HÁZMESTERSIRATÓ

 – kanizsai gondolatok Csurka Istvánról –

 

2012. január 15. Szeged

Ma, március 27-én lenne nyolcvanhárom éves Csurka István.* Öt éve hunyt el.
Némi alappal mondhatom, hogy ha egy embernek az életében akad másik ember, akivel – mert időben és térben is erősen különböző világhoz tartozók lévén – nem lehetett ismerős, sosem beszélt, és mégis nagy hatással bírt rá, nos: nekem ilyen volt Csurka.

Az is bizonyos, se nem az első, se nem az utolsó esetemként tartom nyilván, amikor az elszalasztott alkalmaimat, a lehetőségeimet kell számba vennem. Voltak ilyenek. Hamarjában kettőt említek, csak a rend kedvéért.

Jó pár évvel ezelőtt, egy illatos tavaszi délutánon találkozva egyik kedves ismerősömmel meginvitált a közeli lokálba, sörre. Beszélgessünk kicsit, mondta. Húztam a számat, szabadkoztam, valahová éppen nagyon siethettem, ezerfelé kellett menni, sok dolgom akadt, vagy csak nem volt kedvem beülni, kocsmázni: bizony már nem tudom. Valami okafogyott, ügyetlenül odahazudott mesével leráztam. Nem volt rá válasza. Legyintett. Csöndben mosolygott és nézett rám tűnődőn. Még elmenőben is a hátamon éreztem a tekintetét. Másnap jött a hír. Öngyilkos lett. A döbbenet letaglózott. Napokig üresben vert a szívem. Ma már tisztában vagyok vele, azóta sokat gondolkodtam rajta: nem a halála miatti részvét rendített meg ennyire. Hanem a saját magamban lappangó szenvtelenség, a rövidlátás, a lelki ócskaságomnak a fölismerése döfött át könyörtelenül.

A másik is hasonló történet. Régen látott, Kanizsáról elköltözött hajdani cimborámmal véletlenül összefutottunk. Amikor péntek estefelé benyitottam, már ott ült a lokálban, a sarki asztalnál, egymagában. Odaintett. Hórihorgas szerb srác volt, tőlem másfél fejjel magasabb, ám amikor a viszontlátás örömében átöleltem, a bőrkabát és pulóver alatt egy csonttá soványodott testet karoltam át. Kedélyeskedőn mondtam is neki, egyen többet, hisz elfogy. A vállára csapdosva harsánykodtam, viccelődtünk. Csupa közhelyes dologról fecseghettem neki. Úgy váltunk el, hogy ezután sűrűbben jön Kanizsára, előre szól majd, ha ide készülne. Hadd diskuráljunk megint egy jóízűt. Többet sosem láttuk egymást. Hetekre rá elvitte a halálos kór. Akkor, késve tudtam meg, hogy már a végső stádiumában járt. Akkor, késve fogtam föl, mit is jelent igazán – búcsúzni.

Csurka István is egy sansz volt, mégis elszalasztottam. Azaz: hagytam elballagni mellettem. Kétszer is. Az úgy történt, hogy egy időben a sorsom sűrűn Budapesthez kötött. Hetente, kéthetente minden hétvégémet ott töltöttem. A belvárosban laktam, macskaugrásnyira a Hősök terétől, a hosszún nyúló Damjanich utcában. Sok híresség élt arrafelé, például Antal Imre lakása is abban az utcában volt. Meg a Csurkáé is. Így nem olyan nagy csoda, ha két ízben is szó szerint testközelből nézhettem föl jól megtermett alakjára. Ballagott akkurátusan a Damjanich utca széles aszfaltozott járdáján, bőr táskát lóbált, a hóna alatt meg egy köteg Magyar Fórumot vitt, s míg ott baktattam mögötte, torkomban dobogó szívvel azon hezitáltam, leszólítsam-e, mondjam-e neki, mennyire tisztelem azt, amit és ahogy csinál. Mérhetetlenül respektáltam. Úgy is mint drámaírót. Úgy is mint politikust. Aztán pont ez a nagyra becsülésemből fakadó zavart elfogultságom akadályozta meg, hogy kihasználva a helyzetet az életben legalább egyszer elébe penderedve bemutatkozzak, és néhány szót váltsunk. Ma már mélyen bánom. Ma már tudni, rajtam kívül nagyon sokaknak világos, hogy az a nagydarab, öltönyös, örökké cinikusra fittyedt szájú íróember egyfelől hallatlanul pontosan fogalmazó látnok volt, olyan próféta, akit a szokott módon ott és akkor a pongyola tömeg ugyan kinevetett, kigúnyolt, de végül az idő szépen sorban igazolta az összes jóslatát. Másfelől – és ez talán a fontosabb – a XX. századi magyarság lelkiismeretének megtestesítőjeként tekinthetünk rá. Sosem köntörfalazott. Kimondta a legtakargatottabb tabukat. Tette úgy, hogy az önmagára nézve terhelő dolgokról sem szégyellt beszélni, írni. Meg is lett a következménye. Politikai hisztériakeltés után mintegy közéleti vákuumba került. A finnyás pesti színházak máról-holnapra eltüntették repertoárjukból a Csurka-darabokat. Nem számított, hogy némelyikük, például az 1971 óta színre vitt Döglött aknák évtizedek alatt ezernyi előadást ért meg. Az sem, hogy a drámái örök érvényű üzenetére százezrek voltak kíváncsiak. Hallgatólagosan betiltatott minden, ami Csurka István nevéhez volt köthető.

