EGY RÉGI NYÁR MESÉJE

Bálint bácsi mindig kint ült a padon. Úgy hozzátartozott az utcaképhez, mint az időtlen idők óta kanyargó cseréppel fölszórt út, meg a hűvös oldal téglajárdája, vagy a vénséges, óriási nyárfa, ami a legmagasabb házak dudacserepei fölött végződött, ott, ahová vadgerlék bújtak.
Kora délután rendszeresen kinyílt a tornácos hajlék kiskapuja, és Bálint bácsi kicsoszogott a házikó előtti fapadhoz. Nyögve leült. Vakaródzott keveset. Szétpislantott. Lomha tekintetét, mint valami ráncos teknősbéka végighordozta a látványon, krákogott hozzá egyet, aztán megmozgatta bütykős lábujját és előkotorta a tózniját.

Gyufa lobbant.

Micisapkáját a tarkójára tolva dohányzott. Könyékig föltűrt ingjének savanykás öregember szaga volt, de azt csak cigarettájának a borzalmas bűzkörén belül, a testközelébe kerülő érezhette. Minden mást uralt a szűrőtlen kapadohány bukéja. Mi gyerekek – bár fancsal képet vágtunk a büdös kapadohány füstjétől – mégis szerettünk körülötte téblábolni. A vénember szűkszavú volt ugyan, de mivel valami irdatlan belső tudás halmozódhatott föl benne, időnként előbuggyant belőle ez-az. Olyankor a maga módján eltársalgott velünk. Nem is rendes társalgás volt az, hisz nem párbeszédre épült. Inkább úgy mondanám: mesélt. Monologizált.
Vannak emberek, akik nótafák: ezeregy dalt ismernek, tudják azok szövegeit. Esetenként még szépen is énekelnek. Aztán akadnak mások, akik viszont elmés mondókák, találós kérdések százait sorolják, amint a figyelem középpontjába kerülnek. Ez utóbbiak sajnos egyre kevesebben lesznek. Helyüket váltja a vicc, a közönségesség. Mindannyian találkoztunk olyan személlyel, akinek a zsinórban elmondott harmadik vicce után már semmi nevethetnékünk nincs. Inkább kínosan heherészünk a poénokon, mert attól udvariasabbak vagyunk, semmint megsértenénk a magát ellenállhatatlanul szellemesnek képzelő felebarátunkat. Bálint bácsi nem közéjük tartozott. Ő meséket mesélt. Sajátos zamatú történetek voltak azok. Némelyike hasonlított egy korábban már hallott sztorira. Gyakorta megesett, hogy számunkra ismert helyeken játszódott a cselekmény. Egyikünk sem hőkölt meg ha a Sárga Árok, a téglagyári bányatavak vagy a Kis-Tisza medrébe kellett odaképzelnünk a nyákos zöld szörnyet, ami az elmesélése alapján tisztára olyan volt, mint az a narancssárga behemót buldózer, ami történetesen akkoriban az utca végén egy új, aszfalttal burkolt útnak egyengette a terepet.  

Gyerekfejjel nem fogtam föl, csak így utólag látom: szerettük az öreget. Bírtuk – ma talán így mondanánk. Sokat mesélt, és én csak halványan emlékszem erre-arra, a meséit jóformán elfelejtettem. Egyet kivéve. Azt sem tudom szó szerint idézni, mert Bálint bácsi hangját, vontatott gesztusait a betűk, a szavak sosem tudnák hűen visszaadni. Ez az egy meséje viszont mindmáig kísért, megmaradt, ahogy emlékeimben él azoknak a szikrázó nyaraknak a színe, az illata, együtt a lisztszerű fehér porban meztelen talpam melegével. Viszem magammal, útravaló gyanánt. Valahogy így hangzott a rövidke történet:

Amikor az Öreg Isten nagy, kérges tenyerei között a tóparti közök alatt kezdődő Rét sütős sarából összegyúrta az embert, sokat töprengett azon, miként tudná elérni, hogy a saját teremtménye egyszer majd ne forduljon ellene. (Ebből is látszik, milyen bölcs volt, mennyire előrelátó: most pont ott tartunk, hogy a világunk nyíltan ujjat húzna Ővele.) Életet lehelt az emberbe. Adott neki mindent: értelmet, akaratot, lelket és szellemet, de még társat is. Egyedül az volt a gondja, hová rejtse el az embertől az erőt, az isteni erőt. A hegyek ormaira nem tehette: előbb-utóbb megmásszák azokat. Ugyanígy a föld mélyére sem dughatta: addig-addig, úgyis kitúrta volna onnét a kutató ember.

