SÁRI

A téglagyár csarnokában álltak a gépek. Mint egy hatalmas döglött cethal gyomrában, ahol nincs szuszogás, nem ver a szív, de büdös zsírszag úszik a levegőben – ritmustalanul pörögtek a délutáni váltás percei.

Hiányzott a kattogásuk a zöldre festett gépsoroknak. A futószalag örökös zaja nélküli viszonylagos csöndöt csak az egymásnak ütődő fém tárgyak koccanása, a lábak csoszogása és az emberi beszéd, néha ideges kiabálás tompa visszhangja törte meg.

Remont. Így mondták a melósok.

A nagyjavítás ideje volt.

Ilyenkor átvizsgálták a gépeket, átolajozták a belsejüket, helyére csavartak minden csavart, fölülvizsgálták a hibás alkatrészeket, kicserélték, leselejtezték, és megint üzembe helyezték az átállított szerkezeteket. Rájárt a rúd a karbantartókra. A villanyszerelők, gépszerelők, hegesztők a fejük búbjáig portól lepetten csúszkáltak a leállított masinák alatt. Derékig bebújtak a mesterek a motorok közé.

A betanított munkások, a sok lehordó, a máglyán dolgozó kétkezi ember mind be volt osztva melléjük segéderőnek. Még így se jutott dolog az összesnek. A nagyjavítás szezononkénti időszaka a lassúbb tempóé, az amerikázásé. Néhány nyugdíj előtt álló vén szakinak csak a söprű maradt. Mert söpörni mindig muszáj volt. Ha ment a gyár, ha állt a termelés. Söpörni, a mindenütt szálldosó finom téglaportól megtisztítani a munkacsarnokot ugyanolyan meddő föladat volt, mint kiskanállal merni a tengert. Mégis, napjában háromszor söprűnyeleket ragadtak a váltásukat fejező munkások és a beletörődő reménytelenség rutinjával portalanítottak, egyre csak portalanítottak volna.

A Cserép I. kitöredezett ablakain a kora tavaszi szél hűlt huzatja mozgatta a falra akasztott maszatos naptár februári oldalát. Meztelen nő fehér bőre virított rajta, s ahogy vonaglott a papír, mintha integetett volna az előtte álló köpenyes alaknak. A munkavezető ügyet sem vetett rá. Gondterhelten húzogatta az orra hegyét, gyűrődött a homloka. Láthatóan erősen törte a fejét valamin. Aztán került egyet, elindult a szárítók felé. A távolból ütemes kalapálás hallatszott. Kint nem volt pardon, lazítás: a palettákat, rámákat megállás nélkül szögelték. Ahogy a szárítókhoz ért, meglátta, akiket keresett. Két ember hajlongva vesződött valamivel: hosszú, nyalábnyi fém drótokat válogattak szét. Az egyik alacsony, keszegforma sápadt suhanc volt, míg a másik, javakorabeli, messziről is föltűnően jó erőben lévő, széles vállú, szőrös fickó, akinek asztallapnyi mellkasa majd szétvetette a rajta feszülő kockás ingjét.

 – Sári! Eriggyetek a műhelybe. Az egyik vagon tengelye kész. El kéne hozni. Ketten csak elbírjátok.

 A kockás inges és a tanonc tekintete találkozott. A tengő testvérek között is több mint kétszáz kilogramm súlyú volt, akárki aláírta volna, ha csak ennyinek ítélik.

A munkavezető alakja már eltűnt a raktárak mögött, de ez a kettő még mindig egymást nézte. Aztán az öreg megszólalt:

 – Hagyd. Te sérvet kapnál művészkém. Inkább menjé’, mire odaérek, hozz egy kupa vizet a vagonokhó’ – a fiatalabbik már trappolt is elfele, megkönnyebbülten, mint akiről nagy terhet akasztottak le. A tagbaszakadt pedig laffogó papucsaiban, cammogón áthaladt a szalagsorok között, kikerült egy vinnyogó elektromos targoncát, majd a műhelybe érve megállt a már kikészített vas tengely előtt. Az irdatlan súlyú fémrúd – mindkét végén tárcsányi agyakkal – a betonon hevert. Sári csak egy fohásznyit várt, aztán roppant markával megragadta a karvastagságú öntöttvas rudat, és egyetlen, a súlyemelésben szakításnak mondott mozdulattal a vállára helyezte. Az első lépésnél a szisszenő, kifújt levegővel mintha nyikkanó hang is elősípolt volna belőle, de a második, és a tétova harmadik csosszanása után elindult, imbolyogva kifelé, mint akit zsinóron húz egy láthatatlan erő. A műhely és a vagonok közötti távolság vagy száz méter, ha lehetett, de a Sári a betonba süllyedő lépteivel csak ment, vitte a széles vállán a tengőt, és össze-összecsikorduló fogai között úgy süvített a kifújt levegő, mint mikor régen a kanizsai mozdony szelepei megnyíltak a forró gőzök előtt.

A félútnál már kisebb csődület vette körül. A melósok odahagyva a dolgukat rohantak látni a virtust. Futótűzként terjedt a csarnokban a hír: a Sári egymaga visz egy vagontengőt! Az utolsó húsz lépésben mintha a föld akarta volna a mélyére lehúzni.

Térde meg-megroggyant, erős remegés rázta, de a fejét bikamód előre tolva, állát feszítve, minden lépésért inaszakasztó energiát beleadva haladt előre. Már nem látta a körülötte szurkolókat. Nem hallott az semmit. Lila köd ült az agyára, és csak arra a bűvös pontra meredt, amitől pár lépés választotta el.

Úgy dobta le a válláról a tengőt, ahogy a vadász löki le magáról a cipelt zsákmányát.

Aztán csak összeesett.

Nagy nehezen, a második vödör víz után nyitotta ki a szemét. Körötte hátraparancsolva, széles körben a fél téglagyár nézett rá elképedőn, elkerekedetten. Az üzemi orvos térdelt mellette.

 – Ember! Megbolondultál?! Hát mit gondoltál?! Egymagad…

 A Sári elhúzta a száját. Valami mosolyféle fintor ült ki az arcára. Rekedten, tagoltan törtek elő a szavai:

 – Egyedű’ is… sok mindent e’bír a kanizsai ember.

Pósa Károly