Pósa Károly: NYÁRI ROVANCS

Járás - festményem

Bilincs, ketrec, kaloda, béklyó, létünkben felmért temérdek sok jó, mi hasztalan köszön életünkben felmérhetetlenül, mert ott mutatkozik a menny, a másvilág, ahol csak sejthető, de meg nem nyerhető, s mi állunk fölvonott vállakkal tétlenül a lerejtjelezett, kódolt csapásunkon, senki és semmi által meg nem világítva, andalgóra fogottan, folyton araszolva. Vagy mint én: szilajul nekifutva.

Tömör, szűkszavú a nyarunk. A napsugarak pamacs felhőket űznek. Augusztus egy haiku. Facsart az értelme, mint egy csavart ágú japán fűznek. Nincs a versnek mértéke, lélekben viszonylagos mindennek az értéke, mi valósítható, és mi muszáj. Eltűnőben az idő. Alig van veréb, sok a légy. A Tisza napokig sodor egy uszályt. Gyorsfotónyi a boldogság, az is csak lüktetőn büntető. Foltos, ellebbenő lepedő.

Sekélyes naturalizmus bódít. A kötélen ruhák száradnak. Egy szál gőgös és kevély sárga rózsa virít a lány homlokán. Örökzöld lombkoronák zúgnak, tűlevelek hullanak. Súlytalan jóság, amit a kutyák adnak, ám a látók az ember perspektívájából alig értik a hangtalan csendet. Odébb aratnak, emitt becsületet kérnek. Latolnak. Fűt, fát, állatot, de leginkább emberséget mérnek. Nagy a szorgalom.

Irgalom.

NAPLÓ - 63.

"Ha jön  a sötétség, nem szabad elaludni utána. Érkezni kell. Mindenhova megérkezni. Vagyis inkább csak a válogatott helyekre. Jobb három órával előbb, mint egy perccel később. Éjszaka rohanni, hátra sem nézve rohanni kell, holott tudjuk, nem vezet sehová. Soha meg nem érkezünk. Ilyen, félszeg konstrukciós hibákkal születünk, sejtések, küzdelmek, botorkálások által. 

Megtanultam a szertartást.

Nem szabad elaludni. Az alvás álmokat sző, és onnét kezdve az ember rabja a kedélyének. Betemeti a tegnapot. Mitikus csodák helyett fájdalmas különcködővé mutálódik minden szó.

Tudja mindenki – aki számít – milyen ember vagyok, jelentsen ez jót vagy rosszat. Születtem itt, a Pannon tenger partján. Pontosabban: a medrében, az alján. Száraz lábbal, kagylókkal játszva a pusztán. Az, ami föltétlen megmaradt bennem egyedül áll. A paletta legfőbb ékességeit kapva én voltam én. Biciklizve, kanyarogva Kanizsa utcáin. 

Ma reggel a Homokra mentem, valamiért. Az úton döglött rigó hevert, néztem, mustrálgattam is egy pár másodpercig, tán nem galamb? (A galambokat ki nem állom.) 

Feketerigó volt. Hevert az aszfalton, két lába meredten görbedt előre. Szél borzolta tollai természetellenesen szétágaztak. Elüthették vagy megmérgezhették: bizony, nagy a kérdés. Hussantam mellette. Akszamétosan pedálozva, gondterhelten.

Aztán csak befékeztem. Hő.

Vissza.
Ez az égi madár, ez a cserfes szájú gyászruhás, tollas kis élet – ne végezze úgy, hogy szétfröccsen egy óvatlan gépkocsivezető autójának a kereke alatt. Megérdemli az utolsó érintést. Visszafordultam. De jól tettem! 

Bicikli le.

Szétnéztem – szégyelltem magamat mások előtt, most sem tudom miért –, s a kis hulla merev csüdjénél megfogtam a rigó tetemét, és amilyen óvatosan tudtam, olyan puhán odatettem, ahol a házak előtt a legszebb virágok nyílnak. A sárga rózsák közé. Sok szép sárga rózsa vigyázza. Legyen könnyű az álma.

Hadd legyen számára megnyugvás, az utolsó érintés. Az enyém. Így kapcsolódott a sorsom ehhez a madárhoz.

