LOMBTALANÍTÁS

Méltósággal megöregedni.
Nem hátrafelé sóhajtozni, nem visszamutogatni, nem vádolni és nem játszani tovább az eljátszhatatlant – a legnagyobb emberi kihívások egyike.
Az elöregedő gondolatok megereszkedése ordasan pókhálóz be mindent. Okkal félni tőle. Olykor az élet folyamatában, annak dandárjában is elragadja az értelmet a magány szikkadt tollú, fekete madara. De a létezésünk vége felé előbb-utóbb mindenkit utolér az egyedüllét érzése. Hiába ápoljuk a virágágyásainkat. Senkinek sincs hibátlansággal körbekerített, dudva nélküli paradicsoma. Mégis rossz, amikor a fogvacogásos kedélytelenség utat tör magának a szépen ápolt kertünkben, ha feltúrja a gonddal egyengetett eszményeinket, az igazságunkkal bevetett mezsgyénket. Amint mindennapos társsá válik a rosszkedv, a kerti kispadon ez a kéretlen cimbora kínos kérdésekkel fog bennünket szembesíteni. Fárad tőle az agy. Egy idő után pedig a "lehetett volna másként" érzése végleg eluralja ernyedő időnket.
Ekkorra fölsejlenek a mulasztásaink. Mi mindent akartunk elérni! Hány meg hány vágyunk beteljesületlen maradt! Hová tűntek a korábbi tervek, a nagy tervek: foszlányokban ha netán megvalósult egynémelyik…
Ez a ráeszmélés a fölöslegességünkre fájdalommal jár. Sorvasztóan hat. Emiatt nem akárki tud a múltjával farkasszemet nézni. Tudom, lévén engem is zavar a fölismerés, hogy kerek emberré akkor sem váltam, amikor még a fizikai erőnlétemnek a csúcsán voltam. Akkoriban csak elhittem, enyém a világ, annak minden lehetősége. Nem így volt. 
Azóta is csak remélek, ám az áhított kiteljesedés nem jön egykönnyen. Még most se következett be. Az igazi, a mélybe tekintés képessége, a tartalom töménysége, ami némi vigaszt adhatna: mind a mai napig várat magára. Jó kérdés, valaha részesülök-e ebből a kegyelemből. Kapok-e verset, dallamot, rímet? Vagy csak szövegtelen, elvetemült ütemek szárazon zötykölődő vázában lesz részem? Ezt nem tudhatom.
Egyet tehetek csupán. Vigyázok.
Átbeszélt éjszakákon át keresek tovább. Álmodok, sűrűn fölriadok. Olyankor fölszakítom az ablakszárnyat, és nem érdekel, hogy a nyári fülledt éj langyába, vagy a deres decemberi huzatba görbed bele a mezítelen árnyékom. Görcsös erővel nézek az elsuhanó évek után. Rögzítem valamennyit. Világos testeket, fehér nyakakat látok. Mellettük halvány homlokok kísértenek, miközben szépen ívelt hátak hajlonganak előttem és tenyeremen érzem a nárcisz kelyhének puhaságát, amitől elúszik velem a képzelet a kanizsai mólók alá, oda, ahol a folyó vize ombolyosan sötétzöld a mohától, ahová a napvilág sosem süt, és ahol olyan a szaga a Tiszának, mint eső után a temetőnek. Ott és a parton integet a sorsom. Kényelmesen visszaintek neki, aztán elcammogok a másik irányba. Elérhetetlen messzeségekbe már nem akarok utazni. Nem menekülök, mert már elmenekültem. Az utamat önszántamból torlaszoltam el, megelégedtem én már mindenféle látvánnyal.
Álltam a tavaszban, a virágaiba boruló töltés lankáján, nedves áprilisi szél fújt és szerelmes voltam. Kell-e ettől több és szebb? Úsztam az érzékiségben és sós hullámokon, a parton lévőket, a kőházakat és a cédrusfákat csak homályosan észleltem, a habokban fürdött a szemem, értelemmel és korlátlan szenvedéllyel fedeztem föl a mészkő sziklák árnyékában tenyésző ismeretlen, vérpiros termésű kórókat, sűrű és édes melódiákat hallgattam, hamis vallomásokon, fogadkozásokon húztam el a számat, és ha az odaadásról suttogtak a fülembe olvadó szavakat, mindig bólogattam, udvariasan naiv maradtam.
Egy napon majd ezt is el kell ereszteni, félredobni, miként a megunt kacatokat hajítjuk oda, mások megunt limlomjai közé. Ősz van. Ez a lombtalanítás ideje.  

