FILMES NAPLÓ - 31.

Kiút – 3. évad (2024)

Beül valaki egy autóba, és egy közép-nyugati mellékúton egy kidőlt, keresztben álló fatörzs állítja meg. Onnét rémálom az egész kirándulás – szó szerint. A közeli falu lakosai ugyanis sehová sem tudnak menni, bezárt a világuk. Akármerre indulnának, mindig ugyanoda jutnak vissza. Ha ez a lehetetlen helyzet nem lenne elég, napszállattól hajnalig mindenfelé vigyorgó kísértetek sétálnak, akik bekopognak az ablakon, társaságra vágynak. Tilos ajtót nyitni nekik, mert felzabálják az élőket. Szörnyű hely ez a lepukkant kis település.

Az első évad végéig tűkön ülve vártam a folytatást. Azt hittem, az utolsó percekre hagynak valami fátylat fellebbentő, parányi magyarázatot, miért voltak a megelőző epizódok. Ehelyett a problémák fokozódtak, a végén begördül egy busz is. Sejtettem, innét még cifrább lesz a folytatás. Nem tévedtem.

Vegyes érzelmekkel kezdtem a második évadot, ami ott folytatódott, ahol az elsőnek vége lett, vagyis – sehol. És pont ez a bajom a sorozattal. Olyan szintű sejtelmességet zúdít a nézőre, hogy ha eleinte tetszik is, végül már dühíteni kezd, mert semmire nincs magyarázat, a leghalványabb utalás sem, miközben titok a titok hátán csak szaporodik. Ráadásul szétszálazva, több síkon fut az értelmezés, aminek én a lehetőségét már a második nekifutás utolsó epizódjában sem láttam biztosítottnak: hétszentség, hogy erről a borzongatós sztoriról le fog kerülni még néhány filmes róka bőre, írtam akkoriban. Nem dicsőség, megint igazam lett.

Pedig nem rossz az elképzelés. Egy kicsi Lost, egy kicsit Búra alatt, egy kicsit The Dark, idő- és dimenzióváltással, élőhalottakkal, vagy szellemekkel, ilyen-olyan traumatizált szereplőkkel egy lerobbant porfészekben. Amúgy szeretem a misztikával átszőtt alkotásokat és a nyomott légkört, itt a rejtélyes történetet szépen görgetik a filmkészítők. Csak legyen türelmünk kivárni, mi a filmes misztérium kavalkád lényegi mondandója, mert az ijesztgetésen túl abból nem kapunk semmit.

Mára már látom, a harmadik évad pont olyan irritálóan titokzatos, kínnal keservvel bonyolított, mint az előzők voltak. Azzal a kiegészítéssel, hogy ezúttal már a valós, földi világot is bekapcsolják a mesébe, ami nem lenne baj, de nekem fájó, amiért elkezdték a „szörnyeket”, zombi szellemeket vagy miket sűrűbben mutogatni. Olcsó, hatásvadász fogás, a széles nagyközönségből a látványpékséghez szokott ifjúság bevonzását szolgálja csupán. Ez nekem elfogadhatatlan. Nem tehetek róla, csak nevettetnek a farkasfogú, oszladozó hulla képében támadó mumusok. Sokkal hatásosabb volt, mikor a köznapi emberek jeges mosollyal sétáltak: a vér megfagyott az ereimben. Emez pusztán bazári, véres, kecsapos idétlenkedés.

Itt abbahagyom ezt a szériát. Csalódtam.

Nekem is csak egy életem van, nem pazarlom Szomszédok szintű teleregény "horror" sorozatra.

Mostanra már beledugtak egy Chucky jellegű rémes fabábút, van egy pince alagút, egy templomrom, egy barlang jó sötét tárnával, totemek az erdőben és rejtélyes vörös sziklák, majdnem Aliennel állapotos hisztérika, idő- és dimenzióugró anyuka, látomásos kövér néger fiú, és látomásos vékony fehér fiú, kapásból ennyi jut eszembe, de egyik történet, az összes lehetőség sem vezet sehova. A szereplők egyre rosszabbak. Handabandázás, sivalkodás, értelmetlen hőzöngés megy csupán, ez lenne a dialógus? 