Ennyire fontos – még egy ember életében is – az utolsó érintés."

Pk

RÉGÉSZETI SZENZÁCIÓ KANIZSÁN

Azt mindig tudni lehetett, hogy szülőföldünk történelmi múltjából eredendően rendkívül gazdag kincseket rejt magában.

Apai nagyanyámék Szent János utcai házának hátsó udvarán vagy negyven éve meszesgödröt mélyítettek. Azaz: akartak egy meszesgödröt vájni. Egy-két arasznyi után már emberi csontokra bukkantak. Öregapámék vászonnal letakarták a maradványokat, elmondtak egy Miatyánkot, aztán visszatemették a lyukat és más helyszínt néztek, mert meszelni muszáj volt. Esetük nem egyedi.

Se szeri se száma azoknak a kanizsaiaknak és környékbelieknek, akik egy pár ásónyomot lefelé haladva menten több évszázados, sőt több évezredes leletanyagokra, töredékekre bukkantak. Nem meglepő, hogy ennyi sír van alattunk. A múlt, az idők alatt, miként tágult, bővült a város, a peremen meghúzódó temetőket szép lassan, de folyamatosan belakta a következő időszakok népe. És akkor még szó sem esett arról, hogy a sok ezer évnyi ókortól a népvándorlások koráig hányféle kultúra, náció fordult meg e tájékon, ahol a Körös és a Tisza egymásba fonódik.

Avatatlan ember is hamar megtapasztalhatta: Kanizsa íratlan története, ősidőktől a lábunk alatt hever. Amit viszont a minap sikerült feltárni, még a legképzettebb régész-szakembereket is előbb megdöbbentette, majd lázas izgalomba hozta.

Mint kiderült, nem pusztán arról van szó, hogy a Kanizsa környéki löszgerincen, különösképpen a magasabban fekvő kispiaci, horgosi, kishomoki, martonosi és oromhegyesi helyszíneken valaha emberek éltek, hanem az is bebizonyosodott, hogy a térség párját ritkító módon igen sűrűn lakott régiónak számított.  A középső bronzkor idejében egyféle kézműves „fellegvárként”, vagy ha tetszik: ipari központként működött.Emellett pezsgő mezőgazdasági élettel és kereskedelemmel bírt.

Már az 1954-es újvidéki és zentai régészeti – Nagy Sándor és Hagymás Károly neve fémjelezte – ásatások alkalmával lehetett sejteni, hogy nem mindennapi dolgok lapulnak a velebiti-kanizsai lelőhelyként számon tartott lokáción, amit a rá két évre elvégzett komplexebb vizsgálatok csak megerősítettek. Ám az első átfogó, mindenre kiterjedő régészeti feltárás csak 1970-ben történt meg, amikor az USA által dotált ásatások kezdődtek a nagykikindai Milorad Girić, a szabadkai Szekeres László és a Belgrádból terepre érkező Nikola Tasić vezetésével.

A minap beszélgettem Raško Ramadanski régésszel. A zentai Városi Múzeum fiatal archeológusa elmondta, hogy a most felszínre került leletanyag páratlan mivolta számszerűségében és minőségében keresendő. Ugyanis Velebiten, a Nikola Tesla utcában lefolytatott minapi ásatások alkalmával immáron kész tényként állítható, hogy ezen a környéken az időszámításunk előtti 1400-as években fejlett manufaktúrájú kultúra virágzott. Az úgynevezett bronzkor (i.e. 3500 – 1000) embere nem csak hogy belakta a Tisza-mente magasabban fekvő dombjait, lankáit, hanem meghökkentő módon itt dolgozta fel a bronz nyersanyagát, és kohókban, kemencékben itt készített jellegzetes bronzkori szerszámait is innét bocsátotta a korabeli kereskedelem útjára. Az akkoriak valószínűsíthetően az emberiség hajnala óta létező észak-nyugatot a dél-kelettel összekötő kereskedelmi és hadi út közelsége miatt választhatták ezt a feldolgozásra, szerszámkészítésre alkalmas régiót.