Mindez miért? Mert valaki kimondta az igazságot.

Meg merészelte tenni, hangosan, szabatosan megfogalmazni azt, amiről odáig az ország népe csak bátortalanul suttogóra fogottan beszélt. Nem volt hálás, ez a Csurka Itván által fölvállalt szerep. Mégsem visszakozott. Tette a dolgát. Igazat szólt, mert nagy íróként nem csak érezte, de tudta is mi a dolga.

Az írók szent kötelessége minden koron az igazság föltétlen kimondása. Bármibe is kerül. (Zárójelben hadd jegyezzem meg: kedves olvasó, számolja csak meg az ujjain, ugyan hány olyan mostani, kortárs írót, vagy közéleti embert ismer, aki maradéktalanul nem csak hiszi az igazságot, hanem fennen hirdeti is azt, mindenféle előjelek nélkül. Ugye-ugye? Tán az egyik kezünk is elég e szomorú leltárhoz. Ennyit a kor írni tudó egereiről.) Csurkát az ellenségei úgy félték, hogy az interneten még ma is alig találni írását, pedig alaposan rákeresek egy-egy hajdan elhíresült cikkére.

Író ellen nagyobb gyalázatot nem követhetnek el, mint mikor elhallgatják a műveit. Csurkával szemben ettől sem riadtak vissza. Méltósággal viselte. Valahogy az egész emberből sugárzó csöndös gőggel elegy derű egész személyét felülemelte a nap mint nap ellene, sőt az életműve ellen elkövetett sérelmeken. Haláláig igyekezett megmaradni annak, akinek szerettük. Olyannak, akinek lehet hinni.

Az utolsó nyilvános szereplését azért már nem szalasztottam el. Többedmagammal elmentünk Szegedre, ahol egy utcai felvonuláson, majd demonstráción az örök ellenzéki Csurka István az akkoriban is minden oldalról, belföldről és külföldről is folyamatosan támadott Fidesz és Orbán Viktor által vezetett kormány MELLETT szállt síkra.

Az intenzív osztályról a saját felelősségére kiengedett, akkor már gyakorlatilag haldokló írót dörgedelmes szónoklata alatt két oldalról támogatták a mikrofonnál. A szegedi Kossuth-szoborkompozíció talapzatánál még megmaradt erejével összefogásra, kitartásra buzdított, a megtörhetetlen néplélek erejében bízva a magyarságra kért áldást. Aztán összerogyott. Úgy húzták el.

Két napra rá meghalt.

Nagy harcos volt. Ha ma csak tízezernyi hozzá hasonló emberünk lenne, száz év múlva is megnyugvó szívvel mondhatnánk: sosem veszünk el.            

* Pár nappal korábbi ez az írásom.       
                                                                                               Pk

INTERJÚ

Jenei Klementina

CIGÁNYMEGGY

Egyre ritkábban találni olyan embert, aki több dologban is jártas lenne, akinek a dolgait számba véve nehéz behatárolni, hogy melyik az a terület, amiben a legkiemelkedőbb. A magyarkanizsai, magát nemes egyszerűséggel csak lokálpatriótának nevező író, publicista, képzőművész, a „legbuzgóbb délvidéki magyar blogger”, a Rákóczi Szövetség helyi szervezetének elnöke azon fehér hollók egyike, aki nem mindennapi sokoldalúságáról közismert. Pósa Károly a helyi Dobó Tihamér Képtár vezetője, civilben három leány édesapja, kis gazdasága van otthon, de tevékenysége szerteágazó.

Folyamatosan mozgásban van, ír, rajzol, fest, szervezkedik, lovagol, az internetes naplóját, a folytatásos esszéit napi rendszerességgel ezernyi olvasója követi, a községi hetilapban jelennek meg sajátságos ízű írásai. Időnként napilapunknak is vendégszerzője. A múlt héten a magyarországi Tárnokon volt önálló kiállításával egybekötött irodalmi estje, idehaza készülőben van az újabb, kiadásra váró könyve. Művészetről, létről, munkáról és megmaradásról folytattunk beszélgetést.

