Három grátisz

Pósa Károly: SZEPTEMBERI NÉNI

Tésztaszín, nyákos iszap ízű, éppen nem bonyolult, egyszerű, megülepedett őszi reggel.

A fűben harmatcsöppek kalárisa csillan, földre szórt drága tartalom. Pókháló rongyok íve. Komolykodva illan. A szemnek mégis kellem – szemhéjunknak oltalom. A lassú szélben bujkál a jó szó.

Öreg néni ül a kissámlin. Mögötte száraz kapu, rozsdás kilincs. Akácok szúrják az ónos eget, árnyat vetnek a napos oldalon. Ül az öregasszony. Feje körül glória nincs.

Keshedt az alakja, s bár tartása görbe, mégis dicső. A nap be-bearanyozza. Homlokán ráncosan ég a pergamen bőr, mint az óév végén a kalács pírja, a túlhevülő kályhacső. Vállait régi, likas nagykendő borítja. Szemében a Tisza gyűlik; gyerekkacaj; sikongó lányok; zeneszó; az ütőerek tomboló ritmusa. Messzire száll a porondok kavargó homokja. Ami volt – elrebbent. Hátrább lépett a kárpit mögé.  Az élő hallgat, a holtat senki nem zokogja. Ősz fején kendő, előtte rojtos kötény. Bogárnyi kis keze az ölén.

Arcának minden ránca egy-egy heg, a tegnapja ráírta. Jeges árkok, kocsikerék-nyom, szántás, feltört legelő, a járási kisült barázda: aratás utáni kiszáradt – átforrósodott. Megtörik az idő. Tenyerét homlokához emeli a vén nő. Árnyék borul szemgödrére.

A pillanat dermedő, mint a kiterített testnek színe, a szemfödéllel. Olyan bájos, megejtő: nézzék mi lett!

Az akácfái sárgulnak. A néni a kapu előtt, fogja botját, mint bennünket az ősz. Távolba tekint. Érzékileg.

  

BOLHAPIACAINK

Valkay Bicskei Ágnes fotója

Alighanem végérvényes: őszbe hajlik már az idő. Ezek a nagyképű nyári hónapok gyorsan itt hagytak bennünket. Az augusztus elosont lábujjhegyen. Csak a szíven hagyott késpengényi forradás miatt emlékezni rá. Szimpla, közhelyes volt az idei nyarunk. Már-már ijesztően egyszerű. Létében, nemlétében így is lépett tova. Most tapasztaljuk csak, hogy a méretes dolgok is egyszer kipukkadnak. A Hindenburg léghajó nagyobbat szólt ugyan, mint egy szülinapos lufi, a mosogatószerből zutyult buborékot meg jóformán hallani sem lehet, de valaki egyszer azt mondta, hogy minden megszűnés egyenrangú. Az elmúlás nem válogat. Az ágról leszomorodó falevél halála éppen olyan tragikus, mint egy ember pusztulása. Vagy a világmindenségé. Pont ezért: megtanultuk a kicsit szeretni. Mondanom sem kell - nem volt könnyű a föladat. De a muszáj nagy úr. Hát – igyekszünk kevéssel beérni. Ez az ország kiképzett bennünket arra, hogy ne röstelljünk a legalsó polcon lévő árúért lehajolni, az aprópénzünket át-átszámolni, szégyenpír nélkül befordulni a turkáló bejáratán, és éppen hogy csak, de rendszeresen fizetgetni a közüzemi számláinkat. Kiművelődtünk túlélésből. Ebben a társadalomban amúgy sem éri meg villogni. A kezdetlegességet inkább övezi az elfogadás. Ahol a szorgalom nevetség tárgya, a derű ritka madár, a tehetség meg valami ördögtől eredeztethető gyanús praktika: ott jobban megéri (h)arctalanul  viselni a hétköznapi, szűkre szabott mellényünket. Ha a tegnapunk mosolyából van, vagy maradt néhány szilánknyi emlék, azt őrizgetjük, míg a sorsunk el ne parancsolja tőlünk esztendőinket.  