Főként ékszereket, csecsebecséket, fegyvereket és szerszámokat készítettek a hajdani kézművesek. Sehol Szerbiában, de Magyarországon és a környező országokban sem találtak még egy lokáción ennyi öntőformát. Míg más lelőhelyeken csak egy-két jel, töredék utal a fémek feldolgozására, addig Velebitnél a részleges keresés eredménye folytán is tucatnyi tárgyi bizonyítékot sikerült a felszínre hozni. A leletek zöme, mintegy 70%-a a már említett bronzkorra datálható, ami sok más kultúra együttes bukásával valamikor a késő antik időkben váratlanul véget ért. Történészek eddig értetlenül állnak a jelenség előtt, hisz a hettita birodalom, az Egyiptomi Újbirodalom meg számos közel-keleti kultúra egységesen ebben az időszakban omlik össze. Talán valami természeti kataklizma, talán valami mindent elsöprő járvány lehet ennek az oka. A történelem óvatos tudomány. Csak a teóriák alapján nehezen állít bármit. Tárgyi bizonyítékok szükségesek. Ezek pedig mifelénk bőven akadnak.

A Velebiten talált sírok zöme urnasír, tehát hamvasztották a halottaikat. Viszont akad jó néhány sírgödör, amiben egyértelmű bizonyítékok alapján megállapított: egész alakos, csontvázas temetés volt. Mi töb: ezen sírok mindegyikében a tetem mellé odahelyezték az öntőformákat, a kisebb kézi szerszámokat. Az elmélet szerint azoknak a mestereknek járt az egész testes, csontvázas temetés, akik tudásukkal, kézügyességükkel méltán vívták ki maguknak az akkori társadalom elismerését. Ez is megerősíteni látszik a tényt: szülőföldünk környéke a kor igen jelentős, sokáig működő központjának számított.

A déli irányú kereskedelem folytán kerülhetett elő az oromhegyesi Paphalmon föllelt lándzsavég, ami egyértelműen az Égei-tenger partjáról az úgynevezett Mükénei-kultúra készítményeként származhatott a mai Bácska területére. De a pezsgő cserekereskedelem jele az a számos felettébb díszes és értékesnek számító tengeri kagyló, amit szintén errefelé ástak ki a szakemberek. Hogy mégsem csak a cicomának éltek az akkoriak, arra pedig a Zentai Városi Múzeum ad adekvát választ. Ott őrzik ugyanis egy korábbi leletmentés kapcsán a jellegzetes formájú bronzkori „zentai sarlót”, aminek – most kapaszkodjanak meg! – Velebitnél a minap meg is találták a neki teljesen megfelelő öntőformát! Emellett más szerszámok, sőt üllő öntvényformája is előkerült. Ez utóbbi arról tanúskodik, hogy a mai Velebitnél nem csak kézműves munka folyt évszázadokon át, hanem az itteni bronzföldolgozó centrumból a távoli vidékek mestereit is ellátták munkaeszközökkel!

Minderről hamarosan egy kézirat készül és a régészeti anyag feldolgozása, s a tervek alapján jövőre nyomdába is kerül a monográfia. 

A fiatal zentai régész-szakember Raško Ramadanski mindenesetre bizakodó. Azt mondja, Kanizsát ezúttal végképp sikerült feltenni a világ archeológiai térképére. Nem kis szavak ezek! Kérdés, mi kanizsaiak és környékbeliek, egyáltalán akár most, akár valamikor a jövőben megértjük-e, milyen fontos fölfedezésnek vagyunk tanúi?

                                                                                           Pk

A KÁRPÁT-MEDENCE LEGBIZTOSABB PONTJÁN JÁRTAM

A teljesség igénye nélküli élménybeszámoló a múlt héten lezajlott XXVIII. Bálványosi Nyári Szabadegyetemről és Diáktáboról

I. rész

Nem közel van, bő kilenc-tíz óra fárasztó kocsikázásssal jár, míg Romániát nyugatról keletre átszelve nagy nehezen eljutni a fenyvesektől körülvett hegyek koszorúja közé. Igazi erdélyi székely hangulat fogadja az oda érkezőt. Egy bizonyos szakasz után már nem csak román rádióadók foghatóak, hanem megszólalnak a helyi magyar stúdiók is. Mindezt tetézi a Hargita és Kovászna megyékre jellemző nyakas székely öntudat lépte-nyomon való megnyilvánulása: minden harmadik házon ott lobog, ki van tűzve a betiltott székely zászló, csillagostul, félholdastul, ékesen igazolva e nemzetrészünk erős önazonosságtudatát. Nem beszélve a szinte kötelező magyar feliratokról, hirdetve hogy a székelyek a maguk módján ellenállnak a többségi társadalom elnyomó szándékának. Van mit tanulnunk tőlük…