Hosszú gondolkodás után határozott az Úr, majd az isteni erőt belehelyezte az emberbe.

Ott aztán azóta sem sokaknak jut eszébe keresni.

Bálint bácsi meg még most is ott ül azon a padon.

                                             Pk

SZEZONZÁRÓ - Crna Gora 3.rész*

„Ha nem lesz ember, harcol a gép

Egymással szemben buta igék

Mire vársz, új Babylon épül

Gyere le, Isten, ideje már

Félek, ha késel, Babylon áll

Mire vársz, új Babylon épül”
(Omega)

Herceg Novi

Ha kimondom a varázsigét, a szót – Crna Gora –, egy másik képet hajt elém a képzeletem. A fantáziám fölűzi a három évtizeddel ezelőtti emlékeimet. Amikor még a tenger és annak szegényes partja mindenkié volt. Amikor még csak főtt, meg pattogatott kukoricát árultak taligákon és öböl szerte alig valahol, már-már kuriózumként lehetett csak kapni pizzát. Amikor még a strandoló apák kezében a boltból kihozott olcsó sörösüveg csillogott, a kocsmákban a puccos koktélok helyett szilva- meg szőlőpálinkát mértek, és a nők otthonról hozott tarka törülközőiken napoztak, mert sehol sem lehetett látni napozóágyat. Egyik strand sem volt fizetős. Az egyetlen parti zuhanyzóért több száz métert kellett ballagni, és akkor sem biztos, hogy folyt belőle a víz. Általában vízhiány volt. Nemhogy a strandon, de a fürdőszobákban sem volt édesvíz reggel héttől este nyolcig. A vécék mellett tengervízzel töltött vödrök, palackok sorakoztak. Mennyi viccet szültek ezek a nyakatekert helyzetek! 

Ahogy lassan múltak a balkáni háborús évek, a nyaralások jellege is más mederbe lépett.

Akkoriban kezdték tanulni a helyiek a turizmus alapszabályait. Kitört a béke. Fölsóhajtottunk. Az évek során változtak, finomodtak, az igényesebb világlátás irányába mozdították el a szokásokat. A szerbiaiak mellett immáron a külföldi turisták is lemerészkedtek a montenegrói partokra. 

Lett mindenhol meleg víz és légkondicionált apartman. Egymás után nyíltak az új, dizájnerezett bárok. A kukoricás kordék helyére palacsintás, hamburgeres bódék kerültek, számos gyorséttermi ellátmánnyal, és már a posta előtti telefonfülkéknél sem kellett órákig sort várni, azon egyszerű oknál fogva, hogy egy idő után a fülkékre nem volt szükség: a vonalas telefonok kora lejárt.

Mondanám, hogy az ottani tengerpart is a fejlődés útjára lépett. Mondanám, de kicsit elfacsarodik a szív ilyenkor. Úgy látom tudniillik, hogy a hely a romantikáját, a báját, a személyességét és a szépségét pont a vadságának köszönhette. Volt abban valami megkapó, visszacsinálhatatlan élmény, hogy ha a nyílt tengerre néző öbölrészbe vitt bennünket egy bárka, akkor egész napra ivóvizet, élelmet kellett cuccolnunk, mert helyben csak a tengert, meg a lapos, fehér kavicsos fövenyt lehetett kapni. Ám az akkor egy életre szóló emlékként maradt meg bennünk. 

Most? 

Fölismerhetetlenül kiépült az a strand is. Már nincs meg a nomád jellege. A fürdőhely fölötti erdőben, a fenyőfák között betonozott, kandeláberes (!) sétány kanyarog, ami mellett gombamód a legelegánsabb bárteraszok sorjáznak. Ahol 1992-ben a poshadt, langyos víz is jólesett, 2019-ben jeges üdítőt szolgálnak fel pillenyakkendős, keményítőtől ropogó kötényű pincérek, akik némi borravalóért a vízparti napernyők alatt hűsölőknek is kiviszik a furcsa színű koktélokat, karikányi citromokkal, szívószálakkal.

