TRIANON – Egy halott pilóta képzelt útja*

Trianonról érzelmek nélkül, a közöny hangján beszélni, írni nem lehet. Ezért én meg sem próbálkozom ilyesmivel. Aki magyar, annak Trianon igazságtalansága pont úgy fáj, miképpen egy anyának fáj a gyermeke elvesztése. Trianon az is, ahogy elsiratjuk szerelmünket. Trianon a mozdulat sajgása, amint utoljára tesszük be magunk után az otthonunk kapuját, miként búcsút intünk valaminek, ami eddigi sorsunk volt, ami az egész életünknek értelmet adott. Trianon, amikor vissza sem nézve átimbolygunk a határsorompónál. A haza szívbemarkoló. Kiszakíthatatlan. Elvégre a haza igazságával és kegyelmével egyek vagyunk. Nem kell magasztalnunk, dicsérgetnünk, mert az olyan lenne, mintha apánkat és anyánkat, az ő erényeiket, vagy a mi szeretetünket kéne bizonygatnunk annak, akit tiszta szívből szeretünk. A hazát egyszerűen csak szolgálnunk kell, ahogy önmagunkért felelősek vagyunk. Annak elvesztését pedig fájnunk kell, miként örök sebet hagy bennünk, ha önmagunkat vagyunk kénytelenek föladni. A haza: minden, amiért érdemes. Hitvány ember az, akinek a haza emlékkövénél nem csordul a könnye.

*  *  *

A dédi tata egyetlen szerencsésként emlegetett éve – 1936 – Louis Blériot**-nak nem volt annyira örömteli, hisz a repülés úttörője éppen abban az esztendőben hunyt el. Blériot, noha bő nyolcvan éve halott, mégsem piheni jól megérdemelt örök álmát. Nyughatatlan lelke folyton szárnyal. Hiába: a francia csibész csak a levegőben érzi otthon magát. Odafönt van elemében. Szárnyakon suhan immáron évtizedek óta, a felhők hasa alatt, le-lekémlelve, figyelmesen nézegeti a XX., majd azt követően a XXI. századot. Látta az Észak-Erdélybe bevonuló honvédeket, felvirágozva. A zombori utcai harcokat, a Bajmoknál lezuhant katonai repülőgépben a félszáz magyar ejtőernyőst lángokban összeégni. Elhúzott Horgos felett, amikor Horthy vonatát köszöntötték népviseletben a bácskaiak, és a magasból nézte a martonosi, adorjáni pünkösdi műsort, amit műkedvelő falusiak tettek gazdagabbá a fölpántlikázott országzászlók alatt. Negyvennégy tavaszán megnézte és követte egy darabig az északkeletre tartó marhavagonokat, és ugyanebben az esztendőben bár a novemberi köd miatt nemigen látott, de a szürkés ködfátylon át tisztán hallotta a puskaropogást és az adorjáni Tisza árterébe terelt emberek halálhörgését. Aztán látott május elsejéket, huszonötödikéket, Kispiacon, Oromon, Kanizsán, csupa-csupa piros lobogós tömegünnepélyeket. Sok temetést, gyérülő számú lakodalmat. A kilencvenes években odalentről rá is lőttek a gépére, a légelhárító lövedék ott süvöltött el a kettős szárnyú aeroplánja mellett. Nem is találta magyarázatát, mi értelme van szellem-repülőgépekre lődözni? Akkoriban sok minden történt, amit sokan mások sem értettek. Blériot vagány pilótaként, keresve a kihívásokat, sűrűn elrepült a Dél-Alföld e veszélyesnek mutatkozó pontja fölött. Kivagyiságból, kíváncsiságból? Nem tudni. A holt lelkek cselekvő szándéka az élők számára megfejthetetlen.

2018 júniusában Blériot kétfedelű, együléses francia SPAD-13-as harci gépe kényszerleszállást hajt végre, valahol a Tisza és a Járás frigye közti térségben. Egy kimondhatatlan nevű poros dűlőúton landol, a méteresre nőtt kukoricások között. Egy darabig forgatja a régi katonai térképet, helymeghatározást akar. Épp az iránytűvel bíbelődik, amikor egy embert lát közeledni. Majd megkérdem tőle, merre tovább – gondolja felcsillanó reménnyel. A dűlőúton feléje tartó férfi magas homlokú, csontos, elmélázó szemű fiatalember. A nyári melegben is sáros ballonkabátot visel. Blériot int neki, kérdésre nyitná a száját, de az idegen megelőzi. Tagoltan szavalja: „Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj, s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály; annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát, de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát;” A kukoricásból kilép egy ősz, kisfiús mosolyú gitáros, Blériot legnagyobb megdöbbenésére harsány éneklésbe kezd: „Azt mondd meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk? Maradunk itt, vagy egyszer majd tovább megyünk?” 

A francia még nagyobb ámulatára Cseh Tamás mellé odabattyog Dr. Búrány Béla, pajzán, tanyasi népdal refrénjét dalolja, és jön melléjük festőállványát húzva Cigonya, dünnyögve, szitkozódva, és a túlfélen egész komoly írócsapat tűnik föl, csupa értelmes homlokú ember: Fehér Ferenc, Koncz, Gion, Kosztolányi, az úriember Hornyik Miki, Deszka meg csak a hóna alatt hozza a borától elpilledt Szaszit, a jó Czérna Miska bácsi meséjére madarak kezdenek csicseregni, nem látni már az utat a sok embertől, akik között a kopott zakóját vállára hajító Sziveri mellett ott hallihóznak a betyárok, Bagi Jancsi, Vas Bandi, Böllér Karcsi, a bőrkabátos Kanyó Zoli Baráth Gyurkába karol, aki egy kis korcsot vezet pórázon, és bácskaiak, bánátiak tömörülnek eggyé, csupa régi arc, a tömegsírokba lövöldözött apákkal és fiúkkal érkeznek elő minden honnét, csinos lányok, jönnek, kacagnak, s a francia pilóta néhány perc alatt a sokaság kellős közepén találja magát. A zsivaj mintegy vezényszóra abbamarad. Harangkongást hoz a szél. Louis Blériot kérdő tekintetét látva a Kisöreg a tűzoltó-egyenruháját feszesebbre húzva odasúgja neki:

 – Pszt! Nem a harang szól értünk. Nekünk örökre a tücsök az, ami muzsikál.

 És Louis Blériot aznap, június negyedikén valahol a Járás és a Tisza közé ékelten meghallotta a tücsökszót. A magyar haza hangját.

* Jelen írás az Új Kanizsai Újság vezércikke, 2018. május 31-én.

**1909. októberében Louis Blériot a Magyar Aero Club meghívására  mintegy 200 000 néző előtt nagy sikert arató bemutatót tartott a Budapest-Kispest közötti katonai gyakorlótéren. Ez volt az első alkalom, hogy Magyarországon repülő szállt fel. 1910-ben ő volt az első ember, aki repülővel átlépte a 100 km/h-s álomhatárt.

                                     Pk