A város szépítésze - karikatúrám

Tóth Vilmos, magyarkanizsai építész

30 x 40 cm
B8 grafitceruza, phs-coloure


Szépítész
 

Bánáti szik szülöttje. Gyermekkorában ő az első szentmihályi kubista: Nagy Kocka. Csókáról csalfaság Csantavérre csalja, de mivel a közelben nem talál másik cs-vel kezdődő települést, először Magyarkanizsán csókolja vissza a múzsáját.

Művészi orgánuma azóta organikus. Épületei - ezeket többnyire mindenki alátámaszthatja - kiszámíthatóak: Ecc-pecc-Makovecz. Archaikus architektúrista. Körzője-védője régi arculatunknak, de karcos kritikusa minden épített ökörségünknek. Egyszer a bácskai horizonton hajóvitorlát látott: Nosza, már tervezte is a templomot! Karrierje boltívelt. Nem túzok, a feketetói kilátón akárki belátja, hogy plánumai híján olyanok lennénk, mint Zenta, Kanizsa meg a Tisza-mente tornyok nélkül.

Antropo-morfondírozzunk el rajta mindannyian!

Halak, deres móló

Srdić Igor és Sarnyai Zoltán tárlatáról 

Foto: Sinuspictures

„A kagylót felnyitják, a csigát megsebzik, szemcsét helyeznek nyálkás anyagába, s visszadobják a tengerbe. A sértett állat kínjában alkotni kezd: gyöngyöt alkot. Ez a japán gyöngy. A legtöbb művész is ilyen sértett állat. Idegen anyag hull lelkébe, mesterséges izgatásra kezd alkotni. Amit így teremt, anyagra és szerkezetre egészen olyan, mint az igazi. Csak eredete más. Igazgyöngyöt önmagából, mesterséges beavatkozás nélkül csak a kivételes és választott példány tud kitermelni. Ez a legritkább, legértékesebb tünemény. De a különbséget csak a szakember érzékeli.”

Immáron nem először, a két fiatal művész lelkét pedig - miként a kagylóval teszik - felnyitotta és megérintette a kanizsai táj. Mert a volt Pannon-tenger medrének alján ott lapul az időtlenség, a kipusztult meszes ős-csigaházak. Ide van megírva a levegőbe, a pusztuló őslények tragikus vonaglása, mert ez a seholse volt mesebeli szörnyek kiszáradt, szikkadt világa. Csoda-e, ha szellemük szól, parancsra ösztönöz? 
Hisz még a Tisza, az évszakok változása és az itt élő emberek tekintete is ott van valahol a felhőkbe rajzolva. A szántások rögében porladnak a régmúlt hangok, és a folyó jéghártyájának repedésében cikkan a tegnap. 
Hányakat ihlet még meg a bácskai táj, az itteni emberi sorsok? Eleddig is csak úgy volt, hogy kit megkarcolt, kit megsimogatott az a semmivel sem összehasonlítható érzés, ami az alkotó embert arra noszogatja, hogy cselekedjék. Mutassa meg önmagát! Láttassa árnyéka helyén a fényt! Színeket gyúrjon és a hangsorok búzakalászából, egyenként pörgesse a szemeket! Fényképezőgépe lencséje legyen lélek-tükre. 
Sarkantyúzza Igort és Zolit is ez a kényszerű igazság. 
Szülőföldjük szilánkjai a fotókon. 
A táncos lányka bájos mozdulatát ellenpontozza a vén cigány szétfelé kancsi portréja. 
A folyóparti füzesek romantikájának itt szaga van, amit szemben, a partra dobott, oszladozó haltetemek árasztanak. Darabos festmények, elidegenült, torz emberfigurák mellett ott a szerbiai kolostor koppanó csöndje. Bibliai szelíd magány és a magzatgyilkos arctalanság jól megfér egymás mellett a falakon. Mondhatni: kiegészítik egymást. Úgy tesz az egyik a másik mellé, hogy fölerősíti az ellenpólust, és így válik a suttogás sikollyá, a kíméletlen durvaság, a fojtogató torokszorítás ártatlanságban fogant gyermeki öleléssé.
Ki tudná megmondani, vajon jól van-e ez így? 
Ki merné azt állítani, hogy nem mi, emberek vagyunk ilyenek, széttagoltak, jók, rosszak, szerethetőek és pusztulásra ítéltettek?
 