Mindenütt fölütötte fejét a luxus. A fogyasztói társadalom összes rákfenéje rázúdult a crna gorai tengerpartra is. 

Nem kerülte el sorsát az én kis falum se. Írtam már róla.

A hajdani tengerész kaszárnya helyén, ahol egykoron bagóért hálózsákokat, matrózblúzokat, katonai hátizsákokat, táskákat és nadrágszíjakat vettünk, a podgoricai vezetés eladta Azerbajdzsán egyik legnagyobb cégének. Ők azzal indítottak, hogy ledózerolták a területet, hullámtörő gátat húztak jó hosszan, a vízbe befelé nyúlón, és egy jókora mesterséges öblöt hoztak létre.

Néhány éve szakadatlanul folyó építkezés után immáron Portonovi néven fut a projekt: hétcsillagos (!) jachtkikötő várja a milliomos utazókat, olyan exkluzív környezetben, amit legközelebb csak Monte Carlo tud biztosítani, szintúgy az egyedi hét csillaggal jelölten. Luxus-apartmanokat árulnak, több tízezer euró egy négyzetméter bennük. A tetőkön medencék, függőkertek. Az újonnan fölépített város több ezer vendéget fogadhat, elláthat.

Régebben csak a kerítés mögül kukucskálva studíroztam, ugyan mire föl a nyüzsgés, az ipari daruk erdeje. Mára be lehet sétálni, már működnek hotelok, szalonok, bárok, a kaszinók és a butikok is, noha a kapacitásának még tizedét sem adja ez az emberi kényelem szülte dísz-város. Az északnyugati fertálya még most is épül. De már a húsz éves, gyökerestül újra ültetett pálmafákkal szegélyezett központi promenádon lehet ámuldozni, mi mindent ki nem agyal ez a szinte korlátlanul, milliárdokat emésztő gigaberuházás. Minden sarkon szökőkút, meglehetősen giccsesek. Lépcsősorok, ültetett virágágyások, tengernyi locsolt gyöp és az igényesség kellékei, amerre csak a szem ellát. Az emeletes apartmanok inkább lakóparkok: kovácsolt vaskapuk mellett kaputelefonok, szerteszét folyamatosan cirkáló egyenruhás biztonságiak. Bekamerázva a legelbújtabb szöglet is. Nincs talpalatnyi föld, ami ne lenne dísz burkolva, méregdrága bazaltkő elemekkel, olykor játékosabbra vett mozaik kockákkal. Márványozás, üveg, hatalmas terrakotta kaspókban egzotikus bokrok virágoznak az év összes napján. A kikötőben néhány úszó úri csoda: a kisebbek is akkorák, hogy öt-hatfős személyzet szolgál rajtuk. Van pár nagyobb, az egyik tatján alig észrevehetően egy összecsukott rotorú helikopter „parkol”.

Itt hamarosan arab sejkek és unatkozó orosz milliárdosok, nagynevű színészek fognak találkát adni egymásnak, ide jár majd a konzumidióta világunk elitje, jelentsen ez a szó bármit. Montenegró kicsiben ott lesz Monte Carlo mellett emlegetve. 

Nekünk meg? Marad, ami volt, ami elmúlt. 

Az otthonról hozott szalonnák, kikavarós szörpök és olcsó fagylaltok emléke. A viseltes strandpapucsos időké, amikor még három tucat fényképpel gazdálkodva kellett beosztani, mit mentünk át magunknak, mára, az akkor történt csodákból. Amikből még most is élünk.  

                                               Pk    

*Ez az írás a Jó Reggelt Vajdaság portálon jelent meg 2019.11.13-án.

SZEZONZÁRÓ - Crna Gora 2. rész*

Kotor

Zsibvásár. 

