TÚLÉLÉS

Túlélő túra

Európa oktondi vezetői addig-addig játszották a tévedhetetlen, bátor stratégát, míg Paulus tábornok vagy Napóleon helyzetébe faroltak, de tövig…

Most már semmit sem tehetnek. Kívülről óbégathatnak maximum, a karaván halad…

Putyin köszöni, szélütötten, az infarktusos ràk utolsó stádiumában, maláriás kolerában totál demensen is eléri a háborús céljait, hályoggal a szemén, félsüketen és félvakon egyre csak nyomul előre.

Nekünk meg marad egy újabb történelmi tanulság: Moszkvát nem ajánlatos ingerelni, Brüsszelre pedig egy kétszobás lakás lomtalanítását sem szabad bízni.

Annyi már látható, ennek a háborúnak is egyszer vége lesz, ám a halottakat egyik oldalon sem fogják feltámasztani. Majd százezernyi emberélet után lesz egy sajtónyilvános és egy zártajtós tárgyalás, ahol aláírják a békét. Nem mellesleg akkor lesz lerakva az új világrend alapja, de ez nem fogja vigasztalni sem az árvákat, sem az özvegyeket, senkit, aki a tragédia részese volt.

A XX. századot elvesztettük, mert rendre egy-egy hülye szövetségesi rendszernek volt muszáj megfelelnünk. Most legalább időben retiráltunk, az önálló magyar politikának hála!

Míg lessük a frontharcok híreit, Brüsszel politikuma óva inti a kontinens népét, túlélő csomagot reklámoz az egyik politikusnő, nem fogják elhinni, három napra bespájzolt a nagysága.

A hírre eszembe jutottak a nagyszüleim. Ők felszólítás nélkül is annyi zsírt, cukrot, sót és mindenféle alapélelmiszert tároltak, hogy azon nem egy szűkös hétvégén, hanem egy-két évig is kitartottak volna. Ha csak felidézem a bácskai éléskamrákat, némelyik spájz akkora még most is, mint Pesten egy kisebb garzonlakás. Még a szüleink is tudtak előrelátón gondoskodni. Ha nem volt kenyér, sütöttek egy-kettőt. Volt lekvár, befőtt, a veremben krumpli meg zöldségek. A padláson a dió száradt, a vitrinek tetején meg kosárszám almák illatoztak.

Európában meg a vészhelyzeti tartalék hetvenkét órára vizionált fejadag, röhej kategória.

Az albán-görög határövezetben az 1989-es évben sorkatonaként már akkor arról értesített a szakaszparancsnokunk, hogy Svájc országos hadgyakorlatot tart. Azt szimulálták, mi történne, ha egy napon megszűnne az áram- és vízellátás. Az Alpokban sem láttak a jövőbe, de valamit tudhattak. Milyen bájos ez a háromnapi elemózsiás öjrópai optimizmus! Mintha bizony szerdáig kéne csak kibírni, csütörtökön visszaáll a Kánaán, Ursula újabb nembináris gyereket szül Webernek, megjön Tusk esze, kieresztik az antifákat a magyar vármegyei tömlöcökből, az oroszlánok mellé antilopok hevernek majd, Nyugaton kel a nap és már a lengyel keleti határon dacosan a Föld alá bújik, százmillió litván fog ötvenkétmillió észt osztani a tízmilliós lett metropoliszoknak, miközben Putyin gyalásóval lesz kénytelen a moszkvai mosógépek chipjeit a harci szamovárjaikba applikálni... Mindenek tetejébe Magyar Péter háremébe végre bekerül Lendvai Ildikó és Karácsony Gergelyt a Duna jegén Nyírtass főpolgármesterévé kiáltják ki.

Szép kilátások.

Plánum

Új fogalom született a szerbiai sötét, közéleti égbolt politikai csillagjai között.

"Plénum". Az utcáról összefütyült ismerősök ügydöntő bizottsága amolyan laza átmenet vérbíróság és a lakóközösségi gyűlés között, de mintha elmegyógyintézetben tartanák.

Majd a plénum eligazgatja a szerb társadalmat.

Megáll az eszem. És ezt nyíltan be is vallják, ezt képviselik, hirdetik, szemben a szerb alkotmánnyal és minden demokratikus törvénnyel...

