SHAKESPEARE 2.0

Rajzom

T-vízió

Életem egyik legjobb döntése volt, hogy immáron nyolc éve nincs tévém. Nem is lesz, soha többet. Előtte se sokat néztem, pont a kereskedelmi adókban futtatott jelleg meg érdem nélküli, uborkafára fölkapaszkodott "sztárok" miatt. Ezzel együtt a reklámokkal és beszélgetős műsorokkal agyonzsúfolt – kereskedelminek nevezett – kufár rádiókat se szenvedhetem. Ha taxiban ülök, megkérem a sofőrt, inkább haladjunk csöndben. Mindig zavart az értelmetlen locsogás, amikor bulvár, érdektelen témákat minden felkészültség nélküli, felszínes tudású pojácák egymás között heherészve taglalnak: miért kéne ezt hallgatnom? 

Nem hiányzik a televízió. Néha – amikor olyan helyen vagyok, ahol bekapcsolva megy az adás – odapillantok, de gyorsan el is kapom a tekintetemet. Ennyi épp elég, hogy megállapítsam, a televíziós csatornák pont azok, ami a nevük: csatornák, kanálisok telis-tele szennyel. Normális ember meg ilyesmire nem kíváncsi. Abszurd, hogy akár fél órát is áldozzak egy villogó dobozt bámulva az egész napos teendőimből. Hogy – megint visszautaljak a névre – egy tele vízióval, tehát manipulált látvánnyal telis-tele lévő kivetítő képernyőt nézzek, arra nekem már se türelmem, se kedvem, se időm nincs. 

K. Mityu

„Új életed kezdd azzal, hogy megfogadod: mostantól a szíved mélyéből élsz.”

Ezt írja Korniss Mihály egyik kötetében. Az egyik epizód címe ragadott meg: „Tanulj a lovadtól tartást”. 

Péntek estefelé a könyvszekéren akadt meg rajta a szemem. Lapozgattam, beleolvastam. Ilyen elgondolkodtató, elmés bejegyzésektől hemzsegett a kiadvány. Nem kell hozzá különösebb olvasottság: szerkezetében és jellegénél fogva is Márai Sándor Füveskönyvének bölcsességeit akarja utánozni Korniss. Már majdnem meggyőzött, amikor bevillant, ugyanő mostanában miket irkál a hazai komprádor-politika szélhámosáról. A hozsannázó szöveget betűhíven ide másolom. 

„Naponta beszél, meg tudja szólÍtani az országot. Jól beszél. Emberi módon, nagyon tehetségesen, nyelvében ihletett a Magyar Péter. Jobb, mint Kossuth és nem számít, hogy ez nem tetszik mindenkinek, ő naponta beszél az országhoz, az ő országához, mint a fiunk, de erős, és elhatározta magát. Folyamatosan leszögezi a nyilvánvaló dolgokat., bennünket képvisel, mindannyiunkat, magyarokat. Ébresztő! -t mond naponta az új parlamentben, a közösségi médiában. Elképesztő retorikai képességgel bír, és a fejemet teszem rá, hogy tiszta szívvel benne van abban, amit mond. Hazája népének óhajt beszélni. Tud. És bírja erővel.”

A könyvet szépen visszaraktam a többi közé. Utána a serház vécéjében szappannal kezet mostam, és valamiért rögtön megnyugodtam. Ha kérhetnék valamit: csak így, csak így ne öregedjek meg!

Kémia?

Ez a Tisza Párt nevű laborkörülmények között kikevert experimentum először nagyot villant, kétségtelen. Szép reményeket fűztek hozzá, de mivel a toxikus, azaz erősen mérgező hatása a kezdetektől nyilvánvaló volt, hisz a lényegét ez a romboló, savas hatás megmutatta, az értelmesebbek már vigyázva, kellő bizalmatlansággal kezelték. Napjainkban erősen párolog, szennyez, és egyre elviselhetetlenebb a szaga. Sok a salakterméke a tiszás kotyvaléknak. Zsákutcás kísérlet, olyan kudarc, ami áprilisban bizonyítást is nyer majd.

Vendetta

Elindult a roncsderbi. A kamu párt kamu jelöltjei kamu szavazáson az áhított képviselői pozíciókért hadakoznak. 

Ahogy már megszoktuk, a Tisza Párt házi bajnokságát pont olyan trehány módon intézték, mint a 200 ezer szimpatizánsuk intim adatait. Lett is sértődés rögvest. A csalódott, esélyhez sem juttatott, megbántott, kiszuperált jelöltek sorban nyilatkoznak a sajtónak, kiteregetik a párt szennyesét.

Ezek belülről fogják fölfalni egymást! Pattogatott kukorica és kóla mellett naponta nézzük majd a shakespeare-i drámákat. 

Sosem szabad viszont elfelejteni, hogy Magyar Péter az árulása szemétdombján kaparta össze a szekta híveit, és aki áruló, hátba döfte az övéit, jó eséllyel ugyanez a sors vár rá is. Nem hülyeség, tapasztalat, hogy a karma bizony dolgozik. Ki-ki érdeme szerint előbb-utóbb visszakapja a vétkét, kamatostól. És akkor majd nem a bukás fog fájni, hanem a fölismerés, hogy ezt megérdemelten kapta. Magyar Péter, ez a politikai komprádor a borítékolhatóan bekövetkező kudarca után pária lesz a társadalomban, de talán még a családjában is. Nem lennék most a három fia helyében, szegény kölykök. Az lenne a normális, hogy a gyermek büszke az apjára. De kire vagy mire nézzenek fel? A szélhámos apjuk ugyanazt műveli, amit a szégyenletes diszkós esten: csak most nem fiatal nők lába közt csúszkál a padlón, hanem Manfred Weberék mossák föl a nyelvével a néppárti klotyót, miközben hazudik, a csillagos eget is letagadja az égről. Már azzal fenyegetőzik, hogy áprilisban mindenkit lecsukat. Érti ezt az alakot valaki? Mindenkit! Téged, engem, aki mást merünk mondani! Mindenkit. 