        Pk

Siketségem története

Ha akarnék, tudnék erős cinizmussal írni a vasárnap lezajlott budapesti tüntetésről. Botrányos volt, kétségtelen. Ide süllyedt a magyar közélet.

Inkább visszafogom magamat. Se kedvem, se tisztem megírni, hogy a pulpitusra invitált hivatásos és nem hivatásos hergelők, a politikával gazdagon átitatott rendezvény szónokai között mit kerestek gyermekkorú szereplők. Hogy a politikai pedofília meddig tűrhető. Hogy a mikrofonokba mennyi útszéli mondandó, mekkora suttyóság, és hány decibel ízléstelenség okádható.

Leírhatnám a válaszaimat, de minek?

Nem vagyok szent. Szoktam én is káromkodni, bár nagyon igyekszem elkerülni.

A trágárság a tehetetlenséget láttatja. Aki meg tehetetlen, az gyönge.
Amikor szakad a cérna, és már nagyon muszáj vastagot mondanom, ha fölmegy a cukrom, vagy hirtelen indulatból kiszalad a számon az éppen aktuális gorombaság, azt jobbára magamnak közlöm, dünnyögöm, sziszegem és legtöbbször szerbül – hangozzék most bármennyire furcsán is. Nem mintha a magyar anyanyelvemen nehéz lenne találni megfelelő kifejezéseket. Aligha kell bizonyítani, akad a magyarban is formula, szóvirág: felettébb gazdag az a bizonyos szódás kocsis szótárunk. Valószínűleg inkább azért áll rá a szám a szerbül káromkodásra, mert legbelül érzem: helytelen, amit csinálok. Egyféle védekező lelki mechanizmus lehet. Mégsem magyarul dühöngök, hanem idegenebbül. Ha szerencsém van, mások, a környezetem meg se érti. Annál jobb. Elleplezi a tahóságomat. Közben hadd tomboljon a kultúrharc. Már ha egyáltalán a kultúra, mint olyan a vasárnapi események tükrében bármiféle értelemben használható lenne. Nem az, sajnos.

Jobb tehát csak a személyes ügyek felé fordulni. A saját szerep fölismerése és értelmezése is szép föladat.

Éppen evégett roppant mód örülök, hogy az évek során kifejlődött bennem egyfajta hasznos siketség. Ez a módszerem teszi lehetővé azt a lelki visszazáródást, azt a nyugalmas szellemi süketnémaságot, ami időnként – ahogy divatosan mondani szokás – tokkal-vonóval kizárja a körülöttem zajló világ eseményeit, elvág minden idegszálat, amivel a közügy, a mindennapi folyamatok, legfőként a politika történései behálózhatnák, megzavarhatnák, összegubancolhatnák belül dédelgetett békémet. Nem hagyom elszívni az erőmet. Ilyen olcsón nem fogom megengedni. Noha munkám, vállalásaim révén kutya kötelességem naprakésznek lennem, mégiscsak megnyugtató a tudat: ha akarok, bármikor kiszállhatok ebből a zagyva, embertelen, abszurd és egyre kíméletlenebb ringlispílből, ahol nekem nem tetsző bazári majmokból verbuválták a rezesbandát.

Festek. Írok. Rajzolok. Mikor mit. Kilépek, eltávolodok a disszonanciától. Olyankor a rádió se duruzsol. Csak a madár rikkant, ha rájön a félóra, vagy csacsog, gügyög hozzám: mostanában kezd beszélni. Fütyülök rá – szó szerint. Ugyanazon az éles hangon visszafütyül. Ő is fütyül rám, ha úgy tetszik. Kvittek vagyunk.

Kívül viszont a zűrzavar egyre kibogozhatatlanabb. Itt olyanok akarják a jövőt meghatározni, akik saját lankadt lobogójukat sem képesek a magasba emelni. Amott lövik egymást a testvérnépek. A hurka ujjak már az atomrakéták indítógombján babrálnak. 

Nézek megannyi hétköznapi embert, a járókelőt: vértanúra emlékeztető szenvtelen arccal láttamozzák a telefonjukon tálalt híreket. Fásult közönyük, vagy épp a föllobbanó képzeletük vezérli, rángatja őket. Szem kifordul, húzódik félre a száj, homlok gyűrődik és kidagad a nyaki ütőér. Csupa-csupa tüzes béka, sistergő istennyila, kénköves eső, pokoli hangzavar, irgumburgum villog a koponyájuk fölött. Kell ez nekem? Bő kétezer éve Keresztelő Szent János az „élet zengő magányáról” értekezett, Hieronymus Bosch pedig csukott szemmel is úgy festette meg a jelen korunkat, hogy a horror nagyzenekara a rettenet erejével egyre csak fújta a régi halottak sípcsontjaiból készült hangszereket.

