TANMESE

A bocskor gyűjtéséről

Élt egyszer egy Ókanizsához közeli falu szélén meghúzódó kicsiny házban egy csodálatosan szép fiatal nő. Olyan gyönyörű volt, hogy a környéken sem lehetett szebbett álmodni tőle.

Bolondultak érte a férfiak.

A nő, bár válogathatott volna, soha senkinek, egyetlen neki udvaroló férfinak sem mondott nemet. 

Minden reá vágyódónak odaadta magát, lett légyen pelyhedző szakálló ifjú, házas gézengúz, agglegény, özvegyember, vagy sűrűbb vérű idősödő csődör - az összesnek a kedvére tett..
A férfiak pedig egymásnak adták a kilincset, és a magányos nő sosem ellenkezett.

Volt azonban egy furcsa szokása: mielőtt bárkivel együtt hált volna, az illetőtől kért egy pár bocskort, amit aztán gondosan eltett a többi mellé. A padlása dugig tele volt már a gerendákra aggatott ilyen-olyan méretű bocskorokkal, de ő egyre csak ezt kérte, a kegyeiért ácsingózóktól.

Így szokta meg a falu népe.

Aztán egyszer, egy bátrabb és eszesebb fiatalember, akinek föltűnt a nő furcsa hóbortja, már amikor az ágyon ellustulva heverésztek, megkérdezte tőle, ugyan mi oka van annak, hogy a szerelméért cserébe minden egyes alkalommal bocskorokat kér a férfiaktól?

 A nő pedig így válaszolt:

 - Látod, most még szép vagyok. Fiatal és kívánatos. Neked - csak úgy, mint minden férfinak - tetszek, és mindannyian magatokévá szeretnétek tenni. Én pedig nem kérek tőletek egyebet, csak egy pár bocskort. 

De eljön majd az az idő, nem is olyan sokára, amikor megöregszem, bőröm feszessége helyett ráncos leszek. Hajam kondor feketeségét őszes lobonc váltja föl, és akkor majd úgy tekintenek rám a férfiak, mint  egy megöregedett asszonyra, akinek ágyába senkinek sem lesz kedve belebújni.

Most még egy bocskort itthagy, aki velem szeretne hálni.

Akkor majd egy pár bocskort kap tőlem, aki velem hál...  

(-y)

LÁZÁR MADARA

Néhány gondolat Lázár Anna: Tűnő idők című verseskötetéről

Tisza part - rajzom

A poézis szárnyaló madár. Ahogy az idő is. Nem tudni a fajtáját. Beazonosítani képtelenség. Van, hogy kis lépésekben tipeg, mint a galamb, ugrál, biceg, veréb módra kaparássza a fölszínt, magvakat talál, ilyenkor csivitel az örömtől, de olyan is van, hogy belehasít az éjszakába, akár a fülemüle korai éneke, ami egyúttal a pirkadat kezdetének is a jele: és attól kezdve másmilyen színben tűnik föl a világ. Tudni való, ki ne kelt volna föl rá: amint hallik a pitymallatkor ébredő fülemüle trillája – onnét kezd retirálni a sötétség. Pedig csak egy oktalan kismadár egyszerű füttye. Mégis van ereje. Mégis van hatalma.

Akár Lázár Anna verseinek.

Feketerigó dala. Szökken jókedvűn a fűben. Néz okosan vissza az emberre. Szemében a csillogás – valahonnét ismerős. Ölyvként szitálnak a szavak. Látni őket messziről, érezzük, tudjuk, hogy ott vannak. Fontosak és hasznosak ők. Milyen jó bírni a lelkünkben legbelül, hogy léteznek!

Velük élhető az élet, érthető a vágy, a kellem, a fájdalom meg a válaszaink özöne. A kérdéseinké is. Hihetően emberiek a talányaink. Már a gondolatuk is mosolyt fakaszt. Belehajolunk önmagunkba. Minden koron hasonlóképpen volt ez. Nincs rajtuk mit szégyenkeznünk.

Aztán vannak komolykodó rímű strófák. Vaskosabbak. Lomhán szállók, mint a nagyobb testű madarak. Éjszakaiak, mint a gyöngybaglyok, amiknek nesztelen a tollazatuk, és úgy tudnak röpülni, mintha pókhálót lehelnénk a szélbe. Úgy csapkodnak végig a lelkünkön, különösen mikor elhagyottnak érezzük magunkat, hogy közben meghatározzák a gondolkodásunkat, s bennünk maradandó nyomot hagynak, éppen, mint mikor a felhőkre tekintünk, és örökre belénk ivódik a látványa a hollók sötétjének, ahogy úsznak az égen, vagy a ritkán megpillantható réti sasoknak, mikor uralják az alföldi rónát.