Kedden késő délután Tusványos, a biztos pont címmel elkezdődött a régió egyik legkiemelkedőbb politikai-közéleti, összművészeti fesztiválja. Jóllehet a rendezvények zöme a magyar fiatalok érdeklődésének megfelelően lett kialakítva, még az esti koncerteken is bőven láttam középkorú vagy az idősebb generációhoz tartozó érdeklődőket.
Nem véletlenül. A szervezők mottója ugyanis: „Mi vagyunk Európa. Mi vagyunk jogaink letéteményesei és védelmezői. Mi vagyunk a szabadság.”
Aligha kérdéses, hogy minden érző magyart megérintett a fesztivál üzenete. A Kárpát-medence összes szegletéből érkező gépkocsik rendszáma alapján egyetemes nemzeti jellegű arculata lett a vasárnap reggelig tartó eseménysorozatnak. Számos színpadon, megannyi sátorban és tribünön zajlottak a különféle programok. A bőség zavarával küszködve, válogatni is nehéz volt belőlük, nemhogy minden érdekesebb helyszínen részt lehetett volna venni. Kedden este például a Magyar Teátrum Színpadán a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió egy tragikomédiát adott elő, majd rá fél órára a MIT-ÚNK sátorban az erdélyi stand up comedy humorfesztivál győztese lépett fel. Este a magyarországi Hooligans együttes és a helyi Transylvania calling koncertezett. Már a nulladik napon több ezer résztvevő bulizta végig a napot. Talán a nagy hangzavar, talán a szokatlanul élénk nyüzsgés miatt a környéken amúgy is sűrűn-sűrűn előforduló medvék látványa még gyakoribbá vált. Éjszaka a szálláshelyemre tartva, az autó fényszórója elől az utcán szaladt előttem egy mackó, majd eltűnt a közeli bozótosban. Ücsörögtünk egy versnyit a kocsiban, aztán a marosvásárhelyi sofőröm indítványozta, hogy akár ki is szállhatunk, itt a panzió kapuja. Mindenütt magyar és román nyelvű táblák hirdették: Vigyázat! Medveveszély! De ahogy a szerdai napon a konferenciasátor ünnepélyes megnyitóján Tusnádfürdő polgármestere Albert Tibor eredeti fanyar humorral megfogalmazta: „Ez Románia legkisebb városa. Mindössze 1512 lakos él itt, amihez hozzátehetjük, hogy nálunk immáron medvéből is több van. Mindazonáltal megnyugtatnék mindenkit. Ettől függetlenül nincs medveveszély. Csak a medvék – járnak.” Olyannyira igaz ez, hogy például a panziók, a családi házak vaskerítésébe a legtöbb helyen villanypásztorral éjszakára áramot vezetnek. Jelen sorok írója is megrázó élményben részesült, amikor a második éjjel kilincs helyett óvatlanul a kertkapu rácsához ért. Ahol viszont nincs medveriasztó, ott hatalmas kihegyezett fém kerítések védik az udvarokat. Börtönöket, laktanyákat szokás ekkora szigorral bekeríteni.  Mivel a medve hírhedetten pákosztos jószág, még a nyilvános kukák, a szemetesek köré is rácsozott házikókat, lezárt ketreceket kénytelenek építeni.

