A MÁGUS

Illusztrációm I.

A főorvosnál jártam. Nem biztatott túlságosan, inkább óvatos volt. Száraz hangon közölte velem, hogy a tudomány mai állása szerint gyakorlatilag bármelyik opció bekövetkezhet. Patikamérlegen mért szavak. Ez volt a diagnózisom. A doktor cigarettázott, és kerülte a tekintetemet. Nem a rendelőjében fogadott, hanem az irodájában. Ültem a kicsiny, műbőr fotelban, és arra gondoltam, előttem és utánam, ugyan hányan ültek már, ülnek majd ugyanitt, megrettenve, vagy felszabadultan sóhajtva a jövőjüket, az egészségi állapotukat firtató kérdésre adott választól függően. Ahogy távoztam, a dohányfüst szaga, mint színpadias szomorújáték leple, még sokáig úszott velem a levegőben.

Az utcán találomra fordultam be a legismeretlenebb sarkokon. Alighanem az ösztöneim vezéreltek, toronyiránt vittek a lépteim a folyó felé. Nem figyeltem a város nyüzsgésére. Vaktában vágtam át egy-egy szélesebb, forgalmasabb úton. Néha kocsik tülköltek rám, fékek csikorogtak. Mintha víz alól jöttek volna a hangok. A gondolataimba temetkezve bandukoltam, amikor koppanva nekimentem annak a bizonyos reklámtáblának. A járdára volt kihelyezve, a hűvös oldali betonszegélyen terpeszkedett. Jókora nyilat festettek rá krétával, mutatta hová nézzek: egy kicsiny kirakattal bíró üzletre bökte a figyelmemet. JÓSDA - ágaskodtak a betűk a bejárat fölött. Alatta kissé szerényebben, orientális betűkkel pingálva: Múlt-Jelen-Jövő.

A csöppnyi kirakat egyik csücskében menóra árválkodott, a másikban plüss párnán kulcs, néhány keleties réz csészécske, ismeretlen rendeltetésű kehely mellett. A boltocska belsejét lila brokátfüggöny takarta, amit belépve félrelibbentettem. Láthatatlan csöngettyű csilingelt fölöttem, mire az üzlet homályából előjött egy kis ember, egy simlédes sapkás, cvikkeres-szakállas manószerű lény, aki nadrágtartóban, pohos hassal inkább nézett ki régiségkereskedőnek, mint mágusnak. Mégis ő volt a médium. Apró, mogyorónyi szemét rám emelve meleg mézesmázossággal jegyezte meg, hogy már várt rám. Bemutatkozván nyújtottam volna a kezem, de ettől – legnagyobb megdöbbenésemre – úgy visszahőkölt, hogy hátrálásában majd földöntötte a kerek asztalhoz állított ósdi széket. Szabadkozott, elnézést kért: nem érinthet meg másokat, mert abból neki csak baja származik. Nézzem meg, már attól is kiverte a víz, hogy ilyen közel eresztett magához. Tényleg verítékezett. Én is izzadtam, de persze más miatt: hetek óta kánikula tombolt. A mágus leültetett az asztal túlfelére, tisztes távolságot tartva maga is helyet foglalt velem szemben. Zöld kendőt borított egy vacak éjjeli lámpára, amitől immáron csak az asztallap kapott fényt, mi meg puha, sejtelmes félhomályban maradtunk. A mágus pár percig csöndben meditált. Csak a szuszogása hallatszott. A hatáspauza után vontatott hangon, majdnem kántálva arra kért meg, hogy tenyérrel fölfelé tegyem az asztalra a bal kezemet. Eltelt egy kis idő, míg nézte a tenyeremet. Előbb nézte jobbról. Kis idő múlva alaposan megnézte balról is. Ülepét megemelve, az asztalra dőlve egész közel hajolt az ujjbegyemhez. Ha meg akartam volna viccelni, akár a homlokára koppinthattam volna. Zavartan köhécselt. Dünnyögött idegességében. Aztán teljesen váratlanul lerántotta a zöld kendőt a lámpáról, és úgy bámulta a tenyeremet tovább. A hirtelen támadt világosságban megpillantottam az arcát, amin ijedtséggel elegy tanácstalanság látszott. Szorongott a kis ember, mint víz láttán a mezei ürge. Úgy is nézett ki. Kapafogait villantva hol a tenyeremet studírozta hitetlenkedve, hol az arcomba meredt. Váratlanul fölugrott. Hatalmas lendülettel kirúgta maga alól a széket és sipákoló hangon, hevesen gesztikulálva üvöltözni kezdett, hogy nem, nem, ez nem lehet igaz! A fejét fogta, tépdeste szakállát, nyögött nagyokat, de le nem vette volna a szemét a kezemről. Hadarni kezdett, valami hisztériás roham jöhetett rá, mert csak úgy bugyogtak belőle az értelmetlen szavak:

 – Képtelenség! Ilyen nincs! Maga már halott ember! Magának nincs is életvonala! A szerelemvonala pont átellent van a szokottnak, a középső ujja alatti Vénusz-köre meg nem is kör, hanem egy széttöredezett vízhólyag! Szívvonala sincs! Őrület! Maga gazember! Maga egy hóhér! Ilyet harminc éve, amióta praxisom van nem láttam! Maga egy hulla! A Hold-dombja egy nagy kiharapott kráter, ráadásul a napvonala meg teljesen hiányzik! Maga nem ember! Egy szörnyeteg! Tűnjön innét! Kifelé az üzletemből! Mars! Gazember, gazember! Még ilyet! – s míg hangosan, méltatlankodva gyalázott, ordított velem, megfeledkezve a kötelező távolságtartásról durván tuszkolt kifelé, majd szó szerint az utcára lökött. 

