A KOVÁCSMŰHELY TILLINKÓJA

Kivesző félben lévő világban, kiveszőben a mesterségek is. Nincs, vagy manapság csak lámpással lelhető kádár, cipész, kalapos, kárpitos, tímár, netán szabó. Már lassan a borbélyokból is kifogyunk. Amelyik műhely régen rangot adott, megélhetést biztosított, az mára lezárt pillájú roló mögött rozsdállik. Pókháló szövött a magánya a kis kirakatoknak. Élő embert nem találni, aki egy-egy régen letett, gazdátlanná vált, hajdan mesterkézben forgatott szerszám nevét, szerepét még tudja. 

Így valahogy árvul el szép lassan a kovácsmesterség is. Pedig a régi görögök még az egyik fősodrú istenüket, Héphaisztoszt tisztelték a tűz és a kovácsolás legnagyobb tudású urának. Akkora nagy dicsőségnek örvendett, hogy a temploma, a Theseum még ma is áll az Akropolisz lábánál. Hajdanában a magyar faluban is a vezető iparosok között tartották számon a kovácsot. Szakmája révén a közösség kiemelt embereként tekintettek rá. Egy-egy nevesebb mester munkájáért messzi vidékekről eljártak a vevők, s a legszebb, legféltettebb lovak lábait is csak a legjobbak ápolhatták, még ha dupla pénz is járt érte. Kanizsán, a szakma egyik utolsó, neves képviselőjével, az idén 75. életévét betöltött Tillinkó István kovácsmesterrel készült az alábbi interjú. 

A Mester

 – Mindig kanizsai volt?

 – Nem éppen. 1941-es évben születtem, a kishomoki tanyákon, a Petőfi Sándor 6-ban, ez a kispiaci dűlő volt. Régebben a papságé, az egyházé volt a tanya, ezért Pap-tanyának hívták. Kaptuk. Úgy tudom, a magyaroktól kaptuk, amikor bevonultak, bár 1939-ben is már ott laktunk, alighanem bérben. De a lényeg, hogy ’41-ben én már ott születtem, és a kishomoki általános iskolába jártam négy évet. Azután két évet Kispiacon, ötödiket-hatodikat. 14-15 éves koromban el kellett döntenem, hogyan tovább. Elmegyek tanoncnak, ipari tanulónak, vagy mi legyen velem. Édesanyám Szabadkán utánanézett a munkabörzén, mik a lehetőségek. Fűtőnek a vasútállomáson – négy év. Meg is volt bízva egy szabadkai nagybácsi, hogy majd szól, ha fölvettek. Nem lettem se vonatvezető, se fűtő. Sebaj. Akkor volt még lehetőségem köszörűsnek is állni. Nagy mesterség! Lakatosnak nem mehettem mert az nyolc osztályt kívánt. Hattal nem vagdalkozhattam. Végül az lett, hogy elmentünk Kispiacra, Gilice József kovácsmesterhez. Föl is vett, inasnak. Négy hónap próbaidőre. Emlékszem, ahogy beléptem a műhelybe, takarítanom kellett azt a kormos helyiséget, gondoltam is magamban, ez kéménykotrónak való szutykos munka. Augusztusban kezdtem nála, szeptemberben már mentünk Horgosra a mesterem vadász barátja, szerb ember volt, a nevére már nem emlékszem, rászólt a mesteremre: „Gilice, mit akarsz? Kovácsinast? Ebből a vézna gyerekből?” Hát igen, bevallom, elég vékonydongájú gyerek voltam…