Sokan most várják a gongszót. Nem tartozom közéjük. (Általában majdnem sehová se tartozó lettem. Milyen jó is ez így!)  

Pk

NAPLÓ - 164.

Amint megébredtem a kis gyimesi parasztházikó együtt sóhajtott velem. A hajlék langyos volt. Néhány parázsdarabka hunyorgott a szögletes sifon kandallóban, mert éjféltájt még a tűz pattogása ringatott álomba: fejem a tollpárnába süppedt, vállamra borult a nemezelt takaró. Alatta a pillekönnyű paplan a puha testmeleget vigyázta, aminek titkos párája úgy simogatott, olyan lassan, olyan érzékkel cirógatott, mintha a megszületésem előtti édenben lennék. Az októberi éjszakában a szénfekete űrben lebegtem. Nem volt személyem, az egyéniségemtől megfosztva bolyongtam lét és nemlét határán, a csillagok között úsztam, megsemmisülten. Nem ütöttem lyukat a világ rendjén sem. Álmomban tartózkodó udvariassággal néztem le föntről a templom tornyára, a kis kuvikpárra és a köd átall ölelt házak tetejére, amikre komótosan rákönyökölt a szurkos, nedves égbolt. Láttam a Marost, meg a Tiszát is. Ballagtam hegyi legelőn, kacskaringós kaptatón. Furcsa módon, a végén a kispiaci Járás következett. Az idő- és térsíkok kusza, éteri hálójában vannak ilyen bogok. Aztán hamar véget ért az utazásom. Bágyadtan intettem a visszakullogó álmomnak, amikor a szomszéd kutya öblös ugatására hat óra körül fölneszeltem.

Homályban volt a gerendás szoba levegője. A sarokban téka, faragott ágylábak. Akadt itt fás láda, kék firhang az ablakszemeken, kancsónyi ivóvíz, feszület és rámázott tükör is a falon.

Tűnődő tekintetemet megrezzentette a kutya bömbölése. Borjúnyi, barna jószág. Kell a medvék miatt. Itt ez a módi járja. Errefelé, Erdély túlsó csücskében megállt az idő. Nincs kor, se történelmi, se emberi. A méltóságok és a rangok is különböznek a máshol tapasztaltaktól. A patakokkal szabdalt, tűlevelű rengetegekkel ékített Gyimesekben a személyiség kérdése messze nem a mostanában sok helyen dívó tekintélyelvű, ám legtöbbször hibás értékrendet követi. Ezen a tájékon nem számít a papír érdem, meg az otthonról idefelé mutogatott vagyon sem. Az ember számít. Milyen jó ezt leírni! Megnyugtató a tudat.

Odakint a kék párába öltözött, fenyvesekkel borított hegygerincen az októberi fagy toporgott csizmásan, irhakesztyűjébe dudálva leheletét várta a felhők mögött késlekedő nap első sugarait.

Kőhajításnyira odébb emberek hajlongtak, köbözött fát pakoltak. A környezet sallangok nélkül, falusiasan mutatta magát, dolgos népekkel, tele természetes hangokkal. Még a kutyaugatás sem zavart. Megírtam a Gyimesi reggel verset: majd a vonatról, ha lesz wifi feltöltöm a blogomra – gondoltam. Utána a kandallóba raktam pár hasáb keményfát, a szomszéd kalyiba alól vettem ki, titkon. Öltöztem, fölmentem a templomhoz. Azonnal megtaláltam a kulcsát. Bent pedig… Bent pedig rám szakadt minden. A minden mindenje... Bizonyos idő múltán már elhasználtam a saját gondolataimat is. Nem volt mi után nyúljak. Ismert lett az egész, a szokott dolgok: a szenvedés, meg az öröm. Utóbbi csak valami fásult érzéssé senyvedt. Nem rossz érzéssé, de közönyössé váltam már iránta. Bent, a kicsiny orgona mellett elmerültem magamban, aztán sok fotót készítettem. Pillangóztak a fellegek a gyimesi hegyhátak zöld púpjain, a napsütés szemkápráztatón táncolt. Este tárlatmegnyitó lett. Gyerekek énekeltek. Röpke vacsora, majd István bácsi visszavitt Csíkszeredába. Az állomás mellett vettem útravaló kosztot, ásványvizet. A vonat pontosan érkezett, Tapolcáig egyedül is voltam a kupéban. Korán örültem a kényelmemnek. Egy román–magyar fiatal páros kisgyerekkel cuccolt be hozzám. Végül – bár alvásra alig nyílt esély – tűrhetően utaztam. Néha bóbiskoltam. Kiabálhattam álmomban, arra riadtam, kipattant a szemem. A román apával összeakadt a tekintetünk. Megbocsátóan, mosolyogva nézett. A gyerek nem ébredt fel.

