy a temetőink tájékán még így is viszonylag sűrűn-sűrűn tapasztalni kísértetjárást. Megannyi hiteles beszámoló alapján azt hihetnénk, hogy a spirituális jelenések terén Magyarkanizsa és környéke sincs lemaradva a nagyvilágtól. Viszont be kell látnunk, hogy bizony a szellemek temetői ténykedése máshol sem visszafogott. Nem számít különösebb szenzációnak. Olyan hétköznapi dolog például a Házsongárd platánfái között – világos nappal - kísértetet látni, hogy a kisgereblyés, öntözőkannás kolozsvári nénik már meg sem bámulják, legföljebb, ha románul szól rájuk a szellem, mivel ezen a nyelven Házsongárdon nem szokás hazajárni, illő az eltévelyedett, amúgy jámbor oláh rémalakot eligazítani…

Nem.
Bármennyire szeretnénk, Kanizsa sosem lesz a halálon túli jelenségek gócpontja.

Igény, pedig lenne rá, mert amúgy szeretünk hinni minden kézzel meg nem foghatóban. Ezért egy kis pletykát, csúsztatott állítást, hazugságot szívesebben vesz a jónép, mint a szikár tényeket.

Nem áll messze tőlünk a természetfelettibe vetett bizalom.

A valósággal az a bajunk, hogy makacsul tartja magát, megkerülhetetlen.
Nem hagy időt, teret a szabadon szárnyaló gondolatainknak.

Síksági emberek lévén ezt nehezményezzük. Hozzászoktunk a szellős térséghez.

A rónasággal kitárulkozó ideáinkhoz ragaszkodunk. Míg máshol az egzaktság a követendő, addig nálunk a járási délibáb fejjel lefelé fordított világa remeg a látóhatáron. Hát hogyne hinnők el mindent: az Attila sírját mutató éjféli kék lángot; az ugyanekkor közlekedő birkanyájat, amit a rég elhalt juhász szelleme hajt borús éjszakákon, és csak a lidércnyi paták surrogó kopogását hallani; az ártéri erdőkben vadászokat riogató akasztott emberek hangját; vagy a Tiszában az ijedősek lábába kapaszkodó vízbe fúlt hazajárók rettenetét.

Akárki megmondhatója: vannak.

És mennyivel izgalmasabb ezzel a tudattal élni, jókat szörnyülködni, időnként aggódón hátrafelé pislogni, mintsem ülni odahaza, és a konyhaasztalra kirakott gáz-, villany- vagy „levegőadó”-számlákon keseregni. Pont emiatt úgy kellenek nekünk a kísértetek, mint egy falat kenyér.

Panaszra nincs okunk. Jönnek, jelentkeznek a magyarkanizsai kísértetek.

Sosem kiszámíthatóan, de megbízható módon mindig akkor, amikor már éppen deficitbe kerülne a bennünket jellemző népi szorongás. Mára látszik, hogy a túlvilág nem hagy bennünket észérvek alapján élni.

Nappal még csak-csak megvagyunk nélkülük, bár ha az oromhegyes alatti dűlőúton váratlanul ballangó bokor hengeredik a lovas kocsi elé, amitől ágaskodni kezd a rudas, és majdnem fölfordul a szekér, akkor a gyeplőbe kapaszkodó sosem a föltámadó szelet kezdi szidni, hanem a túlvilágiakat, meg a poklot, ahonnét elégörgetik riogatón a kerekded gizgaz cserjét. Alkonyattájt néha kondul egyet – mindig csak egyet, azt is tompán - a régen megszüntetett Kistemető lélekharangja, és ilyenkor a kakukkmadárba is belefagy a szó, percekig csöndös lesz a környék. Ha piros rongy úszik a Tiszán, a halász elfordítja a fejét és nesztelen odébb lapátolja magát, mintha nem látná a vízfelszínen sejtelmesen mozgó szövetet, valami szerencsétlen önmagán beteljesített végzetét.