 – El sem tudom képzelni…

 – Pedig úgy volt. Kovács és patkolókovács inas lettem. Három évig. Annyi volt a praksza, az inas idő, vagy ha tetszik: tanoncidő. És az első évben 1957-ben Zentán három hónapnyi internátus mellett iskolába volt muszáj járni. Délelőtt tanulni kellett, délután dolgozni. Minden évben volt egy-egy ilyen időszak. Nem buktam meg. Kijártam ezt a három éves iskolát, 1959-ben volt a záróvizsga, amit sikeresen letettem. Utána jött a java! Szaktanfolyamra kellett még emellett menni. Zrenjaninba!* Kanizsaiakkal, ami nem is lett volna baj, de tiszta szerbül folyt a tanítás! Értettük is meg nem is. Ökögtünk-makogtunk. Ez egy szaktanfolyam volt, kifejezetten fémeseknek. Major Miki, Kordován, mind a generációm, velem voltak. A Kordovánék ott laktak a sarkon, a focipályánál. Később a megboldogult Bencze vette meg a családi házat, ezért azóta ott laknak a Petőfi utcában. Ő is ’41-es. Szavam ne felejtsem, sikerült ez a zrenjanini kitérő is, leraktuk a vizsgát. Közben családi okok miatt édesanyám Kanizsán élt már 1957 óta, akivel én egy fedél alatt laktam. A kezdetek elég nehezek voltak. Munkanélküliség volt. Én meg szerettem biliárdozni. A Tiszás Ibi – az „Aranyhalos” – ő nekem szentséges körösztanyám volt. Ő tanyasi lányként ott, a kishomoki tanyavilágban körösztölt még anno, 15 éves korában. Szóval, éppen az Aranyhalban biliárdozgattam, amikor szólt a Dobó Lajos pincér bácsi, hogy jött egy bánáti ember, kovácsot keres. Bata Ferkónak hívták. Azt mondta, öcsém, ha átjössz, fizetem a kompot, meg a béredet. Elmentem hozzá, de csak egy hónapot maradtam meg nála. Gyenge volt az „infúzió”, gyenge volt a pénz. Utána Palicson kaptam állást, az akkori állami gazdaságban, ott, ahol most az a szép fenyőfás borpince van. Egy nagybátyám ajánlott be, jó egy évig bejártam, és örültem, hogy a szakmában dolgozhatok. Fiatal voltam. Aztán egyszer csak szóltak, hogy gyere te hozzánk a Budućnostba**. Előbb a vasszerelőkhöz osztottak be, azidőtájt még csak hárman voltak. Akkor építettük a téglagyárban a blokkgyári részleget. Egy szép napon szól nekem a Bagi Imre, az akkori ácsok istene: „Azanyádúristenit Pista! Holnap, hétfőn reggel jelentkezel a Major Lajosnál!” Ott volt a Takács sógor, a Zöldi – a Zöldi birkózónak az apja –, ott állt a műhely, ahol ma is látható, a Novákéknak átall. Így lettem GIK-es***. Mint kovács és lakatos kerültem be a kollektívába. Majd jött a férfiaknál elkerülhetetlen: a katonaság. Másfél év.

 – Mi volt az első szakmai kihívása?

 – Egy sárga, vaskerekű, „ráfos kocsi”, meg mellé egy nagyobb parasztkocsi, amiket még közösen készítettünk a mesterrel. Rengeteg díszt munkáltunk meg rá, azokat mind-mind reszelni kellett. Az egész kézi munka volt. Tehát a kocsikon nem csak a kovácsolt vas tartozékokat kellett megmunkálnunk, hanem a díszítő elemek is a mi kezünk alól kerültek ki. Emlékezetes a legelső patkolásom is: egy iparos levágott Kispiacon egy lovat, majd elhozták a döglött ló csüdig levágott lábait, amiket satuba fogtam, körmöltem és patkoltam, míg a mesterem figyelt. 1965-ben kerültünk össze a feleségemmel, Júliával. Mit ad Isten, éppen ekkoriban megszűnt a munka a Budućnostban. Leépítésekre került sor, én is a fölösleghez tartoztam. Elmentem hát a Bácska birtok kispiaci részlegébe dolgozni. Ott is rengeteg ló volt, azoknak a körmeit kellett ápolni, patkolni, no meg mivel mezőgazdasági gépek, vasekék, szerszámok is szép számmal voltak, azokon is mindig akadt munka. Fölszabadult kovács voltam. Hozzá hivatásos hegesztői minősítést is szereztem. Akkor már dolgoztam a traktorokkal, gépekkel. Nem csak mint kovácsot, hanem mint gépszerelőt is alkalmaztak.

 – Amolyan ezermesterként tartották számon… Látja, ez is igaz: ma már alig van, vagy sehol sincs ilyen.