Megérkezni a crna gorai falumba mindig különleges, megható. Egy kisebbfajta ünnep. Nekem mindenképpen, de úgy tűnik, az ottaniak is kitörő örömmel fogadnak. Ehhez tercel a kirívóan jó idő: noha október a végét járja, mégis harminc fok van árnyékban. Nyárias a meleg, fuldoklani a napfényben, a tenger vize még most is 23 fokos. Épp csak ledobom a hátizsákot, már túrom is le magamról a nadrágot, lódulok az ezerszer megjárt öblöcske fövenyén, aztán hosszú karcsapásokkal úszok, boldogan, fölszabadultan, és egy kis időre elfeledtetik velem a sós hullámok a köznapok bajait. Mintha kicseréltek volna. Már ezért megérte a buszozás.

A helyiektől megtudom, idén kitolódik a szezon. Gyakorlatilag véget sem fog érni. Kisebb mértékben a szokatlanul melegnek számító időjárás az oka, de inkább a faluban tartózkodók tömegei miatt.

Egy részük turista, hozzám hasonlóan megkésve érkező vendégek, akiket valami isteni kegyelem folytán augusztushoz hasonló vakációs hangulat fogadott, és akiknek e nem várt fordulat révén még elő lehetett kotorni a fürdőruháikat.

Ám a többség munkás. Olyan melósok, akik az öböl nagyberuházásain dolgoznak, s az őket foglalkoztató építő cégek a kiürült panziókat, apartmanokat, szobákat lefoglalják. Aligha kell ecsetelnem, mit jelent ez a helyi gazdaságnak, a vállalkozásoknak. Több ezer fogyasztó vendég maradt a faluban, és annak környékén. Mind férfi. Esznek, isznak, ruházkodnak, költik a pénzüket, például fölkeresik a helyi fodrászatot. Azaz: csak szeretnék. Ez utóbbit most már nem tehetik: első kézből, vagyis a tulajdonosnőtől tudom. Ugyanis a falucskámban vendégmunkásként dolgozók zöme anatóliai török fickó. Valahonnét az azeri-iráni határvidékről érkeztek. Nekem, aki öt évvel ezelőtt Magyarkanizsa központjában ezrével látott hasonszőrű agysebészeket, meg a saját szemetükben hempergő programozó mérnököket csöppet sem volt meglepő Jelena fodrásznő kifakadása: „Nikad više!” (Többé soha!) A vendégmunkások hamar eljátszották a bizalmat. Kiderült, nem tudnak viselkedni. Legalábbis az a fajta mentalitás, amit ők képviselnek köszönőviszonyban sincs az európai értékrenddel. Még az amúgy megengedőbb, laza balkáni fölfogással sem összeegyeztethető. Pláne, ami a nőket illeti. Amint Jelena munkatársnője sírva volt kénytelen időnap előtt bezárni, a döntés megszületett.

Az önkiszolgálóban viszont az van, ami. Rendben: a kosarat nem ismerik a jövevények. Szól nekik a kasszírnő angolul, szól németül, végül már délszlávul szidja őket. Semmi. Az üzletben nekilátnak a sörnek, táplálkoznak, csoportban nevetgélnek. Úgy kell kituszkolni mindet. Nem tudom, megéri-e az ottlétük. Biztos igen, rövidtávon. Míg nem érkeznek meg a valódi turisták tömegei. De ha maradnak a jövő nyári szezonra is, már most látszik: el fogják riasztani az idelátogatókat. Ezt megint nem én mondom, helyiek osztották meg velem aggályaikat. Az vigasztalja őket, a közeli építkezés hamarosan, tán már áprilisban befejeződik, s olyan ígéret érkezett a beruházóktól, hogy csak minimális létszámú különítmény marad az utómunkálatok kisegítésére, lévén például burkoló lapozást, villanyszerelést, festést-mázolást, sem más képzettséget igénylő dolgot nem lehet rájuk bízni. Egyébként nem csak anatóliai török culágerek melóznak százszámra. Akad szép számmal koszovói és albániai albán, de boszniai vendégmunkás is. Ez utóbbiak túlnyomó többsége vissza-visszatérő munkavállaló, a tengerparti éttermek pincéreinek, konyhaszemélyzetének jelentős része bosnyák állampolgár.

