Pósa Károly: KÉSEI KÖLTÉS

Most ne!

Most ne járj derűsen. Csak várd a hamis szót.

Ne üss! Ne szúrj! Inkább a tűz egye mindened,

Ahogy a nap szikkasztja a tiszai töltést.

Csak te óvd,

Óvd a lelked, amíg óvhatod, mint tépett

Vad, harci zászlót,

Az utolsó süvöltés.

Ha arány nincs, se báj,

És az egyenesből lesz a srég:

Szeress. Szeress mindenkor, gyilkos dühvel.

Hadd mossák, derítsék, lúgozzák, marják,

Ami voltál.

Ha kell nappal legyen sötétség.

Most állj!

Most állj meg. Az út peremén csak várj ott.

Épp téged mérnek szét foszlott kosárba.

Így minden élc, rossz tréfa, pamflet, átköltés.

Csak az arc kő.

A rőt, sáros szem a távolságot látva:

El-eltűnődő.

Erdő kivágó a döntés.

Súlya lett a feslő kéknek.

Groteszk a dallam, csigavonál.

Hintsd, szórjad amid van, nem ér egy öltést.

Intsél az utolsónak. A fecskének.

Pállott száján

Látszik –  véges, kései költés.

MARATONI ÚTJAINK

Hinné az ember: a külső miatt van. Ugyanis manapság a kifelé viselt forma az elsődleges. A csomagolás, a ruha, a státusszimbólumok, a kinézet. A kirakat bódít. Éppen ezért az átlagos laikus szerint a külső, a test kényszere a kardinális szempont valahányszor maraton futásra, vagy legalább hosszú távú kocogásra szánjuk rá magunkat. Fogyni akarunk, fonott kalácsos kocka hasat, izmokat, feszes tartást, sportos kinézetet szeretnénk. Akadnak elegen biztos, akik: igen. Akiknek ez számít. Velük ellentétben sokunknak viszont – nem ez a lényeges. Az igazi lelkes maratonista a saját belső igényéből fakadóan önnönmaga ellenfele saját magának, s ilyetén a legkeményebb és legmagányosabb dolgot műveli, amit ember művelhet: igyekszik győzedelmeskedni önmagán. Teszi ezt rendre, versenyről versenyre, éppen azzal az állhatatossággal, ahogy edz, ahogy készül a következő nagy próbára. Elvégre a maratoni táv, akár a kanizsai tíz-, akár a leghosszabb ultra maraton több száz kilométere is lábmunkából áll. Elsőnek, kezdő lépésnek muszáj lennie. Elhatározásnak. Tudniillik a futáson, az inak, ízületek, porcok, csontok, meg a tüdő- szív-légzőszervek munkáján, tehát a korpusz fizikai megterhelésén túl bizony ott van egy másik, sokkal fontosabb mozzanat: a belülről jövő erő kérdése. Az akaraté. A szufláé. És akkor ez már talán nem is csak sport, hanem nagyon is mély szellemű, emberi arcú, szerethető jelenség.

A maratonista gyakran kiesik a lényegi tudatállapotból. Egyfajta transzba kerül. Foglya az elhatározásának. Csak a célba érés szándéka űzi, hajtja lépésről-lépésre a megvalósulás felé. Önmaga beteljesítése felé. Törekvése, igyekezete, minden sóvárgása ennek a tiszta igyekezetének van alárendelve. Tiszteletreméltó ez a hozzáállás. Ma már ritka kincs. Nem ártani másnak, mást tudatosan nem bántani, saját magamat jobbá téve tenni a dolgot, amit kiszabott ránk a sorsunk: jó lenne a hétköznapokon is hasonló csodákkal szembesülni. De a hétfőkön, a keddeken, meg a többi káposztaszagú, rutinból letudott unalmas napokon az ilyesféle nagyszerű hozzáállást vagy szűrve méri ránk az Ég akarata, vagy egyáltalán nem létezik (kikapcsolják, mint a wifi szolgáltatást), merthogy én sehogyse találkozok vele. Csak nagy néha. Jeles napokon. Mint amilyen a honi, hamarosan a hétvégén megtartandó programunk. Nem árt dicsérni. 

A kanizsai maratoni események ugyanis jócskán meghaladták elképzelőik álmait. Bőven fölnőtt korban lévő rendezvényről lévén szó, mára elmondható: generációk úszták, futották végig. A hajdani karúszós „katicabogarak” ma már úszóklubok veterán versenyzői, a gyerekeik is nagykorúvá serdültek, és a futók között is akad szép számban olyan, aki nyugdíjasan is, de máig ott kocog naponta a töltésen, mert a mozgás öröme immáron hozzáidomult a mindennapjaihoz. Éppen így ildomos szólni mindazokról, akik valaha ott küzdöttek a tömegben, s akik szépen ellépdelve tőlünk már csak odaátról, egy boldogabb páholyból szurkolják végig a kanizsai maratont, mert ott ahol meglelték a nyugalmat, minden földi, emberi  dolog fölösleges, távoli, metafizikai túllévőség.