A két fiatal nem először állít ki Magyarkanizsán. A városi képtár a tavalyi esztendőben is teret biztosított a tehetségnek. A tenni akarást segíteni kötelesség. Elnézve a tárlat anyagát bebizonyosodni látszik, hogy nem hiábavaló a fiatal művészek patronálása. A kritika, és a jó szó termékeny talajba hullva olyan értékként szökkenhet szárba, amely az egész közösségünkre nézve irányt és erőt adó minőséggé változhat.
 
Mikor a művészetet látni, akkor az összeegyeztethetetlenül többet jelent a fölszínen tapogatózástól. A lényegi, mélyebb tapasztalás lehetőségét kínálja. Tudatunk egészét tudja mozgósítani.

Így valahogy megláthatjuk a hajdan volt Pannon-tenger üledékes medrét csak úgy, mint a reánk néző szemekbe temetett múltat s lelkünk legféltettebb zugaiban lényegünk fölismerésének igazgyöngyét. 

Lehet: elég csak vállmagasságban szétnéznünk. 

Pósa Károly

Detonácik

Alcím: Mauritániában január elsejétől betiltották a nejlonzacskókat

Aki mégis nejlonszatyrot gyárt, hord, vagy importál, akár egy év börtönbüntetésre is számíthat. A környezetvédelmi minisztérium, több civil szervezet és az ENSZ Fejlesztési programja már évek óta a biológiailag lebontható anyagból készült táskákat népszerűsíti, de nem ért el átütő eredményt, ezért szigorúbb rendelkezésre volt szükség.

Magyarkanizsaiként Mauritániáról szabad legyen megjegyezni, hogy a mórokról kapta a nevét, javarészt a Szaharán terül el. Szerbiától tucatszor nagyobb. Nyugat-afrikai állam. Beszédes adat, hogy míg ott az ország 0,2 %-a számít megművelt termőföldnek, addig nálunk ez az arány azért imponálóbb. Önbecsülésünk végett fontos, hogy azt a másfél ezer kilométernyi aszfaltutat - amivel Mauritánia rendelkezik -, Észak-Bácska néhány települése, közutaink és utcáink leméregetése révén - simán überelhetnénk. Tehát: ott és itt is vannak parasztok, viszont mi lényegesen jobb úthálózattal bírunk, aminek csak a minőségével nem szabad dicsekednünk.

Ám mégis akad dolog, ami arra késztet, hogy a világ szegénye mórok előtt fejet hajtsak. 

Betiltották a nejlonzacskót.

A hümmögő, vállat vonogató kórusnak meg üzenem: a példa nem egyedi, Ruandában már évekkel korábban fölszámolták a nejlonzacskózást. De a ruandai fejlettségről most nincs értelme beszélni, mert nem lehet mérce nekünk az a közeg, ahol néhány éve bozótvágó késekkel gyilkolásztak meg egymillió embert. (Persze, a balkáni vérzivatarban sem kispályáztak a hóhérok, csak az eszközök voltak kifinomultabbak, modernebbek, fehér emberhez méltóbbak...)

Haza is ért a témám.

Most, hogy vége az (egyik) újévvárásnak, illő dolog lenne megbeszélni a jövőre vonatkozó elképzeléseinket. Belefér-e a magyarkanizsai, lokálpatrióta, városias gondolkodásba az, ha az év legvidámabb éjszakáját néhány tucatnyi idióta hangos durrogással teszi tönkre? Európai magatartásnak tekinthető-e vadidegen ünneplők közé hajigálni robbanószereket? 2013. Szilveszterén hogy engedjem majd a központi népünnepély résztvevői közé a gyerekeimet? Hisz az utcákon idén is tombolt a féktelenség. Fenyőfák tetejére, ablakpárkányokra dobáltak pirotechnikai eszközöket. A nagyobb hangahatás érdekében a patronokat esőcsatornákba, meg gázkonvektorok (!) szellőzőnyílásába helyezve robbantották föl. Békésen szunyókáló kisgyerekek, öregek, pihenni vágyó beteg emberek ablaka alatt ment a kéretlen cirkusz. Rakéták, robbanótöltetek, fülsüketítő petárdák, kisujjnyitól az elefántvadászatra elegendő méretűig landoltak a földön, mások lába alá gurítva, nem ritkán kabát kapucnijába dugva. Az aljasság nem ismer mértéket.