Amúgy az öböl éli normális életét. Október végére egy-két kivétellel bezárnak a vendéglők. A part mentén sorakozó sátras üzletek is eltűnnek. Egy rövidnadrágért korábban elég volt a sétány túloldalán tarkálló bazársort megvizitálni. Most: majdnem Zelenikáig kell menni, hogy egy menőbb butikban ugyanazt a török klottgatyát dupla pénzért meg lehessen venni. Röviden, az őszi tengerparti kínálat nem igazán fogyasztóbarát. Amolyan téli üzemmódban működik minden, takaréklángra kapcsolt a gazdaság, a kereskedelem. Legalábbis a nagy nyilvánosság előtt. Ám a beszélgetésekből kiszüremlik, az öböl béli kompánia nagyon is tudatosan már a 2020-as évadra készül. „Beszerző” körutakra indulnak a cégtulajdonosok. Az albán-koszovói-montenegrói kis balkáni arany háromszögben most is burjánzik a biznisz. Nincs ami nincs. A ruha- és a fehérnemű java török portéka, ami albán viszonteladók révén jut el a montenegrói polcokra. Az enni- és innivaló felesben horvát és szerb gyárak terméke, amit csak tarkítanak az olasz behozatalból származó áruk. Ez utóbbiak a mosóportól kezdve az olívaolajon át a tésztákig, a fagyasztott ételekig széles skálán mozognak. A vajdasági magyar szemnek mindenesetre érdekesek, újdonságként hatnak. Az árak sem borzalmasak: alkalmazkodnak a crna gorai fizetésekhez, amelyek ugyan meghaladják a szerb színvonalat, de nem nagyságrendekkel. Beszédes tény, hogy a helyi megszólalók egyike némi sóvárgással a hangjában nyilatkozott a szomszédos horvát gazdaságról, sóhajtva emlegetve az ottani béreket. A többiek talán büszkeségből nem idézik Zágráb teljesítményét, de akkor is érezhető: némiképp „bezzegország” számba veszik Horvátországot. Ettől még persze teli szájjal szidják a Dubrovnik előtti határátkelő horvát egyenruhásait, akik nagyjából ugyanolyan pökhendi módon és lekezelőn bánnak a szegényebb déli szomszédjaikkal, ahogy azt mi már Röszkénél régtől megszokhattuk.

S bár a helyiek orrolnak Zágrábra, mégis átrándulnak Dalmáciába. A kényszer nagy úr. A Dubrovnik melletti repülőtér pedig kisegíti a crna-gorai Tivat kínálatát. Utóbbi jobbára most csak norvég, orosz, azeri meg egyéb charter járatokat fogad, szemben a horvát Ćilipi reptérrel, amelynek jóval bőségesebb a kínálata, nemzetközileg is jelentősebb a forgalma. Mivel a crna-gorai útlevél ma már megállja helyét a világban, főleg a fiatalok előszeretettel utaznak.

Miloš, egy huszonéves mesélte: a barátnőjével másfél hónapon belül fapados járattal megjárták az itáliai Bolognát és a svéd Malmöt is. Nem minden montenegrói indul kirándulni a nagyvilágba. Hökkentem vettem tudomásul: az ifjúság egy része itt is útilaput köt, máshol próbál szerencsét.

Az elvándorlás Crna Gorában sem ismeretlen probléma.

(folytatjuk)

*Ez az írás a Jó Reggelt Vajdaság portálon jelent meg 2019.11.10-én.

SZEZONZÁRÓ - Crna Gora 1. rész*

Herceg Novi, 2018. február

Amikor csak tehetem, mostanában a szezon zárása környékén ellátogatok Crna Gorába. A második hazámnak, a sajátomnak tekintem a Kotori-öböl béli kis falut, ahová immáron harminc éve vissza-visszajárok.

