ÖSMERŐS ARCZOK (11.) - Földi-Kovács Andrea, műsorvezető

 Onnét ösmerős arcz, hogy a Hír TV-nek az egyik arca. Aligha kétséges: a szebbek közül való. A média tapasztalt mocsári hajósaként nem egy izgága politikust kényszerített a Balfék negyed Dadogó zsákutcájába. Az esti műsorsáv rendszeres főszereplőjeként oda világít, ahol sötét van. Konzervatív, keresztény nőként is edzett amazon, jellemzően nem kenyérrel szokta visszadobni a vitapartnereit. Ha a karácsonynak a Grincs az ellendrukkere, emennek a Karácsonynak a mumusa Andrea szokott lenni. 

ÖSMERŐS ARCZOK (10.) - Szentesi Zöldi László, újságíró

Kedvenczeink albuma a Magyar Demokrata főmunkatársával bővül. Hősünk egy nagylaki határátlépéskor kényszerűségből volt már magyarországi (ál)román kisebbségi, volt észak-írországi békeaktivista, és a Délvidéken egy csapat csetniknek is tartott előadást etikai nevelésből. A Duna-kanyar összes halának rémhalála, a török konyhaművészet janicsárja, a magyar publicisztika egyik fenegyereke amolyan reneszánsz ember. Szentesi igazi hazajáró vendég a Tisza alsó folyásánál, szereti és tiszteli a Balkán világát, úgy is mondhatni, otthon van szűkebb pátriárkánkban...

  

NAPLÓ - 123.

 

Lehet, paradoxon, de mostanában amint magamhoz térve föleszmélek, ahogy reggelente hallgatni kezdem a rádió híreit, ahelyett, hogy a realitás rendképét, a tényszerűségből fakadó logikus szervezettséget tapasztalnám, jobbára a csalódottság vesz erőt rajtam. Mind gyakrabban az a furcsa érzésem támad, hogy a világot eluralja az abnormalitás. A valóság egyre-másra kezd hibbant mesévé silányulni.
Nem példa nélküli az elmebaj fölburjánzása. Eddig is itt lappangott. Erőre viszont csak az utóbbi években kapott. Korábban még igen, visszahőköltem, hangosan ámuldoztam: manapság immár olyan nagyon meg sem lepődök rajta. Úgy tekintek erre a jelenségre, hogy mindaz, ami az életem során normálisnak számított, pusztán egy átmeneti állapot volt, és most újfent visszavedlik a mindenség a maga fordított valóságába, ahol az esztelenség, a téboly, a káosz fémjelzi a dolgokat. Ott folytatja az őrület, ahol abbahagyta.
A fogyasztói társadalom mohósága, a liberális elveket kiszolgáló politikai és gazdasági modell, a televízió agybaja, az átkos internettel sokkal mélyebb nyomokat hagynak, mintsem, hogy mindettől könnyedén mentesülni tudnánk.
Vasárnap este a legnézettebb kereskedelmi csatornán véget ért egy sorozat. Álarcos Énekes volt a műsor címe, és most azért hozták hírbe, mert az esti műsoridőben két férfi összecsókolózott a kamerák előtt. Tévém közel négy éve nincs, nem láttam az adás egyetlen epizódját sem. Azt sem tudom miről szól a „show”. Átfutva az abban szereplők névsorát, még nagyobb a tanácstalanságom. Gáspár Laci, Hargitai Bea elmehetnek mellettem az utcán. Manuel, Pintér Tibor, Rubint Rella – dettó. Utóbbinak ez a neve, vagy valami márka? Istenest, Sebestyént, pláne Millert sem ismerek, bár az utolsót illene, hisz a Pappa Pia (?!) Petijeként állítólag valaki, vagy valami.

Ha ők a mérce, akkor köszönöm. Üdvösebb a saját súlypontomhoz igazodni.      

Visszagondolva a normalitás időszakára, csak a versek jutnak az eszembe. Néhány olvadékony sor, puhán dallamos rímpárok, szép szóképek, meg egy csomó bennem vérré vált hangulati elem: ötven után máshoz ragaszkodni nincs érkezésem.
Valami mégis hajt ebben a folyamatban. Pedig látom az örvényeket, egyre-másra húz a fekete gravitáció, kihat rám mindenféle fel- és lehajtó erő, a disszonáns hangoktól meg a maradék élmények is csupán ideges hallucinációként jelentkeznek, és ilyenkor már a fantázia sem segít. Nem ajándék ez, hanem teher.

Emiatt önmagamat inkább másban próbálom megkeresni és megtalálni.

A bent, halkan megkonduló harangra, és nem a kinti kolompszóra hallgatok. Abban a kondulásban ott van mindaz, amit korábban elveszthetetlennek hittem. Az a harangocska megmaradt velem egy szigeten. A szigetemen.
Víz vesz körbe, nyugalom. Szigeten lakni eleve lehatárolást jelent, egy jó adag öntörvényűséggel, sajátos karakterrel, önállósággal. Munkát és saját magunkra mutató cselekménysorozatot kér viszont. A sziget örökkévalósága szilárdan áll a csönd és a harmónia vizében.
Mihelyt horgonyt vet mellettünk valaki, kisvártatva – ha szerencsések vagyunk – az ő szemében ott marad a tükörképünk. Jórészt, ennyit hagyunk magunk után, nem többet. Akivel mélyebb vonatkozásban képesek vagyunk együtt létezni, egész valójával emlékké nemesül általunk. Minden taglejtése, a súroló tekintete, a gesztusai, az igazi mivolta lakozik majd bennünk egy jó ideig. Ha szerencsések vagyunk. Ám többnyire nem vagyunk azok.
Szeretem az eredetiséget, a hideget, a furcsán lengedező huzatos levegőt, a szavakat, a mondatokat. Szeretem, hogy idegen szájon át a kívül fölszaggatott összefüggéseket belélegezve olykor némi bizonyosságra bukkanhatok. Hogy utána legyen min töprengenem. Mert az idő könyörtelenül mulandó.   

