A LOVAKAT LELÖVIK, UGYE?

Lóember, ha lóra szállna,

Háta mögött éjsötét a gond.

Valkay Zoltán

Bizonyára szépszámú kanizsai látta annak idején a mára már klasszikusnak számító filmet, ami egy maratoni táncverseny kegyetlen küzdelmeit tárja elénk. Regényként olvasva sem szól egyébről, mint az amerikai társadalom képmutatásáról.

Arról, hogy a hétköznapi embert miként morzsolja fel egy minden erkölcsiség híján lévő, rémületes rendszer.

És mivel tudjuk, hogy a múlt század óta az Újvilág mennyi divatja, eszméje, hóbortja, vagy inkább átka gyűrűzött be hozzánk, nem kell különösebben csodálkoznunk azon, hogy az imént emlegetett elembertelenedő világfelfogás összes baját a saját bőrünkön tapasztaljuk. 
Szomorú tény, hogy nem ildomos Amerikára mutogatnunk, amikor reggelente elég, ha a vakfoltos tükrünkbe belenézünk. 
A látvány lehangoló. 
Söpörjünk csak kicsit a saját portánkon!

Mivel mindenki magából indul ki - rögtön rajtam kezdeném. 
Az úgy volt kérem szépen, hogy míg kisgyerek lehettem, soha nem öltem állatot. 
Nem boncoltam békát, nem fojtogattam kismacskát, nem abajgattam sündisznót. Lepkék, legyek szárnyát se téptem ki. Nem csaltam lépre madarakat, hogy utána kalitkában lássam elsorvadni őket. Pecázni is csak surbankó koromtól kezdtem, és a horogra akadt halak vergődését látva gyorsan le is szoktam róla. Már nem emlékszem pontosan a körülményekre, de valamikor fölnőtt fejjel történt meg velem először, hogy megnyúztam azt a nyulat, aminek én lettem a végzete. 
Nincs ebben semmi drámai. 
Hacsak az nem, hogy valahol az ilyesféle tettekkel együtt hal el az a bizonyos ártatlanságunk, ami születésünk pillanatában még teljében ragyog, majd egyre halványodik, és a végén elveszik. Pont úgy, mint a meséink. Vagy a fiatalos hitünk. Emberek vagyunk mindahányan. Fölnövünk. 
Szépíteni lehet, ám megmagyarázni már nehezebb.

Észre sem vesszük, ahogy változunk. 
Mindeközben egyvalami állandó marad, amiről viszont sosem szabadna megfeledkeznünk: helyünk, szerepünk – mi több! – feladatunk van ezen a világon. A nagy egész része vagyunk, az állandóság malomkerekének kicsiny, de pótolhatatlan alkatrésze.

A régiek tudták ezt, és ekképpen igyekeztek élni.

Egyek maradtak a természettel. Tisztelték, szerették, óvták a mindenséget, hisz tisztában voltak annak minden értékével, csak úgy, mint a saját felelősségükkel. 
Például az állatok iránt.

És ma? 
Nézzünk csak szét magunk körül! Hová tűntek az udvaron kapirgáló tyúkok, kacsák, pulykák? Hány udvarból hallani tehénbőgést? Évtizedekkel ezelőtt ezen a környéken koldusszámba vették azt, akinek csak egyetlen disznót sikerült fölhizlalnia. Manapság meg festékes pácba mártogatott sonkát, gyanús tőkevakarékot eszik még a módosabbja is! Kecskét tartani egyenesen szégyen, a birkapaprikást is orrfacsarónak tartja a sok finnyás. Fejből, majdnem a két kezünkön összeszámolható, hány ló van ma Magyarkanizsán! (Viszont szamaraknak, ökröknek nem vagyunk híján...)

S mindez miért?
Mert elszoktunk az állatok iránti felelősségtől.
Jó, ha itt-ott a kutyát, macskát megtűrik. Fontosabb a díszpázsit, az elvágólag nyírt sövény, a drága ivóvízzel föllocsolt, kikockázott háztájék.