A hosszú távú futás-úszás élménye egy végtelenített ima. Fohász a valóságoshoz, az általunk kitűzött eszméhez, a létező, bekövetkező dolgaink kimeríthetetlen eszköztárához. Fohász önmagunkhoz, önmagunkért. Hitbéli kérdés. Személyes ügyünk, gyakorta a legintimebb indíttatású vállalásunk. Általa túlléphető a pillanatunk, s ilyenkor, e kegyelmi állapot révén meghaladhatókká válnak a vágyaink és a képzeletünk láttatni fogja az igazságot. A síkságunk szemnek láthatatlan, de ettől még nagyon is létező labirintusában a maratonfutó egy irányt választ, nem sokat tűnődik, amikor tekintete megöli a távolságot, abban a momentumban emberi kisszerűségét egyszerre levedli, s a profi atléta mellett, a szerény, klottgatyás versenyző azzal a tudattal vág bele a reá váró nagyon nehéz fertályórákba, hogy a feladatához, a vállalásához a létező összes akadály ellenére mindvégig hű marad. Mindvégig ember marad.

A Slajcnál a vízbe ereszkedő már az első lélegzetvétele után igyekszik a legkisebb ellenállás irányába úgy haladni, hogy eggyé váljék a folyóval. Lehet-e szebb, maradandóbb élmény attól, mint amikor testünk-lelkünk mindenségével, a legparányibb neurontól az ujjbegyünk végéig együtt létezünk a Tiszával, azzal a természeti csodával, ami nélkül az összes Kanizsán élő embertársunk élete elképzelhetetlen lenne?  Ami nélkül lehet ugyan egy kanizsainak lennie, de ugyan kérdem, érdemes-e? Hát milyen akkor az az élet?

Alighanem olyan, amilyen a maraton. Egyeseknek szórakozás, vicc, dáridó, magakelletés. Dicsőséghajhászás. Olcsójánosok látványossága. Másoknak törtetés, „önmegvalósításnak” oktalanul és jogtalanul hazudott felelőtlen játszadozás.

Ismét másoknak láncolata egy megmásíthatatlan létforgatagnak. Amit be kell teljesíteni. Amit muszáj beteljesíteni. Erre ébreszt rá a maraton, valahányszor az első karcsapással, az első lépéssel utadnak indulsz. 

2012. Horgos-Kanizsa
Fotó: Puskás Károly

                                               Pk

A KÁRPÁT-MEDENCE LEGBIZTOSABB PONTJÁN JÁRTAM

A teljesség igénye nélküli élménybeszámoló a közelmúltban lezajlott XXVIII. Bálványosi Nyári Szabadegyetemről és Diáktáborról

II. rész

Katolikus templom

Mivel a Szabadegyetem összes napjáról részletes műsorterv található az interneten, fölöslegesnek tartom az újbóli fölsorolását mindannak, amit láthatott, amin részt vehetett a nagyérdemű publikum. Inkább kissé személyesebben mesélném el, mi mindent tapasztaltam.

