Az orosz spájz

 

Nagyon ritkán, majdnem sosem szoktam diskurzust folytatni a közösségi térben. Ódzkodok a parttalan eszmecserétől. Taszít és egyben riaszt az értelmetlensége. Ha véleményem van valamiről, jobbára a bejegyzést közlő ismerősnek írok, aztán elküldöm üzenetben. Hatékonyabb is, személyesebb is. Valamelyik nap nem bírtam magammal: kedvem támadt, megint leálltam vitázni, én balga… Pedig tisztában voltam vele, semmi értelme, hisz mikor a szemellenző fönt van, hiába mondanék bármit, a túlfélről nagyjából az rá a válasz, hogy Orbán Viktor. Ismerem ezt a fajtát. Kár a szót pazarolni rájuk. Az orosz-ukrán konfliktus miatt most megint túl sok stratégiai zseni ébredt fel békés álmából. Néha viccesek, vidám perceket okoznak, néha csak ingatom a fejemet, mikor olyanok elemzik a hadi helyzetet, akik szerint a harcjármű pusztán a harckocsi szinonimája, és minden lánctalpas nemes egyszerűséggel – tank. Pedig hangozzék bármilyen szörnyen, a háború is egyféle művészet: a megtévesztés, a képességek, az időjárás, az utánpótlás, a morál és még sok minden közrejátszik benne. Ehhez képest se szeri, se száma az okosoknak. Nincs mit tenni. Amíg lószar van, addig veréb is lesz.

A minap arról szólt a polémia, hogy vajon hatékonyak-e az oroszokat sújtó szankciók? Egy – a témában felettébb jártas – polgártárs lelkendezve írta, hogy a Moszkva elleni retorzióknak hamarosan beérik a gyümölcse, Putyin kapitulálni kényszerül. Hogy miért? Mert. Nem lesz pénze a muszkának. Ilyen egyszerű ez kedveseim. Egyet mondanék, mindenféle világ- és gazdaságpolitikai összefüggések taglalása nélkül. Azt meghagyom az efféle megkeseredetteknek, akiknek a politikai preferenciájuk egyben az életük értelmét adja. Szakértsenek tovább a kocsmában, az elvtársi chatszobákban, bánja kánya. Nekem egy életem, egy időm van. Nem akarnám hiábavalóságokra elpocsékolni.

Mindenesetre az tény, hogy Oroszország egy kontinensnyi állam, mindenféle természeti kinccsel, energiahordozóktól kezdve az urániumon át egy csomó ritka bisz-basszal, ásványi anyagokkal, nem mellesleg a világ édesvízkészletének a tekintélyes hányadával. Európának mindez nem kell? Ráadásul megfizethető áron? Ha nem, nem. Az oroszok vállat vonnak és üzletelnek azokkal, akik kapva kapnak az alkalmon, hogy betöltsék azt a keresleti űrt, amit méltóztatott rájuk hagyni a saját hatása alá került, elmebeteg Nyugat-Európa, mert megmagyarázták nekik, hogy az USA meg Norvégia a föld alól is demokratikusabb cuccot küld, mint az oroszok. Igaz korántsem elegendőt, de legalább méregdrágán. Ám ha a vágyvezérelt televíziókban azokat a klímasemleges rózsaszín fóka bébiket mutogatják, amiknek olyan cuki a bundájuk, meg csillog a gombszemük, akkor egy milliárdos humorista irányította bábállam miatt biztos megéri minden Uniós polgárnak lóbogarat, sáskát vacsorálnia, és pokrócban ücsörögnie Brüsszelben, Párizsban, vagy Berlinben.

Magyarán, az oroszoknak van a spájzban bőven. Emezek meg szépen éhen döglenek, ha így folytatják. Nem kár értük. Majd gender-kompatibilis koporsóban kaparja el őket az utolsó haladó demokrata. Ha marad belőlük, hírmondónak.

Pósa Károly: HÉTSOROS

Megállt olykor, ha a napok túl gyorsan teltek.
Mezítláb a Járáson várt, hol áradt a nyugalom,
háta mögött Bánátban a nap tányérja csempült,
homlokán sarlós ráncot szántott a közöny, az unalom.
Zörgő vihar ha készült, ha emberek térdepeltek,
nem ágált, csöndben hallgatott:
Méltányosságot remélt a tenyérbe simuló ugaron.

Bácskában a kékek, Budán a sárga színek érdekelték,
s míg halántékához egy késő őszi nedves tincs tapadt,
a fákat nézte, a bokrok alját, a tarlót kutatta,
zsebébe gyűrte a romtanyákon elhaló hangokat.
Álmait jegelte, volt sok éhes, szétgurult emlék,
a szíve a sziken, a végtelen utat dobogta:
Szeme hideg öblében így is fakadt elég tűzfény.