• Aki ennyi területen sikert sikerre halmoz, maradandót alkot az utókornak, egyértelműen művészember. De Ön annak tartja-e magát?
– Az attól függ, mit értünk a művészet fogalmán. Ha a mai értelmezését vesszük alapul, akkor köszönöm, inkább nem. Az a fajta művészet, amiben én hiszek, nem a mára teljesen hiteltelenné lett, konvencionális fölfogás sémái szerint működik. Archaikus gyökerű, emberibb, csöndesebb. Nem ez a könyöklős, lábujjon pipiskedő, csak a saját egó tupírozására való. Elég régóta rajzolok, festek. Van egy utam. Mikor a skatulyák miatt erőltetik, némi jóindulattal képzőművésznek szoktam magam tartani – ha a vizuális részét tekintjük a dolognak. Ha pedig az írott részét – dacára annak, hogy verseket, novellákat, kisprózákat, meg egy jó ideje regényt írok és egyéb műfajban kipróbáltam magam – annál sokkal jobban tisztelem az igazi írókat, mintsem hogy magamat írónak vagy költőnek tartsam.

• Nemrégiben elhangzott Öntől egy olyan mondat, hogy kilúgozták a művészetet. Hogy értelmezhető ez?
– Kritikus, esztéta nem vagyok. Meghagynám nekik a kinyilatkoztatás gőgjét. De véleményem van. Ezért, hogy ne érjen a nagyképűség vádja, azt tudom mondani, amit tapasztalok. A művészet sokkal nagyszerűbb, nemesebb, tisztább és ami nagyon fontos: érthetőbb annál, ahogyan napjainkban az alkotók zöme viszonyul hozzá. Sajnos a művészetből divatot csináltak. Nem most. Pár száz éve kezdődött. Mára odáig silányult, hogy visszasírjuk a száz évvel ezelőtti manírokat, a flitteres csillogást, mert ami ma van, annak már nincs emberi arca sem. Olyan, amilyen a világunk. Szörnyű kor szörnyeket teremtve szörnyű dolgokat fial. Gyilkos bohócokat. Ordenáréság dívik, pávatánc folyik csupa fölösleges kérdés körül. Közben sárban taposunk az értékeken. Megy a közösségrombolás. Akik mások érdekében itt a déli végeken meg tudják fogalmazni önmagukat, azok száma sajnos igen elenyésző. Akad  tehetséges és jó szándékú emberünk. Hála istennek van. Vannak. Fiatalok és idősebbek is. Nem biztos, akarom mondani biztos hogy nem kényelmes a helyzetük. Eredendően halkabb a hangjuk, kevesebb a mozgásterük, nem furakszanak be a többségi kórusba. Kiénekelnek mellőle. Bátorság kell hozzá, akarat és tengernyi hit, egyféle szent megszállottság. Hisz szakrális belbecs híján csak iparos munkákról, vagy drága majomparádéról beszélhetünk, művészetről nem.

• Ha már a szakralitásnál tartunk, azt is hangoztatja, hogy a művészet deszakralizálódott.
– Minden jel erre mutat, hogy hosszú évek, évtizedek óta tartó kurzus végén vagyunk. A félidióta posztmodern önmagát számolta föl. Adjál kést a paranoiás skizofrénnek: saját torkát fogja elnyiszálni. Így járt a XX. század művészete. Noha sokkal korábban elveszett a művészet lényege, a modernizmus az alkotás szellemének pirinyóra zsugorodott ethosztát sem tudta megtartani. Csak az öncélúság volt benne. A sarkából kifordult világot, a fonákságot, a fejjel lefelé fordított rendet volt hivatott szolgálni, nem pedig az embereket. Pedig a művésznek a jóra is kell törekednie! Amikor beülünk egy színházi előadásra, ami nem szól másról, csak a polgárpukkasztásról, amikor elolvasunk egy könyvet, amelyben nincsenek leírva pontos fogalmak, hanem az egész csak villával összehányt szavak halmaza, ha megnézünk egy képet, amelyről csak az tudható, hogy milyen drágán adják el, viszont semmiféle üzenete nincs, semmiféle mögöttes tartalommal nem bír, akkor azt kell mondani, hogy ez nem művészet. Nem a lélek tisztaságából születik. Nem az ősforrásból fakad, hanem a pénztárcákból.

• A múlt héten a magyarországi Tárnokon járt, ott mutatta be munkáit. Hogy került oda?