Meg se lepődj! Amit látsz, nyájas olvasó – pusztán bolhacirkusz. Ilyen, semmi kis ugribugri társaság játszik, hegedül, produkálja az artistaszámokat, zümmögő kórusa próbál, erőlködik erőművészként, némelyik gyufaszálnyi terhet is megemel, mások halálos szaltókat vetnek, pörögnek a lavórnyi arénában. Ne nevess rajtuk, hisz köztük vagy te is. Egyként szökdécselsz a többiekkel. Néha még el is gondolod, hogy áriát énekelsz és messze hallik a hangod, de inkább csak alhasi köhögő rohamod van, tudván tudva, hogy tüdőd sincs. Miként jelentéktelen, napi rutin szokott lenni a feladataink zöme, úgy a ritka momentumokat szeretjük megóvni. Nem mindegyikhez jár gyémántgyűrű, arany karóra, cifra medálba vésett szöveg. Az az igazság, hogy a legdrágább pillanataink többnyire filléres dolgokhoz kacsolódnak. Egy megsárgult fotóhoz, félig megírt, gyűrött levélpapírhoz, régen illatát vesztett kölnis üvegcséhez ezerszer több élmény kötődik, mint egy plakettel kapott borsónyi gyémánthoz.

Gyűjtjük a kincseinket. Önzőn, szeretettel babusgatjuk avíttas kacatjainkat, amiket ilyentájt, ősz kezdetén szoktunk leleltározni. A tavasz könnyedsége folytán erre alkalmatlan időszak, a nyár meg végképp csapodár. Minden évben ki kell várnunk az őszt. Ugyanis nagyon komoly felelősség a múltunk tükrébe belenézni, a lezárt kapcsos könyvet újból fölütni. Hosszú szálú esők eshetnek; a szél is hidegebb levegőt kavar az ablakpárkányunk alá; nehezebb lesz a dohos föld szaga és ilyenkor a könny is joggal, hamarább csöppen, ha néha valami sajgás nyilall a mellkasunkba.

Dugdosok a szekrény mélyén egy pár piros és fekete kiscipőt. Évekkel ezelőtt a szemeteskukából mentettem meg őket. Kisebbek, mint az öklöm. Magas szárú, fűzős, jócskán kopott orrú mindkettő. Még a két idősebb lányka tanult meg bennük járni. Tudná-e valaki a gyereke első lépéseit az emlékezetéből kivetni?
A fiók mélyén cigarettacsikk, dobozkában. Már nem szívják - de míg élt - a legnagyobb művészek egyike hagyta nálam, aki kitüntetett a barátságával. Amott, a szekrény tetején gitárpengető, egy sziklavárból származó kövecske, tengeri kagyló és húsz éves gesztenyemag. A fa ládikóban aprócska, színehagyott kokárda mellett két gyűrött gyászszalagocska. Ünnepelni és temetni is emelt fővel illik. Agyagszobrot veszek a kezembe. Vagy három évtizede gyúrtam a Tisza-parton. Egy kövér nőt ábrázol, a termékenység istennőjének szántam, és anatómiailag csak annyira pontos, amennyire egy kiskamasz fantáziája engedi láttatni az asszonyi szépség titkait. Az összes ócskaságomért nem kapnék egy huncut garast se. Mégis. Mire elkészülnék az írással, már a fák között állandóan lengedező széllel együtt röpülnek a gondolatok, a szoba homályos, odakint újból gyülekeznek a felhők, ónszínű az ég a szemközti házak dudacserepei fölött. Csak a levegőben bukdácsoló galambok hasa világít szürkén, és távolabbról idehallatszik, hogy az aszfalton tovasuhanó autó miként fröcsköli szét a tócsák vizét. Az lenne csak világraszóló nagy esemény, ha egyszer zsibvásárt tartana mindenki! Kipakolnánk szép sorjában a cuccainkat, kis kerti asztalokra, vagy a leterített pokrócra, és azon a bolhapiacon bárki kérné, megállna előttünk érdeklődőn, kutató nézéssel: és mi mesélnénk neki, ahogy könnyű szívvel gyón az ember, őszintén megvallanánk minden lim-lomunk történetét.
Lehet, a másiknak a szemébe is tudnánk nézni. Lehet, hogy nagyon mély, titkos helyről jönnének azok a szavak.

És a késnyi szúrt sebeink biztos, hogy csodaszámba menően hegednének be.

Pósa Károly         

HÁNY TORNYA VAN KANIZSÁNAK? - V.rész

Gustav Bahr a kanizsai lépcsőházban

Ritkán esik meg velem, hogy az első bekezdést, a bevezetőt tulajdon képen magyarázólag – de nem mentegetőzésként - utószóként vagyok kénytelen hozzáilleszteni a leírt szöveghez. Most ez történt.