Nagyot csörömpölt az üvegajtó mögöttem. Kisvártatva kattant a zár belülről. Visszapillantottam. Rossz szájízzel elmenőben még láttam, hogy a ZÁRVA feliratú tábla pördül a bejáratra.

Hazaérve kávét főztem és eltöprengtem magamon, a sorsomon. El-elkalandozva tűrtem föl könyékig az ingem ujját. A szokott rutinnal lecsatoltam a műkezemet, amit a balesetem utáni rehabilitációkor kaptam. Igaza lehet a doktornak. Bármi bekövetkezhet. Ha szerencsém van, mint a gyíknak, hamarosan, már a közeljövőben, a suta kezem könyökből megint újra nőhet.

Illusztrációm II.

                                                                Pk

Harcz!

Egy elszegényedő társadalomban sosem a kultúra lesz, amire az emberek a legfontosabb kérdésként tekintenek, hanem a túlélés, a napi betevő előteremtése. A létfenntartás ösztöne nem kíváncsi a finom etűdökre, a kellemes rímekre. A testileg nyomorított embertől a lelki nyomorral sújtott még szánalmasabb. Aki nélkülözni kénytelen nem ájul el a legnagyszerűbb alkotásoktól sem, mert a kopogó ínsége miatt a könyvben csak kilóra mért papír alapú gyújtóst, a faragott köztéri szoborban köbméternyi fát lát elpocsékolva, a festményt haszontalan vacakként éli meg, amit sem megenni, sem meginni nem lehet, és még ha lenne is rávalója, ingyen sem kéne neki koncert-, pláne színházjegy.

Kisebb gondja is attól, hogy művelődne.

Hun - rajzom

Éppen ezért kötve hiszem, hogy 2018 Szerbiájában sokakat rendít meg az a hír, miszerint magyar-magyar szinten elkezdődött a kultúrharc. Vagyis – nem jól mondtam. Ugyanis elkezdődni már régóta elkezdődött, évszázadok óta tart, minden túlzás nélkül állítom. Ami most következik, mégis rendhagyó lesz. Eddig a harc úgy folyt, mint a búvópatak: magyar a magyar ellen feszült, ez igaz, viszont az idők sokaságában a vértelen küzdelem színtere jobbára a háttérben zajlott. Kulisszák mögött mentek a csörték, mert a magyar kultúrharc – az említett búvópatak hasonlattal élve – csak nagyon ritkán csillámlott meg a nagy nyilvánosság előtt. Pláne ritkán vonta magára az egész magyar közösség figyelmét.

De napjainkban kurzusváltásnak vagyunk a tanúi, s mint minden gyökeres átalakulásnak, most is a nemzet vezető politikai rétege az, ami megfújta a kürtöt. Jól tette, jól tették, mert ha a művészvilág élbolyában lévőkre kellett volna várni, akkor még ma sem történne semmi, meg holnap se.  

Bevallom, régtől fogva lestem ezt a pillanatot. Csöppet sem volt kétséges, hamarosan bekövetkezik. Nem volt nehéz megjósolni, mert a jelen közállapotok már olyan szinten nivelláltak, amitől minden jobb érzésű embernek a bicska nyílt ki a zsebében, és az égbe kiáltó igazságtalanság még a legsüketebb zugokat is beharsogta.

Megérett tehát a pillanat rendet tenni. Mást nem tudván, csak hálát adhatok a gondviselésnek, amiért úgy időzítette ezt a nehéz és keserves harcot, hogy tanúja, részese lehetek. Hogy milyen érzés kavarog bennem, egy régi, hadiösvényen járó préri indián mondás szépen illusztrálja:”Végre megjöttek, akikre idáig vártunk! Mi magunk vagyunk azok.”

Igen, ennek a generációnak lesz megadva a történelmi esély, hogy középre állítva, a szárnyakon a nagyon fiatalokkal, a másik szárnyon a kiöregedő félben lévő embereinkkel, a háttérben pedig a régi – magyarul még tudó – óriásaink segítségével helyére tegyük, ami olyan régen tévúton viszi a magyar szellemet. Az önmaga farkába harapó kígyónak a fejére kell taposni.

Lehet, nem szerencsés, ha egy politikus adja meg a felütést, a harci jelet – elvileg ugyanis művészetről esne szó. De mivel itt Közép-Európában minden kicsit más, és a művészek gyakorlatilag mindannyian politizálnak (arra kevesebb példa akad, hogy a politikusok művészkednének), nagy az átjárás a két műfaj között, megengedhető tehát, ha a magyar politika első embere adja ki a hívó szót. Orbán Viktor székelyföldi, tusványosi beszéde egy új korszak nyitányát jelenti.