A padláson kopogó léptek zajától, vagy a saralt mennyezeten megreccsenő gerendáktól rémüldöző gyermekeket az anyjuk nyugtatóan simogatja, és a huzatra, meg a régi dióhéjak között neszező macskára lesz fogva minden, de miután álomba csitította a kölykeit, az asszony visszafekszik a férje mellé, és egymásba kapaszkodva, hajnalokig lesik dideregve, hogy meddig duhajkodik, piszmog odafönt a néhai Pista bácsi.

Italosan, hazafelé menet, olykor lámpa nélküli bicikli surran el mögöttünk, s mire jól megnézhetnénk azt a nagyon ismerős alakot, aki a tavasszal elhalt végszomszédra emlékeztet, pláne a rozsdás kerékpárja, már föl is szívódik a gyér utcai lámpák fényében, miközben tudván tudjuk, hogy most is ott les bennünket a sötétbe vesző következő utcasarkon, kormányra támaszkodva, kéretlenül eszkortíroz, zaklat, míg az adósságunkat vissza nem adjuk. Ilyenkor másnap reggel az az első dolgunk, hogy visszavisszük a kölcsönkért lapátot, sövénynyírót az álmosan ébredő, zavart szemmel ámuldozó özvegy szomszédasszonyunknak, néhány meleg szóval biztosítjuk együttérzésünkről, és dicsérjük a volt urát jóságáért. A kerékpáros kísértet többet nem fog a nyomunkban járni, mert az éjféltől kiporciózott idején immáron a komáját akarja vegzálni, aki évekkel korábban egy fél disznó árát felejtette visszafizetni.    

A korán sötétedő téli estéken, lefekvés után a régi kéménykürtőkből dúdoló, sípoló dallamok hallatszanak, ahogy a régi lakók vissza-visszajárnak megvizsgálni a hajdani ingóságuk sorsát, és jaj annak, akinek túl harsányra sikerült a ház pucolása, vagy durva átalakítással megbántják a hazajáró lelkeket! Hamar csőtörés következik be nála, vizesedni fog a fala, és bontania lesz muszáj, drága pénzen tákoltatni a mindig meg-megbontott tetőt; be fog ázni a dudáknál, sosem lesz tökéletes; mint ahogy a mosógépe, frizsidere, televíziója is rendre bedöglik, csak győzze javíttatni! A legváratlanabb helyen a salétrom, vagy a penész rajzol majd mintákat a szobák meszelésére, és az értőbbje ezekből a rajzokból – mint jósnő a kávézaccából – esetleg kiolvashatja a kísértetek üzenetét, gyorsan jóváteheti bűnét.

Viszont mindig lesznek olyanok, akik ezért a szelet, az időjárást, a fizikailag igazolható jelenségeket okolják majd, és legyintenek minderre, hogy babona.

A legjobban tesszük, ha nem hallgatunk rájuk.

Egy csipetnyi mögénk hajított só, földre löttyintett kortynyi itóka, és a lefekvés előtti Miatyánk szavatolni fogja békés álmunkat.        

Pósa Károly

Köz

"Italosan, hazafelé menet, olykor lámpa nélküli bicikli surran el mögöttünk, s mire jól megnézhetnénk azt a nagyon ismerős alakot, aki a tavasszal elhalt végszomszédra emlékeztet, pláne a rozsdás kerékpárja, már föl is szívódik a gyér utcai lámpák fényében, miközben tudván tudjuk, hogy most is ott les bennünket a sötétbe vesző következő utcasarkon, kormányra támaszkodva, kéretlenül eszkortíroz, zaklat, míg az adósságunkat vissza nem adjuk. Ilyenkor másnap reggel az az első dolgunk, hogy visszavisszük a kölcsönkért lapátot, sövénynyírót az álmosan ébredő, zavart szemmel ámuldozó özvegy szomszédasszonyunknak, néhány meleg szóval biztosítjuk együttérzésünkről, és dicsérjük a volt urát jóságáért. A kerékpáros kísértet többet nem fog a nyomunkban járni, mert a komájára kell az éjféltől kiporciózott idejét szánnia, aki viszont már évekkel korábban egy fél disznó árát felejtette visszafizetni."  