Retorzió – egyelőre – semmi, mert Vucsics dicséretére legyen mondva, kesztyűs kézzel, önmérséklettel kezeli a helyzetet. Az a "plénum", hogy összeül pár önjelölt bölcsész hülyegyerek és elkezdenek okoskodni, dirigálni, hogyan tovább... A balos szépelgők, fotelkommunisták, elméleti proletárok és más válogatott gazemberek úgy akarnak három havonta új ájfónt, hogy közben a fújszemétkizsákmányoló piacgazdaság omoljon össze, mert jajj szegény pandák, indiánok, elembéték, jéghegyek, satöbbik. Ők csak mindenki más szabadságát, véleményét akarják visszafogni, a sajátjukat soha. Miért is kéne, hiszen ők egyenlőbbek, és az új ájfont is csak azért veszik, hogy ezzel belülről bomlasszák Vucsics kapitalista rendszerét.

KUTYA ÉLET

Az Apró-tanya őrei

Kuvasz élet

A magyar rendőrség kutyás egységénél ezentúl kuvaszok is teljesítenek majd szolgálatot. Néhány kölyökkutyával már el is kezdték a kiképzést.
Érdekes kísérlet. Egyelőre megtartom a véleményemet, annyit viszont megjegyeznék, tamáskodom a sikert illetően. Egyedi a kezdeményezés, kétségtelen. Meglátjuk. A kuvasz kiváló őrző-védő, egy emberhez ragaszkodó fajta. Hogy a rendőri állományban miként fog viselkedni, na, ezt nem tudom…Efelől akadnak kétségeim.

Öreg tanyás barátomnál jelenleg is tucatnyi kuvasz vigyázza a gazdaságot.
Európai bajnokok a kutyái, jó kis tenyészet.
Tapasztaltam, ha belül vagyunk, szelídek. De a kerítésen, placcon kívüli világ jobban jár, ha kikerüli őket. Hobbiból aranysakálokat hoznak haza hajnalonként. Kiterítik a trófeát a küszöbre. Már ami maradt belőle…

A tanyaudvaron belül semmihez sem nyúl a kuvasz. Jellemzően a telekhatáron kívül is békén hagyja a haszonállatokat, tehát a dűlőúton poroló birkanyájat, lovaskocsikat meg se ugatja, az elhaladó forgalmat fél szemmel nézi, de nem zavarja, mint egy-két idegbeteg városi bolhazsák, amik – ha kell, ha nem – képesek kirojtozni a biciklisek nadrágszárát, vagy rárontanak boldog-boldogtalanra.
Nem, a kuvasz nem alattomos. Tisztában van az erejével, ám csak akkor használja, ha az indokolt. Mondjuk, ha egy konkurens kankutya koslat a környéken, annak nekimegy: elzavarja, vagy ha más mód nincs az odébb tessékelésére, meg is küzd vele.
Viszont a kuvasznak hely kell. Nemhiába a rideg pásztorélet az övé. Hallottam öregkorára megbolondult kuvaszról, amit az ismerős vadász a tetőről lőtt agyon, mert már nem bírtak vele. Csak azt nem teszik hozzá, hogy egy életen keresztül harminc négyzetméteres "udvarban" tartották. Még rosszabb, ha megkötik. Más is megőrülne ettől.

Rend, rend, rend

Napok óta közbeszéd tárgya, hogy a magyar rendvédelmi szervek hadat üzentek a kábítószer maffiának. Az országos szintű akció révén egyre-másra iktatják ki a drogüzéreket.

Dicséretes a buzgalom – hajrá, hajrá!

Lenne viszont egy kis hozzáfűznivalóm.

Ugyan kedves policájok, tessenek néha Budapest belvárosában is razziázni!

Mokány terepjárók, drónok, de még nyomkövető kutya se kell hozzá!

Pusztán a múlt vasárnap, a Keleti Pályaudvar környékén, a Bethlen sétálóutcán félórányi teraszos kávézás alatt vagy húsz drogdílert számoltam össze, s csak azért nem többet, mert a mellékutcákba nem néztem be. Az arrafelé lakók gyakorlatilag már arcról ismerik a cuccos neppereket. Szívesen meg- és bemutatjuk őket.

Tudjuk, melyik padon időznek, melyik sarkon alkudoznak, és melyik vonattal húznak el a vérbe...