Pedig azzal, hogy kiirtottuk udvarunkból a jószágokat, egy bizonyos értelemben az üdvösségtől fosztottuk meg magunkat. 
Ez utóbbi állításomat csak az érti, aki valaha nézett háziállatának a szemébe; naponta forgolódott négylábú társai szolgálatára; akit röhögve, toporogva, mekegve, bégetve, röfögve, rikácsolva, kotyogva, boldogan szökellve vártak teremtmények, és akiktől több ragaszkodást, szeretetet kapni minden egyes találkozáskor, mint a legtöbb embertől valaha elvárható lenne. Olyan kincsről mondunk le önként, ami végig ott lapulhatna a tarsolyunkban, és általa hitet, erőt, bizonyosságot tudhatnánk magunknak egy egész életen keresztül.

Ám a kényelem, a tespedtség nagy úr.

Nagyobb, mint a vállalás, a felelősség.

És ez amennyire állja az állatok révén elszalasztott lehetőségeinket mérlegelve, úgy még inkább az, hatványozottan igaz a másik ember iránt. 
A környezetünket, a közösségünket ért mulasztásaink tükrében.          

Pósa Károly

Kis Kanizsai Enciklopédia 3.

 

 Napi egy-két címszó saját gusztusom szerinti magyarázata.

Adorján – Mindig megmelegszik a szívem, ha kiejtem a nevét. Több oka is van ennek. Egyrészt, ez a falucska pont félúton helyezkedik el Zenta meg Magyarkanizsa között, és amikor kedvem szottyant hajnalokon nagyokat futni, akkor a Kistemetőn átvágva a réti dűlőútra kanyarodva toronyiránt szaladtam Adorján felé, míg a kelő nap sugára meg nem csókolta a falu határában lévő hatalmas kőolaj-tárolókat, és messziről inteni látszott a templomának tornya. Örültem a reggeli találkozásnak, hogy megint láthatom Adorjánt. De leginkább mégis annak, hogy ott visszafordulhattam, hazanyargalva megvolt a napi penzum. Másrészt ez a sokat szenvedett, ugyanakkor bájos kis falu a maga szemérmes csöndjével, a kanyargó utcácskáival annyira szerethető, annyi otthonosságot, melegséget sugárzott mindenkor, hogy olykor eljátszogattam a gondolatával is annak: egyszer, megöregedve itt, ebben a környezetben lenne érdemes szépen befejezni. Valami hasonlót gondolhatott a kanizsaiak áldott emlékű plébánosa, Tari János atya is, aki nyugdíjazása után kihurcolkodott az adorjáni paplakba, és szolgálta a híveket megdicsőüléséig. Róla a későbbiekben szeretnék bővebben írni, de nekem Adorján most már örökre összekötődött Tari plébános úrral, s mint olyan, az állhatatosság, a hit és a közösség föltétlen szolgálatának szimbólumává magasztosult. 

A sokat emlegetett néhai
Msgr. Tari János plébános

Adorján huncutul megbújik a Törökkanizsát elhagyó Tisza kanyarulata után, a part menti sűrű bozótosok, az ártéri erdő mögött. A buján növő kanadai nyárfák ágait minden gyenge szélmozgás meglebbenti, és ekkor villódzni kezdenek a fák koronái, megannyi fehér lapocska himbálózik, ahogy fonákjuk ezüstjét illegetik a falevelek. Szellő, légmozgás meg arrafelé igen sűrűn van. Néha akkora erővel fújó szél köszön be a folyókanyarba, hogy a halászladikokat visszafelé tolja, folyással szemben, Kanizsa felé. A Tisza sodrása ilyenkor mintha meggondolná magát, szintúgy hátrafelé látszik hömpölyögni. Tarajos hullámok kergetik egymást északnak, haragvó barna-zöld színű lesz a folyam. Még a csónakmotor is csak zihálva küzd a szembe tolakodó erővel, a lapátos könnyű kis ladikok meg ilyenkor egyenesen megvesznek: az orrukat imbolygatják jobbra-balra és az istennek sem mennének egyenesen. Izzad is, akinek ilyen mostoha időben muszáj eveznie! Pedig nem kevesen vannak, mióta drága a benzin. A Tiszából élők, uszadékfát gyűjtögetők, horgászó emberek kétszer is meggondolják, mikor röfögtetik be a csónakmotort. Az ínség parancsol, és a ladikok nesztelenül suhannak, ahogy a loccsanó evezők nyomán kavargó örvényeket maguk mögött hagyják.

