VITORLABONTÁS

A múlt század negyvenes éveiben készült kanizsai fénykép

Egy hete új elnök vezeti a kanizsai Rákóczi Szövetség helyi szervezetét. Vagyis, a helyzet annyit változott, hogy Pósa Károly személyében ismét a régi vezetés irányítja a civil szervezet munkáját. Az újonnan megválasztott elnöknek tettük fel kérdéseinket.

-         A legtöbben úgy ismerik, hogy Ön a karikaturista, grafikus, közíró, aki újságunkban is gyakorta publikál. Emellett rendszeresen írja internetes naplóját. A google keresőprogramba beütve a nevét hamar kiderül, hogy számos dologgal foglalkozik. Nem sok ez egy embernek?

 - Világ életemben a nyughatatlanabb fajtához tartoztam. Mindig kerestem valamit. Olykor a nagyvilágban, olykor legbelül. Más-más módon próbáltam megmutatni, ami foglalkoztat. Kifejezni, átadni valamit nagyon nagy felelősség. Ugyanakkor lebilincselő, izgalmas feladat, ami értelemmel tölti meg az életet. Ünnepet ad a hétköznapoknak. Aki alkotott már valaha, vagy valamilyen művészettel foglalkozik, az tudja, miről beszélek. Rajzolni mindig szerettem. Írni is. Adva volt tehát, hogy egy olyan tevékenységet folytassak, amiben meglelem, és ki is tudom használni az összes lehetőségemet. Ehhez kapcsolódott az évek múlásával a festés, a versek. S amióta végzem a rám rótt teendőket, írom, rajzolom a blogbejegyzéseket, úgy tűnik mások is érdeklődnek az iránt, amit csinálok. A Bácskai diárium internetes oldalamat immáron több mint 54 ezren látogatták meg. Naponta százszámra követik. Olvassák, nézik, kommentálják, vitatkozunk jóízűeket. Ez egy nagyszerű érzés. A Rákóczi Szövetség más keletű dolog, de ugyanígy része a mindennapjaimnak. A kezdetektől részt vettem a munkájában. A megalakulását követően két cikluson keresztül elnöke is voltam. Az a nyolc év kitörölhetetlen szép emlékeket hozott. Merem remélni, nem csak nekem, hanem mindenkinek, aki részese volt a szervezet dolgainak. Egyfajta hőskorként tartom számon. Minden indulásban megvan a felívelés lehetősége. Azt hiszem, mi a vitorlabontáskor rendesen szélirányt fogtunk, hisz a Kárpát-medence talán legjobban működő alapszervezetét sikerült megvalósítanunk. Szerénytelenség lenne, ha mindezt én állítanám, de csak idéztem a budapesti Rákóczi Szövetség központi vezetésének akkori véleményét. A községünk polgárai előtt ismeretes az aktivitásunk. Tán nem kell bizonygatnom igazamat, hisz a tények, dokumentumok, a már megtörtént események önmagukért beszélnek. A második négy év elteltével, 2012. decemberében, éppen ezért nyugodt szívvel adtam át a helyi szervezet vezetését.            

-         Ha jól számolom az újabb mandátum 2016-ig tartott volna. Ehhez képest 2015. tavaszán, félúton, elnökválasztásra került sor. Miért volt rá szükség? És miért jelölte megint magát a helyi szervezet elnöki posztjára?

