Levél odaátról.
1944. novemberének első napjaiban gyilkoltak meg.
Azóta többedmagammal összedrótozott kézzel itt fekszünk, a Tisza árterületén. Bírót, ügyvédet, ítéletet, végzést, nem láttam. Senki se szólt, mi a bűnöm. Pecsétes papír nélkül álltam a sorfalban.
Helyzetem nem kényelmes, arccal a föld felé zuhantam a közös sírunkba.
De mivel több, mint hat és fél évtizede így vagyok kénytelen örök nyugalomban lenni, ezért megszoktam. A többiek sincsenek jobb helyzetben, egymás hegyén-hátán heverünk, ahogy kivégzőink a hátunkba golyószóróztak. Fekszünk itt vagy háromtucatnyian, kezünk összedrótozva. Régebbről fogva ismertük már egymást. Hajdani szomszédok, rokonok pihenünk a Tisza-parton.
 |
| Gólyák a kanizsai Kálvárián (fotó: dr. Klamár Zoltán) |
Tőlem kicsit odébb apa és fia együtt nyugszik. De úgy tudom, hogy a töltés felőli szomszédos tömegsírban több család férfitagjai is egymás mellé lettek elhantolva. Azt hiszem, velük belátóbban jártak el, mert hírlik: rájuk meszet is löttyintettek.
Bár sírhelyünk jelöletlen, azért jó érzéssel töltött el bennünket, amikor a halálunk utáni első éjszakák egyikén valamelyikünk nőrokona – az életét kockáztatva - liliomhagymákat ültetett a friss földhányásokra. Azóta ezek a virágok beborították az erdő reánk eső szegletét. Ha valaki kíváncsi nyughelyünkre, az elvadult liliomok megmutatják, hol vagyunk.
Jóllehet meglehetősen félreeső helyen nyugszunk, hatvanvalahány év nem múlt el unalomban.
A fűzfák, és kőrisek árnyékában tavasztól őszig madárfütty szól, a szél kócolja az ágakat és az esőcseppek neszezéséből kihallik, ha fordul az időjárás kedve.
Mindazonáltal halálunk kezdő éveitől tudomással bírunk a körülöttünk zajló társadalmi jelenségekről is.
Hallottam a negyvenes-ötvenes években a hangosbeszélő bömbölését, ahogy a legfőbb hóhérunkat meg a pártját éltették. A zászlós rendezvényeken a szónokok hangját idáig hozta a folyó visszhangja. Legnagyobb megdöbbenésemre azok is beszéltek a mikrofonba, akik korábban karszalagos keretlegényként pont a gyilkosunk és a pártja ellen szónokoltak. Azt sem értettem, hogy a hatvanas-hetvenes években utódaink miért dobálnak virágcsokrokat, a bennünket kivégeztető születésnapi stafétájának útjába, és ugyanők, ugyanezeket a virágokat miért nem miránk hozzák? Pedig akkor már negyed évszázada vártuk, hogy legalább bírósági ítélet formájában utólagos kegyelmet kapunk. Nem volt nagy igényünk, csak évente egy szerény alkalmi koszorú, meg egy halk pardon.
Kicsit rosszul esett, hogy évtizedeken át Halottak Napja tájékán se akadt senki, aki mécsest gyújtott volna sírunkon.
És egyáltalán: miért lehet a háború fegyveres áldozatainak márvány emlékművük a város központjában, nekünk meg – a fegyverteleneknek - csak a megsüppedt halmok? Sokat töprengtem ezen, mert az időm végtelen, én ráérek.
Viszont úgy látszik, hogy a leszármazottaink az ilyesmivel nem sokat foglalkoztak, nem tanultak a sorsunkból. Amikor egy szép május elején a fő gyilkosunkat elvitte az ördög, idáig hallatszott a városi népek zokogása.
Meg se lepődtem, mikor kempingezők azt beszélték – lévén, a tömegsírunk mellett sütötték a szalonnát -, hogy Belgrádban aranybetűs márványkolonc alá tették, mindenféle páfrányok meg orchideák közé, és priccsesnadrágos zsinóros őrség vigyázza a melegágyakat. Moccanatlanul! Azt még érteném, ha a virágjaira vigyáznának szuronnyal (bár egy szem kertész ugyanezt el tudná látni), na de minek egy halottnak testőrség?! Elenyészik az, akárhogy őrzik!
Mindegy! Más porladása ne legyen az én gondom!
Nekünk megfelelnek az elvadult, burjánzó liliomaink, amelyeknek csillagos nyári éjszakákon olyan jó illatuk szokott lenni.
Aztán jó két évtizede történhetett, hogy a virágházi díszhuszárok megfogyatkoztak, és az őrségnek a szlavóniai meg más egyéb fronton kellett moccanatlanul állniuk a sarat. Jó pár évig meglehetősen zaklatott volt nyugodalmam.