GYIMESI REGGEL

Illusztrációm

Ide-oda csavarog
a reggel fanyarkás íze,
esti aszúbor ínyemen,
nyálam sós vargánya,
lassan indul
az álmos élet magánya:
veled s nélküled.
Sárgán, hamvas
októberi pulóverben
egy mély, édes dallam
vonót húz magamban,
szőke derengésben,
várok, összezárt szájjal,
hideg gyimesi reggelen.

El se dől: a vér alvad,
vagy megélénkül-e?
Pihen a szem a kérdéstől,
felhő fodrokon
dallamos zaj ül.
Csipkés tollú fülemüle
gondom-bánatom
oda és ide csapong.
Amott, rőt és zöld erdőn,
a borzolt hegygerincen
égi csorda vonul kerülőn,
világos, sötét rozsdafoltok
ballagnak le s föl
tűnődőn a komoly ormokon.

Pósa Károly: SÁR (regényrészlet)

(...)
A vidék erdeje, legelője, patakja és folyópartja a teremtett boldogság meséjét susogta bizalmas hangon. Igét kanyarított hozzá a fölöttünk köröző fecskék cikkcakkos betűje, a gyep mélységeiben horkolt a tespedtség, a közömbösségtől pedig a földi lét megvesztegethetőbb lett, mint valaha. Ez volt a legborzalmasabb.
Ez a tétlen nyugalom.  

Emlékszem, zuhogott az eső, zsinórosan verte a kis parasztházak zsúpfedeleit. A kerítésekre száradni kirakott párnacihák döglött madárként csüngtek a karókon, a kocsiszín alá behúzott szekér mellett lapítottak a kutyák, mert közben ködös felhő gomolygott be a házak közé a füzesek alól, buja illatú, halálszagú páraként, és az óarany színű sár lekvár gyanánt ragadt a hegyekből leereszkedő pásztorok bocskoraira. Jöttek orvul, alattomosan azok az idegen szívű, megkövesedett torkú csobánok a méregzöld erdővel sűrűn borított szirtek mögül, onnét, ahol nekünk, gyerekeknek még manók és tündérek daloltak újból, meg újból kezdhető életről, paradicsommadarak boldogságáról, pillangó szárnyú királylányok cikkantak a kelyhekből kelyhekbe, akik kezüket fogva, mézédes nektárt kortyolva napsugárban fürdőztek, és mindezek a tünemények egyek voltak az anyáink szájából elduruzsolt történetekkel. 

Ám azok a sáros bocskorokban közeledő, mocskos bőr öltözetű inas férfiak egyre csak lépdeltek a falu felé. Hatalmas markukban fejszéket lóbáltak, s mikor rájuk pillantottunk immáron nem a szirteken túli óriásokat láttuk, hanem a gyilkos szándékú vadakat, akik vérre, a mi vérünkre szomjaznak. Aztán az égő templomunk fénye bevilágította a plébánia elejét meg a kisbíró házának bevert ablakait, amiken a feltépett párnákból előzúduló tollak fehérlettek kavarogva, a halál pedig szilaj tort ült a sírástól és sivalkodástól megkergült éjszakában. Én akkor még gyerek voltam, a cserépben nevelt jácintomra borultam, a szülém az alsó konyhánk hátsó ablakán adott ki egy szolgálónak, aki megragadott és rohant velem a kefe sűrű bozótosba, a patak mellett alvó nádasba, ahol nyakig a vízbe szottyanva ücsörögtünk. Marták a hátunkat a piócák, de összezárt állkapcával kibírtuk hang nélkül, úgy hallgattuk a pokol zenebonáját. A fekete, vériszamos lármában fölismertem a vincellérünk ordítását. Már nem az életéért, hanem a halál megváltásáért könyörgött, szíjat hasítottak a hátából, majd a kapujára szögezték. Sosem fogom elfeledni a zsúpfedelekre dobott fáklyák nyomán fellángoló tűz ropogását, a zsarátnok fülsértő pattogását, amint húsz öles magasságba csaptak a lángok. A szomszéd asztagjai után előbb az istállókon, majd a Széles utca házain sorjában kukorékolni kezdett a rőt tarajú vörös kakas, a tollai perzselő lángnyelvek voltak, összedőlt, hamuvá lett azoktól a mindenség, csak az üszkös romok füstölögtek utána. Nem fecsegéssel akarom tölteni ki a hátra maradt időmet, hisz ember vagyok égben és földben egyaránt, akinek csak egy élet adatott. Az utolsó fejezet lezárásánál tartok. 
(...)