– Tucatnyi éve civil szervezetet vezetünk Magyarkanizsán. Kárpát-medence-szerte vannak barátok. A magyar kultúra napján adódott egy lehetőség, hogy Tárnokon rendeznek nekem egy önálló kiállítást, amit követően zenés, irodalmi esten a saját írásaimmal bemutatkozhatok. A szomszédos település Tordas, ahol Cseh Tamás született. Nagyon büszke vagyok arra, hogy Tamáshoz személyes jó barátság fűzött. Hogyne mentem volna! Megtiszteltetésnek vettem. Ebben a dunántúli kisvárosban úgy érezték, akkor kerek az ünnepük, hogyha az övéké mellett határon túli magyar közösséget is megszólíthatnak. Minket ismertek, jó referenciánk volt, tudták, hogy mire számíthatnak és nem is vallottunk szégyent. A bő másfél órás műsor minden elemét élvezték. A műsorban gitáron közreműködött Vörös László Kispiacról, Martina Mülhauser helyi előadóművész pedig megzenésítette néhány versemet. Ilyenkor mutatkozik meg az, hogy nincs különbség határon túli és ottani magyarok között – egyfajta magyar van. Pont a magyar kultúra egyetemessége, ami ezt láttatja. A képeim egy vándorkiállításom részei. Voltak a festmények mellett grafikák is. A belőlük befolyt összeget a Katolikus Karitásznak ajánlottuk fel. A tárnoki polgármester szavalta a versemet, a helyi iskolaigazgató olvasta fel egy novellámat, volt sarok, mécsessel, sok borral, ahol a kinyomtatott írásaimat, elbeszéléseimet lehetett olvasni. Jó volt bácskai magyarnak lenni közöttük.

• Mivel foglalkozik napjainkban?
– A Dobó Tihamér Képtár munkáját koordinálom, lovat, disznót, kecskét tartok, tüzelek, mert ilyenkor muszáj, végzem a téli teendőket, emellett írok, publikálok, a blogomat tákolgatom, és ha minden igaz, akkor nagyon rövid idő múlva, akár napokon belül nyomdai előkészítés alá kerül egy könyvem, a második, ami az esszéimet fogja tartalmazni.

• Van-e célközönsége?
– Nincs, de nagyon jó érzés, hogy sokszor leszólítanak az utcán kortól, nemtől függetlenül idézgetnek a szövegeimből. Megállított a minap egy budzsáki szegény ember. Azt mondta, addig nem szokott begyújtani a kanizsai újsággal, míg át nem nézte, van-e benne írásom. Kitépi, gyűjti. Kell ennél nagyobb elismerés? Aztán ott van a „legbuzgóbb vajdasági magyar blogger” titulus. Jó érzés, hogy ha megírok egy verset, esetenként ezerfős olvasóközönség látja. Azonnaliak a visszajelzések, ez a virtuális világ ajándéka. Ma egy könyv sokszor ötszáz példányban jelenik meg. A blogomat gyengébb napokon is többen olvassák.

• Mit tart igazi értéknek?
– Az őszinteséget, a meg nem alkuvást és a kitartást. Akinek szerep, lehetőség adódik és némi tehetség is szorul bele, meg kell mutatkoznia, attól függetlenül, hogy illeszkedik a kánonba vagy sem, Bánátban él egy eldugott szórványfaluban vagy Szabadkán a kertvárosban. Nem szabad odafigyelni azokra, akik címkézik a közéletet, dekázgatják a művészetet, mert nélkülük is van éppen elég baj. Túl sokan pedáloznak azért, hogy karácsonyfaként tündököljenek. Ne az legyél, hanem utcán termő cigánymeggy. Mindenki hasznára.

• Autóbusz-téma az elvándorlás, az, hogy fogyunk. Művészként megfordult-e a fejében, hogy máshol jobban tudna profitálni a tehetségéből?
– Nem mondom, hogy soha, mert az hencegésnek tűnne. Minden normális ember fejében megfordul, hogy hagyja a fenébe az egészet és másutt, a világ egyik boldogabb sarkában új életet kezd, legföljebb időnként fél szemmel hazasandít, jobbik esetben elmorzsol egy könnycseppet, rosszabbikban röhög egy jóízűt a markában. Mindkettőre van példa, de azt hiszem 46 évesen most már három gyerekkel a hátam mögött amit elkezdtem, itt szeretném befejezni. A világ egyik legtöbbet próbált, de ugyanakkor leggyönyörűbb helyére születtem. Az igazi kanizsai, aki a Tisza mellett él, tudja: ezt a helyet sérülés nélkül nem lehet itt hagyni, és ha az égiek ezt a szerepet rótták ránk, hogy ide születtünk és itt kell bizonyítanunk, akkor az a legkevesebb, hogy megpróbálunk tiszta szívvel, becsületesen itt lenni és tenni a dolgunkat az utódainkért és az egész közösségért. Ezt tanácsolom a lányaimnak is, de mivel ők önálló személyiségek, és még fiatalok ahhoz, hogy kiforrott véleményük legyen a világ folyásáról, ezért a jövő sok mindent hozhat. Ami biztos, hogy én gáncs nem leszek az útjukban, csak segíteni fogok, bármi is legyen a döntésük.

