Krúdy Gyula - portrém

"A szerelem sem más, mint egy hajnali álom, amely dolgot már előtte is többen felfedeztek. Amint az álomban történnek a lehetetlenségek, ugyanúgy megesnek azok a szerelemben is."

Eltapsolt sínelőadás

Vége a mesének.
Megölték mindennapi poénjaink tárgyát.
Amin lehetett szörnyülködni, bosszankodni, szidni, de leginkább - jóízűen nevetni.
Általa kacagtuk ki a mindenkori nyomorunkat.
Lemaradásunk nem hivatalos emblémája volt.

Gúnyoltuk falusi TGV-ként, szárkúpos metróként, mások bádogdoboznak nevezték, de a jóféle vidéki humor révén többnyire csak Ezüst Nyíl vagy Ezüst Villám volt a neve. 
A sínbusz többé nem közlekedik Kanizsa meg Szabadka között.
Helyette tűzpiros, modern vonalvezetésű orosz motorvonat gördül be a hajnali peron mellé. Vadonatújak a szerelvények, égő, zománcozott színük lakodalmi menyecskeruhák élénk vörös színére emlékeztet.

Új vonat - új asszony. Még a hangja is pihent, éles. Búg veszettül, induláskor, érkezéskor. Kora reggeli órákban föl-fölkönyökölök, amikor hallom.
Aztán már nem is jön álom a szememre.

Belekapaszkodok az emlékekbe.
Látom a régi sínbuszt, vérszínű pipacstengerben, roggyant bárkaként úszik be a látóhatárról, mintegy túrja maga előtt a vörös horizontot, jaj, az a sok, szemet kápráztató virág, mind valami őrült, zaklatott lelkületű festő vászonjára kívánkozna, olyan valószínűtlen a látvány gazdagsága, és közben döccennek a fémkerekek a rosszul illeszkedő síneken, amik még egykoron a monarchia vasöntödéiben készültek, míg fröccsent az ízzó olvadt fémrudak szikrája Ferenc Jóskának a bozontos szemöldöke árnyékából világított savószínű szeme, amikor megnézte a gyárat, százharminc-száznegyven évvel ezelőtt.

Zihál, nyikorog az öreg jószág.

Kitekintve a piszkos ablakokon pedig hátrafelé baktatnak a szujos villanypóznák, hajdanvolt lefokozott távíróoszlopok, deklasszált idők tanúi, amiken már huzal sincs, csak csupasz karóként dúcolják alá a földig érő fellegeket... Mögöttük visszafelé tartanak a mezsgyekarók, a magányos akácfák és az itt felejtett düledező tanyaromok. Mind-mind mennek elfele. A hátunk mögé kerülnek szépen sorban, glédába rendeződnek az elhomályosuló arcképek, a szagok, a hangok, s megtapintott dolgok a tegnap ládájában lelik helyüket.

Hörög a motorja a szerelvénynek, a kaszni horpadt oldalán iringál a napsugár.
A kalauz elszabott zakója kigombolódott. Borostás, kapadohány-szagú. Egykedvűen lyukasztja a kemény kartonpapír jegyet. Amikor sorra járta az utasokat, a mozdonyvezető mellé telepszik, cigarettát ráz ki a dobozból, amazt is megkínálja, rágyújtanak, és aztán hétköznapi ügyekről beszélgetnek. 

A sínbuszon közben megáll az idő, évtizedek maradnak lógva a levegőben, hisz a kifakult bordó üléseken ott ücsörög három emberöltő lerakódó gondja-öröme, szüleink, nagyszüleink ugyan ezeket a műbársony huzatokat koptatták, alakjukat, súlyukat, testük lenyomatát még őrzik az ülőhelyek teknős behorpadásai.
A kapaszkodó korlátok plezúrját lekoptató kezek tulajdonosai itt éltek miközöttünk, ám többségüknek inkább már csak fejfákon fakul a nevük és emlékezetük. Netán nekik szól a végállomás vonatfüttye, a tisztelet bókja, a szomszédos temető előtt meglassúdva? Vajon a sinóbusz – ahogy kedveskedve elferdítette a népnyelv -  hány kofát, kőművest, ácsot, parasztembert, városba járó kollégista diákot szállíthatott oda-vissza?
Tán az Ég se tudná összeszámolni...

A fáma szerint egy alkalommal – elunva a csiga-lassú szerelvény tempóját - valami incselkedő suhancok odaszóltak a vezetőnek, hogy nem tudna-e gyorsabban menni? A válasz tömény volt és lefegyverző. Színinövendékeknek kéne tanítani, amilyen flegmával a masiniszta a válla fölött hátraszólt:
- Hogyne tudnék gyorsabban menni. De nem hagyhatom itt a vonatot. – azzal köpött egy hegyeset, kifelé a nyitott pilleablakon...