Szerintem balfácánnak néz bennünket a forgatókönyv írója, aki a rendezővel jókat röhög a markában.

A Tween Peaks volt ilyen semmibe forduló, ennyire megoldás vagy érdemi magyarázat híján lévő, de az úttörő volt a maga nemében, és ott legalább a színészi játék hozott valamit a konyhára.

A Kiútban látni, hogy egy csomó egyéb horror filmből emeltek át gesztusokat, mozaikokat. Mintha már nem is a IV., hanem az V. évadra gyúrna a stáb.

Eléggé bánt, hogy idáig hülyítettek vele, dühös vagyok magamra.

A végére: a legirritálóbb jelenség egy bogyori hajú kamu terhes bőgőmajom, aki semmi egyebet nem csinál, csak a kezét tördeli és az idegbeteget játszaná – ha tudná, de én egy szerda délutáni revüből is kigolyóznám, pocsék színésznő. A végén leszúrja a másik "kedvencemet", a jóságos Csűrös Karola itteni megfelelőjét. Na, ennek örültem. A sorozatnak nem, kuka.

The Well (2024)

Észak-Olaszország talán legeldugottabb hegyi kastélyába hívnak egy csinos restaurátor nőt. Az a dolga, hogy egy tűzvészben megfüstölődött késő középkori festményt helyrehozzon. A nagyvárosból érkező hölgyvendégnek hamar feltűnik a palota sejtelmessége, de nincs ideje az éjszakai zavaró hangokkal, a rémálmokkal és a bizarr lakótársakkal foglalkozni, mert határidős a megbízása, le kell tisztítania az értékes alkotást. Ahogy pucolgatni kezdi a képet körülötte is megszaporodnak a bonyodalmak. Minden felújított festmény részlet a végzetet hordozza magában, hamarosan a restaurátor élete forog kockán. Így, leírva igen izgalmas az alaptörténet.

Az első horror, amit láttam az 1978-as Halloween volt, amit a nyolcvanas évek elején néztünk meg VHS kazettáról. Kamaszként elég erős hatással bírt rám, alaposan begazoltam tőle: egy időre elegem is lett az ijesztgetős filmekből. Később sem lettem rajongója a horror zsánerének, ám azóta kipipáltam párat. Elmúlt a majré, mégiscsak fölnőttem valahogy.

Ezt az olasz filmet is behúztam. Még gondolkodom rajta, vajon megérte-e?

Olyan hiányérzetem támadt a végén. Úgy vélem az alapötletből sokkal jobb mozit is lehetett volna csinálni.

Így sem rossz a töténet, csak eléggé bárdolatlan a kidolgozása. A rendezés kicsit sem törekedett a filmes minőségre.

Minden jelenet darabos, mintha avatatlanok, kezdők forgatták volna, mintha egy horror szakon végzős rendező és operatőr vizsgafilmjét néznénk.

Persze, akad néhány trancsírozós, gyomorforgató epizód, de hát aki ilyesmire fizet be, az ne utálkozzon, ne legyen finnyás a látványtól. Beteg a kor, amiben élünk. Hogyne lenne beteg némelyek fantáziája is.

Érzékenyebb lelkületűeknek nem ajánlott.

Aki udvarol, ne erre a filmre vegyen jegyet a kedvesének.

Aki meg nős, szólok előre, nem ezzel a filmmel békíti meg a nejét.
10/6

Rossz-e Rossi?

Rajzom

Rossi

Tévém nincs régóta. Nem is lesz.

A Kossuth Rádión középhullámon hallgattam a kedd esti Magyarország-Németország meccset az öreg tranzisztoromon, ami más állomást nem fog.