• Most éppen mi foglalkoztatja?
– Kilátásban van egy másik könyv kiadása, ami Magyarországon fog megjelenni. Pontot teszek a regényem végére. Új, tematikus, aktokat tartalmazó tárlatom nyílik a Nagy László-féle tanyagalériában, aztán – ha minden igaz – Svédországban lesz kiállításom. Tavasszal másodszor szervezzük meg a Tisza-Járás ünnepet, ahová anyaországi és itthoni írókat-publicistákat hívunk egy három napos rendezvényre, ami legalább annyira irodalminak ígérkezik, mint képzőművészetinek. Reméljük, hogy szép tavaszunk lesz, és amikor indul a szezon, nekiesünk gyűjteni a szénát, és kezdhetjük a következő hidegekre való felkészülést, mert ez itt a Bácskában mindig egy körforgás, alig fejeződik be, már kezdődik a következő.

(Megjelent az újvidéki Magyar Szó napilapban 2017. február 12-én.)

A MI VÉGVÁRAINK

Afrikában egy törzsnél az a szokás, hogy a legöregebb ember esténként a tűz mellett mesét mond a többieknek. Amikor befejezi, a földre helyezi a tenyerét, és azt mondja: „Leteszem ide a történetemet.” Majd hozzáteszi: „Hogy egy napon valaki más újra fölvehesse.”

A délvidéki magyarság történetét, vajon lesz-e még, aki egyszer fölveszi, hogy tovább adja? A bácskai földbe süppedő, elhagyott, sárba tiport romos tanyáinknak lehet-e valaha újra gazdájuk, vagy a rókák, őzek, ölyvek és baglyok búvóhelyeként a mezei pacsirta halottbúcsúztató dalára lesznek az enyészeté? Pedig – igen! – a mi végváraink: a tanyák.

Az itteniek meséjének ihletője minden vakolatát hullató szállás. Minden olajfás ligetben ott fészkel a magyar szellemiség, valahol a szántóföldek közepén. A lelkületünk, mint a mezei virág. Egyszerű és mégis szép. A szél nyargalásában az őseink leheletét érezzük, a kiszántott föld repedésiben, pedig a nagyszüleink kérges tenyerének vonala ismerszik föl. Néha azt képzelem: a Tisza mellett él a világ legtöbb dúsgazdag koldusa.

Számon nem tartott kincseinket herdáljuk, s a dölyf ül tort a nyomorunkon. Mert sehol a Kárpát-medencében nincs még egy ilyen, a magyar ősiséget láttató erejű táji- nyelvi-, műveltségi kultúra, mint nálunk, a déli rónán. A pusztai földeken szétszórtan meghúzódó tanyarendszer. Ami volt, és ami még maradt belőle, mindennél keményebben mutatja az évezredes igazságot: nagyállattartó, szabadságszerető, dolgos, szilaj lelkületű ez a nemzet.

Ennek dacára nincs még egy nép, a fajtánkhoz hasonló, akinek hosszú generációkon körösztül hamis tudálékosok ennyiképpen magyarázták a gyökereit. Évszázadok óta törültetik a népünk emlékezete. „Gyere cipó, hamm bekaplak!” – így bánnak velünk a jóakaróink. Szobatudósok sokadik hulláma akar meggyőzni bennünket arról, kik és mik NEM vagyunk.

Hovatovább magyarnak lenni kihívásnak számít. Vállalás. Bácskai magyarnak lenni és maradni pedig – ne szépítsük, ne kerteljünk: köröszt. Hiszen elég csak kétszáz évre visszamenőleg fölidézni a múltunkat. Nem volt olyan nemzedékünk, amelyiknek porig ne akarták volna rombolni előbb az önérzetét. Amikor ez nem sikerült, mert sosem sikerült, akkor aztán rágyújtották amit fölépített, amit megteremtett. Mégis mindig fölálltunk. Csűrhetik, csavarhatják a történelmünket a borzasztó kiművelt koponyák. Politikus urak és hölgyek sulykolhatnak nekik kívánatos szemléletet a fejünkbe. Századik ízben is a dédapáink, az öregapáink vagy a szüleink ezerszer meghazudtolt bűneit dörgölhetik rágalomként az orrunk alá, hátha szégyellni fogjuk magunkat, ki ne maradjunk a sorból, ha már megaláztatásról van szó: akkor sem fognak megváltoztatni bennünket.

Én nem vagyok hajlandó szégyellni magamat, azért, ami vagyok! Térdre nem esünk senki előtt. Senkinek nem könyörgünk. Ősbűnünk, ha van, azt saját magunknak köszönhetjük. Az önföladást. Hogy hagyjuk magunkat lependeríteni a létezés lépcsőjén.

Esélyünk azonban, ha kevés is, még így is maradt. 