Szinte mintha odavaló lennék. Mindenki ismer, mindenkit ismerek. Három évtized alatt felnőtt ott is egy új generáció, fiatalok, akik már magáznak, és akiknek a gyermekkori emlékeik közé beilleszkedtem, ahogy a falu központjában ültem a rajzaim között, és esténként portrékat készítettem. Javarészt az ő szüleikkel múlott el az ifjúságom. Megbonthatatlan barátság szövődött az ottani „bokejacok”, meg közöttem. Az elmúlott időkben olyannyira megkedveltük egymást, hogy az akkor köttetett ismeretségek közül néhány mára testvéri szintre nemesült, mondom ezt minden pátosz nélkül, hisz az igazi barátság a bajban mutatkozik meg leginkább. És mikor bajban voltam, szinte csak rájuk támaszkodhattam. Ezt: sosem fogom elfelejteni.

Az idén tehát negyedszer is elmentem az én szeretett tengerparti kis falumba. Volt pár szabad napom. A kedvem is adott volt az utazáshoz. (Általában nem kell noszogatni, ha menni kell valahova. A közeljövőben bakancslistás Odessza, és esetleg Macedónia, Koszovóval.) 

Többféle megoldás kínálkozott, noha a repülőről lecsúsztam.

Crna Gorába tán még csak lóháton nem jártam, pedig régebben erősen foglalkoztatott a gondolat. Most a buszt választottam. Igaz, nem kényelmes, mert 15 óra zötykölődést Szabadkától Herceg Noviig ki kell bírni. Na, de mi ez ahhoz képest, amit az útitársak miatt kell elszenvedni! Néha azt gondolom, direkt negyven elmebeteget válogatnak össze egy hosszú túrára, s rajtunk kísérletezgetnek, figyelnek bennünket, hisz úgy a fizikai leterhelés okozta körülmények által, mint a mentális megpróbáltatásokban, kicsiben látleletét adjuk az őrület uralta emberi társadalomnak. Most sem történt másként. Tipikus balkáni roncsderbiben volt részem, pszichiátriai esettanulmányokkal összezárva. Mit mondjak? Nagyon tanulságos volt.

De mivel senkinek nem akarom kedvét szegni, be kell valljam: valamilyen szinten még élveztem is a busz nyújtotta kényelmetlenségeket.

Jegyzeteltem is. 

Sose tudni, mikor jön kapóra egy-egy jellemrajz.

Hajnali négykor érkeztünk meg a szerb-montenegrói határra. Az innenső oldal határrendészete a világ tán legtrehányabbjai közül való: néhány rozsdaette, lepukkant lakókonténer egymásra hajigálva. Mindez olyan nemtörődöm módon, hogy a látványhoz képest egy bangladesi nyomornegyed bádog kunyhói a precizitás és a kellem netovábbjainak hatnának. Finom utalás, már-már metaforáért kiáltó a tény – Szerbiát egy hosszabb alagúton lehet dél felé elhagyni. Az alagút végén a fény: Crna Gora. Rögtön szembe is ötlik a különbség: az ottani határállomás bármelyik hasonló jellegű nyugat-európai építményhez oda lehet mérni. Ráadásul az álmos utasokat ellenőrző közeg által életem eddigi legszebb egyenruhására csodálhattam rá. Soha csinosabb rendőrnőt! (Istenem, a szegény Barátom mit nem adott volna a látványért! Neki mindegy volt, lehetett levélkézbesítő is, csak uniformisa legyen. Erre gerjedt. Zárójel bezárva.)

A határon épp „helyzet” volt, fegyveresek futkároztak. Aztán két riadt képű idegent kísért egy csendőr. Először mongoloknak néztem őket, a vágott szemük és a széles járomcsontjuk alapján, de a rendőrök beszélgetéséből hamar kiszűrődött, hogy kirgizek. Illegális bevándorlók, papírok nélkül. Európa felé mentek volna. Azt valószínűleg ők sem tudják, miként kerültek épp a Crna Gora és a Szerbia közti senki földjére. 

A kelő nap már Podgoricában talált.