Ha a magyar rendvédelmi szervek átütő sikerre vágynak, tiszteletüket teszik a pályaudvarok környékén: a Nyugatinál se jobb a helyzet. Legyenek előrelátóak, minimum egy rabszállító autóbuszt biztosítsanak, mert a sima rabomobil ide kevés lesz.

Monomániám: két darab posztos rendőr állandó, sétáló jelenléte minden pályaudvar környékén normalizálná a közállapotokat. A fűtött-hűtött rendőrautóban könnyű tespedni. Nehezebb két lábon üldözni a bitangokat.

Persze, van, amikor a rohamkocsis járőrnek is melege lesz.

Videó készült róla, ahogy az egyik Párizs környéki kerületből az autóikba menekülő egyenruhások pánikolva hajtanak tova az utcán randalírozó csőcselék elől. Az egyenruhásoknak sikerült a kitörés, nyomták is a gázpedált, szélsebesen robogtak vissza a biztonságosabb belvárosba.

A söpredék gátlástalansága a francia mindennapoknak részévé vált. Ahogy a német karácsonyi vásárok hozadéka lett a beton úttorlasz, pont úgy megszokható a napi rendszerességgel zajló göteborgi bandaháború. A társadalmi közöny bizonyos szintje után pedig vonogathatóak a vállak.

Mindez álprobléma. Tudjuk.

Nincsenek is NO-GO zónák.

Berlinben, Párizsban a zsinagógák környékén önkéntes arab polgárőrök – civilben zömmel agysebészek, de legalább informatikus főmérnökök – vigyázzák a rendet, sőt szólnak, ha egynémely zsidó feledékenységből nem viseli közterületen a kipáját. Ha nincs nála, adnak neki: mármint kipát…

A brit protestánsok mostanában a mecsetekbe járhatnak misézni, beengedték őket a pakisztániak, miként örvendetes az is, hogy a Charlie Hebdo végre megjelenik pastu nyelven, mert a főszerkesztőségét áthelyezték Iszlámábádba, ahol a főimám további Mohamed karikatúrákat vár tőlük! Rijád önkormányzata nemzetközi pride-ot szervez, sörrel, disznótorossal, és a szabadszellemű félmeztelen stoppos svéd lányok végre biztonságosan kirándulhatnak Algéria vadregényes hegyi falvaiba.
21. század, mi így szeretünk!

HIÚSÁGOK MÁGLYÁJA

Hiúságok máglyája

Szoboszlai Dominik milliós jegygyűrűt vett a kedvesének – ezt tálalja olvasóinak egy világhálós felület.

Bulvárhír. Így kell olvasni a "cikket".

Ráadásul az emberi kicsinyességet birizgálja, az irigységre játszik, mert ni, ez a csodalábú csirke mit meg nem engedhet magának?!

Tényleg megengedheti. Mi ebben a pláne? Biztos megérdemli a mátkája, sok boldogságot nekik.

Némi joggal állítom, másokhoz hasonlóan az egyheti bérezésemet én is akármikor szívesen ráköltöm a páromra, mert ő is megérdemli. Az más lapra tartozik, hogy a Liverpool támadójának fizetése mellett az én javadalmam a fasorban sincs.

A hírcsárda írását olvasva aztán a horvát Luka Modrić jutott eszembe, aki a lakóhelyének szennyvízhálózatát saját pénzből kiépíttette, elsőként adakozott a földrengés áldozatainak, közismert jótékonykodó, és az összefocizott vagyona dacára mégis szerény ember maradt.

Közben nálunk Dzsudzsák a Lamborghinijét zúzta totálkárosra, százmilliós gyémánt karórákat villantanak gagyi tévés „sztárok”, és egy megye kettes csatár is többet visz haza, mint mondjuk ugyanott egy harminc éve becsülettel dolgozó közterületes kertész.

Értem én, ne keressek igazságot a világban, de azért szédületes, mekkora különbséget tesz a pénz ember és ember között.

Aztán persze a végén kisül, "isa pur, isa chomu vogmuc". És már nem számít sem a puccos járgány, se a briliáns karikagyűrű, se a hosszú combú barátnő, se semmi, csak az, hogy tettél-e valami hasznosat, jobbítottad-e mások életét, örültek-e neked, vagy elpocsékoltál mindent a hiúságok máglyáján.