Lázár Anna versei is madarak.

Tovatűnő, ellibbenőn tollas kisebb-nagyobb lények. Nemhiába: az időt szólongatják, arról vetnek számot. Mindannyiunk idejéről. A legdrágább, egyre fogyó kincsünkről.

„Teret és időt kaptam,

egyszerit és eleget,

hogy sorsomat letudjam,

mit ki- sem, át sem léphetek.”

Nem léphető át egyetlen emberi élet sem, jól mondja a költőnő. Ahhoz túlontúl drágára vagyunk beárazva. Nem kézzel foghatóan, hanem szellemiségünkből fakadón.

Létezésünk legféltettebb bizonyítéka ugyanis az általunk fölmarkolt időnkből hasznosított szerepünk. A dolgunk. Hogy vagyunk, jól, avagy rosszul – a kételyeinktől és bizonyosságainktól terhelten, vagy a boldogabbik felünktől: a legeslegjobbik esetben – megszabadulva.

„a másként tévedés eshetőségén

eljátszom a látszatjóságot.”

Így Lázár, és kétség nem férhet hozzá: komolyan gondolja, a versben leírt szándékait. A gyakori bibliai metaforák egy hiperérzékeny, a világra nyitott, rácsodálkozó ember képét láttatják. Lázár Anna verseiben tetten érhetőek a spontaneitás szavai, az allegorikus megjelenítési formák, amiket nem eszközként, hanem egy szakrális nyelvezet megjelenítésként, emelkedettebb szinten használ, mikor a poézis gesztusaiba – mintegy varázslatos köntösbe, igazi csudatévő lepelbe – bugyolálja, féltőn betakargatott mondandóját.

Hisz „éjszakánként lelkem elhagyja a testem” s ki lenne az a bátor, aki az álmainak ellent merne mondani?

A lázári versek mindegyike mögött egy-egy kérdőjel lapul. A törésmentes létünk eshetőségei azok. Megannyi szusszantásunk a pusztába, belekiabált, vagy soha ki nem mondott szavaink sorjáznak a versszakokban, a sorokban és azok között, miáltal némi esélyünk marad az önvizsgálatra, a befelé figyelésre, és önmagunk helyes ítéletére.

Mert rajtunk kívül, kevés az igazi ítész. Lázár Anna – a versei révén egészen bizonyos – ezen kevesek közé tartozik. Egyik kiválasztott, aki tudja, meri és vállalja ezt a felelős szerepet.

Elröppenő, tovatűnő gondolatai akár a madarak. Vissza-visszatérnek. Esetleg velünk együtt vészelik át a gondterhelt időket. De cserben sosem hagynak bennünket.

Milyen jó is – így, velük élni!

 Pósa Károly

Sándorunk

Petőfi Sándor.
Nekem a neve egyet jelent az otthonnal. A róla nevezett utca gyereke voltam. Petőfiről nem is a versei jutnak eszembe elsőre, hanem a gólyafosos óvoda kéménye, a Pali bácsiék, vagyis a Pösze néniék előtti gömbakácok, a kispadok, a bognár farakásai, az örökösen iszapszagú vizesárok, a vasútállomásról besípoló vonatfütty, a fecskék a dróton, kiabálásai az Ilka néninek, a széttúrt homokrakások, a cseréppel fölszórt út kanyarai, amiken olyan jó volt szaladni kifelé, el, messzire, hogy azóta sem sikerült úgy elszaladnom, és már nem is fog, tudom.
A költő nem élt egyedül.

Vahot Imre istápolta Petőfit. Erre választotta ki a sors, ebből is élt haláláig, ezt senki el nem vehette tőle. Lehet, írónak gyöngécske, vagy nem olyan népszerű, mint az idejében élt más alkotók, de a szeme és a lelke révén mégiscsak többet tett a magyar irodalomért, mint vele egykoron meg utána sok más, kövérre hízott elméjű, könyvekből táplálkozó tudálékos.

Ezektől a mai korhadt szívűektől mindenképpen.