Az oroszokkal meg majd utána személyesen számol le.

És végül maradnak az UFO-k.

NAPLÓ - 178.

Tudom, sajnos tapasztalom, hogy az internetre minden badarságot lehet irkálni. Senkinek a szava sem ellenőrizhető, így előre szólok, nem hazudok: nyolc éve, mióta jobbára a magyar fővárosban élek, minden vasárnap kimegyek a Farkasréti temetőbe és mécsest gyújtok Makovecz Imre sírján és Cseh Tamás fejfájánál. 

Tényleg. Nyolc év alatt persze akadt olyan vasárnap, amikor a temetőkapuban ácsorgó Zoli kertésztől nem vettem mécseseket, valamiért elmaradtam, de utána a bűntudat rendre behajtotta rajtam a lelki adósságomat, muszáj volt egy másik napon pótolnom a látogatást. Aztán szépen megnyugodtam. 

Tegnap reggel is átbuszoztam Budára. Szép, ködös, őszi vasárnap ígérkezett, megálltam a Mester síremlékénél és szokás szerint háromszor halkan megkondítottam a harangját. Sokat gondolok Makoveczre, egy életre tanítást kaptam tőle. Ha lenne az országnak tízezer Makovecz Imréje, a világot a sarkából kifordítanánk.

Biztos furcsán hangzik, a temető süket magányát én sosem éreztem. Hiányt azt igen, néha fájdalmas űr ballagott velem, sebeket, bántásokat hordtam magamban, de akkor sem voltam egyedül. Nem látom én a lelkeket, ezt a kiváltságot meghagyom a parafenomén szélhámosoknak, de azt bizton állítom, megesett már, hogy nekem kedves elhunyt hangja szólt hozzám, értettem, amit mond, és meg is fogadtam a tanácsát. Az én eltemetett barátaim vigyáznak rám. Óvnak, a szeretetük melegéből élek minden nap, s bár nem a budai tiszafák árnyékában van a sírhantjuk, a szeretetnek a téren és időn átívelő ereje révén most is együtt vagyunk, mert gondolok rájuk, ragaszkodom hozzájuk. A hatalmas, parkosított Farkasréti temető széles sétánya kanyarog fölfelé, ahol körösztözik földutak, amiken úgy szeretek bandukolni, miközben fölsejlenek az emlékek, ha szerencsém van, akkor a szépek, és olyankor a vágyakozás is megnemesül, elpörög a mindennapok hulladéka, miáltal lassúbbá, élhetőbbé és érthetőbbé válik minden. 

Nem tagadom, előfordult, hogy épp fordítva, a gyötrelem boszorkányszombatja tört rám: koldusszegényen, égő szemmel, szélütötten kóvályogtam a keresztek között és irgalomért könyörögtem, de nem kaptam meg. Olykor émelyegtem, meg kellett pihennem egy rozsdaette padon, ahol valószínűleg évek óta nem ült senki, mert a pad előtti behorpadt kriptát fölverte a gaz, és már a kőbe vésett neveket is elmosta az idő, amellyel együtt a hajdan gyászolókat is elsiratták a kései utódok. 

A temető él, nagyon nagy erővel bír. A novemberi fák rőt koronája is ritkás már, pergamensárga avarszőnyegen dióval bajlódó varjak táncikálnak izgatottan. Némelyik tartózkodás nélkül, bizalmasan közelebb jön, fürkészve néz, méreget, és bizonyságként a madár félrefordított fején az értelem fénye csillog. Nem csak lát, tudja is, hogy vagyok. Közlékenyek ezek a dolmányos varjak, szinte emberi az ábrázatuk. Hozzájuk képest a nagyvárosi forgatag népének arca eltorzult, mintha a napról folyton az árnyékba kellene átlépniük. És míg a Körút meg a pályaudvarok közt, a trolihuzalos utcák aszfaltján senyved a városi ember, folyton csak vár valamire, és észre sem veszi, hogy a futtában megtett tevékenységével elszalad mellette az élet. 

Aggályosan figyelnek hát a varjak, kölcsönösen vizsgáljuk egymást, és a bogárfekete szemekben annyi melegség és őszinteség honol, mint egy kisgyerekében. A ködből és a sötét sövények mögül egy róka tűnik elő, épp csak egy pillanatra áll meg, orrát fölveti a szélbe, majd tovaoson, hogy a káprázata zavarba ejtsen: vajon tényleg róka volt-e, vagy csak képzelődtem? 

A gimnáziumi magyartanárom is Farkasréten nyugszik. Sokáig kerestem az urnafalát, jó órányit mászkáltam föl s alá, míg az ócskán fénymásolt térkép alapján végre ráleltem. Nyár volt, vagy tavasz vége, már nem emlékszem. Csak annyi maradt meg bennem, hogy míg a kezem a sírkövén pihent, a napsugár úgy szórta a fényt a forrósággal, mintha nevetés lett volna.