Sajtószabadság?

A Hír TV tudósítani szeretett volna egy tüntetésről, ahol a szabadságért, vagyis inkább a szabadosságért ágálók durván nekiestek a mikrofonos hölgynek. Botrányos és elítélendő ez az erőszakos virtus.

A "gyülekezés alapjog", ahogy a sajtószabadság és a média zavartalan munkája is az.

Viszont a pride (így, kisbetűvel!) pusztán provokáció, egy ideológiai performansz, ami évente, ha kell, ha nem, megzavarja egy világváros központját. Ahogy a Városligetben törvénysértő nyilvánosan szeretkezni, vagy nudistaként mezítelenül napozni, úgy az Andrássy úton is közszeméremsértő a latex tangagatya, meg az aberrált viselkedés.

Ha elszigetelt helyen művelik, ám legyen, csinálják. De ne a legelőkelőbb, leglátogatottabb városrészben reklámozzák a devianciát. A szólásszabadság élharcosainak lelepleződését most is egyenes adásban lehetett nézni, akárki láthatta, miként zaklatták egy nekik nem tetsző tévécsatorna riporternőjét. Tessék, ez a liberális tolerancia. Meg se nyikkanhat a másik, belefojtják a szót a tudósítóba. Ha netán mégis sikerül megszólalnod, menten fasiszta, náci meg mindenféle szörnyeteg vagy. Mondják mindezt ők, hamisítatlan náci, fasiszta tempóban.

Női kvóta

Egyszer valaki azt mondta, de jó lenne, ha a nők vezetnék a politikai elitet, sosem lenne többé háború.
Hogy ez már akkor is milyen fokú naivitást feltételezett, hagyjuk…

Mára tudható, hogy az élet, a valóság alaposan rácáfolt minderre. Ma a női kvótának "hála", látjuk miféle kvalitású és eszmeiségű hölgyemények kavarják a káoszt. Én Angela Merkelt kifejezetten rühellem, de még ő is egy etalon a mostaniakhoz képest, nem beszélve Thatcherről vagy Golda Meirről... Bevásároltunk a hétgyerekes Ursulával is, pedig bizakodtunk, mégiscsak anya. Hát...

Új hír, mundérba bújtatja Dánia a nőket. Kérem szépen, szívük-joguk. Aki akar, mehet rózsaszín tankokkal vagy szivárványos koszorúval a nyakában Ukrajna keleti felébe. Majd rájönnek, hogy ajakrúzzsal aligha fogják túlélni. Bár – ha Dániáról van szó, és ott mindig bűzlik valami – azért vigyázó szemem inkább fordítanám nyugati irányba, mert Izland kapcsán nem biztos, hogy Moszkvából érkezne az első robbanófej a Dán-félszigetre. Ne legyen igazam.

A dánok amúgy sem normálisak. Skandinávia parasztjainál a hetvenes évek elejéig legálisan lehetett gyermekpornót (!) forgatni, mígnem valakiknek leesett a tantusz, ezt már azért mégse...

Ettől függetlenül a többi beteg ideológia tovább burjánzott, és a tízezer disznót számláló farmok között a jólét mostanára teljesen elvette az eszüket. Tulajdonképpen minden megtollasodott nációra igaz, hogy beletunyulnak a komfortba.
A nagyon gazdag ember is hamar elveszíti a valóság fonalát, pláne, ha érdemtelenül hullik az ölébe a pénz. A régi dánok verítékén egy ideje új generációk sarjadnak, akikben a földtúró ősök életösztöne már alig pislákol. Hasonlatos a mi belpesti "éttermiségünk" is. Rendes munkát sosem csináltak, Soroksáron túl számukra Mordor következik, és bár a nagyapának is ezres könyvtára volt a pianínó mögött, tőlük mostanra csak annyi telik, hogy fanyalognak, pofáznak vég nélkül, és úgy áhítják a hatalmat, hogy az nekik veleszületett joguk, az nekik jár. Hát nem jár.