Egyik kedves ismerősöm ugyanis elgondolkodtató tanulmányt készített. A jelen kor emberének a cselekvési lehetőségeiről szólt. (Amit írt: bizony nem sokesélyes, csöppet sem ígéretes a választékunk - sajnos…) Ennek érzékeltetésére a mostani érát rendre „fekete időknek” nevezi. Ha csak a tegnap esti híradóban mutatott képsorokra visszaemlékezünk, szilárd alappal vélhetjük jogosnak borúlátó esszéjét. Csatlakozva a gondolatmenetéhez, ideje korán, előre szólnék, hogy a „fekete időkben” szokásos attitűdöt jóllehet kínosan kerülöm ugyan, ám egyeseknek ez az eszmefuttatásom sem hat majd egyébnek, mint varjúkárogásnak. Kár.

Inkább önkritikusnak szántam.

Aztán meg ha valaki nagy mellénnyel le is fog szólni emiatt, jusson eszébe: a tiszta ing mindig közelebb áll a szívhez, mint az ezüstpitykés lajbi. És ha az a bizonyos ingünk makulátlan, úgy bátran magunkra vehető.

Emlékeznek Gustav Bahrra? Nem? Egy légből kapott világutazó volt, aki a múlt század harmincas éveiben, és a Rejtő Jenő által írott könyv lapjain eltűnt a térképről. Megmentésére összefogott az emberiség. A világ a zsebébe nyúlt; pénzalapokat létesítettek, mígnem boldog-boldogtalan együtt könnyezett az elveszett földrajztudósért. Az egyszeri lépcsőházban is pityeregve tárgyalták Gustav Bahr szerencsétlen sorsát, adományokat ajánlottak föl a megtalálásáért, miközben egy félemelettel odébb lévő lakásban, a zongorahangoló lyukas zokniban volt kénytelen nyomorban tengődő családját eltartani. Őróla a házmester is megvetéssel beszélt. Nem járt a részvét neki, koldusfillér sem. Bezzeg a glóbusz túlfelén eltűnt, ismeretlen – ám mint kiderült: szélhámos - tudósnak!...

Talán észrevehető a párhuzam a jó kilencven éve megírt ponyvaregény keserű igazsága, és a mostani korszak érzéketlensége között.

Milyen könnyű ma messziről bátornak lenni! Együttérzőnek, nemes lelkűnek, az igazság látójának! Hisz eltárgyiasult földgolyónk minden szögletéből a hasznos, és a haszontalan információ házhoz (az otthonunkba!) jön. Ám ha valami tőlünk csak karnyújtásnyira zajlik, inkább szemérmesen fejet fordítunk.

Kitágult a világ. A koreai kompbaleset ugyanúgy megérint, fölzaklatja képzeletünket, mint a perui földomlás.

Csakhogy a világháló, amint nyúlik, úgy nagyobbodik. Egyre tágulnak rajta a lyukak. És mint köztudott a megereszkedett, túlméretezett lyukú háló, a globalizáció már semmire sem használható. Nem hogy halat, de más egyebet sem lehet vele meríteni. Legföljebb nyákos uszadékot, a sodródó ormótlan limlomot. Hovatovább azt is csak nehézkesen, mert a csomózás bizony fölfeslik. Már látszanak a meghasadt rések ama – egykoron eltéphetetlennek hitt - hálón: a biztonságnak, a személyiségi jogainknak, a magánéletünk szentségének mindinkább híját érezzük. A szűkre csomózott, apró lyukú háló még megszűrte nekünk a fontosat. Tartott, erős volt. A közel lévő lyukak sűrű varratain megrostálódott a mindenség. Ami hígnak bizonyult, az elmaradt. Dolgaink ilyetén feszesebbre fogottak, személyesebbek voltak. Számítógépes csevegés helyett működött a ház előtti kispad; mobiltelefon nélkül is megtaláltuk a szót másokhoz; az estéket pedig nem egy villogó doboz, hanem a szomszédok, ismerősök közötti kártyacsata hangulata varázsolta élménnyé.

Élt a közösség, mert tényleg létezett egyfajta minimális, szavakkal ki nem mondott szolidaritás a kanizsai emberekben.

A közös csoportba tartozás soha nem kifelé mutogatott, hanem mindig belterjességet föltételez. Titokzatosságot, összekacsintást, belső értékrendszert, közös nevezőt, együttesen érthető szavakat: ez ugyanis a társadalmi csoportok különélésének - vagy ha tetszik: létének – az alapja. Ha én dekódolhatom a te gondolataidat, szövegedet, magatartásodat, úgy rögtön tudom, hogy együvé tartozunk. Pont, amiként engem megért a másik. Lett légyen szó közös kultúráról, szülőföldi ismerősökről, munkahelyi-, gyermekkori kapcsolatról, szerelmes társunkról. Hasonlóan, mint a bűnszövetkezet, a titkos társaságok: a gondolkodásunknak intimek a mezsgyéi. Csak a beavatottak bírják a jelrendszerünket.