 – Igen. Lehet mondani. 1970-től nyitottam meg a házi műhelyemet. És tulajdonképpen itt kezdődött az én pályafutásom. Kanizsán számtalan fuvaros lovának a lábát patkoltam. A Szögi Miskától kezdve mind az én kuncsaftom volt. Martonosról ide járt a híres Sisák, a betyár koma. A városban akkor sem volt sokkal több kovács, mint manapság – noha feketén dolgoztak erre-arra –, de én rendes iparosként itt, a családi ház végében rendeztem be a műhelyemet, pont ott, ahol most is áll. Mezőgépeket csináltam a cirokfésülőtől kezdve a szecskázón keresztül az ekéig. Ami munka volt, azt mind vállaltam. Keményen meg kellett dolgoznom a pénzért.

 – Mi volt a legnagyobb munkája? Ennyi év távlatából mire a legbüszkébb? Egy bonyolult vasszerkezet, netán egy különösen vad ló sikeres megkörmölése, patkolása?

 – Az új, gumis kocsik, a kapáló ekék, a nehéz billenős mezőgéphengerek: mind-mind egy-egy szép emléknek számítanak. Volt, hogy megláttunk valamit a vásárban, tervrajz nélkül, pusztán szemmértékre hagyatkozva odahaza ugyanazt megcsináltam. Alakítottam hozzá csapágyakat, ha kellett, kitaláltam magamtól mi hogy működhet praktikusabban. Tartottam magamat az első rendű Gilice mesterem tanításához, aki mindig azt mondta: „Íze legyen a munkádnak.” A finom részletekre is oda kellett figyelni. Eldolgozni, lereszelni. Szebbé tenni a kéz alól kikerülő eszközt. A Gilice kalapácsokat, üllőket, kaszakalapácsokat Kanizsán a disznópiacnál árulták, de elvitték Csantavérre is a vásárba. Bennük volt azokban a monogram, öt év garanciát adott rájuk. Az ő tanítása által számtalan gépet megcsináltam. Cirkulát, tépőt, nagy kapacitású 7 KW-os szlovén daráló mintájára a saját többfunkciós gépemet. Kovácsoltam kerítéseket. 25 évet a Slogában**** is lehúztam. Csoportvezető voltam. Most 75 éves vagyok, de nem bírom ki. Még mindig ki kell menni, minden nap kicsit kopácsolni a műhelybe. Egy amerikánerrel meg egy köszörűvel kezdtem, aminek a másik végén volt egy fa kerék, ami a fújtatót hajtotta. Én tapostam. Most meg lehet nézni mennyi és hányféle szerszámom van. Emlékszem, mi kezdtük el rakni a patkókra a „magas sarkakat”. Télen, hogy amikor a parasztok vitték a trágyát, a jégen ne csúszkáljanak a lovak. Amikor Szabadkán megszüntették a villamosközlekedést, hány meg hány tengőt hoztam haza, s azokból különféle dolgokat kovácsoltam később! Felniket, fédereket csináltam öt tonnás teherautó alkatrészeiből. Amit lehetett, hasznosítottam.

 – Mit hoz a jövő? Maga szerint lesznek-e még kovácsok?

 – A kovácsolás az épületlakatosi szakmához is tartozik. Ahogy a mezőgépszerelésnél is muszáj kovácsolni. Vas és fémhajlítás is kell, kerítések, kapuk is kellenek. De már sok minden mást a kínaiban egyszerűbb megvenni. Az a szerszám, amit én kiadtam a kezem közül az szerszám marad, míg becsülik. Ám egy mostani „bolti”, olcsó fejszét már szét lehet verni egy téli szezon alatt… Ilyen a világ. Nem kell a minőség, eldobható minden. Inkább vesz egy másikat, ugyanolyan silány vackot.

 – 75 éves. Meg van elégedve?

 – Meg. Szerettem a szakmát. Szegénység volt, a feleségemmel mégis két lányt fölneveltünk becsülettel. Szép életem volt.  

*Nagybecskerek 

** Budučnost - Magyarul sosem használt "Jövő" nevű építkezéseket lebonyolító magyarkanizsai állami vállalat volt.

***GIK - Građevinski Industrijski Kombinat - szintúgy építkezéssel foglalkozó állami vállalat.

**** Sloga - magyarul "összefogás". Hajdani állami vállalat, kisipari műhelyekkel.

-y