A végváraink. Eljön az idő, nem is olyan sokára, amikor újból tanyákra megy a magyar. Ezt olyan tiszta szívvel vallom, mint a Hiszekegyet.

A ma világa most múlik. Jön egy másik. Vigyázzuk meg hozzá a tanyáinkat!

Szükségünk lesz rájuk. Én szóltam. 

Pk

MÁRCIUSI ANZIX – 2. rész

A NEM KOSZOVÓI KISLÁNY

Valahol Brazíliában létezik egy mulatt kislány, aki él-hal a Crvena Zvezda fociklubért. De olyannyira, hogy emiatt – állítása szerint – megtanult szerbül. Mi több: már szerb népdalokat énekel. Igazolásképen a belgrádi média a lányka video-feltöltős kis produkcióján lelkendezik. Milyen jó érzés, hogy növeli egy nép ázsióját, ha messze idegenből váratlanul megtisztelik! Szerintem a rajongáson túl ez inkább csak amolyan szemfüles húzása a fruskának. Kinézett magának egy közepes képességű, de az élvonalba még csak-csak megforduló csapatot, ami ráadásul egy viszonylag kicsiny népnek intézményesítetten a nemzeti büszkesége. Hízelgőn nyilatkozik néhányat, majd kellő propaganda után hagyja magát gazsuláltatni a szerb média, a közvélemény részéről. Cuki történet. Vasárnapi.
Ügyes.
Megtanul pár érdekes nótát. Háromszáz-ötszáz szót, alapkifejezéseket, amitől – valljuk be – más nációk is elalélnának. Borítékolható a siker.
Még mi, magyarok is kihúzzuk magunkat, ha például egy japán jön Székelyföldre néptáncot tanulni, ha magyar rockoperát játszik török együttes, vagy ha netán a világ túlsó feléről magyarnak vallja magát egy szerecsen, vagy indián.
Ezért most azon gondolkodom, hogy holnaptól Luxemburg valamelyik fociklubját kezdem majd szeretni. Hírlik, arrafelé a legmagasabb az életszínvonal. Hátha az asztalról hullik majd nekem is morzsa. Menni fog, jó a nyelvérzékem. Lehet poénkodni, én sem vagyok ment tőle, de tényleg lenne az a pénz, paripa, fegyver, amiért elbohóckodnék közöttük. Hoznám a dél-alföldi tempót, a magyaros karaktert. Ennivaló dolgokat produkálnék.
Persze, ott is dúl már a multikulti, gondolom, van migránsuk, ingyenélőjük dosztig, és én ebben a tarka kavalkádban csak akkor tűnhetnék ki, ha történetesen két fejem nőne a hónom alatt és az altestem egy pikkelyes farokból állna.
Hiába. Európa telítődött.
Különben sem tudom, miként kéne luxemburgiul megtanulnom.

A DZSUNGEL TÖRVÉNYE

Múltkor véletlenül belenéztem egy túlélő-show-ba. Egy angol úriember tanárosan magyarázza a népnek, miként kell átvészelni a legborzasztóbb élethelyzeteket: ha lezuhanunk a repülőgéppel a dzsungelben, Alaszkában, vagy ha netán a szokott esti lefekvés után (valami kegyetlen tréfa okán például) a szibériai tajga kellős közepén ér bennünket a reggel. A volt kommandós kúszik-mászik. Beleveti magát a jeges patakba, irdatlan magasságú fák tetejére merészkedik egy maréknyi ehető moháért. Közben mindvégig követi a kamera. Óhatatlanul fölmerül az emberben a kérdés: ha ez a kalandor showman ekkora legény, a nehéz filmfölvevőt nyögve cipelő, az összes lépését kamerázó operatőrt vajon milyen fából faraghatták? A válasz a média rendszerének működéséből kihüvelyezhető. Buli az egész. Megtervezett, látványelemekkel tűzdelt filmes piaci termék. A nagyközönség fogyasztja. Azért néha balul sül el egy-egy előre megkomponáltnak hitt szcéna. Emlékeznek még arra az ausztrál fazonra, aki folyton-folyvást mérges kígyókkal, skorpiókkal, mindenféle halálos herkentyűvel szerepelt a saját sorozatában? Mekkorákat nevettem rajta, amikor suttogva kommentálta, miként cserkészi be a „spontán” elébe tévedő gyilkos természetű jószágokat! Szegény, sosem gondolta volna, hogy a saját végzetének képsora lesz a legnézettebb epizódja. Pedig csak egy palacsintányi ráját mutatott meg a kamerának, mire az a dög egy váratlan és heves mozdulattal a tűhegyes farkát pont a mellkasába szúrva átdöfte a derék Pampalini szívét. Olyan abszurd halál, mintha Münchausen bárót a rövidzárlatos hazugságvizsgáló ütötte volna agyon…Ez a Bear Grylls egyik epizódban igazán eljöhetne mondjuk ide, a bácskai-délvidéki Temerinbe is túlélni. Egészen hiteles lenne, ha idegenként a járeki alvégen kirakva, egy péntek estét megúszna szilánkosra pofozás, bicskázás nélkül