Nem vagyok focidrukker, a labdarúgáshoz nincs közöm, sosem értettem hozzá, de magyar vagyok és a válogatott meccseit általában kísérem. Szurkolok nekik, mert így kívánja a tisztesség. Örültem a mérkőzés végeredményének. Annak már kevésbé, amit előtte és közben láttam, olvastam.

Fogalmam sincs, más nemzeteknél, más országokban is ez a szokás dívik-e, ha igen, akkor sem kéne átvennünk, hogy siker esetén a korábban vonyító kórus átvált hozsannázóba és ha kikapunk akkor meg fordítva.

Abban viszont egészen biztos vagyok, hogy a magyarhoz hasonló mértékben az aktuálpolitikát sehol sem fűzik ilyen erős szálak a focihoz.

Marco Rossit lehet bírálni, mert véleménye mindenkinek van és a kritika is jól jön, hátha van benne igazságtartalom. De az elismert olasz sportszakembert személyében gyalázni – ahogy az a közösségi oldalakon, vagy az online média komment falán tapasztalható – ellentmond minden emberi minőségnek. Értem én, hogy egyesek szerint ha a csapat rosszul szerepel, akkor egyben Orbán Viktor gyengül (esetleg bukik).

Csak az emberalattjáró üzemmódú polgártársak azt felejtik el, hogy – egyelőre, még – nem Magyar Péter ellette meg a focilabdát, hagyjuk már meg a sportot annak, ami.

Ugyanakkor Rossi és Orbán is letett valamit az asztalra.
Magyar Péter meg csak az asztal alá. A diktafont.

A nap híre

A nap híre nem a magyar-német döntetlen, hanem az, hogy Lévay Anikó válik Orbán Viktortól! Ráadásul Orbán már jelezte, kilép a Fideszből, ahol eddig is csak azért volt pozícióban, mert erre kényszerítette Rogán Tóni TEK-es kommandós csapata. Lévay szerint Orbán többször színlelt öngyilkosságot, sőt fenyegetőzött, erőszakoskodott, amit Orbán rögzített is az ürgebőrbe varrt diktafonjával. Tegnap már a magyar miniszterelnököt egy kétes hírű éjszakai szórakozóhelyen látták, ahol tizennyolcnak mondott nagylányok bugyivonalát keresgélte az orrával.

Ezután összeszólalkozott egy az ellenzékkel szimpatizáló vendéggel, annak telefonját elorozta, majd a szokott diktatórikus modorában a Dunába hajította. Előtte még levideózták, amint a diszkó kidobói a nyakánál fogva kipenderítik a buliból és ürülékes ülepű csőnadrágjában kacska léptekkel elimbolyog a Margit-híd irányába.
Hírlik az is, Alekszandar Vucsity elnök most készíti elő a volt magyar miniszterelnök búvóhelyét a hírneves szerb tengerpart legszebb helyén – Vukojebinánál... Személyi titkárt is biztosít neki a szerb állam, Mikes Kelemennek hívják. Ha mindez nem lenne elég, Belgrád nagyvonalúan megígérte neki az örök életet és az ingyen sört is. 

Annyi biztos, holnaptól már Orbán csak sima EP-képviselőként folytatja, de a mentelmi joga így is védi. A Tisza Párt tehetetlen. A párt kommunikációs osztálya táviratban sürgeti a NATO-t, mielőbb lépjen az ügyben.

Igen, ironizáltam.
A "mi lenne ha" alapon vontam egy párhuzamot. Nem akarom bő lére ereszteni, pedig lett volna még néhány ötletem, szembesítés gyanánt, mi fán terem az egyik oldal morális dicsősége, mit meg nem engednek maguknak és felkentjüknek a szektások.

Ezt a fajta zabolátlanságot nemhogy megtorolni, hanem még dicsérni nem pusztán politikai hiba, hanem egyszerűen emberi galádság. 

