Koldusasszony

régi illusztrációm

Szeptember 12.

Mint a ruháját megszaggató pusztában ordító
Botját elvető, rekedt prédikátor. Neve lehet Mihály, Péter, Lukács:
Indián Hátramozdító… Kilenceszű varázslat. Négylábú ló.
Telve árnyékkal, akár egy sikátor. Itt a hideg.
Jött az ősz. Említésre esetleg méltón. Ritka széria.
Megül szombaton, kenyeret szel, tejlevest mér. Liheg.
Alig hisz magának. Lábujjhegyen, szépen jő hozzá a vasárnap.
Hétfőnként zsurlófű. Kedden boszorkányhisztéria.
Ízületében ott a dolgos szerda, görbén néz. Alamizsnát nem kér, soha.
Lehet kicsit szerény. De a csütörtökje olyan halom:
Mint Robinson úrnak egykor remegő Péntekje
Harisnyában, ondoláltan virít, füstöt fúj. Kedvét leli az oldalamon.
Ez már nem nyári csevej. Leereszkedő, kedves tartalom.

A dolgai kizárólag következménnyel járnak.
Vérszegénység, fagy, vagy a tavaszi napon sült mámor
A dűlőút mentén várónak, csonttöréssel is épek a szárnyak.
Gyermekeknél lelhető ez a hangulat, a különös mosoly,
Amit végképp nem fejthet senki meg: a sinóbusz a levegőbe tülköl.
Az idő meg lesz szeptemberibb, emberibb,
Egyre hűvösebb, mint a gerincoszlopon fölkúszó gyűlölet.
Kevés a van. Nincs sok nap. Inkább csak felhőgomoly.
Mária-napon a szűz, ha errefelé libben kedve: meg-megjelenik.
Akkor zsebünkre virágot tűz... A Budzsákban emberek ballagnak.
Nótaszó hallik, az ablakban ég tövig lassún egy sárga gyertya.
Mezítelen. Szekundál az időhöz. Füstöl a csonkja.
Hasad a hajnal. Eső csurog. Van hogy látnak. Van hogy vallatnak.

Dormán László

Megkezdődött a 62. Kanizsai Írótábor.
A délvidéki fotós élet doyenje is a vendégünk. Hamarjában készült. (A szkenner még mindig csíkoz...)

 

HÁNY TORNYA VAN KANIZSÁNAK? - IV.rész

Pusztai templom (részlet)
vegyes technika

Az előző három értekezés a föld fölötti, a föld alatti, és a földre kivetülő városról szólt. A magasság-mélység-térbeliség sajátos felfogásán körösztül igyekeztem bemutatni egykori, és jelenvaló értékeinket. Negyedik próbálkozásként, az idő fölosztása révén meghatározható tornyainkat elemezném. Annál is inkább, mert a négyes szám – a misztikum tárházában a kettő megduplázásaként – az egyik leginkább tagoló értékkel bíró számjegy. Négyfelé lehet vágni a teret (észak, dél, kelet, nyugat); és az időt még láttatóbban: tavaszra, nyárra, őszre és télre.

Merev bácskai horizontunkon ez utóbbival, az idővel, mint meghatározó elemmel, muszáj behatóbban foglalkozni. William Butler Yeatsnek, a világirodalom nagyjának Az ember négy korszaka című versét idézem:

Testével vívott harcokat,
De teste győzött, s fennmaradt.

Majd szívével is hadba szállt,
S elhagyta béke, tisztaság.

Majd szellemével küszködött,
Míg büszke szíve megszökött.

Most Istennel csatáz vadul -
Éjfélt üt: Isten lesz az úr.

(fordította Gergely Ágnes)

  

Az ezotériában is jártas, filozófusnak sem utolsó ír költőt erősen foglalkoztatta az időtlenség, vagyis a nem lineáris időfelfogás. Meglátásának tükrében érdekes tanulságok vonhatók le Magyarkanizsát illetően. A sík vidéken ugyanis az önmagában létező időtlen időnek nagyobb a hatalma, mint máshol. Áthatóbb a jelenléte és ezáltal rendíthetetlen ura a tájnak. Intenzitása lemérhető minden porladó mezei téglán, a dűlő mellett korhadtan álló fa feszületen, a szélsöpört, folyton arcot váltó járási sziken éppen úgy, ahogy a folyam által alámosott löszfalon, vagy a televényes pádimentumba visszasüppedő sírdombon. Ez alól még a kurgán masszív földhányása sem kivétel, legföljebb hosszabb a visszarendeződés tartama. De a róna ideje mindig ráér.

Ahogy Magyarkanizsa igazi arculatának megismeréséhez mind a négy irány felől idevezető úton ajánlott végigmenni, úgy a település meglétének korszakait is megéri külön-külön részletezni. Yeats mester a testre, a szívre, a szellemre meg az Isten intervallumára porciózta az ember létét. Ezen írás szűk térfogatában mi más lehetne dolgom? A ránk mért emberléptékű időkeretet a szülővárosunk tornyaira is alkalmazom.