Extra epizódban valamelyik pravoszláv ünnepnapon, amikor még lődöznek is...De az is módfelett izgalmas kísérlet lenne, ha megmutatná a nagyvilágnak, hogy egy szerbiai átlag fizetéssel miként lehet túlélni egy egész hónapon körösztül…

BALKÁN

Az ex-jugoszláv régióból a szlovének úszták meg legkisebb vérveszteséggel azt, hogy tengelyt akasztottak Belgráddal, pontosabban a Jugoszláv Néphadsereg (JNA) keményvonalas kommunista tábornokaival. A horvátokból meg nemzetet faragott a háborújuk. Igaz, tengernyi szenvedéssel. De ahogy egy embernek, úgy egy népnek is meg kell küzdenie önmagáért.
A horvátoknak sikerült.
Nekünk, magyaroknak meg kicsit savanyú a szőlő, mert még az utolsó fegyveres harcunknak – 1956 dicsőségének – a megítélése is meglehetősen ambivalens. Gondolok itt arra, hogy a fölkelők oldalán a reformkommancsok ugyanúgy puskáztak a beözönlő szovjetekre, mint a hajdani csendőrök, vagy a pesti srácok. Időben és jellegében sem tudott úgy kiforrni az a pár nagyszerű pillanat, mint a Dráván túli náció évekig húzódó honvédő háborúja. Voltak persze ennek előzményei. Pro és kontra érvelnek történelmi tényekre hivatkozva. A második világháborús "Független Horvát Állam" nagyon erős német befolyással bírt. Ez kétségtelen. De hát ezen az alapon a megmaradt francia bábállam is szégyellhetné magát, mégsem teszi. (Nekik kijár, hogy ellenálltak, ami mint tudjuk nettó hazugság, röhej...)
A Balkánon a negyvenes évek közepéig, sőt délebbre még a háború utáni években is hamisítatlan polgárháború dúlt, amit végül Tito kommunista bandája varrt el. Nem éppen finom, demokratikus módszerekkel. A szlovén, a horvát, a bosnyák és a szerb értelmiséggel végezve, megregulázva az albánokat és kiirtva a svábot, megtizedelve a magyart.

MÁRCIUSI ANZIX

Pk: Vigadó

SZAPPANBUBORÉKOK

„Én egy olyan pártra szeretnék szavazni, amelyik nem történelmi távlatokban ígér nekem olimpiás szép jövőt, hanem mondjuk a jövő évre szappant az iskolákba.”
Ezt írja a szebb napokat látott Magyar Nemzet kalácsképű tollforgatója, egy bizonyos Pintér Bence nevű ifiúr. Tekintsünk el attól, mit gondolok a Magyar Nemzet pálfordulásáról. Jelzésértékűbb, hogy ezeknek ilyen szappannyi érvük van-volt egy olimpia megrendezésével szemben.
Ha én most leírnám, amit elsőre gondoltam, valószínűleg embertelenül kegyetlennek hatnék, meg mindennek el lehetne mondani, amit a Magyarország nevű kerékpár küllői közé botot dugók oly előszeretettel szoktak sivalkodni.
Ha én most leírnám a kínálkozó poént, tápot adnék mindazoknak, akik igazolást szeretnének találni arra, hogy Magyarországon élhetetlen világ uralkodik, virul a diktatúra, feszengenek a szélsőségek, a világ leglenézettebb helye és rendszere ami ott van. Olimpia nem kell, de jövőkép sincs – szerintük –, csak hatalombitorlás van, hiába, hogy a nép választotta kétharmaddal. Bunkó a nép, azt is le kell váltani.
Ha én most leírnám, hogy a Jövő Évre Szappant Az Iskolákba országos programot úgy lehetne igazságosan elindítani, hogy a Magyar Nemzet firkászainak némelyikéből, és hozzájuk csapva egy-két vállalhatatlan közéleti figura alapanyagából kéne kezdeni a szappan kifőzését, teljesen jogosan ízléstelen, gonoszkodó magyarként aposztrofálhatnának.
Ha leírnám. De hát nem írom le.