A Tisza füttyenetnyi sikere elszállóban, és hogy ez így történt, abban pont a Poloska a legfőbb ludas. Szemernyi kétségem sincs afelől, hogy a közelmúlt hírhedt közvéleménykutatásai csak kamu fedő akciók. A Tisza Pártnak nincs struktúrája, koherens világképe, semmije. Csak a Poloska slicce. Az a néhány szikkadt háziasszony, gyakorló elmebeteg kommancs, aki emiatt rá szavaz, kevés lesz 2026-ban. Déja vu érzésem van. Márky-Zaj Péter csillaga ugyanezt a vágyvezérelt parabola ívet futotta be, mígnem loccsant a kübliben.

LÖVŐHAZA UTCA

 

Tavaszi rajzom a budai Lövőház utcában

Thomas Berger Kft.

A zöldnek mondott – civilnek álcázott – felforgató szervezetek Donald Trump választási győzelme után elkezdtek hisztériázni: látványos akciókat ígértek, lázadnának az új amerikai politika ellen.

Jó adag jogos kétely merül fel bennem, valahányszor ezekről a sötétzöld, zömmel neomarxista, anarchista csőcselékről olvasok.

Addig egyetlen zöld aktivistának sem hiszek, amíg nem láttam kaszálni kézzel, és nem tudja megkülönböztetni a zabot a rozsvetésektől.

Majd ha nem az aszfalthoz ragasztgatják magukat, és nem klasszikus festők remekműveit akarják tönkretenni, hanem istállótrágyázni kezdenek és pirkadatkor kelnek, hogy a tyúkokkal feküdjenek a napi kapálás után, akkor esetleg hitelesek lesznek. De míg (az én pénzemből is) klímakonferenciákon hotelekben lambadáznak, szója lattéval, vegán burgerrel, ahelyett, hogy sátrakba kuckózva parkokban aludnának illatosított bidé meg légkondicionáló nélkül, addig csak kártékony elemek. Olyan hülyék, akiket a tőlük is nagyobb gazembereik kihasználnak.

A Hair film egyik legzseniálisabb de elsikkadt jelenete, amikor a lázadó főhős  – Thomas Berger – hazasunnyog és az anyjától kap kosztpénzt, hogy tovább lázadozhasson, "szabad hippi" maradhasson.
Na: ezek ugyanazok.
Ugyanilyenek.

Ráadásként a komplett Hollywood is pofán landolt – ezen nevettem, ez a legjobb az egészben.

Az egyik kezemen majdnem megszámolható, hány filmcsillag merte nyíltan Trumpot támogatni.
Úgy tűnik egzisztenciális kérdéssé süllyedt a demokrácia amerikai értelmezése, amikor az egyik jelölt iránti szimpátia csak hátrányt jelent, míg a másiké magától értetődő előnyt.
Ugyanez volt Reagan esetében. Őt is kigúnyolták, démonizálták. Én még emlékszem a Genesis együttes bábos videó klipjére, ahol Reagant a feleségével együtt gyalázták.
A módszer Trumpot sem kíméli. A minap a Google képtalálatai között keresgéltem kíváncsiságból: egyetlen pozitív karikatúrát sem találtam róla. Ez több, mint botrányos részrehajlás.  
Mindenesetre most jó az óbégatásukat és a szipogásukat hallani. Láthatóan erre a forgatókönyvre nem voltak felkészülve. Hetek óta tart a nagy tanácstalanságuk.
Ám nincs kétségem afelől, hamarosan ismét támadásba lendülnek, mert most túl sokat vesztettek. És mint tudjuk, a sarokba szorított patkány veszélyes. Ez a kompánia sem fog válogatni az eszközökben.

Végezetül: nem, nem lesz jobb nekem, amiért egy másik kontinensen új elnököt választottak. Ugyanúgy osztom-szorzom majd a mindennapjaimat, Donald Trump sem az egészségemre, sem a szeretteimre nem fog vigyázni helyettem, továbbra is keleten kel a nap és nyugaton fog leszállni.

De tán most esély van arra, hogy a világ egy kicsit jobb hely legyen.

Remélni szabad.