A megtestesüléshez vezető út kezdete senki számára nem látható. Legalább mi ne áltassuk magunkat! Sosem lesz az. A város születését, az intimitás pillanatát, a bizonyosságot levetkezve a múlt szürkülete fogja takarni. Elannyira, hogy aki netán kutatni próbálja, annak is csak a fölszínen, vagy a kiásható földrétegekben lel kézzel fogható nyomokat. Esetleg a földhányások íve serkenti fantáziáját. Más egyéb - a néhai Kanizsa megtestesüléséből - nem maradt. Szemérmes ez a város. Minden igazi vajúdás, szülés bensőséges. De vajon a fákon feleselgető madarak éneke nem ugyanaz, mint az ige kezdetén? Változott-e a folyam iszapjának színe? A legelőn nyargalászó portölcsérben, és a bólogató nádbugákban ott lehet a válasz. A város teteme volt az első tornyunk: a régi földvár hantján serkent ki a település magva. Az előzményekben már írtam volt - errefelé az élet a pusztulásból sarjad: az ártéri mocsárból, a homorú földhányáson valami új épült.

Ezt követte a szív időszaka. A lelkesedésé. Amikor élettől duzzadón az akkori Kanizsa megtalálta önnön létének értelmét. Utcákat, tereket, középületeket, templomokat fiallott e tervezéssel és megvalósulással elegy lázas, termékeny éra. A szív ereje pumpálta tele lehetőségekkel a települést. Elpusztítani akarták ugyan, de mindig erőre kapott Kanizsa. Ennek a néhány évszázadnyi lüktetésnek a máig ható áldását éljük föl mostanában... („S elhagyta béke, tisztaság.”) Csak remélni tudjuk, hogy szív tornyaink  – a templomok, a városháza, a Vigadó, a kastélyok, kúriák, villák meredeken fölszökő csúcsai – még elég hosszan meghagynak bennünket kegyelmi állapotunkban.

A hitetlenkedő fejcsóválás lesz jussom, de akkor is leírom: most, egy ideje a szellem tornyait építjük. Annál is inkább, mert Kanizsa az elmúlt évtizedekben kirívó eréllyel áldozott a kultúrának. Pedig nem csináltunk mást, csak a régi példát követtük. Egy közösség megmaradásának záloga, életrevalóságának fokmérője a műveltsége. Persze: az épületek, a tornyok önmagukban semmit sem érnek, ha alattuk elhaló a szándék. („Míg büszke szíve megszökött.”) Csak üres frázisokkal, rutinnal letudott közvetítő szereppel, és kilúgozott mondandóval nem tartható fönn egyetlen felelős föladattal bíró intézményünk sem. A pénz? A pénz nem minden. Ami idáig megvalósult, a jóindulat: némi esélyt ad a bizakodásra.

Mert már látszik amott, az isteni idők készülődése. Akkor válik majd el igazán, hogy mennyit ért, amit megtettünk.   

Pósa Károly

A nő

Nő - grafit

 

A szavak is csak jelek. De vannak jelek, amik szentek. Így lehetnek szavaink is, amiket csak tiszta szándékkal, értőn, és érett gondossággal szabad a szánkra vennünk. Nem kell mélyre ásnunk. A legszebb fogalmaink ugyanúgy csak egyszerűen szépek, ahogy az élet tud az lenni. Különben is: a fölkent, pátosszal emlegetett dolgaink mára inkább áthallással elegy megunt frázisok.

Sajnos.

Hazaszeretet? Állhatatosság? Erkölcsi rend? Hadd ne soroljam. Mind-mind mögött ott egy kérdőjel. Ennek a korszaknak a görbe gerincű sunyítása.

Viszont a szimpla, ám mégis élettel teli fogalmainknak valahogy nem kopik meg az értelmük. Nem a szó jelentéséről beszélek. Sokkal inkább a mögöttes, érzelmi töltetéről. Édesanya, szerelem, áldás. Hogy csak e hármat említsem…

És igen – nekünk, férfiaknak - ilyen soha nem fakuló tünemény, ha kimondjuk: nő. Mert ebben a kéthangnyi, rövidke szóban benne van az egész létünk káprázata, de az értelme is. Ábrándjaink és megvalósulásunk. Ha látjuk, gyorsuló ütemben ver a szívünk, és mosoly fut az arcunkra.

Nő.

Várakozik a buszmegállónál. Rövid kis nyári ruhája feszül a testén. Kezében mappa, benne fontos iratokkal. Nyakának szép íve leírhatatlan. Még csak kedd délelőtt járja, és szeptembert írunk, de mintha a tavasz somolyogna ránk, eltűnődik a mindenség. Körömcipős, és a mályvaszínű ruhába bújt a boldogság.

A főutcán tülköl egy autó. A fékek sikongása idáig hallatszik. Mozdul a nő, kezével eligazítja homlokába hullt hajtincsét.

Most kéne megállítani az időt.    

Pk