A szokott helyen török kávé, szendvics, hideg víz várt, fazékszámra fő a kávé a buszállomás restijében, alig győzi a pincér kihordani. Az emberek gesztusai még a balkáni módihoz mérten is megszélesednek. Hangosak, már-már hányavetinek tűnnek. Mindenki jó kedélyű. Ez elgondolkodtató. Ami még szembetűnő: nyár óta már megint új építmények vannak mindenütt. Hónapról-hónapra változik a főváros, és a tengerparti települések arculata is. Nem állítom, hogy szépül, mert sosem tetszett a modernista fölfogás, a személytelenség szögletessége, a rideg üveg és a beton kombinációja. Inkább úgy mondanám, látszik a pénz mozgása, a gazdaság élénk mivolta, mikor az út mellett sorakozó ipari daruk, építkezések mentén egy másfajta Crna Gora kezd kinőni, olyan, ami már nem hasonlít a sok évtizeddel korábban megismertre és megszeretettre, hanem egyre-másra nyugatias tempót vesz föl, átöltözteti a vidéket, leradírozza a múltját.

Budva tovább prostituálódik, lakótömbök, luxus-apartmanok horgadnak föl a zsalugáteres, oleanderrel futtatott százéves kőházak helyén, hipervonalú benzinkút túrja odébb a piaci kofák zöldséges kosarait, és az autószalonok kirakataiba méregdrága kocsik kelletik magukat, ott, ahol korábban még sebes pofájú macska ült az ablakban, és a szálldosó firhang mögül főzelékszagú, hűvös huzat csapta meg az orrom. Kanyarog a busz, immáron jók az utak, frissen aszfaltozottak, kiszélesítettek. Csak az a néhány alaposan fölnyírt datolyapálma emlékeztet rá: megérkeztem. Itt is egy megmagyarázhatatlan, de természetes, jó érzés fog el. Mintha otthon lennék.

(folytatjuk) 

*Ez az írás a Jó Reggelt Vajdaság portálon jelent meg 2019.10.10-én

Nyílt levél Jovica Mojsilović pópának

Tisztelt Esperes Úr! Poštovani časni oče!

„Egymás iránt pedig mindannyian viseltessetek alázattal,

mert az Isten a kevélyeknek ellenáll,

az alázatosaknak azonban kegyelmet ad."

1 Péter 5,5

Levelemet nyugodt szívvel írom, harag nélkül.

Pedig pár napja megnéztem az Ön ünnepi beszédét.

Aztán megnéztem még néhányszor. Akkor már jegyzeteltem is.

Őszintén megmondom, az első reakcióm a mérges indulat volt. Utána viszont a keserűség lett úrrá rajtam.

Ugyanis az Ön prédikációjával csaknem megegyező tartalmú szónoklatokat én már a kilencvenes évek elején eleget hallottam. Talán nem kell kifejtenem, mi is lett azokból a káros, primitív, gyűlölködő gondolatokból. Mindannyiunkra csak szenvedést hoztak, függetlenül attól, melyik nációhoz tartoztunk.

Éppen emiatt a Cnesa színpadán elhangzottakra most szeretnék reagálni. Lévén ma már a dühömet és a megbántottságomat egy másfajta érzés váltotta föl: az Ön iránti szánalom.

Sajnálom Önt, Esperes Úr.

Ön a szerbség talán legtiszteletreméltóbb alakjának ünnepén a Krisztus iránti szeretetről kezdte mondandóját, majd a papírból felolvasottak után – amikor már önmagát adta – mindennek az ellenkezőjéről tett tanúbizonyságot. Beszéde bántó élével hiteltelenné tette a bevezetőjében megfogalmazottakat. Hiába keressük benne a szép szavakat: „embernek lenni az embertelenségben”. Bizony, épp az emberségesség, a krisztusi szeretet, és a Szent Száva erényeként emlegetett alázat hiányzott azokból.

Volt helyettük kioktató hangnemben – ami eléggé nehezen illő egy ünnepi szónok szájába – vádaskodás, számonkérés és tömény fenyegetés. Nem volt azokban semmi ünnepi, semmi keresztényi, de még emberi sem.

Tudja, Esperes Úr nekem nincs bajom másokkal.
Azzal sem törődöm, hogy ha valaki – földrajzi tényekre fittyet hányva – szerb előjelet biggyeszt a környékbeli települések elé. Ha Szerb Horgosnak hívjuk Horgost, attól még egyetlen ottani szerbnek sem lesz jobb. Nem lesz tőle jobb munkahelye, erősebb szociális biztonsága, jobb megélhetése. Éppen miként az ott élő horgosi magyaroknak sem lesz rosszabb a helyzetük.