Öböl

Montenegró helyezkedik. Nyilván egy ilyen kis országnak kényesen kell ügyelnie magára, lévén geostratégiailag fontos térségben van. A tengeri kikötői, Koszovó, Bosznia, Albánia és Szerbia tőszomszédsága: felértékelik Montenegrót, ami talán nagyobb hátrány, mint előny. Teher ugyanis.
De mivel a történelmi szomszédokat nem vásári cetlin, idomított papagájjal választjuk, ebbe bele kell törődni. Okosan kell a saját szerepünket játszani, ügyesen kell politizálni.
A mostani kormány nem a szívem csücske, Belgrádnak gazsulálnak és fillérekért mérik szét az országot a korrupt Nyugatnak. Djukanovity óta nincs vízió, csak sodródás. Ez nem jó. Látjuk, látom, mit művelt a nyugati (olasz) pénz Albániából: két évtized alatt prostituálták az albán tengerpartot, bazári majmokat csinálva az őslakosokból.
Nem.
Én a kis öböl béli halászfalumban akarok majd megöregedni, ülni a teraszomon, nézve, ahogy Kotor és Dubrovnik irányába hajók sétálnak, reggelente ezután is számla nélkül akarom Pájó bácsitól a hajnali fogást megvenni, és hamutálcákat akarok látni a kocsmaasztalokon.

Lyobbik, Lyakab

Jakab Péter, a mamuszos nőcske politikusa, a Jobbik hajdani elnöke szerint meg kéne szüntetni a határon túli magyarok szavazati jogát.

Azt kifogásolta, hogy aki nem Magyarországon adózik, az ne szólhasson bele az országos politikába.

Arról mélyen hallgatott, hogy – a legjobb esetben, mindösszesen! – csak két mandátum sorsa van az elcsatolt nemzetrész szavazóira bízva, ahogy Jakab azt sem fejtette ki, ugyanez vonatkozna-e a Nyugaton dolgozó magyarokra is, lévén ők sem adóznak odahaza.
Szóval ilyetén, ezt a kolompot rázva egy londoni magyar sem sokkal különb, mint például egy csíkszeredai.

Olvastam Jakab kiáltványát, ingattam a fejemet.

Határon túli magyarként az lenne a kézenfekvő, hogy felháborodok és a néhai pártelnököt elküldöm melegebb égtájra. Régebben, mikor még úgy tűnt, hogy ez az alak valakinek akar látszani, pedig már akkor is egy senki volt, talán ki is kértem volna magamnak a véleményét. Érveltem, magyaráztam volna, a józanészre és a tényekre apellálva. Ma viszont a kávém mellett mínuszos hír csupán ennek a trógernak a kukorékolása.

Vissza fog rá szállni minden rosszindulata, minden kártékony tettének lesz következménye, a saját bőrén fog csattogni az ostor.
Isten nem bottal ver.
Én meg csupán egy normális ember vagyok, aki szarra nem üt.

FILMES NAPLÓ - 30.

 Before – 1. évad (2024)

A harmadik epizód végén néha majdnem tisztán azt vélem, hogy a Hatodik érzék feltupírozott, elnyújtott változatát látom. A történet éppenséggel nem ugyanaz, de itt is van súlyos lelki eredetű, titokzatos problémával vizsgálandó kisfiú, aki néha még teljesen idegen nyelven is képes üzengetni. Bónusz: olykor a lehelete is látszik. Aztán a főszereplő megint egy kiégett, gyermekekre szakosodott pszichiáter/pszichológus, akihez egyfolytában a halott felesége beszél, és akinek a pácienseinél tapasztaltaknál is sötétebb dolgok kavarognak az agyában. Akad látomás, rémálom – itt is, ott is. Előfordul, hogy elsőre eldöntetlen, mi a valóság és mi a lidércnyomás.

Folytathatnám a párhuzamot, de nem akarok spoilerezni.