GYÓNÁS

Nagy valószínűséggel életem felén túlvagyok.
Ha visszagondolok az eddigiekre, felemás érzés kavarog bennem.
Nem biztos, hogy mindent megtettem, amit meg kellett volna tennem. Gyanús, nagyon gyanús… Biztos akadtak elszalasztott dolgaim, hanyagoltam rám háruló feladatokat, amiket – utólag ráeszmélve – éppenséggel megtehettem volna. Émelyítőn rossz ezzel szembesülni. Visszacsinálnom meg már nem lehet.
Némi mentségül szolgáljon, arra ügyeltem, mindig aggodalmasan kerültem, hogy rosszat okozzak.
Tehát sok mindenért kárhoztatható vagyok.
Korántsem rólam mintázták a tökéletesség szobrát, de azt némi joggal állítom, alapvetően mindig a jó szándék vezérelt. Igen, még akkor is, ha hibáztam.
Ilyetén reggelente vissza merek nézni a tükörbe.
Hogy van-e alapja a létezésemnek, nem tudhatom. Egyfajta értéket azért igyekszem belerakni a mögöttem hagyott időbe. Megvolt a menekülésem, a futásom, vívódtam is pont eleget, és amikor ritka szerencsés napokon jóízűen nevettem, biztos voltam benne, valamikor majd sírni is fogok. Volt bennem mindig egy megtelepedett akarat, ami szárba hajlott és olykor virágot hozott. Ezt nehéz elvitatni tőlem. Ám az is sűrűn előfordult, hogy hagytam veszni a belső dallamot, inkább elmenekültem előle: ezt utólag bánom.
Már nem szeretnék gyűjtögető lenni. Kevéssel beérem, az évek lefaragták rólam a fölöslegességeket. Nyilvánvaló, hogy amit csinálok, nem örök érvényű. Képletesen mondva az életművemet homokba írom, amit a megvalósulása pillanatában el is kezd homályosabbra, életlenre porolni a feledés szele, hogy aztán az idő hullámai a maradékát is elmossák. Kár is ezen bánkódni.
A teljességet lehet ugyan hajkurászni, de nem érdemes.
Úgy lenne jó élni, mint a költöző madarak. Ha a kis fészekben didergek, valakihez oda lehessen bújni. A szépségen túl egy-egy tragédiában is ott lappad az inspiráló erő, amitől az összeomlás helyett a fájdalmasabb túlélés választható – ezt alaposan megjegyeztem magamnak.
Szoktam töprengeni, ha tetszik, kétségek között hánykolódni, csak nem szeretnék nagyképűnek tűnni, pláne szenvelegni.
Naponta éppenséggel nem, de hetente több ízben is be-betérek a kedves templomomba.
Útba esik. A váltott helyem az utolsó pad szélén a meghorpadt plüss kárpittal mindig ugyanúgy vár, ahogy a régtől kifigyelt pávaszemnyi folt is ismerősen néz vissza a csorba kőpadlóról.
A Páduai Szent Antalról elnevezett óriási szentély a magyar főváros egyik legnagyobb temploma. Nem túl régi, még százesztendős sincs. Mindig elbámulok azon, hogy míg körülöttünk, a nagyvilágban zajlott a második világháború, mikor a pokol szabadult az emberiségre és a káosz gonoszsága lett úrrá az értelmen, akkor egy közép-európai kis ország fővárosában dacolva a vérzivataros esztendőkkel a magyarok adományaiból templomot építettek.
Magyar hegyek köveiből, de a hit által, a Mindenható dicsőségére.
A háború reménytelensége ellen a legtökéletesebb óvóhelyet habarcsolták össze, ami menedékül szolgált, és ma is annak szolgál, aki igazi oltalomra vágyik.
Mi ez, ha nem a földi csoda?
Az érzékszerveimen túllépve ez az építő irgalmasság hatja át a bosnyák-téri Isten házát.
Talán ennek köszönhetően tavaly májusban végül meggyóntam.
Éveken át halasztgattam.
Volt, hogy órányi sorban állás után, mikor rám került volna a sor, a gyóntatószéket megkerülve iszkoltam ki a templomból. Volt, mikor azzal áltattam magamat, most épp senki sem elérhető, foglalt az összes pap, mert bár én mennék, súgnám a vétkeimet az apácarácsos fülkében, csak hát nincs, aki meghallgasson, sajnálom. Hazudtam magamnak eleget, nem is vagyok rá büszke.
Aztán azon a tavalyi, májusi napon, ama rettegett, sokszor elátkozott tavaszi hónapon szemernyi kétely, hezitálás nélkül markoltam meg a gyóntatószék ajtajának kilincsét, ami olyan melegen simult a tenyerembe, mintha egy szép nő kezét fogtam volna meg.
Az atya – egy nagydarab, ősz öregember – mikor megtudta, hogy évtizedek óta nem gyóntam – felkelt ültő helyéből, és a kitárt ajtón udvariasan elküldte az utánam várakozókat, hogy rájuk ma már aligha marad ideje, jöjjenek máskor.
És utána meghallgatott.
Háromnegyed órán át bólogatott, odaátról figyelt egy szürke szempár. Az idős pap néha, nagy ritkán közbeszólt, énbelőlem meg kifakadt minden, ami huszonhat év után egy embernek a legbelsőbb énjéből előáradhat.
Nem írom le. Nem illő és pont elég, hogy szégyellem.
Penitenciaként szelíd kérést kaptam: majd vegyek egy-egy imádságos füzetecskét a katolikus könyvesboltban.
Nem emlékszem rá, hogy támolyogtam ki az utcára.
Megálltam az árkádok alatt, a templom kapujában. Előttem csörömpölt el a hármas villamos. Csak néztem utána. Elment, eltűnt a szemközti sarok fordulójában és megláttam, hogy az égen világítani kezdtek az első esti csillagok.      
  