Aztán persze az idillikus falucskának is - akár a taknyos nyárfa levelének –van fonákja. Errefelé jó sokan tudják, hogy mind az első-, mind a második nagy háború mennyi szenvedést hozott Adorjánra. A trianoni békediktátum után ezen a vidéken sem történt békés mederben az impériumváltás. Az újsütetű országban, ráerőltetett hazájában ébredő magyarság hamar megtapasztalta, mit jelent másodrangúnak lenni saját szülőföldjén. Ám az összes meghurcoltatást még egyszer vállalta volna mindegyikük, ha valaki elmondja nekik, mi vár Adorjánra 1944. novemberében. A faluba bevonuló partizánok, és a velük szimpatizáló környékbeli kommunisták, csakúgy, mint a Délvidék más, magyarlakta településein, ebben a szelíd, Tisza-menti falucskában is borzalmas vérengzést hajtottak végre. Kilencven férfit, fiút mészároltak le. Gyakorlatilag megtizedelték Adorjánt. Nincs olyan most élő család, akinek ne lenne akkoriban meggyilkolt hozzátartozója. A tragédia egész mostanáig tabutémának számított. Hallgattak az emberek. Féltek. Jóllehet igaz a mondás, hogy az idő minden sebet begyógyít, de ez csak abban az esetben van így, ha azt a bizonyos sebet hagyják ápolni, az emlékezést engedik, és ha egyszer, legalább egyszer a bűnösök halkan bocsánatot kérnek. Föloldozás ugyanis csak annak jár, aki egyrészt kéri, másrészt, pedig szembe tud nézni bűnével és levezekli. Ahogy a megbocsátás, úgy a felejtés sem működik parancsszóra.

Néha furcsa érzés Adorjánra gondolni. Már nem a faluról beszélek, de a fent leírtak tükrében akár arról is árnyalódhatnak a hozzá illeszthető képzeteim. Ám most egy másik Adorjánról kéne néhány sort vetnem, aki a régen megesett katonakori társam volt. Becsei születésű, mokány fiúként ismertem meg, amikor együtt szolgáltunk egy macedón kaszárnyában. Benne testesült meg a délvidéki magyarság egyszerűsége, ősereje. Ahogy a klasszikusok a bácskai legényt elképzelik. Csöndös, pirosan mosolygó, igyekvő fajta. Mindenhez értő, tanulékony. Amolyan: arannyá válik a keze közti munka. Ám ne adja a jóég, hogy egyszer nekidühödjék! A nyugodtságot hamar lerúgva magáról tajtékzó gyilokkal vetette rá magát mindenre, és mindenkire. Nem sokszor láttam ugyan fölpaprikázott hangulatban, de még ma is el-elmélázok rajta, hogy tudott egy ilyen kenyérre kenhető, nyájas kis fickóban ennyi harag, indulatos energia tombolni! Ennek ellenére, vagy tán éppen ezért a nyíltszívűségéért, elementáris erejű dühkitörései őszintesége révén - nagyon sokan szerettük. Újév tájékán fölhívtuk egymást. Jólesett hallani a hangját.

Miként őrá, Adorján településre is szeretettel gondolok.
Csak dicsérni tudom, igyekvő népét. Lett légyen szó magyarról, vagy a faluban élő cigányságról. Utóbbiak legendás teknővájók voltak, de ahogy a műanyag fröccsöntött éra szemfödőt borított a hajdani kézműves mesterségekre, az adorjáni cigányok is más módi szerint boldogulnak. Dinnyét árulnak, rosszvasat, papírt, üveget gyűjtögetnek, járják lovas kocsijaikon a környező településeket. Messziről meghallani a mind a négy lábukra fölvasalt lovaik patkócsattogását. Iparkodik tehát az adorjáni. Ha cigány, ha magyar. És milyen jól teszik!