Amíg szolgálta a jónépet, folyton a megújításáról beszéltek.
A korszellem kívánta a modernizációt.
Licitáltak a majdan várható vasút végsebességére.
Egyszer, a NATO bombázások előtt néhány héttel, egy sebtiben összetrombitált bátorító, hazafias tömeggyűlésen a saját fülemmel hallottam, hogy az akkori szónok kétszázhúsz kilométeres gyorsaságú mozdonyokat ígért a kanizsaiaknak. Keserves kínunkban meg is tapsoltuk, mert minden képen tiszteletet érdemel az, aki nagyot mer álmodni, pláne úgy, hogy a sületlenségét szélesebb közvélemény előtt is hajlandó képviselni. Az indiánok is becsülik a habókosokat.
Persze az álom gyorsvonatból nem lett semmi, és kicsivel később a milosevityi kurzust is vakvágányra irányította a Balkán abszurd történelme.

Csak a sinóbusz járta tovább az útját, immáron demokratikus közegben, de ugyan olyan akkurátusan döcögve a hasonló hazugságokban, kicsinyességtől, jellemtelenségtől és emberi gyarlóságoktól terhelt ölig érő hínárban, vagy Horgos és Királyhalom között a lápi sűrű valós nádtengerben, belvizektől duzzadt, csicsegő talpfákon tétován imbolyogva, tizenpár kilométer per órás csúcsidővel.
Elkerülték a krumpliskosarakkal málházott biciklis nénik, a komisz böjti szelek átfújtak a sehogy se záródó ajtókon. Ha a személyzet nem is, de a becsöpögő esőlé időnként lemosta a szűkös illemhelyre lerakodott koszréteget és megadatott az utazás kényelme, kiváltsága boldognak-boldogtalannak, ha akadt némi csörgős aprópénze jegyet váltani, és egész Szabadkáig, a világ végéig kalandozni, csavarogni.  
Egy biztos. A sínbusz akárhányszor elvitt, mindig hazahozott.
Bizonyosság volt, tótumfaktum.
Visszautaimon mindig általa láttam meg a martonosi határ felől elősejlő tiszai erdősáv ismerős sötét csíkját, a csempegyár fakó tornyát, vagy a nagytemplom párálló légben sejlő körvonalát.

A sínbuszon döbbentem rá, tanultam meg először, ott értettem meg egy életre, mit is jelent az a fájdalmasan szép szó, hogy: Haza.

Pósa Károly

Az illusztrációk, fotók Srdić Igor, Sarnyai Zoltán, Kovács B. Tibor és Ágoston Csongor képei.

Damjanich utca - grafikám

tus - rapidográf, grafit

Pósa Károly: Állatkert

Egyszer – igen egyszer – én is belépőt váltottam.

Az állatkerti jegynek éppen fél ára volt.

Rám hasonlító flótások tömege várt ottan,

És már a kapuban éreztem, hogy elfáradok.

Biztattam magamat: a férfiak nem félnek!

Lám: rácson belül, rabláncon van a sok dúvad…

Én az embernyájjal valahogyan megélek,

Nem kell simogatni - majd csak a szemem gúvad.

Láttam halat, pávát, tigrist, kígyót és medvét,

Megannyi szörnyet, amint föl s alá járt-kelt,

A rács mellett sok-sok pára kereste kedvét,

Nehéz szagokat lehelt rám a japán-kert.

Valamit mutatott a majom, rácsodálkoztam.

Pofáján közöny ült, a sértettek konoksága.

Furcsa fájás nyilallt belém, szív-oldalamban,

Látásom lett homályos. Tán a végzet vaksága?

Akkor hirtelen egyszerre csak rádöbbenek,

Mi van a szemükben, a sok állat mit nézett.

Kifelé bámultak, s mi álltunk ott emberek:

Nem is tudom, meddig tartott ez az igézet.

Lelkemet látták, mind a becsukott állatok,

S már bongva szólalt meg bennem egy harang szava:

Én vagyok az igazi rab, szomorú állapot.

Mint embert, engem sajnálnak, nem haragszanak.

Voltam egyszer állatkertben: átlényegültem.

Ketrec, drót, röpde nagyon dekoratív volt ott.

Utcára kiérve sírtam megszégyenülten.

A járdán a szél pedig - tépett papírt hordott.

 Magyarkanizsa, 2013. február 11.

Nő III. - festményem

Elkelt.

gipszkarton, 75 x 100 cm
akril, tempera, szén