"In the future, everyone will be
world-famous for 15 minutes."
Izmosodik körülöttünk a hét!
Elkezdődött az olimpia.
Pár milliárd ember zömmel foteljéből nézi, amint mások - néhány ezer kigyúrt, edzett, fölkészített versenyző - megküzdenek egymással.
Jutalmuk, legjobb esetben egy nemesfémmel ötvözött nyakba-, aztán meg üvegezett vitrinbe akasztható korong. Szabvány csokor virág és egy kicsit tetemesebb pénzösszeg. Borítékban átadva, ha hazaért a repülőgép. Majd elfelejtettem: magasztos pillanatként fölhangzanak tiszteletükre a nemzeti himnuszok is.
A minapi példa mutatja: nekünk, magyaroknak képesek még ezt is jócskán átírt dallammal, hamisan lejátszani… (Felelős persze nincs. Kíváncsi vagyok, mekkora skandallum lenne az, ha az angol királynőt Elisabeth Taylornak nevezné valami botcsinálta szpíker…)
Hazajön majd a sampion, vállon hordja őt körbe-körbe a nemzet. Szalagcímeken, vastag betűvel virítani fog a neve mindenütt, lépte-nyomon interjúvolják, sportcsarnokot avattatnak vele, ünnepélyes kezdő rúgást bíznak rá, és minden napnak a végén megfájdulhat a keze, a sok autogram-írkálás miatt.
Emberi számítás szerint körülbelül fél évig tart majd a cirkusz, a fölhajtás körülötte.
Akkorra érik be más szenzáció, ami leköti a közvélemény figyelmét. A nép emlékezetéből ki fog hullani a bajnok vezetékneve. Kirostálódik keresztneve is. Az utcán egyre kevesebben fogják fölismerni. Hülyén hangzik, de lehet, hogy addigra pont ő lesz az, aki mindezért hálát fog adni a gondviselésnek. Visszaveheti normális élettempóját, élheti korábbi önmagát.
Jóleső érzéssel gondol majd a londoni, vagy az egyéb sikereire, de bele fog borzongani a diadalát követő hajcihőbe.
Nem fogja bánni. Munkáját siker koronázta, értékét egy életen körösztül tudja majd becsülni.
Hogy helyette más lesz a címlapsztori? Ez így van rendjén.
Tiszteletlenségként hatnak a szavaim? Pont így akarom.
Mert ebben a keret nélküli világunkban odáig érett a helyzet, hogy minden munka, tisztesség és állhatatosság ellenére mára bebizonyosodik, hisz a szemünk láttára zajlik, hogy azoknak áll a zászló, akiket inkább csak a határtalan becsvágyuk késztet folyamatos sikerhajhászásra, nem pedig a tényleges eredmények fölmutatása.
Sportolni kevesen sportolnak, a gyerekeink inkább a tévé előtt ülnek, vagy a számítógép billentyűzetét nyomják. Tyúkmellű fiúk, túlsúlyos kislányok fulladva szedik a levegőt száz méter után. Sokuk úgy nő fel, hogy életében nem harcolt meg semmiért. Leszámítva azt, hogy a boltban addig ordított, míg a szülei meg nem vették neki a csokoládét…
A hírnév fontosabb lett mindennél. Kifelé tündökölni a módi, míg közben belülről a rothadás szaga leng körül mindent.
 |
| Lufy |
Régi legendás színészek mondták, hogy a színpadi hamis póz az utolsó sorból is látszik. A ripacsok ideje számolatlanul pereg. Ott vannak a tévében, fényképkezednek, tapsoltatják magukat. Lelkük odaadják egy jól sikerült fényképért.
Most: övék ez a szennyezett kor.
Címlapfotó! Ma még sokan vágynak rá, egymás sarkába taposva lihegnek érte, miközben elfelejtik a legigazabb emberi parancsot: mindig, mindenkor hasznosnak lenni!
Évek alatt szoktunk hozzá ehhez a szennyezett valósághoz.
A szemetelés divatja nem az első eldobott cigarettacsikkel kezdődött, hanem a lelkek szennyezésével. Azzal, hogy beleöntötték a fejünkbe a rengeteg kártékony ostobaságot, a hamisságokat.
Pedig a következmények nélküli emberek kétes értékű sikere – ellentétben a sportolókéval - nem a munkájuk, belefektetett energiájuk, netán tehetségük eredménye, hanem pont ennek a kétes értékrendszernek az ízetlen gyümölcse.
Ők érzik leginkább ízetlennek, és kielégületlenségük miatt rögvest újabb villogás lehetőségét keresik. Valószínűleg a mára nézve is tanulsággal szolgálnak az elmúlt évtizedek. Dívik az öncélúság. A magakellető kivagyiság. Balgák maradunk, ha asszisztálunk hozzá.
Annak idején hibáztunk. Amikor elkövettük – ki korábban, ki később - az életre szóló hibánkat, akaratlanul is szélesre tártuk az ajtót minden féle aljasság előtt. Most pedig kapkodjuk a fejünket, amikor a magakelletés beteges méretűvé duzzadt. Amikor a feketéről valaki fehéret állít, ha botfülű vezet nagyzenekart, vagy amikor az írástudatlan szent szövegeket magyaráz, akkor kell végre kimondani hangosan: állj!
De túl sok a tökfej, akik ezt soha sem fogják megérteni.
Ezt tanulták, erre tréningeztek egész életükben.
Következmények nélküli emberek.
A vélt sikerüket sohasem fogják megérdemelten élvezni, mert nem az önzetlenség, az elvek, hanem a hiúság vezérli őket.
Andy Warholé a fönti angol nyelvű idézet. Félszáz évvel ezelőtt, a hatvanas években kimondta, hogy jön az idő, amikor 15 perc népszerűségért fognak élni emberek. Olyan emberek, akik félnek önmaguktól, félnek a lelepleződéstől és félnek attól, hogy a világ szemében nevetségessé válnak. Mindeközben ordítva, mell-döngetve fogják követelni a csokoládét.
Az olimpiai érem nem olvad a napon, a csokoládé viszont igen.
Ez a különbség az olimpiai bajnokok sikere, meg a mi, szánalmas hétköznapi pipiskedőink között.
Pósa Károly