-         Nem jelentkeztem elnöknek. Fölkértek. De a két kérdést szétválasztva felelném meg, mert amúgy - az okok folytán - nagyon is egybefüggnek. Mivel az ügy szálai között magántermészetű dolgok, személyes konfliktusok éppen úgy voltak, mint politikai jellegű indítékok, kissé bonyolult lenne egy-két mondatban világossá tenni a helyzetet. Legyen elég annyi, hogy az elmúlt időszakban – finoman szólva - a kanizsai Szövetség nem azt az utat járta, amire a tagsággal együtt jómagam is fölesküdtünk. Egy sikeres civil szervezet köré odaférkőztek olyanok, akiknek nem föltétlenül a közösség érdekei voltak a mérvadóak. Méltatlan lenne, ha most részletezném, kik- és mennyit ártottak annak megbecsülésnek, hírnévnek, szellemiségnek, ami az elmúlt évtizedben Magyarkanizsán a Rákóczi Szövetségét övezte. Ezt a visszaesést, kisiklást, leépülést tapasztalta a tagság, a kanizsai jóakaróink, a szimpatizánsaink, de még a budapesti vezetés is. Történtek próbálkozások a rendteremtésre. Felemás sikerrel. Végül úgy tűnt, akkor lehet úrrá lenni a hanyatláson, ha őszinte dialógust folytatva megpróbálunk visszatérni az egykori mozgalmi attitűdhöz. Fölajánlották, hogy vállaljam el az elnöki posztot a következő négy évre. Beleegyeztem. Annál is inkább, mert egyrészt a Szövetség létezését szívügyemnek tekintem. Fontos a szerepe. Ahogy múlnak az évek, egyre bizonytalanabbnak tűnik az itteni magyarság helyzete. Szükség van egy ilyen lelkületű szervezetre. Másrészt, amint rászántam magamat a megtisztelő feladatra, úgy lépéskényszerbe kerültek a már említett körök. Az egyetlen dolgot tették, ami ilyenkor ajánlott. Vették a kalapjukat és távoztak. Majd meglátjuk, mennyi időbe telik a süllyedő hajó befoltozása, és a szétrágott vitorlázat rendbetétele – hogy képileg érzékeltessem a jelenlegi állapotokat. Pont ezért kell most kettőzött erővel munkálkodni. Szeretem a kihívásokat. Sosem voltam tervek híján. Ha mindazok, akik idáig biztattak most mellém állnak, nagyon hiszem, hogy siker koronázza majd az erőfeszítéseinket.

- Mire helyezné a fő hangsúlyt? Mik a kitűzött céljai?

- Első sorban a tagság fölrázása a cél. Nagyon sokan lemorzsolódtak. Elköltöztek, kiléptek, vagy csak egyszerűen passzívvá váltak. Akik maradtak - vagyunk egy maréknyian -, még így is erőt képviselünk. De szükséges a megújuláshoz a vérfrissítés. Ennek egyik lehetősége az Ifjúsági Tagozatunk működésétől függ. A másik, a már meglévő községbeli helyi szervezetekkel való szorosabb kapcsolatépítés. Ma már egyre többen tudják, hogy például Tóthfaluban, Kispiacon is létezik Rákóczi Szövetség, és mint önálló, helyi szervezetek örvendetes, hogy igen aktív szerepet vállalnak a közösségi életünkben. Csírájában Horgoson, és Martonoson is is kibontakozó-félben van egy-egy alapszervezet. Jó lenne bevonni Oromot, Oromhegyest, hogy a községünk nagyobb településein a jelenlétünk még szilárdabbnak és hatékonyabbnak mondhassuk. Ehhez kell egyfajta bátorság, szív, civil kurázsi, nevezzük, aminek akarjuk. Talán nem tabu téma ma már, ha a politikumon kívül más is veszi magának a fáradtságot és jogot, hogy lehetőségeihez mérten jobbító szándékkal segítse a környéken élő embereket. Programokkal, támogatásokkal, a lehetőségek felcsillantásával értelmet adhatunk a nemzeti önazonosságunk megtartásának. Annak, hogy a legszorongatóbb időkben sem szabad felednünk, kik vagyunk, mi a feladatunk.

- Nem tart attól, hogy akadnak majd olyanok, akiknek a Rákóczi Szövetség működése, vagy az ön személye vörös posztó lesz?

 - Nem tartok tőle, mert ezt már a múltban megtapasztaltam. Ez van. Most is nyilvánvaló jelek utalnak erre. És még csak nem is a többségi nemzet részéről időnként megnyilvánuló aggályokra gondolok. A szerbség egy részének bizalmatlansága érthető, ugyanakkor szépen kezelhető őszinteséggel, párbeszéddel. Szomorúbb az, ha magyar részről gáncsoskodnak. E téren sajnos már nincsenek illúzióim. Mindig lesznek olyanok, akik a jobbító szándék mögött valami fondorlatot sejtenek. Jobbára azok gondolják így, akik önös érdekeiktől mentesen sosem tudtak fölnőni a közösségépítés feladatához. Mégsem muszáj a kutyaugatást hallgatni, hanem a karavánt vezetve tovább kell haladni. És ha nyílt szívvel, becsületesen végezzük a dolgunkat, igyekezve senkinek sem ártani, úgy elhalkulhatnak a gyűlölködő hangok is. Elnémulni viszont sosem fognak. Az óvatosság nem árt. A jóhiszeműség ma már nem jelent föltétlen erényt. Inkább gyengeségnek vélik. Aki hitvány, kihasználná. De az a parancs, hogy még így is meg kell maradni jóhiszeműnek. Csak így lehet a másik ember szemébe nézni. Közösen összefogni vele.

                                                                                                                                     Dobó D.
(Új Kanizsai Újság 2015. május 14.)

NAPLÓ 14.