KETTŐS BÁRCA

Nem hiszem, hogy rajtam kívül lenne még a déli végeken ötven olyan, aki a magyarországi balliberálisok Kettős Mérce nevű kedvenc portálját olvasná. Pedig néha érdemes ellátogatni erre a virtuális oldalra. Igazi gyöngyszemek hevernek ott, kérem szépen. Olyan olvasmányos kincsek, amiket odaát csak a 444.hu, az ÉS meg a 168 óra tud elpotyogtatni, hogy azokból majdan idehaza ollózhasson, idézhessen a Szabad Magyar Show, meg még egy-két földelés nélküli meggymagvitéz. Itt van például ez a Jámbor András névre hallgató publicistájuk. Karakán cikkének a címe: „A Fidesz rendszerének hasznos hülyéi vagyunk”.
Aláírom.
Majdnem mindenben igaza van Jámbor Andrásnak.
Mindössze annyiban tévedett, hogy velünk ellentétben ő egy haszontalan hülye.

BULIVÚD

Akik azért nem vacsoráznak, mert nincs mit enniük –– tehát jószerével a fél világ médiafogyasztói –– jobb híján tövig rágták a körmüket: ugyan ki kapja az idei Oscar-díjat? (Ez valamiért a Kalahári-sivatagban éppen olyan fontos dolog, mint egy szál ágyékkötőben dideregve az aktuális Mekong-áradás kellős közepén.) Erre föl élő egyenes adásban égnek szénné a csillivilli parádé szervezői, mert egy nyavalyás kopertát sem tudnak a megfelelő ember kezébe nyomni. Hiába a piros szőnyeg, a vagyonokat érő estélyi ruhák, a hektószám kihordott Dom Perignonok, no meg az elmaradhatatlan Donald Trumpot gyalázó, de persze politikailag korrekt szpíkerek bátor poénjai: ez a gála arról marad nevezetes, hogy hülyét csinált magából az amerikai filmipar elitjével fölturbózott gépezet.
Bárki meggyőződhetett róla –– ezek ennyit tudnak.
Mint cseppben a tenger, most is tisztán megmutatkozott, hogy a mégoly hatalmas Amerika mégoly tökéletes polgárai – köztük az egész világon véleményformáló nagyságként igyekvők – sem mentesek az emberi hibáktól. Egész iparág épült a flitteres csillogás mögé. Nemhogy százak, hanem ezrek dolgoztak azért, hogy ez az éjszaka csont nélkül meglegyen, hibátlanul lemenjen. Mégis: mindig kerül homokszem a gépezetbe, és aztán a malőr pontosan rávilágít arra, mennyi potenciális hiba van az egész rendszerben. Hogy senki és semmi nem feddhetetlen, bárhogy szajkózzák is, miszerint övéké a legvegytisztább tökéletesség, a megkérdőjelezhetetlen igazság. Az élet ettől bonyolultabb. Gondolom, a kínos malőr után díjat elnyerő alkotás stábja ugyanezt érezhette. Pedig tudniuk kellett volna. Elvégre a mozijuk egy olyan mélyszegénységből induló néger fiatalemberről szól, akinek az az élete tragédiája, hogy még a nemi identitását sem tudja pontosan meghatározni… Ahogy a klasszikus skinhead vicc csattanója mondaná: „Ne fokozd cigány, ne fokozd!”…
Nem érdekel, hogy pár filmes miként semmisül meg másfél perc alatt a színpadon. Az sem érdekel, ha nagy néha szánalmassági bizonyítványt állítanak ki Hollywoodról, meg az egész vircsaftról. Az viszont aggaszt, hogy ha egy helyesen címzett levélboríték ekkora szellemi kihívás jelent nekik, vajon a rakétaindító gombok billentyűzete esetén lesz-e aki rájuk szóljon, hogy pardon, emeztet ne tessék babrálni.

INDUL A KÉTFARKÚ KUKA PÁRT

Lehullott az álarc, tudjuk hosszú ideje: nem lehet más a politika. Mindig van az a pénz, csábító ajánlat, ami a mozgalmárokat, a "civileket" egyszer csak fölszenteli, és mi meg akkor kapkodhatjuk a fejünket, mert a korábbi Grál-lovagokról, a "senki által sem finanszírozott" legkisebb királyfikról kiderül, hogy ugyanúgy hajlamosak a Sötét Oldalon belenyalni a mézes bödönbe, mint a korábban általuk bírált politikum képviselői. Az a vicc (ha nem targikomédia műfajáról van szó), hogy ezek az újsütetű pártkatonásdit játszók – ebben a formában – még a jelenleginél is többet fognak tudni ártani a hazának, a magyarságnak. Lehet találgatni, mindez kinek az érdeke.

HECC

Az Amnesty International mára teljesen megszokott, e havi budapesti kritikája. Fergeteges. A jelentés lényegében a magyar kormány nyakába varrná még a Népszabadság tavaly októberi bezárását is, noha a napilapot kiadó cég 70 százalékát már 2014-ben megvette egy osztrák üzletember. Az MSZP a kormányzása alatt végig hagyta, hogy a Népszabadság veszteségeket termeljen, majd lemondtak róla.
Hahh!
A Népszabadság!
Úgy hiányzik, mint szar a zsebbe.