Most az ismerős kis közben bólint a szögelt feszületnek.
Lappangó, béna csönd borul a tenger sós vizére.
Gyászruhások az időt hordják, a múlt megszületett,
mikor a dűlő homályát egy gémeskút merte az égre.
Amint a sziklák közti leandernek harmat pörög levelére,
halászhálókat fúj a szél, nyílnak a reggelek.
Ő felkel, indul. Előtte néma házak, fehér kövek sereglenek.

NAPLÓ - 162.

 

Amíg a közép-európaiság izzadt augusztusából, ebből a már nyáron is cefreszagú bábeli nagyvárosból nem léptem át a másik, ismerős és elviselhetőbb létbe, a nagy kék kedély világába, addig csak Budapest hétköznapi, zsírpapírba fulladt foltjai táncoltak a szemem előtt.

Utaznom kellett: elegem volt az égő aszfaltból.

Elegem lett a sárga napon olvadó, az utcákon tébláboló bábokból, a tömeg viaszpanoptikumából, a menedéktelen közterek látványából, abból, hogy pengevékony papírokon félbe hagyott mondatok árválkodnak, hogy a fák koronája alatt petyhüdten lógnak a fém huzalok, miközben a trolibuszok unott hangon búgnak át a kereszteződéseken. Sokáig tűrtem, mégis. Halasztgattam a kezdő lépést. Végül egy szerdai napon menthetetlenül rám tört a mehetnék érzése. Ellenállhatatlanul, kényszerítő erővel támadt bennem, akár a veszedelem. Egy tüszős mandulagyulladás ilyen, vagy egy heveny gyomorfekélyes roham…

Fájtak a gondolatok is, amint a régebbi emlékek akkut módon felrémlettek. A forró belvárosi éjszakák egy-egy darabkájában olykor már a tengeri szél zúgását is neszül vettem. Álmomban ismét azt a hatalmas tengeri csigát tartottam a fülemhez, amiből gyermekkoromban kihallani véltem a hullámok moraját. Úgy könyököltem föl a vetetlen ágyon, zilált lélekkel, hogy az öböl köveinek súrlódó moraja, a víz locsogása még ébren is kísértett pár percig. Akkor bugyogott föl bennem a dac. Már tudtam – menni akarok. Mindenáron.

Aznap korán keltem. Afrikai hőségben, részegen dülöngélt át velem az autó a dél-alföldi rónán. A verőfényben aszott napraforgók száradtak, idén – sajnos – jelképpé vált a lekonyuló, öklömnyire zsugorodott, szénfekete fejük. Az aszály semmit sem kímélt. Odafönt az égen árnyék nélküli madár vitorlázott. Felhő, hóka foszlányok: sehol. Csak a párátlan lebegés. Hetek óta a kánikula hintaszékében ült a vidék, széjjel mért kiégett kukoricások zizegtek, integettek az elsatnyult bokrok, amelyeken a melegtől összesorvadva, ernyedten lógtak a levelek. Kétségbeesetten vágytam el innét. Ültem a gépkocsiban, csapta a homlokom a bágyatag huzat. Azon járt az eszem, hogy a fokozatosan érő reményem hamarosan tán sarjadni kezd.

Az út melletti bácskai fák mozdulatlanságában szelíd mérték és szomorúság mutatkozott. Izzott a levegő, a lankákon szárazon zörgött egy parasztkocsi, harákolva baktatott Telecska irányába, amerre a fehér platnijú dűlőút Ustorka meg Orompart felé iramodik, oda, ahol a zsírosan bő termőföldeken valaha hatalmas dinnyék cukrozták a levegőt, és a falu egyetlen utcáján vasárnaponként húsleves illata festette meg az akácfák árnyékát, míg a virágok között röpülő szél elfelejtett imádságokat vitt titkon. Onnét származom. Az is egy haza: régtől fogva bizonyosságom.

Aztán este lett, gyámoltalan sötétség borult ránk. Szerbia közepén egy benzinkúton tankolni kellett. Zoknit húztam, furcsállottam, hogy valahára nem izzad, hanem fázik a lábam. Hajnali egy órakor egy szótlan, hórihorgas vámos nézte át a dokumentumainkat. Az út akkor már több mint nyolc órája tartott. Hamar elmúlt, nem volt fárasztó. Míg a szerpentineken kacskaringóztunk, mértéktartón pár homályos pilács fénylett messziről, alvó kőházak ablaki pislogtak felénk világító akarattal. Kialvatlanul, félig vakon, reflektor sugarában kanyarogtunk, buktunk alá és nyomultunk fölfelé a szurdokok oldalán araszolva. Számolni kezdtem visszafelé. Montenegró szikláinak taraján korán kelt a nap. Először az ormok penge peremére fehéret karistolt, a hegyek derekán a kőbányák homályára püspöklilát, legalulra pedig, az olajfa ligetekkel takart meredélyeken olajzöldet piktorolt sok feketeséggel a lassan eszmélő mediterrán napkelte. Reggel megláttam a tengert. Szép volt, mint egy alvó lány. Visszabillentem egy boldog egyensúlyba. Megint hazaértem.

Csomagos ember - Podgorica

 

RÉSZLET (Montenegró)

 

25 x 40 cm