Nincs itt szegénység, míg ilyen úri huncutságokra költ a jónép! Hány kenyér ára pukkant, hány liter tej ára fröcskölt szét szikrát a csillagos decemberi égbolton?

Akik végig élték a közelmúlt balkáni háborúit, a behívózást, frontszolgálatot, a bombázásokat, nem biztos, hogy csatazajra emlékeztető detonációtól lesznek jókedvűek. Tovább fűzve: tudomásul kéne vennünk, hogy nem az számít civilizált magatartásnak, ha embertársainkat hagyjuk kedvükre garázdálkodni, hanem inkább az, amikor a hülyeségnek és az ártó szándéknak gátat szabunk. Törvénnyel, vasszigorral, he kell.

Halkan teszem hozzá, nincsenek vérmes reményeim a szabályok betartatását illetően. Különösen igaz ez akkor, ha a hamarosan bekövetkező szerb karácsony meg újév kapcsán – a régi tradíciót követve – újfent hallani majd a szolgálati pisztolyokból leadott üdvlövéseket meg a levegőbe lődöző vadász-, meg ki tudja még miféle fegyvereket. Mit várunk el a pattanásos suhancoktól, ha a városi rendeletek betartatói is áthágják az előírásokat? 

Pedig mindezt egy tollvonással lehetne szabályozni. Lett légyen szó környezet- vagy zajszennyezésről. 

A négerek már megoldották.

Az ottani parasztnak esze ágában sincs nejlonzacskóval rútítania környezetét, robbantgatva ünnepelni.

Az itteninek még igen.

Pósa Károly

Pí élete - mozikritika

„Minden, amit fontosnak tartottam az életben, elpusztult. És nem kapok semmilyen magyarázatot? A poklokat kell elszenvednem minden mennyei jelzés nélkül? Ebben az esetben mi a célja az ésszerűségnek, Richard Parker? Csak annyi, hogy rávilágít a gyakorlatias dolgokra – az élelemszerzésre, öltözékre, menedékre? Miért nem tud az ésszerűség bővebb válaszokat adni?”

 

A magunkfajta filmeket kedvelő közönségnek a világvége nem a múlt esztendő utolsó napjaiban következett be. Mindez már vagy húsz éve megtörtént, amikor az illetékesek lakatot tettek kanizsai régi mozi bejáratára. Lett helyette kényelmes, bársony huzatú ülőke, magas minőségű sztereóhangzás, mozgatható vászonfal meg tűzvédelmileg indokolt kiléptető rendszer, amin körösztül – előre nem látott okok következtében - a nézősereg az évek során szépen lassan végleg ki is lépett a mozgókép csodálatos világának rendszeréből. Jött a videó, a kazetták, a kölcsönzők. Utána az internet, most meg a letöltések időszaka.

Maradt a plüss, a fűtött-hűtött hangszigetelt terem, a vetítőgép és a szomorú mozigépész. Elárvult a filmszínház.

Ma már a takarító néni lámpással sem lel nézőt a széksorok között, pedig lemerném fogadni, hogy örömében ricázni, tökmagozni hagyná a betévedőket. De elmúlt az olajos szagú padló, a recsegő fa pótszékek, meg a sperlemezből tákolt jegyárus bódé ideje is. Lecsöngött a közös filmnézés varázsa. Nem szakad a tekercs a legizgalmasabb pillanatban, nincs hangos méltatlankodó füttykoncert, se eget verő derű a legjobb nézőtéri beköpéseken. Manapság a lányok combját sem a gyéren világított esti jelenetek alatt lehet megsimogatni. A tűzoltó bácsi már csak az idősebbek emlékében gunnyaszthat a sarokban és a siptár trafikja helyét nem a múlt pora, hanem lelketlen aszfaltréteg fedi. A karatés filmeket bámulók, a lámpák fölgyulladásától hazáig a kunsztokat utánzó cigánylegények jó része már nagytata korú, és keveseknek jut eszébe az, hogy az Elfújta a szél három és fél órás mozija után szülői pofonok jártak a körömcipőkben hazáig loholó, ám így is késve érkező nagylányoknak.