Pósa Ilka rajzolta régen

„Négykor ébredni.

Föltűnően mozgékony olyankor a szellemünk. Hálásan mosolygunk a sötét szoba sarkába. A legfölső ablak csücskében még ott a fogyó hold hűlő tekintete. Egér neszez a tető alatt. Úgy fülelem, mintha sose hallottam  volna.

Lovat etetni.

Ilyenkorra már levedli a téli szőrét a legborzasabb hucul pára is. Nyitom a hátsó udvar ajtaját, röhögve üdvözöl. Várja a cső kukoricát, s ahogy ropogva eszi, harsog tőle az istálló - nekem is étvágyam támad. Mindeközben a kis fecskénk szerényen kotlik a fészkében. Vakargatom a lovacska oldalát, megigazítom az alját, lágy lóganéj szag járja át a levegőt, és a kormos kürtőre odatelepszik egy vadgerle. Burukkolva hívja a párját. Olyan a gyöpre vetülő birsalmafánk árnyéka, mintha lakodalmas menyasszonyt táncoltatnának. Szép nap lesz. A Gazdával találkozhatunk.

Olvasni.

Nekidőlve, láblógázva, hogy a hasunkat csiklandja a takaró bolyha. Régi szokásom a ceruzával üres papírra  jegyzetelés. Üssönek meg érte! Alá szoktam húzni ami tetszik. Mindig vannak magvas gondolatok, hogyne. Meg akadnak fontos dokumentumok, amivel a lexikális ismereteinket pallérozhatjuk. De olyan jó néha egy-egy ízes mondatfordulaton elcsámcsogni. Mélázni. Kijelölve, hogy lám: ehol-e, így is lehet! Azt hiszem, ez az ínyenc olvasó kegyelme. Most már bizonyos, jön majd utánunk egy másik nemzedék. Jó esetben megbecsülik, kezükbe veszik majd az összegyűjtött könyveink némelyikét. Látható lesz, mi volt nekünk fontos. Furcsa, ugyanakkor jó érzés. Kicsit belepillanthatnak majd abba, mik is voltunk? Szavak nélkül így örökítjük át hajdanvolt értékeinket. Vagy értéktelenségünket...Ó, mennyi mindenről árulkodik egy aláhúzott bekezdés!
Templomi padláson járva régi énekeskönyvet találtam. Az még hagyján, hogy fél tucat korabeli szentkép volt benne. Ám a szebb zsoltárok közé mezei virágokat is préselt az az áldott lélek. A szélekre ceruzával kijegyzetelte titkait. Bejelölte a zsoltárok neki tetsző strófáit. Vannak dolgok, amire egyáltalán nincs szó. Ez: olyan. Nézem a lenyomtatott, aszalt búzavirágot, és nyolcvan, kilencven év öröme, bánata tekint vissza rám. Még a néni kezének melege a pergamen-sárga lapokon. Belesimul a tenyerembe a kis könyvecske. Csak megköszönni tudom, amiért éppen hozzám jutott. Hogy ezt is megélhettem.”    

TŰZTÁNCOT JÁRÓK

 Gondolatok az önkéntességről május 4-én, Szent Flórián napján, a Tűzoltóság ünnepén

Mit jelent önkéntesnek lenni? 

Egyáltalán, értik-e még ennek a fogalomnak az igazi ízét? Aligha tévedek, ha azt gyanítom: mára kiveszni látszik a köztudatból. Hisz ugyan ki az, aki minden önös haszon helyett másokért lenne hajlandó áldozni a szabadidejét, a munkaerejét, a tehetségét, sőt – igen! – olykor a testi épségét, netán az életét is? 

Lássuk be, nem divat ma az önzetlenség. Éppen ezért aki kiállna valakiért, vagy valami eszméért, jobbára szokta is tartani a markát. Ott meg abban a pillanatban szépen köddé válik minden, ami igazán szerethetővé, tiszteletreméltóvá tenné személyét. Az ügyét. Ilyen a világ, mondanánk sóhajtva. Bele sem gondolunk, hogy azért régebben mintha másképp döcögött volna ama bizonyos szekér.