Nem mondanám thrillernek, inkább egy meredekebb pszicho dráma, erősebb képi világgal, igényes operatőri munkával, jól szűrt fényekkel, kellően feszített, idegborzoló zenei aláfestéssel: aki az ilyesmit szereti (én igen), annak jó szórakozás, izgalmas kirándulás a tudatalattink bugyraiba. Lesznek, akiknek lassú és nehézkes a sorozat tempója. Hát – nem egy akció dús, lövöldözős, vércsatakos sorozat. Nekem mégis tetszik.

A tetejébe Billy Cristal végre nem ostoba lélekbúvár egy "B"- kategóriás komédiában a mára ripaccsá vált DeNiro asszisztenseként, hanem komoly, érett főszerepet játszik, bizonyítva, hogy az imént emlegetett kollégájával szemben nem minden hollywoodi csillag hülyül meg vénségére. 10/8

A szer (2024)

 

Hát a végéért tényleg kár.

Túltolták a bizarr biciklit.

Az alap cselekmény a film nagyobbik részében tisztességesen volt láttatva, kellően adagoltan, izgalmasan és értőn.

A sztori felvezetése egyébként gyakorlatilag megmutatta a végkifejletet, bár azt hittem, ízlésesebben lesz megoldva.

Persze, eleve egy fantasztikumra épülő horror-szerűségnél nem várható el a valóságot követő szándék, de ha húsz perccel korábban érkezik a végefőcím, úgy sokkal erőteljesebb, sokkal drámaibb hatást váltott volna ki a film – szerintem. Így meg csak húzzuk a szánkat.

A színészeket azért mindenképpen dicséret illeti.

Demi Moore gyakorlatilag a kukából került ismét rivaldafénybe, meg is hálálta – mintha rá írták volna a szerepet. Teszem hozzá, már szexista férfi szemmel, még mindig nagyon csinos nő.

A másikat, a fiatalabb primadonnát nem ismerem, de az tény, hogy a rendező gyakorlatilag soft pornó üzemmódban váltogatta a kamera beállításokat, aminek meg is lett az eredménye. 

Karikatúra született, az elfajzott világunkról mond látleletet. Ettől még az ifjú színésznő kétségkívül helyes teremtmény. És Dennis Quaid, mint rikító producer: egyszerűen zseniális!

Összességében nem lett ez rossz mozi, bár némi önuralom szorulhatott volna a film készítőibe. 10/7.

The Darkness – 1. évad (2024)

Szokásos középszerű skandináv krimi. 

Ha a mostani idők mozijaiból tájékozódunk, akkor a pedagógusi után szerintem a rendőrnyomzói pálya nőiesedett el leginkább, ami persze egy vicc.

Jószerével férfi detektív nincs – a filmek szerint, ugye –, vagy ha mégis akad, akkor az univerzum legnagyobb balekja szerep van ráosztva.

Hulda Hermannsdóttirnak hívják az alanyunkat, nyugdíj előtt álló zsaru, a szebbik nem képviselője. 

Kap egy fiatal társat, sorozatgyilkos nyomába erednek, de Hulda a saját pszichés nyomorúságával, a belső nyavalyáival küzd, és nagyon hamar a tettes utáni hajsza megszállotjává válik. Kapjuk is rendesen a lelki föccsöket.

Tényleg nem értem, miért kell ezt a nihilbe hajló emberi klisé halmazt erőltetni. Colombonak még volt családja, rendes felesége (igaz, senki se látta). Piszkos Harrynak is akadt időnként valami társas kapcsolata. Ám az utánuk következő időkben a többiek már mind zakkant, alkoholista, gyógyszerfüggő és erősen traumatizált emberi roncsok, akikre mifelénk kicsit nagyobb címletű készpénzt sem szokás rábízni, pláne nem kapnak lőfegyver engedélyt. És mégis: se vége, se hossza a gebe, idegbeteg rendőrnők sorának, akik magukról sem tudnak gondoskodni, nemhogy másokról: a rájuk bízott közösségről. 

Ezért kicsit untam ezt a hat-hét részt.