Nem a Vukovárt ágyúzó torkolattüzek villanása, vagy a bombák pukkanása miatt. Még csak nem is a szövetséges nehézbombázók motorbúgása zavart, hanem örök álmaimban megjelent az a sok zsinóros, díszuniformisos kiskatona, a szuronyos díszletpuskákkal, akik a virágágyásokat odahagyva meghaltak egymás után a régi haza karsztos vidékein. Testvériségben, egységben.
Volt akkor hatalmas jövés-menés a másvilágon!
Addig el sem csöndösödött a helyzet, amíg a háborús vezérek sorban el nem hunytak. Horvát, bosnyák után nem rég óta az alsóbb bugyrokban van a hágai cellában porhüvelyét hagyó szerb elnök is. Más lelkektől tudom, nagy az óbégatás az alvilágban, ott is minden változik.
Mint ahogy errefelé is.
Neszét vettem, hogy pár éve immáron nekünk is készült márvány emlékmű. Örülünk neki, mert szép gesztusnak tartjuk. Igaz, hogy nem a még megmaradt csontjaink fölött van, de amikor arra gondolunk, hogy az odahelyezett virágokat mi kapjuk szeretteinktől vagy a ránk emlékezőktől, akkor némi elégtételt érzünk. Végre úgy tűnik, hogy minket is halott ember számba fognak venni!
Örömünket felhőként árnyékolja be a tény, hogy a rehabilitációnkat egy szerb-magyar államközi vegyes bizottság intézi, aminek a mi részünkről egy olyan akadémikus az elnöke, aki pár évtizede azokkal parolázott és azt az eszmét éltette, akik, és ami miatt a Tisza-partján lelődöztek bennünket.
Beszélnek az exhumálásunkról is, de ezen itt csak nevetgélünk.
Sejtjük, hogy mire ez a bizottság valamit intézne, addigra már haló porunk se lesz, mit kiáshatnának. Készült rólunk néhány könyv és dokumentumfilm, és az is igaz, hogy sokat cikkeznek, írnak a velünk történtekről. Ám a legszórakoztatóbb számunkra, hogy többnyire olyanok vitatkoznak rólunk, akiknek halvány fogalmuk sincs arról, miken mentünk át. Példának okáért: ők még egyszer sem álltak saját sírgödrük szélén…
 |
| Magyarkanizsa - Jézus Szíve szobor |
Kérem, ne vegyék rossz néven, de én már azt is nehezményeztem, amikor a sátortábor hulladéklerakóját mellénk tették! Megannyi majálisozó részeg fiatal bóklászott körülöttünk. Bár álmunk örök, de legyen szabad itt megjegyeznem, hogy a diszkózene buffogása nem csak az élőket zavarja.
Újságolták több alkalommal, hogy nyughelyünket ledózerolják, és aszfaltozott parkoló lesz fölöttünk. Szárnyra keltek olyan hírek, hogy ki leszünk baggerolva, vagy ásva, mert medencéket terveztek a helyünkre. Azt is rebesgették, hogy lakóparknak leszünk eladva.
Rémüldöztünk a gondolattól, ami kísértett bennünket, hogy újgazdagék kocsiföljárója, meg angol gyöpje lesz a szemfödőnk, és betelepített kölykök fognak gördeszkázni rajtunk.
Volt is nagy riadalom körünkben!
Mint említettem, meglehetősen zsúfoltan fekszünk egy rakáson, és csak ennek tudható be, hogy többedmagammal nem kezdtünk el forogni a sírunkban!
A Mindenható viszont kegyelmes volt hozzánk! Hamarosan megtudtuk a befektetők, tervezők neveit, és akkor végre rájöttünk, hogy eddigi aggodalmaink alaptalanok voltak.
Másik jó hírem, hogy mostanság egyre jobb a sajtónk. Szerbül, magyarul, sőt világnyelven is arról tudósítanak a lapok, hogy a jelenlegi áldatlan helyzetünk megoldásra vár. Mi képviseljük az elvarratlan történelmi szálakat, meg valami be nem hegedő sebeket, a rossz lelkiismeretet?
Nem tudom.
Csak a magam nevében nyilatkozhatok, de szerintem a velem együtt temetett társaim is úgy vallják, hogy a mi lelkiismeretünk tiszta.
Pont ezért nem szeretnénk, ha alku tárgyát képeznénk. Mert amerre és ahogy halad az Önök mai világa, megtörténhet, hogy egy szép napon majd egyenként nekünk köll elnézést kérnünk a hóhérainktól, amiért kellemetlenséget okoztunk nekik.
Ezért arra kérném Önöket, hogy fölöslegesen ne bolygassák meg tömegsírjainkat.
Hozzászoktunk a füttyös madárkákhoz, a susogó fákhoz, meg a korhadó avarból előbújó vadliliomokhoz.
Rajtunk az már nem segít, ha egyszer előkaparnak bennünket, hogy aztán finomabban lőjönek tarkón bennünket.
Viszont azt a halk pardont még elvárjuk.
Ott irgalom, itt megbékélés lenne.
Pósa Károly