A jó Appel Ede bátyánk, a hajdani sárba fulladt Ókanizsa történetírója 1886-ban mesélős kedvét könyvbe szerkesztve kiadatta. A remekbe szabott kis kötet cirkalmas betűkkel és még ettől is ízesebb nyelvezettel megannyi múltbéli adatról, a szülőföldünket illető kordokumentumról tájékoztatta a nyájas olvasót. Egyik ebbéli passzusában írva vagyon, hogy a magyar szabadságharc előestéjén a templommal együtt 1311 lakóházat tartottak számon városunkban. Ehhez képest 1849. január 27-én – szörnyű még leírni is! – 1206 kanizsai ház a melléképületekkel együtt a lángok martalékává válik. Persze, a katolikus templommal együtt… Aztán, hogy a történet kerek egész legyen, alig másfél hónap kellett, és 1849. március 14-én a maradék száz lakhely is leég. Persze, a pravoszláv templommal együtt… 

Kell-e emlegetnem, milyen vérzivataros hangulat járta akkoriban a Tisza mellékét? 

De ahogy lenni szokott, a gyűlölködés parazsa elhamvadt. (Vagy inkább szőnyeg alá söpörték a hamuval, mint annyi más problémát, ahol csöndben tovább izzott a zsarátnok…) Jött az újjáépítés, a megújulás. Az 1867-es esztendőt mégsem a Deák-féle kiegyezés fordulópontjaként, öröm-ujjongva élték meg eleink. Azon a nyáron, meg utána 1873-ban és 1878-ban is rettenetes tűzvész pusztított Ókanizsán. Appel szerint akkoriban három-négy bakter képviselte a tűzrendészetet. Többnyire olyan megbízhatóan, és hatékonyan, amennyire a legendásan részeges közszolgák szakmaisága elképzelhető. Nem hiába kellett fertályóránként óbégatva bizonyítani éberségüket. Legalábbis ez a dokumentálható áldatlan helyzet volt 1887-ben.

Egy rövid bekezdés erejéig hadd szóljak arról, mit is jelentett a vörös kakastól való félelem? Ezen a vidéken a ház, az ingóság, a föld adta meg a társadalmi rangot. A jussát keserves tíz körömmel kaparta össze a jónép. Ha a lakóház elveszett, vagy leégett a búzatermés - az otthon, a létezés biztonsága veszett oda. Mint a szemük fényét vigyázták a lángot, amennyire tudták. Mivel a házak jobbára szegényes zsúpfedéllel bírtak, a nyarak meg szikkasztó, száraz szeleket hoztak, tényleg a tűzzel játszott, aki a tűzzel játszott: én kérek elnézést a sületlen poénért. Szomorú gyakorisággal előfordult, hogy házsorok, egész utcák, városnegyedek kaptak lángra. Hiába zúgott a félrevert harang. Amikor a vörös kakas kukorékolni kezdett, többnyire már késő volt.

Így esett meg, hogy szűkebb pátriánk legelső önszerveződő testületét pont a tűztől való félelem hívta életre. Appel Ede 1889-es keltezéssel tudósít a helyi önkéntes tűzoltó egylet megalakulásáról. S hogy nagy öregjeink mennyire komolyan vették a mundér becsületét, ékesen igazolja, hogy az alapító levélben kihangsúlyoztatott, miszerint csak „feddhetetlen jellemű”, „huszonnegyedik életévét betöltött”, „ép testű”, és „legalább 150 cm magas férfiak” lehettek önkéntes tűzoltók. 

A többi meg már történelem. A gyarapodó Ókanizsával, a boldog békeidőkkel, az 1911-ben megnyert torinói tűzoltó világbajnoksággal, ahová szekereken ment a kanizsai kompánia az Osztrák-Magyar Monarchiát képviselve, és a bácskai lelemény, kitartás révén Japán csapatát verve állhattak a dobogó legfölső fokára, örök dicsőséget hozva ennek a kicsiny, Tisza-menti városkának. 

Az önkéntes tűzoltó hitvallás úgy égett bele az itteni köztudatba, mint az állhatatosság, a szolidaritás, a férfiasság legszebb példája. A két háború között úrnak számított, aki a kétsoros rézgombos uniformist vasárnaponként fölölthette. Tömörkény, Csáth, Móra novelláinak alakjai vitézkedték végig az akkori időket, fúvós zenekartól kísérve, tutuló kürtszóval, vágtató lovak húzta lajtkocsikon, kuglipályán krigli sörökkel, haptákban várva az inspekciót. A múlt század hatvanas, hetvenes éveiben sem lankadt a hév. Országos versenyeket nyertek a tűzoltóink, s ha vijjogva megszólalt a sziréna, a férfiak odahagyva dolgukat, ágyból kiugorva, ebédasztal alól a széket kirúgva siettek a laktanyába, majd a szertárból kiforduló tűzoltóautókon oda, ahol szükség volt rájuk.