Volt szerencsém élőben hallgatni, látni. Nem a retorika, a mondandó nyűgözött le, hanem a beszédet követő frenetikus hangulat, ahogy a közönség – szerte a Kárpát-medencéből odasereglettek – fogadták a magyar miniszterelnök előrevetített terveit.

Szerencsés a csillagzatok állása. Magyarország, ma, harminc évvel a rendszerváltoztatás után újra Európa egyik középhatalmává vált. Visszavettük történelmi helyünket, és úgy tűnik, a szerepünket is. (Sőt.) A rendteremtés évtizedeiben hanyagolt kultúra nem kapott méltó figyelmet. Fontosabb volt a gazdasági és politikai erőviszonyok kiegyenlítése, a nemzeti vonal megerősítése, később a médiaegyensúly helyreállítása.

A Fidesz harmadik kétharmados diadala után most lesz lehetőség, alkalom arra, hogy bizonyítsa a generációm: nem hiába voltunk. Hatalmas feladat elé nézünk. A XX. század mocskát kell a helyére tenni, kitakarítani a szennyet a magyar művelődéspolitika istállójából. Mindezt véghez kell vinni Budapesten csak úgy, mint Újvidéken, Szabadkán, Brassóban, Kolozsváron vagy éppen Pozsonyban.
A világ nagyot változott negyven-ötven év alatt, s a magába zuhant, nemzetietlen erők egyeduralma helyett tisztább, értékállóbb és hasznosabb dolgoknak kell következniük.

Elég volt a posztmodern szarlekvárjából! Elég volt a még ma is dívó jugoszlávizmusból, a vajdmagyar bolhacirkuszból, a tokaszalonna macák, bányarémek és a kardigános elmebajnokok hisztériájából, az elefántcsonttoronynak hazudott – valójában hokedlin álló – megmondó uraságok és hölgyek igazságosztásából, a protéziscsattogtatásból! Elég volt abból, hogy egy szűk, belterjes társaság egymásnak adogatva pénzt, fegyvert, paripát, a művelődés pocsolyájában dagonyázva – amit ők tettek márvány fürdőmedence helyett a téveszmék, a nihil mocsarává – a mai napig kizárólagossággal bírnak. Mindeközben, amikor csak tehetik, oda ürítenek a küszöbre, ahonnét egyébként enni kapnak. Vízgereblyézéshez értenek, maradandót alkotni képtelenek. Ebből egyszer és mindenkorra: elég.

Tudom, nagy sivalkodás lesz. Nem baj. Az sem biztos, hogy sikerül mindent helyre tenni, amit szeretnénk. Az sem baj. Majd azon leszünk, leszek, hogy sikerüljön.

Az életben egyszer adódik egy kegyelmi pillanat, amikor a csillagok állása nekünk kedvez, amikor hosszútávon tervezhetővé lesz a jövő. Most ez megadatott. Élni fogunk vele. Nincs más választásunk. Harcz!

                                                         Pk

Isten éltessen Dinnyés Jóska!

Dinnyés Józsefmagyar zeneszerző, előadóművész, „daltulajdonos”, énekes, gitáros

Rajz

2018.08.05.

A trombitás

Trombitás – rajzom

Ma, 117 éve látta meg a napvilágot Louis Daniel Armstrong, amerikai néger jazztrombitás, énekes, zenekarvezető, a jazztörténet egyik legnagyobb és legismertebb alakja.

Miles Davis mondta róla: „Nem tudsz olyat játszani a modern trombitán, ami ne tőle származna, főleg a modern vackokat figyelembe véve. Nem emlékszem, hogy valaha is rosszul játszott volna. Soha.”

Jóformán akkor születtem, amikor ő meghalt. De a legendák nem halnak el, hanem csak átminősülnek, megdicsőülnek. A fekete trombitás alakja örök. A játéka, a szeme fehérjének a villanása, a vigyora, a ráspolyos, borízű hangja: az egész lénye egy gesztus maradt, ami most már – merem hinni – végleg beleégett az emberek tudatába. Az enyémbe mindenképpen.

Odahaza, Kanizsán, ha egy-egy öregebb, sok vonót elnyűtt cigányzenészt láttam záróra tájékán muzsikálni, időről-időre a jó öreg Satchmo kifejezésteli zenélése köszönt vissza. Hol erősebben, hol halványabban, de fölfedezni véltem a lüktetést, a dinamikát, a dallam hullámzása révén a lélek rezdüléseit. Romantikus vadságát, valami érinthetetlen tiszta minőségnek. Nagy élmény volt. De az is egészen bizonyos, hogy a zenére születni kell. „Amit játszunk, az maga az élet” – mondta egyszer a hunyt néger trombitás, és ez a keresetlen pár szava maga volt az igazság.

És az ő szerény hitvallása, a pár szavas ars poeticája – megízlelvén a tömör kinyilatkoztatást – nem csak a zenére vonatkozik. Hanem mindenre. Ilyen egyszerű ez. Amit játszunk, az tényleg maga az élet.