Amint megérkeztem, késő estébe hajló időpontban, akadt ugyan egy kis gubanc a szállás körül, de aki régi fesztiválozó, az tudja, hogy egy ilyen horderejű esemény és ennyi vendég esetén mindig kerül homokszem a gépezetbe. Döccen a tű, akárhogy tervezik előre. Semjén Zsoltot például éppen velem egy időben csekkolták be a beléptető kapun. Narancssárga karszalagot kaptam: vendég – előadó fölirattal. Tekingettem szerteszét. Láttam pár ismerős embert. Mindazonáltal megérte várni, míg rendeződik a szállásom ügye. Lementem a táborba, jó hűvös levegő lengedezett a hegyek által karéjba fogott völgyben. Szétnéztem. Azt elsőre is látni lehetett, igen tömeges a részvétel. Próbaként vettem egy korsó sört, öt román lejbe került, ami egy euró 20 centnek, vagyis 140 dinárnak, illetve cirka 400 forintnak megfelelő összeg. Korrekt. (Szinte egyen árban annyi volt mindenütt.) Ha mint fogyasztó igazán háborogni akartam volna valamin, akkor inkább azt nehezményezem, hogy a korsó sörrel egy árban volt például a fél liternyi palackozott ásványvíz is, ami – tekintettel a Székelyföldön is szokatlanul erősre sikeredett kánikulára – majdhogynem létszükségletnek, és ilyetén bizony drágának számított. Belehallgattam az éppen aktuális koncertbe, majd hajnali egykor a tábor taxi szervizese a panzióm előtt kirakott. Első emeleti toronyszobát kaptam, sokszögletűt egy vadászkastélynak is beillő fogadóban. Mindenütt agancsok, trófeák, kitömött vadállatok és prémek díszlettek, csupa lelődözött, döglött jószág közé ékelődötten hevert az ágyam. Még a fotelek is elhullajtott szarvasbika-agancsból készültek. A lakosztályhoz piciny előtér és egy szebb napokat látott fürdőszoba tartozott, ám hiába hullott a csempe a fal tövében, nem szegte kedvemet a látványa, mikor a jó nagy, emberes fürdőkádat hamar meg lehetett tölteni jéghideg vízzel és csobbanhattam egyet a fárasztó, utazástól terhelt nap után. (Szólt a háziasszony, hogy meleg víz sajnos nincs. Esetleg holnap. Megnyugtattam, hogy legendás igénytelenségem okán ezen nem kell idegeskednie. Örültem, hogy nem egy árok partján éjszakázom. Benne volt a pakliban, biztos, ami biztos alapon vittem a katonai hálózsákomat. Nem volt rá szükség.) Hogy hat napot úri kényelemben tölthettem, köszönet a helyi szervezőknek, főleg a Krisztinának!

Hajnalban kutyaugatásra ébredtem. Gondolom az éppen a sűrűbe visszavonuló medvéket fogta valamelyik kutya. Gyors mosakodás után ahogy lesétáltam az utcára, néhány fölborogatott, kifosztott szemeteskosár, fém kuka árulkodott a mackók éjszakai vacsoraszokásairól.

Benéztem három boltba, az önkiszolgálóba. Aztán kiválasztottam a legolcsóbbat és attól kezdve ott ittam előtte a padon a kötelező reggeli kávét, igazi Csíki sörrel. Ez utóbbit nem szabadna árulniuk, de pult alól megoldják a jó székelyek. Behűtöttet külön kérni kell. Kifigyeltem. Van egy frizsider a raktárban, suttyomban onnét onnét hoznak elő egy-egy flaskával, szép – magyar – szóra.  

Maga a város(ka) elég szimpla. Jobbára a főút mellett terül el a település. Számos panzió mellett egy modernista hotel terpeszkedik a központjában, mellette szuveníres bódék, pár üzlet. Az ilyen helyen szokásos cuccokat árulják: erdélyi hűtőmágnes, szőttesek, kosarak, ál-korondi tányérok, pingált köcsögök, nemezelt pokrócok, takarók és olyan echte székely kézműves termékek, amikről idejében eltávolították a Made in Vietnam címkét. Távolabb két templom, egymással majdnem szemközt. A katolikus egészen merész, modern vonalú. Az udvarában Márton Áron szobra néz a forgalmas útra, ahol kopott Daciát alig, ellenben méregdrága autócsodákat, proccos terepjárókat annál inkább látni. Erdély már nem a lesajnált góbék, hanem egy megjelenő újgazdag réteg láttatója is. Nem ritka a magyar rendszám. Különösen ezekben a napokban. A bácskai szemet mégis inkább a meredt derekú fenyőfák sudársága, a méregzöld tónusú fenyveserdő pompás színkavalkádja ragadja meg. Míg némelyik fa hegyére fölaraszol a tekintet, belesajdul a nyakunk. Szálasok, szépek. Mifelénk ilyesmi nincs.

Ortodox templom

Ahogy nincs román templom sem. Vissza is hőköltem tőle. Kifárad a szem a tarkaságába. Nagyon csicsás, már-már ízléstelenségig agyonmázolt. Mint utánajártam, az ortodox templomot 1939-ben kezdte építtetni Serban Mihai (ő köveztette ki Tusnádfürdő központját is),1955-ben folytatták, de csak 1978-ban fejezték be. A freskókat 1971 és 1977 között a bukaresti Eugen Profeta készítette. Erre csak azt tudom mondani, a derék mester nem sajnálta a festéket, s noha aligha vitatható el a jó szándéka: a kevesebb több lett volna. Persze, ez is, mint annyi minden – gusztus dolga.