Ha azt mondom Vigadó, Apczi Pista nótája, Kékköröszt, Cigánylejáró, Gubiak, vagy szimplán tóparti közök, Batyus Vittus: már egy szabadkai sem fogja megfejteni miről szóltam. Hiába, hogy földrajzilag alig kőhajításnyira él innét. Jó értelemben hívhatjuk ezt falkaszellemnek? Igen.

Éppen emiatt keserves az életünk. Mert ez van megszűnőben.

A valahová tartozás pillérei megroggyantak.

A vissza-visszasírt világunknak ugyanis a tagoltság volt a jellemzője. Alá- és fölérendelt létezett olyan természetességgel, mint a mellé- vagy hozzárendelt értékek. Ezt a megbonthatatlannak tűnő egyensúlyrendszert söpörte el a mostani, gyakran feje tetejére fordítottnak mondott mindenség. Hacsak tótágast állna, még tán érthető is lenne! Visszafordítható. Vagy kézen állva, alkalmanként kiismerhető… De ettől sokkal nagyobb a baj. Mert nemhogy csak visszájára fordult, hanem szétszóródott. Szilánkjaira esett, elemeire bomlott. Úgy oszladozik a világmindenség, hogy a bűzére már érzéketlen a többség orra.   

Régebben Kanizsánk három alapzaton nyugodott. Három torony hajolt össze, alkotta mindazt, ami a településünk, és ezen belül a közösségünk létét meghatározta. A parasztságunk, a polgárságunk és – igen – a nemességünk. Utóbbi abban a sajátos bácskai értelmezésben, ami földbirtokkal, vagyonnal együtt mérte e kiváltságos rangot.

Mára parasztság nincs. Ami megmaradt belőlük, azok többnyire inkább vállalkozók, gazdálkodók. Zömük hírből sem ismeri nagyapjuk ragaszkodását a földhöz. Nem kell megróni őket. Egyrészt azzal a letűnt korral, ahogy fönt már írtam, a tiszta, paraszti, őserejű életszemlélet szentsége is megkopott. Személytelenebb a hozzáállás, ridegebbek a szokások. Másrészről a mi parasztjainkat immáron száz esztendeje folyamatosan nyomják, irtják, teszik élhetetlenné mindennapjaikat. Nehéz nem észrevenni e sunyi tudatosság célját. Akinek földjét elveszik, annak a jövőjét ragadják el. Hogy milyen tökéllyel működik ez az alamuszi szándék, arról tanúskodnak az elhagyatott tanyáink százai, és a meglévők körül a látható lepusztultság. A hajdani paraszt rátartisága, pedantériája helyett az igénytelenség, a rendetlen udvarok, a szanaszét szórt lepukkantság ad képet kevéske megmaradt földművesünk hitéről. Egykori gazdák a tanyájuk téglával kirakott udvarán késsel szedték ki a serkenő fűcsomókat. Manapság a méregdrága kombájn mellett hegyekben áll a traktorgumi, az építkezési törmelék, meg a tavalyelőtti trágya gazos halma.

A második – a polgárságunk - igazi pharoszi világítótornyunk kéne, hogy legyen. Ugyan, kell-e mondanom, mennyire tudja küldetését beteljesíteni? A mi „világítótornyainkat”, azon keveseket, akik kiérdemlik: lámpással kell keresni. Hiszen a tisztes jómód, a középosztály ugyancsak meghaladott fogalmakká silányultak. Életvitelében a mi polgári rétegünk ugyan olyan talaját vesztett, mint a parasztságunk. Egy részükből proletárt faragott a rendszer, másokat hajdan elüldöztek, a maroknyi meghagyott pedig ezekben az órákban is a túlélésre játszik, mert retteg a lecsúszástól. Felelősséget hogyan lehet elvárni, az egzisztenciájának peremén egyensúlyozótól? A döntése – tisztelet a kivételnek – sosem lesz független az érdekeitől. Vállalkozók, kisiparosok, közalkalmazottak, tanárok, tisztviselők, egyházi emberek és mindenki, aki a helyi öntudatot lenne hivatott képviselni, az értékelvűség helyett legtöbbször az érdekei mentén cselekszik. Moralitás nélkül sodródunk az árban. Fájdalmas ráébredni, kimondani még inkább: amíg így éljük meg küldetéstudat nélküli létünket, addig a régi polgári erényeket jelképek szintjén sem tudjuk fönntartani.
Marad a sóhajtozás a népkerti sétákról, a meghitt főutcáról, a csöndös kávéházakról és az élettel teli művelődési műsorokról. Mert nekünk – ha valami csoda folytán - most újjá is varázsolnák a Vigadót, akkor sem tudnánk vele mihez kezdeni. Jó példa erre a haloványan működő művészkávézónk, ahol minőség, hangulat, minden adott – és mégsem tömeges a látogatottsága. Tartok tőle, hogy egy-két elszánt nosztalgiázón kívül más egyébnek a Vigadóra sem lenne már igénye.