Vahot Imre fölülhaladta korát. 1879-ben halt meg. A nemzet túl volt a forradalmi lázon, hidegeszű emberek álltak a ravatalánál. Kevesen értették meg a lényeget.

Vahot pótolta azt, amit a magyar nem adott. A fakadó tavaszt öntözte. Egyengette a szapora beszédű Sándor útját. Időnként kölcsönzött a néha félszeg, néha háborgón hányaveti fiatalembernek, aki századokra kiható remekműveket írt olyan egyszerű, keresetlen mondatokkal, mint

„De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,
A tél dere már megüté fejemet.”

S noha életében sem kellett az enyészet elől dugdosni Petőfit, a mentora nélkül bizonyára a nemzet is szegényebb lett volna jónéhány verssel. Vahot érdeme volt, hogy száz forintért megvette a költőtől a János vitézt. Nem sokat faszakupázott, nyomban ki is fizette a vételárat. Hümmögött hozzá, talán ő sem hitte el milyen jó üzletet csinált. A művészetek pátyolgatása évszázadok óta nullszaldós, szomorú, de ez van. Tehát száz forint akkoriban szép összegnek számított, úgy gondolom mai fogalmaink szerint kéthavi fizetés lehetett, vagy talán háromhavi. Épp emiatt a jó Vahotunk csak nézett nagyot, mikor Sándor két nap után rányitott, és kért még nyolc (!) forint kölcsönt. Vahot Imre nem szólt sokat, bukszájába nyúlt és odaadta a kért összeget a cingár poétának, de titkon emésztette a harag, amiért a fiatalember ilyen gyorsan elherdálta a pénzét.

Hétfőn nyílt a szerkesztőségi ajtó. Vahot kipillantott az okuláréja fölött: két egyszerűen öltözött paraszt lépett be hozzá, egy idős nő meg egy férfi. Sötétkék gúnya, abaposztó viseletük mutatta, nem városi népek, faluról érkezhettek. Hamar kiderült, Petőfi szülei. A gyereküket keresték. Vahot azonnal hellyel kínálta őket, Petőfiért üzent, jöjjön tüstént, s miközben az idős párt kiszolgálta, azon izgult, meg ne lássák a szülők a korhely fiukat, aki – lám, két nap alatt – nyakára hágott százforintnyi gazdagságnak.

A költő apja dünnyögött Vahotnak valamit arról, hogy nem tetszik neki, amit a fia csinál. „Firkálgatásnak” nevezte a költészetet. A szerkesztő igyekezte győzködni, hogy az írás is szép mesterség, meg lehet belőle tisztességesen élni, mert ni: két napja is száz forintot keresett Sándor egy versével.

Petőfi anyja erre csillogó szemmel mondta a férjének:

„ – Látod, ugye látod…! – szólt az öregasszony szemrehányólag – s te még gyanúsítottad Sándorunkat, hogy tán nem is becsületesen szerezte azt a száz forintot, amit a múlt napokban küldött, s ami olyan jólesett, mint a falat kenyér.”

Vahot Imrének el kellett fordulnia, hogy ne lássák a föltoluló könnyeit.

Akkor ismerte meg Petőfi Sándort igazán.

Boldog az a nép, akinek ilyen költői vannak.

Pk

Őszi képaláírás

Szálas eső a Rét partján

Kijátszotta terített betlijét végre az Ősz is: szálas eső esik, méltó részletességgel áztatva a szent réti anyaföldet, ami átázva tengelyt akasztó fekete lekvárként nyúlik a legelső tiszai ligetek alá, ahol már az árterek fűzfái kulcsolják össze ágaikat.
A néma, összefont ágak között Miatyánkot susog november szájából a szél. Keserű fátum annak, akit ilyentájt vet a dolga a Rét dűlőútjaira. Rabmunka az összes lépés a minduntalan csizmákra tapadt sár koloncától. Traktor- és kocsikereket is marasztal a dágvány. Szerteszéjjel pocsolyák. Vakfoltosan tükrözik vissza az égboltozat ónszínű kedélytelenségét. Abban elütő az előzőtől ez a hónap, hogy végre kidőlt az ősz tintatartója. Ha nem csorog, csöppenget. És ezekből a csöppekből lesz holnapra tenger. Sártenger, amiben a magasabb lankákon még lábon álló kukoricatáblák a szigetek. November nem valami derűs vendég. Meggyomlált a cicomáktól. Szomorú, szép ünnepekkel, szürke felhőnyi vízköpőkből zsinóros meg permetes esőt küld a gyalog járó lelkek gallérja mögé, s ha kalap nélkül vág neki az ügye után iparkodó, megtörténhet, az esernyőjét is kitépi kezéből egy-egy csintalan, utcavégi huzatocska.