Mivel a településen nincs túl sok látnivaló, inkább a Szabadegyetem történései határozták meg a hetemet. Zajlott az élet. Fölsorolni is nehéz, hány új ismeretség született. Összeszámoltam: tucatnál is több délvidékivel találkoztam. Zömmel a politikum képviselőivel, de újságírókkal, sőt “közönséges” vendégekkel is sikerült összefutnom, pár szót beszélnünk. Utóbb, már idehaza kiderült: olyanok is jelen voltak, akikkel illett volna legalább parolázni, és mégsem botlottunk egymásba. Hiába. A tömeg. Mert tömeg: az volt.

(folytatása következik)

                                          Pk

Pósa Károly: NYÁRI ROVANCS

Járás - festményem

Bilincs, ketrec, kaloda, béklyó, létünkben felmért temérdek sok jó, mi hasztalan köszön életünkben felmérhetetlenül, mert ott mutatkozik a menny, a másvilág, ahol csak sejthető, de meg nem nyerhető, s mi állunk fölvonott vállakkal tétlenül a lerejtjelezett, kódolt csapásunkon, senki és semmi által meg nem világítva, andalgóra fogottan, folyton araszolva. Vagy mint én: szilajul nekifutva.

Tömör, szűkszavú a nyarunk. A napsugarak pamacs felhőket űznek. Augusztus egy haiku. Facsart az értelme, mint egy csavart ágú japán fűznek. Nincs a versnek mértéke, lélekben viszonylagos mindennek az értéke, mi valósítható, és mi muszáj. Eltűnőben az idő. Alig van veréb, sok a légy. A Tisza napokig sodor egy uszályt. Gyorsfotónyi a boldogság, az is csak lüktetőn büntető. Foltos, ellebbenő lepedő.

Sekélyes naturalizmus bódít. A kötélen ruhák száradnak. Egy szál gőgös és kevély sárga rózsa virít a lány homlokán. Örökzöld lombkoronák zúgnak, tűlevelek hullanak. Súlytalan jóság, amit a kutyák adnak, ám a látók az ember perspektívájából alig értik a hangtalan csendet. Odébb aratnak, emitt becsületet kérnek. Latolnak. Fűt, fát, állatot, de leginkább emberséget mérnek. Nagy a szorgalom.

Irgalom.

NAPLÓ - 63.

"Ha jön  a sötétség, nem szabad elaludni utána. Érkezni kell. Mindenhova megérkezni. Vagyis inkább csak a válogatott helyekre. Jobb három órával előbb, mint egy perccel később. Éjszaka rohanni, hátra sem nézve rohanni kell, holott tudjuk, nem vezet sehová. Soha meg nem érkezünk. Ilyen, félszeg konstrukciós hibákkal születünk, sejtések, küzdelmek, botorkálások által. 

Megtanultam a szertartást.

Nem szabad elaludni. Az alvás álmokat sző, és onnét kezdve az ember rabja a kedélyének. Betemeti a tegnapot. Mitikus csodák helyett fájdalmas különcködővé mutálódik minden szó.

Tudja mindenki – aki számít – milyen ember vagyok, jelentsen ez jót vagy rosszat. Születtem itt, a Pannon tenger partján. Pontosabban: a medrében, az alján. Száraz lábbal, kagylókkal játszva a pusztán. Az, ami föltétlen megmaradt bennem egyedül áll. A paletta legfőbb ékességeit kapva én voltam én. Biciklizve, kanyarogva Kanizsa utcáin. 

Ma reggel a Homokra mentem, valamiért. Az úton döglött rigó hevert, néztem, mustrálgattam is egy pár másodpercig, tán nem galamb? (A galambokat ki nem állom.) 

Feketerigó volt. Hevert az aszfalton, két lába meredten görbedt előre. Szél borzolta tollai természetellenesen szétágaztak. Elüthették vagy megmérgezhették: bizony, nagy a kérdés. Hussantam mellette. Akszamétosan pedálozva, gondterhelten.

Aztán csak befékeztem. Hő.

Vissza.
Ez az égi madár, ez a cserfes szájú gyászruhás, tollas kis élet – ne végezze úgy, hogy szétfröccsen egy óvatlan gépkocsivezető autójának a kereke alatt. Megérdemli az utolsó érintést. Visszafordultam. De jól tettem! 

Bicikli le.

Szétnéztem – szégyelltem magamat mások előtt, most sem tudom miért –, s a kis hulla merev csüdjénél megfogtam a rigó tetemét, és amilyen óvatosan tudtam, olyan puhán odatettem, ahol a házak előtt a legszebb virágok nyílnak. A sárga rózsák közé. Sok szép sárga rózsa vigyázza. Legyen könnyű az álma.

Hadd legyen számára megnyugvás, az utolsó érintés. Az enyém. Így kapcsolódott a sorsom ehhez a madárhoz.

Ennyire fontos – még egy ember életében is – az utolsó érintés."

Pk