Harmadikként, legrövidebben - az arisztokráciánkról szólnék. Könnyű a dolgom. Ilyen ugyanis már nekünk: nincs. Attól, hogy egy-két uborkafára fölkapaszkodott annak hiszi magát, még nem egykönnyen terem ilyen babér errefelé. Annál is inkább, mert az arisztokrácia nem kiváltáság, pláne pénz kérdése, hanem a felelősségé. A közösség iránt vállalt szolgálaté. Annak fokmérője. Meg a meghozott áldozaté.

Végszóként úgy is értelmezhetjük, hogy aki ez utóbbi erényekkel fölruházottan él, tesz a közösségért, Magyarkanizsáért, küzdeni képes másokért, az a mostani arisztokráciánk képviselőjének tekinthető. 21. századi lovag. Ha nem is pedigrés, kékvérű nagyúr, nem is batáron közlekedő bundás nemes, de legalább elmondható róla: nemes lelkű.
        

  Pósa Károly

Pósa Károly: KOKAS

Sose volt gyémánt félkrajcárja. Nem vetették tűzbe, vízbe, verembe. De egyszer, igen fiatalon megcsípték a méhek. Akkor föl is szisszent, mert égette a szúrás. Rögvest az anyja után kezdte tekergetni a nyakát, és vadul kalimpált, hűteni próbálta magát. Kétségbe esett. Az anyját persze nem látta. Akkor aztán elpityeredett, mert a csípésnek egy-két perc múlva kicsit elzsibbadt a helye. Kisvártatva meg is dagadt, mint a veszedelem. Ordított, ahogy a torkán kifért. Ám a fájdalmat elszürcsölte az idő.

Attól kezdve minden pirkadatkor késztetést érzett, hogy gigáját nekieresztve káromolja a fölkelő napot. Hiába volt az övé az udvar. Körülrajongta az összes nő. Neki más hiányzott. Tarjagos feje búbján bíborlott a diadém, sarkantyúját összeverve meg csakhogynem látni lehetett a penge hangokat - mégsem volt elégedett. Karikás szemmel, zsémbesen járt föl s alá, mint aki folyton keres valamit, amit régen elhagyott, és ami módfelett fontosnak, értékesnek számított.  Mintha pótolhatatlan veszteség érte volna. Gőgösen élt. Egyedül. Tekintete napestig a porban mászott. Olykor összerezzent, ha árnyék vetült rá, mert amúgy félős alkat volt, meglehetősen nyámnyila, ám ezt csak kevesen tudták róla. Nagy hanggal bírt, terpeszben szavalta versét, miközben meg-megrázta magát hogy nagyobbnak lássák. Ha néha jól járt, akkor sem vágott karácsonyi képet: inkább összeszűkülő szemmel méricskélt magában. Zsémbessége miatt kevesen beszéltek hozzá. Jobbára kerülték, mert neki ugyan soha nem mondták - szemérmességből vagy tartózkodó udvariasságból-e? - de a szaga is kesernyés volt. Ha a szeptemberi esők megdagasztották az udvar sarát, a tócsák víztükrében fodrozódó képét hiúságból lopva kifigyelte. 

Később, ahogy elszálltak az évek fölötte - egyre furcsább szokásai lettek. Éjszakánként alig bírt aludni, sűrűbben csoszogott ki a dolgát végezni, mélyen, alulról, szaggatottan köhögött. Húgyfoltos pizsamáján megereszkedett a madzag, és egy reggel rádöbbent, hogy a masnit is alig bírja megoldani rajta.

Ült az ágydeszkán, bután maga elé meredve és csak annyit tudott kinyögni:

 - Kukuríkú.