A tűzkeresztségen már régen - 1944 késő őszén - átestek. Ahányszor a Tisza elöntötte a falut: a vízpróbán is túl vannak. Most majd az a föld méri meg az akaratukat, az elszántságukat, amin próbálnak talpon állva megmaradni.

De ez csak úgy sikerülhet nekik, ha mindig az égbe kapaszkodnak. 

Pósa Károly: MÉRETEN ALULIAK

  Néhány gondolat a magyarországi választásokról

Bár a tavalyi évben örülhettek a mezőgazdaságból élők, mert viszonylag jó évet zártak, kedvezett az időjárás, az anyaföld szép hozammal fizetett a parasztnak, ám az idei tavasz szánalomtermése a bácskai Tisza-mentén meglehetősen gyengére sikerült. A korán jött kikelet, az éltető napsugár, és a kellő mennyiségű csapadék sem kedvezett a bánatfák virágzásának. Hervadt, beteges dolog lenne most valami kapcsán sóhajtozni.

Éppen ezért érthető, hogy nincs bennem egy fikarcnyi szánalom se, ha az anyaországi választásokon levitézlett kompániára gondolok.

Pedig megérdemelnék azt a néhány jó szót, ami a vesztesnek minden koron – a tisztesség, meg a becsület okán – dukált, de pont az imént említett morális föltételek azok, amik hiányoznak őbelőlük ahhoz, hogy az empátia minimumával tudjam szemlélni, kommentálni lebőgésüket.

Mindazonáltal kerülni szeretném a látszatát is annak, hogy kárörvendeni akarnék, netán messziről jött kibicként mondani a mondhatatlant. Nem elegáns döglött lóba nagyot rúgni. Ízlésem ellen való. Pláne úgy, hogy mint hírlik, az a bizonyos lótetem a napokban oszlásnak indul majd, s a bűze sokaknak lesz gyomorforgató…  

Lopott bicajok

Viszont az is a napnál világosabb, hogy a magyarországi – igazán baloldali érzelmű emberek– ezektől a légbőlkapott demokrata váltólázasoktól jóval többet érdemelnének.
Persze, ehhez legelőször is az kéne, hogy a jelképes baloldalon ne rovott múltú milliárdosok legyenek a listavezetők, és a tolvajlásuk, stiklijeik elévülése miatt a törvény alól megúszott bitangok ne gágoghassanak tisztességről, erkölcsről. Amúgy, kétség kívül a baloldali hívó jelszavak - örök érvényű igazságokon alapulnának. Szép a társadalmi igazságosság. Helyes és jó az esélyegyenlőség. Kívánatos a szolidaritás, meg a vele kéz a kézben járó szabadságjogok tisztelete. Ám mindezt hiteltelenné teszi az a tény, hogy e hívó jelszavakat egy maréknyi megélhetési figura tűzhette zászlajára.

Akkor már inkább a Thürmer féle Munkáspárt. Szocreál romantikába ágyazott fanatikus szépkorúak; fundamentalista elvtársi társadalomkritika; huhogó kádárista társaság. Maréknyi múltból itt ragadt meggyőződéses, vörös könyves sóvárgó, a múltat visszasíró magyar állampolgár. Állhatatosságuk már-már megnyerő lehetne.

Szolid, egyre fogyatkozó tagság, szavazóbázis nélkül, jóllehet negyed évszázada közismertek az alapelveik: a tőkeellenesség, a munkásosztály érdekképviselete és általában mindaz, amit az előbb már említettem volt, valódi baloldali értékekként. Vajon miért nem kaptak egy százalékot sem?