Tudja Esperes Úr, Önnel szemben a környéken élőket ma nem az aggasztja, hogy miféle címkézésekre szottyan kedve az Önhöz hasonló – remélem gyér számú – embernek. Sokkal inkább az érdekli a szülőföldem polgárait, milyen jövőt tudnak biztosítani önmaguknak és a gyermekeiknek. És azokon vajmi keveset segít a megalomán szoborállítgatás, vagy a helységnevek körüli ötletelés. (Van abban valami otrombán beteges, ha a jelenben is csupán a méretekkel akarjuk igazolni a múltbéli nagyságunkat. Nekem az olyan gyerekes dolog.) 

 

Olvasom a szülővárosom, a KÖZÖSSÉG reakcióját az Ön szavaira.

Magáért beszél a tény, hogy minden jóérzésű embert elképesztett a szereplése. Én az Ön helyében eltöprengenék azon, mit csinálhat rosszul, ha már a helyi szerbség is elítéli a viselkedését. Ismételni a kommentárokat nem akarom. Helyettük ide írom, ami engem leginkább zavart. Tudniillik emberileg mélyen sértőnek érzem. Megengedhetetlennek: nem csak egy egyházi személy szájából, hanem mint a város közösségébe tartozó ember véleménye gyanánt is. És javarészt emiatt voltam kénytelen nyílt levelemet megírni. Mert amit Ön tett, nevezetesen, hogy megbélyegezte a vegyes házasságokban élőket, az azokban születetteket leckéztette: ez már nem nevezhető pusztán hibának. Ez már bűn.

Esperes Úr!

Nem vagyok érintve, mert a felmenőim magyarok. Én is az vagyok. Büszke vagyok arra, hogy az vagyok. Mindemellett törekszem jó embernek lenni. Nem zavar, ha valaki büszke szerb. Az egészséges nemzettudat fontos erény. Ehhez szervesen illeszkedik az önképünk tisztasága, a lelki békénk, és a más nációk tisztelete is. Mindezen pozitívumok az embert konstruktívvá teszik. Elhelyez bennünket a világban. Más szavakkal: az önbecsülésünk kulcstényezője. Amit viszont Ön képviselt, a lappangó sovinizmus: destruktív, mert a nemzettudat kóros mértéke nem csak a közösségre hat rombolóan, hanem leszedálja az egyén önmagába vetett hitét is. Frusztráció, és ezzel együtt nárcisztikus érzelmek okozójává válik. Aki meghallgatta Önt, annak nyilvánvaló, mi dúlhat, kavarog a lelkében. Sajnálom emiatt.

Esperes Úr!

Amikor Ön a színpadon dörgedelmes szónoklattal porciózta jókra és nem jókra a szülővárosom polgárait, akkor a teremben zömmel kisgyerekek ültek. Köztük számosan olyanok, akiknek egyik szülője nem szerb. Ezek a gyerekek vajon miként értelmezhették az Ön szavait? Belegondolt abba, hogy a kimondott szónak mekkora ereje van? Hogy már egy rossz szó is szikrát lobbanthat? Hogy nem illő a kisgyerekek előtti beszédének sem a stílusa, sem a tartalma? Hogy az Ön ünnepi szónoklatának igazi mondandója nemhogy a pulpituson, de még egy kocsmában is vállalhatatlan elemeket tartalmazott?

Nem. Nem gondolt bele.

Épp emiatt vélem azt, hogy a következményekkel számolnia kell majd. Nem a társadalmi, netán jogi következményekre gondolok. Az isteniekre.

Végezetül hadd idézzem az elhíresült beszédének egyik passzusát. Azt mondta, ez Önnek egyfajta ars poeticája, útmutató gondolata:

„Amikor mindenki azt hiszi, hogy valaminek vége, nekem még igazából akkor kezdődik.”

Én ezt módosítanám, mert hiszem azt, hogy hozzám hasonlóan nagyon sok polgártársam, szerb és magyar ember hasonlóan gondolkodik:

„Amikor Ön azt képzeli, hogy valami elkezdődött, akkor tudja mindenki, hogy igazából vége.”

Kívánom Önnek, hogy találja meg végre a lelki békéjét. 

Pósa Károly