Szerdán tíz órakor Németh Zsolt (a Magyar Országgyűlés Külügyi Bizottságának az elnöke) moderálásával elkezdődött a tusványosi „nemzetpolitikai összegző tábor” nyitó kerekasztala. A felszólaló vendégek között Semjén Zsolt Magyarország miniszterelnök-helyettese már első mondatában megelégedettséggel nyugtázta, hogy míg tíz éve mindössze 9 milliárd forintot tudtak fordítani a nemzetpolitika célkitűzések megvalósítására, addig az idén ez az összeg már meghaladja a 9O milliárdot is. Újabb sikerként értékelte: idén, ezekben a napokban érkezett be az egy milliomodik magyar állampolgársági kérelem, amit az ősszel megrendezésre kerülő MÁÉRT alkalmával hitelesíthet az egy milliomodik magyar állampolgársági eskütétel is. Viszont megjegyezte – 35 ezer olyan kérelem is befutott, amit valamilyen okok miatt (legtöbbször a hiányos nyelvismeretre hivatkozva), kénytelenek voltak visszautasítani.  A felszólalók között Potápi Árpád János, államtitkár gondolatait érdemes megszívlelni: „Amit három héttel ezelőtt elkezdtünk Kishegyesen, az folytatódott a Felvidéken és a Kárpátalján, hogy most Tusnádfürdőn értékelhessünk. Itt mindenki határon túli. Hisz a vendégek, meghívottak és a közönség egy része is a határokon túlról érkezett. Aki viszont helybéli, az is határon túli magyarnak számít. Mindannyian egyek vagyunk.”

Délután A Kárpát medencei önkormányzatiság címmel a Lőrincz Csaba Konferenciasátorban öt másik kárpát-medencei magyar polgármesterrel együtt Magyarkanizsa vezetője, Fejsztámer Róbert is előadást tartott a délvidéki mindennapokat érintő legfontosabb önkormányzati kérdésekről, aki gondolatmenetében leginkább az elvándorlás problematikáját emelte ki. 17 órától a Bethlen Gábor Sátorban számos illusztris vendég között a Magyar Nemzeti Tanács elnöke, Hajnal Jenő volt az Óvodafejlesztés a Kárpát-medencében elnevezésű fórum egyik meghívottjaként a legfiatalabb nemzedék intézményes oktatásának, nevelésének szükségszerűségét hangsúlyozta. De ugyanezen a napon szó esett más helyszíneken (a teljesség igénye nélkül) a ökoszisztémánk helyzetéről, Mi a menő? címmel a Kárpát-medencében élő fiatalok jövőképéről, a válalkozásfejlesztésekről meg még legalább egy tucatnyi más témáról. 

Fa Nándorral parolázni megtiszteltetés
Fotó: Erdély László

 

Úgy láttam jónak, ha a megannyi politikus között végre egy olyan embert is meghallgathatok, aki már nem egyszer a gyakorlatban is bizonyította rátermettségét. Így kerültem a MIT-ÚNK sátrába, ahol Fa Nándor óceánjáró, világkerülő vitorlás révén egy életre szóló élményben részesültem a százas hallgatósággal együtt. Külön megtiszteltetés volt kezet fognom ezzel a nagyszerű sportemberrel, akinek – egy rendhagyó, bemelegítő kvíz során – a közönségnek föltett kérdésére nekem sikerült választ adnom. Kaptam tőle egy világ körüli utat megjárt, saját emblémával ellátott tábla csokoládét. Meg egy csomó igazságra nyitotta föl a szemünket. “Ahogy a hajón nincs fék, úgy az ember sem ismer lehetetlent.” “A szerencse csak csajozós duma. Kitartás, szorgalom, akarat kérdése szüli meg a szerencsét is.” Ezt követően egy másik konferenciasátorban Pawel Cabula ferences szerzetes tartott előaást a világban jelenleg folyó keresztényüldözésről. A nap legmélyebb szellemi kihívása mégis Farkas Lőrinc Imre költő és filozófus, valamint Kiss Mao-Tun István művelődéstörténész  föllépéséhez köthető, akik az ősök hagyományáról, a szkíta-hun-avar-magyar szellemiség megújulásáról értekeztek, bő két órán keresztül lenyűgözve mindenkit. Este Szabó Balázs Bandája, egy soktagú fesztiválzenekar húzta a talp alá valót, míg az egyik borsátorban bemutatkozott a Balatonboglári és a Szilágysági borvidék. 

(folytatása következik)

NAPLÓ – 62.