Nem arról van-e szó – ami egyre inkább nyilvánvaló -, hogy a választásokon közszereplő, megannyi, magát baloldalinak, demokratának, hazafinak (!) valló, meg a velük szimpatizálók, a reájuk szavazók nem a nagybetűs Ügyük alulmaradása miatt éreztek keserűséget vasárnap éjjel, hanem pusztán a hatalom elvesztése fájt a szívüknek? Hisz már olyan közel voltak a mézesbödönhöz! És lásd, a nagy igazságtalanságot: hétfőtől négy évig megint be kell érniük az asztalról lehulló morzsákkal. Lesz óbégatás, hogy jól tejel a szomszéd tehene, és eszébe sincs megdöglenie.

Vasárnap éjjel a bigott kormányellenességéről hírhedt tévécsatorna választási műsorát néztem. A hangot levettem. Akárha akváriumot figyeltem volna. Tátogott a sok potyka, keszeg, máskor szúrós durbincs, a megannyi szálkás vajhal, méreten aluli ragadozó.

Egy nép dobta ki őket szárazra. 
Partvonalon túlra.                                                                                           

Kis Kanizsai Enciklopédia 2.

 Napi egy-két címszó saját gusztusom szerinti magyarázata.

Ada – Az elmúlt időszakban sűrűn-sűrűn emlegetik ennek a tőlünk nem is olyan messzire eső Tisza-menti kisközségnek a nevét. A szülővárosunk és Zenta után tudniillik Ada számít a régióban, ha a tömbmagyarság megmaradó védőbástyái kerülnek szóba. Ez a település iskolapéldája annak, hogy az elnevezés mennyire meghatározza valaminek a létét, a sorsát. Nomen est omen – nagyképűsködne a félművelt latin, ám az eleve elrendeltetettségben hívő hajlamos igazat adni a néhai törököknek, akik az ada – sziget névvel illették az akkor frissen elfoglalt falucskát. Az egyre duzzadó délszláv tengerben Ada mára valóban egy kis magyar szigetté vált, aminek partján a fűzfásokban csatangol a szél, és az Al-Dunáról fúvó Kosava gyakran visszafelé bodorítja a Tiszának vizét.

A folyó menti kisváros jellege máig megmaradt, hisz a közigazgatásilag hozzá tartozó falvak is ékes bizonyítékai a Tisza közelségének, a környék sokat megélt tarka történelmének. Völgypart, Valkaisor, Törökfalu, vagy a szintén kedves Mohol kötődik Adához, meg mindahhoz, ami a délvidéki tegnapelőttjeinket jelenti, hisz egy tőről fakadtak élhető településekké. Hasonló szellemiség hatja át utcáikat, tereiket, közintézményeiket. Olykor még a templomuk harangszava is hasonló.

A címerünk meg gyakorlatilag ugyanaz. Egy hajdú, ekevassal, szablyával. Mielőtt a jó kanizsaiak megorrolnának a tőlünk délebbre fekvő tiszai atyafiakra, nem árt, ha emlékeztetőül ide írom, hogy a mezővárosi rang elnyerésekor Mária-Terézia szakmányban írta alá a hasonló dokumentumok százait, és az udvari heraldika nagyműhelyében akkor éppen ötlettelen hétfő lehetett, ezért nem bíbelődtek sokat új címer kifundálásával. Ráadásul miként Magyarkanizsa, úgy Ada is révként szolgált a Délvidéken közlekedő, kelet felé tartó utazóknak, kereskedőknek.

Ada címere - ismerős?