                        Pk   

   

 

J.

Grafit - skicc

NAPLÓ - 122.

Álomvárosom – valami ilyesmi (illusztráció)

 

Az éjjel nagyon furcsát álmodok. Budapesten vagyok, a 7-es buszra szállnék, valahova el akarok jutni. Már nem rémlik, hová készültem. Néztem útvonaltervet, böngésztem a buszmegállónál a táblázatot. A 7-es éppen ott tenne le, nagyszerű. Ez rendben lévő, a hetest ismerem, minden megállóját sorolom. Megnyugtató érzés.
Akkor kezdődik a kaland, amikor helyette jön egy koszlott, rozoga, tényleg mesebelien ronda busz, valami lehetetlen számozású, 249-es vagy ilyesmi. Ráadásul a régi, lekerekített formájú a busz, de mondom, olyan retvás, kiszolgált, hogy attól csak a toprongyos sofőr kinézete siralmasabb. Egyedüli utasa vagyok, mégsincs bennem semmi rossz érzés. 
Elvisz valahová, lerak egy majdhogynem középkori viszonyokat mutató macskaköves utcában. Nem is utca az, hanem egy keskeny köz, járdák nélkül. Zegzugok mindenhol. A Twist Olivér illusztrációkon láttam hasonló kuszaságot: Kass János vagy Reich Károly tudott tussal-tollal húzni ilyen intenzitású vonalbogokat. Egyértelműen látszik, találomra, terv nélkül építkeztek az ott lakók. A házak zömmel fából, mintha egy kerge Robinson tákolta volna a negyedet. Egymásnak támaszkodnak a falak. Néhol széna- vagy nádfedeles a lakóépület, sok a deszkás, zsalugáteres ablakocska, az út melletti görbe törzsű fák meg jól föl vannak nyírva, az égen egy kis bolyhocska a koronájuk. A járókelők egytől-egyig Rejtő Jenő figurái is lehetnének: fogatlan, ápolatlan, rongyokba bugyolált csürhe. Mégis árad belőlük a jó kedély, s bár első ránézésre mind rablógyilkosnak látszik, ahogy egyenként megismerem őket, kiderül róluk, csupa szív emberek. 
Egy kifejezetten szajha szerű, molett nő kalauzol. Főz nekem teát. Azt mondja, ezt a negyedet Budán alig ismeri valaki, pedig 20 négyzetkilométer (!), sikátorostul, zugkocsmástul… Az utcákon amúgy jobbára lovas kocsik cammognak.  Sok a sár, sok a füst, sok a kóbor kutya, és ez nekem mind-mind kimondhatatlan gyönyörűség. A nő nagyon kedves velem. A negyed, amibe csöppentem egy régi kaszárnya temetőjének (!) a helyén épült ki – magyarázza –, és egy hatalmas, sáros lapályban fekszik, olyan, mintha egy óriási teknősbékát háttal az iszapba nyomtak volna. Nem érzek félelmet. Sőt, az egész álmom alatt valami csöndös derű, vágy munkál bennem, maradhassak itt. Pedig semmi sem szép, de mégis.
A faházak alja kőből van. Gerenda az oldaluk, gyalulatlan lécekkel. Mindent ural a barnás föld és a fa színe. Filmeken szűrőkkel oldják meg ezeket az opálos fényeket, az ilyen pergamensárga, okkeres árnyalatokat. Az eget sem látni, igaz, nem is kerestem a szememmel, annyi minden nézni való van körülöttem. Zsibvásár. Tátom a számat. Összebarátkozok egy pókhálós szemöldökű, borostás öreggel, meg a véres, ujjatlan trikót viselő cimborájával. Az utóbbi hentes, megtudom. Láthatóan mindketten részegek, ám nagyon jópofa a dumájuk. Nevetgélek rajtuk. 
Nem is tudom milyen évszak van odakint. Mikor érkeztem még tavasz volt, most meg kint fehér pölyhök szállingóznak. „Jó nagy pihés hó esik” – gondolom magamban, mígnem rájövök, nem hó, hanem a nyárfák termése az. Akárha hóvihar ereszkedett volna a nyomornegyedre. "Kivágták az öreg Nyilas előtti taknyos nyárfát, az rázza a lombját. Sírnak is a pónik!" – harákol odakint egy öregasszony. A nyárfát, a lovaskocsit, meg az öreg Nyilast is ismertem, Bandi volt a lova neve, mindig trappban járt. Hogy kerültek ezek ide? Épp csak átvillan rajtam a kérdés. 
„Békaszömes jó napot!” – toppan be a kocsmába egy cilinderes, nehéz posztó kabátos figura. A haja kilóg a kalap karimája alól, farmernadrágot és munkáscipőt hord. Ez az álmom legfurcsább része, pont a vége. A sarokban ülök, a pultnál háttal áll nekem az illető. Már a megjelenésekor nagyon ismerős volt a hangja, a gesztusai is. Nem fordul meg, támasztja a söntést. Nézegetem még egy-két percig, kíváncsiságból. Mikor belépett, mintha megéreztem volna, szinte azonnal tudtam, az a fickó a jó negyedszázaddal ezelőtti én vagyok.

                                                                            Pk