Az önkéntes tűzoltók sosem kaptak érte semmit. Megelégedtek azzal a jó érzéssel, hogy baráti, bajtársi közösségben lehettek. Időnként egy kondérban főtt tábori ebéd. Egy krómozott serleg. És azoknak a hálája, akiken segítettek. Ennyi az önkéntes tűzoltó fizetsége. Meg az a tény, hogy nem hiába élt. Valami jót tett másokért. Sírba ereszkedvén majd ott lesznek egyenruhában a régi bajtársak, az újakkal, akik körülállják, eltemetik. Büszkék lesznek rá.

És amint eresztik majd le a koporsóját, a fülének ismerős hang fogja siratni. A kivezényelt tűzoltókocsi szirénája. Amiért érdemes volt élnie.

Pósa Károly          

Néptáncoktató karikatúrája

NAPLÓ 13.

  „Majális lévén, két rövid történet. Ilyenkor úgyis minden épeszű kivonul a zöldbe. Hogy onnét mennyire ép ésszel tér vissza a civilizált közegbe, azt talán most ne firtassuk. Ez a nap erről szól. Az értelmesebbje már pakolja a piknikező kosarát, a húsokkal telt hűtőtáskát, és előkotorja a kamrába bekészített rekesznyi sört. A magzatok sem bírnak a bőrükben. Hat előtt ébredtek. (Olyan korán, hogy a pap se szart még – mondják errefelé a népek…) A lovas kocsi várja őket. Meg a Járás. Viszik magukkal a kutyákat, a Miklós kecskét. Kész cirkusz.  

Facér korom egyik legszebb május elsejéjét a Kanizsa melletti Döglött-Tiszánál töltöttem. Annak is a kiszáradt medrében. Aki idevalósi, az tudja, hogy amióta megépült az új, magasabb gátrendszer, a régi töltéssel csaknem párhuzamosan futó holtágat kettévágták. Az innenső fertályból szépen el is tűnt a víz, noha a talaja még ma is süppedékes. Nem ajánlott az ott levert sátrunkban megvárni az esőt. A másik felében maradt némi víz. Amikor áradt a folyó, egy agyagos szurdokon beözönlött a víz. Megemelkedett a holtág vízszintje. Kiváló ívóhelyet biztosított a halaknak. Valakik horgászparadicsomot álmodtak róla, de ahogy mifelénk lenni szokott: vajúdtak a hegyek, aztán egeret szültek.

Szóval a Döglött-Tisza - vagy finomabban a Kis-Tisza - kiszikkasztott alján ért bennünket a majális. A helyi cserkész-csapattal táboroztunk. Egy „Romania” típusú sátor jutott ötünkre, aminek kényelméről a neve alapján fölösleges lenne további magyarázattal szolgálnom. Mivel a cipzárja az első használat után elromlott, és az ablakocskákra varrt szúnyoghálónak már csak a fecnijét lengette a huzat, az ötfős lakóegységgel békésen megfért az a néhány tucat szúnyog, légy, pók, bodobácsbogár és egyéb nevesincs nünüke, amik mozgalmasabbá tették az éjszakáinkat.
Amikor végre sikerült volna elaludnunk – úgy három körül járhatott, fáradt már a csillagok fénye -, a sátrunk mögötti fán megszólalt egy kismadár. Nem vagyok szakértője az ornitológiának. Fogalmam sincs milyen fajhoz tartozott a dalos madárka*. Csak azt tudom, hogy csiripelése betöltötte az erdőt, megült a derékig érő párán, és átvisszhangzott a Tiszán. Semmitől sem zavartatva magát fújta, ahogy a torkán kifért. Mindezt a fülünktől pár méterre. Kell-e mondanom, mennyit aludtunk azokban a napokban? Mégsem riasztottuk el. Megengedőbbek voltunk.
Föl voltunk vértezve az ifjú emberek lazaságával, ezért gálánsan tűrtük a pirkadat előtti szerenádot. Dehogy zavartuk volna meg a tollas kis dalnok produkcióját! Inkább napközben karikás szemmel vitézkedtünk, és amikor végképp elnehezültünk, egy lópokrócot terítettünk a fűbe, úgy, hogy lehetőleg vakondtúrás legyen a vánkosunk.
Egyik nap, ebéd előtt aggodalmas képpel közölte a táborvezető, hogy mától nem lesz saláta a csapat étrendjében. Néztünk rá. Nem értettük. Fogalmunk sem volt róla, hol a csudában van az a Csernobil.”  

* Az írás pillanatában még nem tudtam, de azóta utána jártam, fülemüle (Luscinia megarhynchos) volt a kis mester. Szó szerint lefüleltem a nyavalyást. Íme:

https://www.youtube.com/watch?v=4EUQJU2yyYE