Ada hangulatát siheder koromban tapasztaltam meg először. A nyolcvanas évek kezdetén, a környéken óriási szenzáció volt, hogy első fecskeként kínai vendéglő nyílt a városka központjában. Nem tudom ki lehetett az a vállalkozó – távol-keleti – szellem, aki fantáziát látott ezen a zsíros, nehéz, fűszeres bácskai parasztkonyhákhoz szokott vidéken, egy tőlünk kultúrában, mentalitásban meg táplálkozási szokásokban is eleve idegen étterem felfuttatásában, de az ötlet - állítólag: bejött. Legalább is az a hír járta, hogy tódulnak a vendégek az egzotikus vacsorákra, jobbára telt ház mellett üzemel az étterem. Egyszer magam is kipróbáltam, és kaján vigyorral állapítottam meg, hogy azért a bácskai tempót még egy ősi civilizáció sem tudja egykönnyen megregulázni. Amikor az egyik pirospozsgás, lapáttenyerű vendég nem is leplezett fanyalgással tolta el magától a főtt rizses tálkát, a személyzet szó nélkül hozta ki neki a kenyereskosarat, fosznideszka vastagságú szeletekkel púpozva. Az evőpálcikákkal nem is kísérleteztek. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy a kedves látogatók zöme legszívesebben a zsebben hordott bugylibicskáját venné igénybe.

Adát keresztül-kasul bóklásztuk, amikor még felderítő versenyeket tartottak. Rend szerint a Tisza-parton voltunk elszállásolva, és a kora őszi időszakban a már leeresztett vizű városi nagymedencében pocskoltunk. Az esővíz jótékonyan összegyűlt a bazén alján, vízifocit játszottunk, és az sem zavart bennünket, hogy néhány döglött patkány teteme himbálózott a nyákos víz felszínén.

Utoljára, mert kihagyhatatlan. Bármilyen középszerű mezővároska is Ada, azért születtek ott nagy emberek. Minden bizonnyal méretre közülük a legnagyobb Sterbik Árpád kézilabdakapus, aki a spanyol válogatott hálóőreként tehetsége mellet bizonyítja nap mint nap, hogy van az a pénz, amiért idegen nemzet himnuszára is megéri tátogni. Nem említhető egy lapon a szintén adai születésű Szarvas Gáborral, ezzel a XIX. századi csendes tudósemberrel, aki valódi hazafiként önként jelentkezett a szabadságharc nemzetőrei közé, fáradhatatlanul küzdött a magyar nyelv tisztaságáért, és a legelső nyelvművelőként hajt fejet előtte az utókor.

És valahol már írtam, hogy a legnagyszerűbb emberek mellett okvetlenül megjelenik a másik pólus is, akiket szemlesütve, röstelkedve szokás emlegetni: a hajdani Adán, 1892-ben, a terménykereskedő Rosenfeld családjában hatodikként látta meg a napvilágot egy Matyi nevű jövevény. Később Rákosi Mátyás néven vált hírhedté. 1971-ben, a Szovjetunió-béli – amúgy jó nevű – Gorkij városában vette vissza lelkét az ördög.  

A "kis Borzas" leghíresebb fotója

  

Magyarkanizsára került a minisztérium különdíja

Pósa Károly délvidéki családtörténetéért Budapesten vette át az elismerést

Magyarország kormányának Emberi Erőforrások Minisztériuma (EMMI) által idén tavasszal meghirdetett fotós- és irodalmi pályázatára nem csak az anyaországból, hanem a határon túlról is lehetett jelentkezni.

A minisztérium Szociális és Családügyért Felelős Államtitkársága az ENSZ Családok Éve 20. évfordulójára való tekintettel szervezte meg a lehetőséget, hogy a Kárpát-medencében és a széles nagyvilágban élő magyar családok megismertessék önmagukat, a környezetüket, szülőföldjüket.

A januárban meghirdetett lehetőségre számtalan pályamű érkezett.
Mint azt a díjat átadó Balog Zoltán miniszter az alkalmi beszédében kifejtette: céljuk az volt, hogy minél több olyan családi történetet mutasson be az Emberi Erőforrások Minisztériuma, az irodalom vagy a fényképezés eszközeivel, amelyet a magyar családok a legkülönfélébb élethelyzetekben éltek meg, a mindennapi, látszólag semmisnek mondható helytállástól, a nem hétköznapi sikerek eléréséig.

