Hol a hazám?
Hogy hová meneküljek már nem kell megkérdeznem magamtól. Régtől tudom a választ. A kiútkeresésem meghaladott. Folyamatában vagyok, csak még nem sikerült teljes mértékben elérnem a kibúvót. De a csapásom iránya jó. Látom a célt. Üldözöttként ez megnyugtató. Persze, a szó klasszikus értelmében nem kerget senki, legalábbis nem úgy vagyok préda, ahogyan az erdei vadakat üldözik.
Nem valaki, hanem valami elől menekülök. Engem az élet hajszol.
Ez a piperkőcre festett, kapkodó gesztusokkal hadonászó, zavartan viselkedő élet, ami ahelyett, hogy a megnyugvás bölcsességével halk tanácsokat adna, inkább hasonlít egy pattanásos, hadaró beszédű kamaszra, aki hamarjában azt se tudja, jobb-e kézzel-lábbal tapicskolnia a színes éjszakákon, vagy inkább takarék üzemmódban érdemesebb bódultan végig delirálnia a rá szabott időt. Utóbbi, varázst már nem ad, hacsak nem álmodom. Olyankor még ez a vézna, képlékeny térbeliség és a disszonánsra hangszerelt idő-kéreg is sűrűn-sűrűn egybe csúszik. Figyelni kell az ilyesmire, magamra. Ezért szoktam leírni az álmaimat. Hogy a híg lében úszó nappaloknak igenis meglegyen a tükörmásuk, ami általában igazabbnak, jobbnak tűnik emettől is. Ettől függetlenül nem töretlen ívű a haladásom.
Hogy mi erre a magyarázat? A választás lehetőségének a szabadsága, vagy ha másként akarnám mondani – a szabad akaraté. Jó és rossz között tudok dönteni.
És mivel ember vagyok, akadt már pont elégszer, hogy utólag kiderült: szándékom ellenére mégsem a jót választottam. És volt már, hogy direkt a rossz felé kanyarodtam.
Büszke nem vagyok rá. Tanultam is belőle, meg nem is. Közben azért valamelyest vigasztal, hogy amerre kanyarodok, annak iránya pusztán tőlem függ. Elég életszerűtlen lenne, ha mindig a helyes úton járnék. Életszerűtlen és embertelen. Nem is sokaknak sikerült, tán csak egynek, ám később róla is kiderült isteni jellege. Zsákutcás kísérlet tehát folyton a példás megoldáshoz igazodni. Emiatt van az a sok vétek. Mindazonáltal a már említett égi férfiú egyszer úgy fogalmazott, hogy nem létezik sem olyan mély bűn, sem olyan gyarló, elrontott élet, amiből nincs visszaút. Mindig lehetséges a megtérés, mert létezik megbocsátás, és a végén van isteni irgalom is.
Ilyesmi járt az eszemben szombat délelőtt, a templomrács innenső oldalán. Kijjebb, a Kolosi téren gyönge napfény mellett is az égre bőgött a budai hegyekből leharagvó huzatos szél. A hétvége fagyos párlatában már a közelgő hóesés nedves szaga érződött, miközben emberek jártak-keltek sálakba csavartan, kesztyűsen, kezükben bevásárló szatyrokkal, kosarakkal, arcukon azzal a jellegzetes, mohó, üzletet szimatoló elszántsággal. Már megint késében volt az élet. Az utca népe szaladt a baja után. Mindeközben a kávéház zörgő üvegajtaja mögött teázgató, forralt borozó vendégek ezer forintos mosolyában azért ott bujkált a szabadság öröme. Ebben a forgatagban estem be a kapun.
A Kolosi tér templomáig jutottam. Azt szeretem. Az illata vaskos tömjén, mintha állandóan húsvétot, naponta ismétlődő feltámadást ünnepelnénk. A padsorokat és az apszist jókora kovácsoltvas ráccsal leválasztották az előtérről, a bejárati ódon faajtókat nehéz drapériák fedik el, vigyázzák a templom melege helyett inkább annak meghitt hangulatát. A csöndöt, a békét, a gyertyák egyenesen táncikáló lángját, meg a boltívek alatt elsuttogott fohászok titkait. Elképzeltem, ahogy majd egyszer megérkezik a válasz. Hogy addig mennyi kételyt kell kibírni, nem itt, a falon függő óriási feszület alatt, hanem odakint a valóságszagú hétköznapokon, a zsarnoki idő büntetését, mert a szolgaságot nem egykönnyen lehet levetkezni – ezt nem tudhatom.
Azt viszont nem szeretném kivárni, amikor már sem a csillagok, sem a holdfény nem fog felneszelni bennem. Óvatosan elkerülném, hogy a sorsom belevesszen abba az ájult, végzetes keringésbe, amiből nem kérek és amitől hosszú ideje menekülök. Hálás vagyok, hogy a templom szétszakíthatatlan csendjében lehetek. Látom az embert, aki felém fordítja arcát. Kutatom tekintetét. A szembogarának kútmély feketeségében a lemondás kegyelme. Olyan az, akár múló évek.
Pk