KAPO

Ivica Milošević - Kapo
(1959-2025)

Tegnap, ezen a derűs, tavaszváró februári napon az élet térfogatából kilépett egy kedves ember, aki a sors kegyelméből a barátom volt.

Pedig már úgy tűnt, ez a hét is a mindennapi közönyök mellett fog elballagni, a többi, eseménytelenül a feledésbe hulló napok után. Kár, hogy nem így történt.

Az élet kíméletlenül és őszintén hírt adott magáról, és ezt a hírt a halállal üzente meg. Megint azzal szembesített, hogy mennyire omladékony, milyen könnyen elrebben az emberi létünk, hogy nem ércszobroknak faragott bennünket az élet, nem vagyunk örökkévalók, csak epizodisták egy ránk mért szerepben. A barátomnak szép szerep jutott. Teljes lelkesedéssel játszotta. Nem volt abban semmi mesterkéltség, önmagát, a hatalmas szívét adta.

Szerettem a Kápót.

Így írom a becenevét, magyarosan, mert ő is kedvelt engem és sosem volt baja sem a magyarokkal, sem más emberekkel, mert udvarias, tisztességes és belátó emberként járt-kelt a világban, tette a dolgát csöndesen mosolyogva. Rekedt, borízű hangján helyeselve a jót, vagy dünnyögve elítélve a rosszat.

Több mint három évtizede ismertük egymást: nem emlékszem rá, hogy valaha vitatkoztunk volna. Még a hangját sem emelte föl rám, akkor sem, ha történetesen valamit helytelenül csináltam, vagy olyan dolgot mondtam, ami talán nem volt ínyére.

Úriemberként viselkedett. Nem csak velem – mindenkivel.

Együtt ettünk-ittunk, autóztatott, vitt mindenhová békés kedéllyel, olyan természetesen, amilyen egyszerű igazsága a Kotori-öbölnek, hogy a nap a Lovćen csúcsa mögött ébred, és valahol Rosa mögött bukik vissza az estébe.

Együtt mentünk születésnapokra és megemlékezésekre, együtt voltunk tüntetni Cetinjében, és amikor eljött hozzám, együtt mentünk be a Parlamentbe, mert meg akarta nézni a Szent Koronát.

Az én montenegrói barátom a Fradi jéghokisok trikóját hordta. Nem mintha a jégkorongnak túl nagy tisztelete lenne Herceg Novi és Kotor között a tengerparton, sőt, az egész országban ismeretlen a jégkorong sport, de a Kápó figyelmességből felvette a fradis pólót, mert tudta, hogy ezzel nekem okoz múlhatatlan örömet.

Ilyen volt a Kápó.

Az előbb azt írtam, hogy a sors kegyelméből a barátom volt. Valójában azt kellene írnom, azárt vagyok nagyon hálás, hogy a sors kegyelméből a barátja lehettem.

Ezt megköszönöm.

A Jóisten áldja meg az emlékedet, drága Kápó!