 - Mivel Magyarország fejlődése, teljesítménye és sikeressége nagyban függ attól, hogy a magyar családok milyen módon tudnak működni, ezért különösen fontosnak tartjuk, hogy minél szélesebb körben mutathassuk be a nagyvilágnak, a magyar családok által megélt napi helyzeteket. Példaként az itt élőknek, a felnövekvő generációnak. – mondta ünnepi köszöntőjében Balog Zoltán.
Pósa Károly – egyedüli határon túli díjazottként – az irodalmi különdíjban részesült, Hét talpfa című írásáért. Az ezzel járó oklevelet március 22-én, szombaton délután, a budapesti Millenáris Park színpadán vehette át Balog Zoltán minisztertől, valamint Soltész Miklós államtitkártól.

Budapest, Millenáris Park, 2014. március 22.

A Millenárison zajló egész napos rendezvénysorozatnak számos érdekes, a családokat, a fiatalokat érintő programja volt. A kicsiket és nagyokat egyaránt megmozgató, több ezernyi érdeklődőt kézműves vásár, tarka forgatag, lacikonyhák, népi mesterségek sátrai, hagyományok bemutatói várták, és mindezt több helyszínen egymást követő társulatokkal, zenekarokkal. A teljesség igénye nélkül: fellépett a Magyar Népmese Színház, a Bem Folklór Táncegyüttes, a Garabonciás Gólyalábas Utcaszínház, a Muzsikás, a Misztrál, és a Kolompos együttes, Szalóki Ági énekes, a Waldorf Iskola Nagyzenekara, Dr. Pécsi Rita neveléskutató mellett megannyi előadás, beszélgetős fórum tette tartalmassá a családoknak szentelt napot.

Pósa Károly, magyarkanizsaiként kicsit értetlenül áll a történtek előtt:

 - Meglepett az értesítés, hogy a minisztérium díjjal fog kitüntetni. Annál is inkább, mert a beküldött írásom tulajdonképpen alig felel meg a követelményeknek. Én nem írtam nagy szavakat, nem számoltam be egetverő sikerekről. Csak dokumentumszerűen soroltam az elmúlt húszegynéhány évünket, amit rajtunk kívül még százezernyi bácskai-bánáti magyar honfitársam ugyanígy megtapasztalt. Felvillantottam képeket, élményeket, a vajdasági magyarság számára is emlékezetes pillanatokat, és mindezt a személyesen megélt élethelyzetem szemszögéből mutattam be. Semmi szenzáció, csak a mindennapok leírása, a száraz tények. Ám, úgy látszik, errefelé annyi az élmény, a dráma, a tragikum feszültségé és a megváltó katarzis is, hogy ami másnak kalandregénybe illő, az a Délvidéken olykor szokványos, köznapi történet. Más már haldokolna, de mi így élünk. – tette hozzá némi iróniával Pósa Károly.

A díjazottnak gratulálva, végszóként egy részlet Pósa Károly: Hét talpfa című írásából:  

„Sötétben ücsörögtünk, naponta pár órára volt csak áram. Amikor megjött a vezetékes víz, alig volt nyomás. Az emberek vödrökben, fürdőteknőkben gyűjtötték a vizet, legyen mivel mosogatni, főzni. A boltokban nem volt áru. A fizetéseink hónapokat késtek, sztrájkok bénították meg Szerbiát. Mindeközben megszületett a második kislányunk. Emmának kereszteltük el. Tévé, rádió nem lévén, sokat énekeltünk neki. Azt hiszem, pont emiatt rajong a néptáncért és a magyar népzenéért. Hisz a vérében van, ezt adhattuk neki ajándékként.
A gimnáziumi osztálytalálkozónkon alig páran jelentünk meg. A hiányzók zöme Magyarországon kereste a boldogulást, vagy a nagyvilág más szegleteiben szétszórtan élt. Ültünk az asztal körül, mint akik halottakat virrasztanak. Amikor elmeséltem, hogy mi már egyszer elszakadtunk innét, de visszajöttünk, hitetlenkedve néztek rám. Nem tudom magukban mit gondoltak. Vannak élethelyzetek, döntések, amelyekre egyszerűen nincs magyarázat.”

Új Kanizsai Újság