Esti bolyongás Kanizsa körül

Hát:
Most végre itt lennék.
Állok Kanizsa kapuján.

Megérkezvén.

Csalánból van a ruhám

Jó szagú és puha a sötét,
Lustán vált múlttá a délután,

Bár az eszmélés csak emlék

Most nem bánt velem mostohán.

Sarum talpán füvek nedve

Akácillatot ringat a szél,

Harangvirágnak ritmusán.
Fejem körül május kedve.

Kezem meleg zakóm zsebén,

Így megyek hozzád –hazafelé,

A Járásnak szikes pulpitusán.

Lábamon haladok.
Elvénült estében.

Hátamon kacatok.

Istennek nevében.

Csak az árnyékok élnek.

A göcsörtös ágak hegyébe

Kapaszkodnak:

Az ég mennyezetébe.

Csillagos kék selyembe.
A Kistemető meg épp üres,

Most szellem sincs, se ember.

Az utca üres vályújában

Fűzfák termésének

Ezüst szürke a kucsmája.

A sírok között kakukkfüvek

Mind-mind

Szaglanak lilán.

S a harangláb
A földre bólint.

Eredj, vándorcigány.

Kamillák hallgatóznak.

Düledeznek házak,
Szúette, öreg górék

Repedező vályogfalak,

Boldog ragyogásban a lámpák

Sárga kört hintenek maguk köré.

Tüzükben bogarak rajzanak,

Ezernyi, ezernyi a kérdés.

Egyet kondul a kései harang,

Aztán csak-csak elhal a hangja.

A csonka hold

Fehérre nyalt tányérja

Bebámul egy meszelt gangra.

Kék árnyékban állnak az udvarok

Csukott szemmel sosem aludhatok.

Álmukban rázkódnak a fák

Levetkezik a tavaszi lázat,

A foltos kérgű nyírfák

Megkeményedett a fű kalásza

Az est lehelete hűvös

Üdvözült, megbékél az áldozat

Meg tán az is, aki bűnös.

Mellém lép a hétfő

Elsimogat bennem valamit.

Hóna alá vág az idő,

A folyton féltő. Megértő.

Titkosan sustorog a bozót.

Soruk - görbén egyenes.

Valahogy cipel, hazahúzón

Amikor látom amint

Bíborban omlanak levelek.

S minden tücsök nekem

Ciripel búcsúzón.

Pósa Károly