Lopott muzsika

Általánosságban elmondható, hogy valamilyen szinten minden alkotó a múltbéli teljesítményére alapozottan építgeti önmagát, karrierjét, szakmai tudása kiegészülésének – stílszerűen – fundamentuma, pillére az asztalra egyszer már lepakolt munkájának elismerése. Ez az alap. És egyetlen megkezdett irányzat, stílus, eszme, ideológiai önmeghatározás se nagyon tűri a szakmai hajtűkanyarokat, a kilengést. Pont azért, mert hite van. Magyarán: amikor kőkeményen hiszek valamiben, akkor már nem kísérletezgetek. Pláne nem fogok magammal szembemenni. Negyvennégy vagyok. Ha idáig nem döntöttem el, mit szeretnék, elég nagy a baj. Ezért mást, jobbat nem tehetek, a rálépett utamon végigmegyek, nem használok kerülőket, nem ülök fel járműre, és ha a célom messzinek is tűnik, csábítanak a rövidített ösvények, szirénhangok, akkor sem bolyongok. Legföljebb kikerülöm a kátyúkat, de tartom az irányt. Szerintem ez így tisztességes és vállalható. Inkább a finomításokra, a tisztázásra, a kicsiszolódásra helyezem a hangsúlyt. Ekképpen olykor önmagam ismétlésének hat mindaz, amit művelek. De a rajz, a festés, az írás és minden más, amit csinálok – éppenséggel szellemiségéből, értékrendjéből kifolyólag – olyan teremtett, mint amennyire én vagyok, ami behatárolatlanságával együtt sem venné jó néven, ha megfelelési, vagy más kényszertől űzve folyton kilépnék a szerepemből. Mert lehet, hogy a bohócé, de ez is csak egyféle szerep. Egyféle. Kötelező.

Pósa Károly: NINCS NEKÜNK SEMMINK

Nincs nekünk semmink.

Csak a város. Napfelkelték.

Kora reggelek, arcokra pingáltan,

Az első pálinkát elnyelvén,

Siet a melós, a paraszt,

Hogy anyagból a fényt teremtsék.

És sosincs kenet, írott malaszt,

A sorsok iszapba, sárba firkálva.

Bennünk csorog a délelőtt,

Régtől vérünkbe applikálva.

Síp szól a gyárban, fut a szalag,

Mély barázdába kerül új mag,

S ha mint búzaszem

A tenyérről leperegsz majd:

Itt sosem por leszel, hanem agyag.

Nincs nekünk semmink.

Csak a Járás. A sziki fű.

S ahogy a dűlőút kanyarog rajta

Úgy oszt áldást, mert jószívű.

Nem gazdag. Nem. Ám folyton ad.

Magában ilyen egyszerű.

Kapsz, ha dajkál. Kapsz, ha fojtogat.

Akár mint mi. Sírós kacajú fajta.

Emberi. Lapos, nem közhelyes.  

Közepe sem más, egy üres pajta.

Kincseit szóró kedélyes ószeres.

Lapályán henyél a délután

Üreges szemmel

Lókoponya mered bután,

Ha sínbusz döcög, s tülköl Kanizsán.

Nincs nekünk semmink.

Csak ez a Tisza-mente,

Menny és pokol közé préselt tájéka.

Ahol még éjjelente,

Béke van, szelíd szánalom.

Dúdoló: tente-tente.

Harmat ül a búzaszálakon.

Azért könnyű a szegénység játéka,

Mert nekünk olyan tenger jutott,

Ahol se hullám nincs, se tajtéka.

Állunk magunkba. Mint síkságot törő

Megfeneklett, ős-pannoni hajók.

Sejteni kezdjük,

Hogy ötödik elemként

Mi vagyunk: a negyedik dimenzió.

Magyarkanizsa, 2014. április 2.