De a Réten nincsenek esernyős emberek. Ázott szőrű kutya bóklászik a keréknyomok mentén, múlt nyári száraz kórón rongyként lóg a valaha dús fű tépett szőttese, és csak az vigasztalja a földig lógó felhők alját szagláló blökit, hogy álmában tort ülnek majd a gazdái, s hajdani lakomát csapnak majd megint.

Mindeközben a nappal sunyi lassúsággal átmázolódik őszi éjjellé.

NAPLÓ - 102.

Conev Dusán

Úgy pöntyög a szél, ahogy csak egy gitár tud, staccattoban. Mollban ázva. Rázza az ablak függönyét. Néha esik, néha fúj odakint.

Macedón zenét hallgatok. Vlatkót. Ha ez az ember máshol születik, nem a Balkánon, már ettől is hatalmasabb lenne. Persze, nem volt szabad elhatározása. Össze is lapult egy helyre, oda, ahol jól érzi magát.

Jegyezzük meg a nevét: Vlatko Sztefanovszki. Nagy hazafi, minden sallangtól mentesen csinálja a dolgát. Soha egy politikus, soha egy milliomos jóakaró nem fog annyit tenni ezért a kicsiny, hányattatott sorsú délkelet-balkáni országért, mint ez a csontos, inas, baltával faragott arcú zenész, gitáros ember. Megrezdül ám a húr a szívem tájékán, valahányszor hallom.

Macedóniában voltam katona. Gergő ágyába kerültem, egy topolyai gyerek volt, nagyon szerettem, korábbról ismertem. Ott röhögtek rajtam, hogy ne, megint egy magyar, ezek névről tudják a másikat. Pedig nem, véletlen volt. Szegény Gergő sincs már, megsirattam. Pirospozsgás hirtelenszőke fiú volt, csöndös, tisztességes.
Ritkán lehettünk a városokban. Folyton terepen jártunk, táboroztunk. Tőkés László nevét Kumanovo mellett hallottam először, nem sokat emlegették, ahogy kimondták, pakoltak be bennünket terepjárókba, mentünk az akkori jugoszláv-bolgár-román hármashatárra. Pár napig a kocsik ponyvája alatt aludtunk, betárazottan. Félt a vezetés a romániai helyzettől, mi lesz, ha megtámadnak bennünket. Senki nem akart ellenünk lenni. Jó is volt ez így. Így múlt el a tél eleje. Aztán síelni mentünk.

A mama szármának mondta a töltött káposztát. Mifelénk szárma van. Úgy aludtunk összebújva a terepjárók platóján, belegubózva a hálózsákjainkba, mint akik többet sosem akarnak elmenni onnét. Szerb barátom volt, Vladimir. Mikrobiológus. Nem tudom él-e, vagy mi a rosseb van vele, azóta nincs. Mariot, a szlavóniai vörös parasztgyereket egy aknagránát tépte ketté, valamikor 1994 tavaszán: egy másik bajtársamtól, eszéki fiútól, Andjelkotól tudom, ő értesített.

A szlovénok megvannak, hála Istennek. Manfred, Ivan, és a csáktornyai tizedes is.

Nagyszerű ember volt a fölöttesem. Conev Dusán. Göndör hajú, ősz katonaember. Egyszer kaptam tőle pofont, ami nem is az volt, hanem csak a szele ért, amolyan játékos nyaklevesnek szánta, mosolygott hozzá. Reggel ügyeletesként kezdtem négytől nyolcig, bementem az irodába. Láttam a bakancsát, gondoltam ki kell pucolni, mert egyébként a tiszteknek a tisztiszolgák (tyátók), általában kitisztították a szerelésüket.

Nagyon megjegyeztem, amit mondott az Öreg: „Kisfiam, egy férfi addig férfi, míg maga teszi rendbe a cipőjét.” Ebben az elszólásában benne volt az egész ember. Nagyszerű karaktert tisztelhettem Conevben. Kumanovo mellett van eltemetve, a szülőfalujában. Virágot kéne rá vinnem. Apaként szeretett mindannyiunkat.

Pk