 „Szent Jakab hava. Magyarosan: Áldás hava. Július. Tele születés-, majd névnapokkal. Áldásokkal. Hamarosan augusztus lesz a deszcendense ennek a tőrőlmetszett, hazug nyárnak. Amikor az igazmondásnál akad nagyobb bűn is.
Talán mégsincs veszve a világ.
Lehet látni gyíkokat. Egyre többet. Ez jó jel. Gyíkok vannak mindenfelé, ahová a nap tekintete oda veti a tüzét. Bent Kanizsán, a városban futnak előttem a falak repedéseibe, a medvetéglák fugái közé, az alantasabb hézagokba. Surrannak a lépcsők pádimentumainál, szöknek az építkezésre kitett fosznideszkák alá.
Most is, ahová lépek, a kiégett szikesen: zizzennek szerteszét. Pedig bántani nem akarom egyiket sem. Csak – hozzájuk hasonlóan – az ösztön űz ki a pusztába. Nem is csodálkozok. Itt is találkozni gyíkokkal. Megpróbálok együtt gondolkodni velük, de nehézkes a jó szándék, mert a test, ez a fránya test csak azzal foglalkozik, hogy eleget tegyen a reá testált nagy akaratnak, míg az elme működik. És – bizony! – a lélek is kéri a magáét.
Hátamon, kissé balra dőlve pihenem az órákat. Pár lépésnyire tőlem apám biciklije hever. Mély béke, és ünnepélyesség száll rám, ahogy szemellenzőt csinálva tenyeremből nézek a horizonton kelő napba, mint egy ódon családi órába, amit megállított az Isten keze. Amin a cáger már nem megy tovább. A távolban Oromhegyes lankája púposul. Párállik a légben a falu sziluettje. Sárga, zöldesbarna a mindenség. A csönd ül tort a Járáson. A fű sem nő. Impresszionista kis képecskét lehetne pingálni, ha ürügyből zokon venném a táj kedélyét. Inkább nem. Lefesthetetlen. Talán hangszerelve, talán egy nyitány illene hozzá. A semmi vonósnégyese.
Mennél tovább hallgatom a hamuszürke hajnalt, annál termékenyebb a képzeletem. Meg nem született szellemekkel beszélgetek. Odébb, az elhevert nádas tövébe egy rigó száll le. A szárnya feketén rebben. Mintha intene.
– Látlak Zoli – kiáltom rá. – Látlak barátocskám!
S hogy a szeme felém csillan, azt is látom, csak cselből lett hirtelen madárrá. Hogy pirkadatkor, ezen a szent napon és helyen is velem lehessen. Sosem hagy egyedül. Ketten vagyunk mindig. Bámulom a rigóval a nagy síkságot, a maga bezárt nyitottságában. Hamletre gondolok, akinek alakját valamikor a középkor derekán Saxo Gramaticus dán krónikás vitte pergamenre, hogy aztán alig kétszáz év múlva egy angol bohóc bestsellert írjon belőle. De olyat, hogy azóta is harangoznak miatta. A dán békakirály legendája. Onnét gyanítható, belőle tudható, hogy bár az igazi műremek a természetből sarjad, azért akadnak kivételek. Jó esetben az alkotója természetéből is létrejöhet a csoda. Tétovaság, tárgyilagosság helyett: a tisztaságból. A táj nyelvéből. Az értelemből meg a szívből. Mindegy milyen eszközzel.
Latin panoptikumunk a mi Járásunk. Ó- és újkorunk. Az utolsó búvóhelyünk, ahol – mert körülöttünk nincs más – ledöfött cövekként mi vagyunk az ige. A teremtés remekei. Itt lehet beszélgetni a bogáncskóróval. Itt lehet megsimogatni a szirmait elhullatott réti perjét, köszönni a kutyatejnek, és utána leborulva a messziről szagló kamillásba belefúrni az elázott arcunk.
Üteme van a pusztának. Két szívdobbanásnyi. Emelkedik és süpped a látóhatár, akárha alvó kedvesünk mellkasát figyelnénk. A kanálisba béka ugrik fejest. Megtörik a pillanat íve, bugyborék száll föl a csobbanó pocsolya tükrén. A rigó ahogy jött, úgy elszáll. Amerre indul, éppen abba az irányba mutatnak a nádbugák. Bólogatnak. Igazam van.” 

Pk