Mindazonáltal az ember már csak olyan, hogy ha egyszer megtapasztalta, akkor időnként vágyik a filmszínház élményére. Ha másért nem, hát múltjának szeletnyi fölidézésére.

Az újévben mi is mozijegyet váltottunk.

Szegedre általában vásárolni járnak, járunk. Ritkábban valami rendezvényre, netán kikapcsolódó fürdőzésre. A szórakozás kategóriájába tartozónak véltük, ha ismerőseinkkel közösen befizetünk egy jónak ígérkező filmre.

Latolgatás előzte meg a kirándulást. Komoly dilemma előtt áll, aki családi filmnézést tervez. Nem a választékkal van gond! Inkább generációs jellegűek a problémák. Három kiskorú és négy fölnőtt igényét kell egy filmben megtestesülve látni, hogy a gyereknek se legyen megterhelő, érthetetlen a tartalom, meg a fölnőtt se érezze úgy, hogy a Szezám utca valamelyik lebutított epizódját muszáj végigülnie két óra hosszán keresztül. Nem ragaszkodtunk a manapság divatos háromdimenziós látványhoz. Aki csak térhatást akar, az nézegessen akváriumi halakat.

A Pí élete tökéletesen megfelelt elvárásainknak.

A kritikákat elolvasva jogosnak vélem a dicsérő szavakat. Ang Lee rendező mozija megérdemli, hogy minél többen lássák. Egyrészt, a film képi világa valóban lenyűgöző. Jómagam ódzkodok az agyondigitalizált trükkök ezrei által föltupírozott filmektől (pont ezért, a Csillagok háborúja utolsó részét sokadszori nekifutás után sem tudtam még végignézni), a tévében meg eleve kihagyom ha kutya, nő vagy valamelyik amerikai komikus a főszereplő.

Tutajra szorult tigrist meg egy kölyköt bámuljak egy ültő helyemen - másfél órán át?! Finoman szólva - erős fönntartásokkal viseltettem…

Ám ebben a történetben az óceánon együtt hánykolódó indiai fiú és a tigris kettőse olyan gazdag tárházát sorolja fel a tanulságoknak, amelyeknek számbavétele a film után napokig foglalkoztatja a nézőt. A gyerekeknek a természet, a környezet védelme domborodik ki elsődlegesen, viszont a fölnőtt mozizó egyfajta spirituális beavatásként értelmezi a látottakat. Bőven hagy a film gondolkodni valót Isten létén, önmagunk keresésén túl minden másról, ami legbelsőbb lelki szféráink örök dilemmáit képezik. Helyünket, szerepünket, netán föladatunkat a világban. Mindezt színesen ugyan, de rendkívül érzékletesen, nagy művészi gonddal, mély átéléssel de játékos formában tudatosítja velünk a film tajvani rendezője, hogy aztán a végére maradjon a csavar, ami mindenkit megforgat, mert a feje tetejére állított tündéri sztori véget ér, és a Csendes-óceáni hajótörés többé nem lesz fikció, hanem nagyon is mirólunk szóló tanmesévé változik.

A Pí élete ezért jó film. Olykor már-már giccsbe hajlóan szép. Tele utalással, metaforával, szimbólumokkal, áthallással. Mert a minden koron velünk sodródó mentőcsónakról szól.

Megnézve már megérthető az is, miért lett bezárva a kanizsai régi mozink, miért nincsenek álmaink és a puszta szükségleteink kielégítése miért hagyta veszni emberi vágyainkat.

Ezt Richard Parkertől tudom, akinek bajuszát csak én cibálhatom.

Pósa Károly

   

A Magyar Szó napilapban megjelent karikatúrám

Év elején üzent a Család