Volt persze benne jóságos, befogadó izlandi állam, albán (!) menedékkérő nő (ezen jót nevettem, mintha bizony Albánia háborús zóna lenne), kis homoszexuális propaganda és orosz (mi más!) maffiózók, szóval minden, ami egy izlandi filmes fejében világképként összecsirizelődhet.

Eltekintve a gyakran leülő jelenetektől nem húzom le a szériát, mert amúgy Izland varázslatos hely, és az ottani filmesek – egy az egyben A híd sorozat kezdő képsorait lekoppintva – turisztikai reklámot is csináltak a fekete partjuknak, a gleccsereknek, és a gejzírjeiknek. Ennyivel beértem, nincs benne bizarr, vércafatos jelenet, tévéfilm jellegű alkotás, gyermekded hibákkal, mégis nézhető. 10/6.

És egyszer még elmegyünk Izlandra, ígérem.

FILMES NAPLÓ - 29.

Halálszint felett (2024)

Jó hírem van: az olcsó posztapokaliptikus víziók sorában megint egy fröccsöntött „alkotás” született.
Ezúttal úgy támadják meg az elcseszett világunkat a kutyatestű, de csápos idegenek, hogy első körben kiirtják az emberi faj 95 százalékát.
Gyors fejszámolás után tehát a Földön maradunk valami 400 milliónyian. Ha nem tévedek, pár ezer éve is pont így, pont ennyien kezdtük benépesíteni a bolygót.

A világűri látogatóink nem sokat gatyáznak: a filmben meg nem nevezett küldetéstudattól vezérelve és nem jelölt okok miatt szépen legyilkolásszák az emberiség zömét.

Kész szerencse, a csillagokból ide pottyant szörnyek nem merészkednek egy adott tengerszint fölötti magasság fölé. Ez is nagy talány marad, vajon miért nem? Utálják a fenyveseket? Fáznak az Alpokban vagy a Sziklás-hegységben? Netán nincs túrabakancsuk? Rejtély.

A maradék emberi populáció válaszul a túlélés zálogaként jól megtanulja Esterházy Péter örökérvényű bonmot-ját:
„Egy bizonyos szint felett nem megyünk egy bizonyos szint alá.”
(Nem épp így hangzott el az ominózus mondat, de így kelt önálló életre.)

A maroknyi túlélő tehát a nagyobb hegyekben él, a mésszel mindenfelé körbelögybölt magassági vonal biztonságában, de eléggé céltalanul. Unják a panorámát, a jó magashegyi levegőt meg egymást is. Kétezer méter alatt viszont ott várnak rájuk az idegenek. A főhős kisfia nagybeteg, szüksége van gyógyszerre, ami csak a lejjebb fekvő városi patikákban van. És mivel a szülő meg akarja menteni a magzatát, apu nekivág a gyilkosoktól hemzsegő völgynek, ahol számos megpróbáltatás mellett a legrosszabb esetben a biztos halál vár rá.

Bár távol áll tőlem, hogy egy filmet világnézeti alapon kell, hogy megítéljek, de ebben az esetben is az történt, ami mostanában sokszor előfordult már: a film világnézeti alapon akar engem "nevelni".

Ezt pedig kikérem magamnak.

Ezerszer megfogadtam, néger főszereplős filmbe bele se kezdek. Nem azért mert rasszista, vagy bármiféle szélsőjobbos eszméket vallanék: egyszerűen belefáradtam, hogy a bőrszín és az unos-untalan vele párhuzamosan futó politikai-ideológia tartalom elviszi/elveszi a mozizás élményét. Ritka kivétel, ha első vonalbeli fekete sztár a főszereplő. Ilyenkor a színész neve eleve garancia, már nem kell odaszuszakolni mellé semmi didaktikus mankót. Denzel Washington, Morgan Freeman például úgy jók, ahogy, az alakításukon van a hangsúly, nem azon, hogy milyen rasszhoz tartozók, vagy mire akarnak "érzékenyíteni".

Látom, olvasom, tehát tapasztalom, egyre többen elégedetlenek a mai – főként Amerikából begyűrűző politikai kontraszelekciós – divat őrülettel szemben. Megértem őket.

Tényleg zavaró, ahogy birkának tekintik a nézőközönséget. Remélem, egyszer ennek vége lesz. Addig meg inkább a húsz-harminc évvel ezelőtti, meg az ettől is régebbi filmeket kell újranézni, ahol a megfelelési kényszer még nem ment a normalitás rovására.

És most a filmről. Rövid leszek, mert nincs jó véleményem róla, viszont mások kedvét nem akarom megakasztani. Ha akarják, nézzék.

A film erőltetetten disztópikusnak ábrázolt világán még lenne mit faragni. Egy csomó logikátlanság után persze már csak legyint az ember, rúgja meg a kánya, hadd legyen hangja a robbanásnak az űrben alapon.

De az már orvosért kiált, hogy a forgatókönyv közhelyeit képtelenek korrigálni. Üresjáratú párbeszédek, panelek, habosítva egy-egy akció jelenettel. Ettől a Last of Us is sokkal jobb, pedig az ráadásul "csupán" széria, nem mozifilm. Részemről, jóindulattal 10/3.

Örülök, amiért nem vettem rá mozijegyet. Kidobott pénz lett volna.

Konklávé (2024)

Csak azért nem okozott csalódást a film, mert nagyjából ilyesmire számítottam.

Hát igen: pont így képzelik el Hollywoodban a Vatikánt.

Vicces ez a naivitás.
Eleve kétséges, amikor a világ tán legfertőzöttebb, legaberráltabb központjából próbálják megérteni, mi végre működik immáron kétezer éve a Biblia tanítására épülő Anyaszentegyház. Hogy is értenék, mikor a hittel is hadilábon állnak, csak az ego és a pénz, ami számít nekik. Ilyetén a kereszténység korokon átívelő rendíthetetlensége igencsak zavarja őket. Számukra a liturgia pusztán egy hagyomány, furcsa hókuszpókusz tömjénfüsttel, ahol érdekes és díszes ruhákba öltözött férfiak folyton az égre forgatják a szemüket és slussz.
A tudálékosabbak már a maffiával azonosítják a katolikus csúcsvezetést: gondolom, a kelleténél többször nézték meg a Da Vinci kódot, vagy valamelyik folytatását. Esetleg a Keresztapa helikopteres, golyószórós kupola jelenete a mérvadó számukra. Így születik meg egy újabb, eléggé fals film a vatikáni intrikákról.

Pedig érdekes az alaphelyzet: váratlanul elhalálozik a pápa.
Nincs idő trükkökre, cselekedni muszáj, összehívják a bíborosok testületét, kezdetét veszi a pápaválasztó konklávé. A film története ott bicsaklik meg, mintha minden egyházi vezető az ördöggel cimborálna. Egy sincs köztük bűntelen, vagy legalábbis hétköznapi értelemben normális ember. Azért, ez így, ebben a formában aligha igaz.

Úgy kell nézni a filmet, mint egy lassan kinyíló politikai krimit. Halott is akad, a klausztrofób helyzet is adott, a világtól elzárt testületben zajlanak az események. A vatikáni légkör parádésan ábrázolt, ámbár a filmet aligha ott forgatták. A díszletek és a helyszín hangulatának az ábrázolása mégis telitalálat, szemet igéző a látvány.

Ennyi. Ha mindezt számba veszem, még tetszett is a film.

Különösen a főszereplő – Ralf Fiennes – volt meggyőző, tényleg nagyon jó színész. Őt kiegészítendő a képi világ is rendben volt: jók a fények, sokatmondók a kamera beállítások.

Kár, hogy a végével elrontották az élményt. Valahol már írtam: kevesebbet kéne érzékenyíteni, és többet rágni a tollat a forgatókönyv megírásakor. 10/7